A kereszténység és a rock

Sokat gondolkodtam, hogy mennyire jó az, hogy keresztény és katolikus körökben evangelizáció és dicsőítés céljára rockos beütésű dalokat szólaltatnak meg. Az egyik oldal véleménye az, hogy miért ne lehetne a modern „zenét” szent célokra felhasználni, ha úgymond „megtisztítjuk” a nem keresztény elemektől (kérdés, hogy ez valóban sikerül-e). A másik véglet az, ha teljesen kiközösítjük és elmarasztaljuk azokat a testvéreket, közösségeket, együtteseket, akik/amelyek ilyen módon próbálnak megfelelni korunk igényeinek és szeretnék ezt a stílust az új-evangelizáció céljára, maguk és mások megszentelődésére felhasználni. Nyilván egyik szélsőség sem célravezető. Minél többet gondolkodom, imádkozom, hallgatom a „felhozatalt”, illetve olvasok hasonló „rögeszmefuttatásokat”, mint az alábbi írás is, magam inkább az óvatosak és a hagyományos egyházi zenéhez jobban ragaszkodók táborát gazdagítom, azzal együtt, hogy szeretem a jó és lelkesítő, - rockos elemektől, ha lehet, mentes, - dicsőítő, zenéket is. Íme, a cikk egy részlete:

„Van-e ártalmatlan rockzene?

Tekintsünk most el a rock szélsőséges vagy durva megnyilatkozásaitól (bár nehéz ezek társadalmi hatásait mellőzni), s ne törődjünk a sátánistákkal (jóllehet ezek a vonások és irányok sok más zenét is áthatnak) -, végül is nem az a fontos, hogy maga a zene jó-e?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy egy zene nem attól jó, hogy tetszik. Ízlésünket a tradíciók határozzák meg, vagyis az a közeg, amelybe "beleszülettünk", és a megtapasztalt élmények, melyek koronként, egyénenként, országonként igencsak eltérnek egymástól. Ezekből születnek a szubjektív benyomások, és szíve joga mindenkinek a sajátját védelmezni. De a zenének - mint minden alkotásnak - objektív értékmérői is vannak: a dallam, harmónia, zenei forma, hangszerelés, hangszín, stílus, virtuozitás, előadásmód, szöveg stb. nagyszerűsége vagy silánysága. Ezeket akkor tudjuk megérteni, ha kellőképpen megismerkedünk velük, vagy a hozzáértők véleményére hagyatkozunk.

Nem nehéz belátni, hogy a rock-zenészek gyenge irodalmi, zenei tudásuk, sokszor műveletlenségük vagy előadói készségük és emberi habitusuk alapján alkalmatlanok arra, hogy a világhoz ilyen gátlástalanul szóljanak. A zenék nagy része együgyű dallamokból, fantáziátlan harmóniákból áll, ötletszerű felépítéssel, kezdetleges hangszertudással; s az ehhez társult banális, képzavarokkal tarkított, fésületlen, primitív szövegek megszédítik a hozzájuk idomult, tudatlan közönséget. Zenei képzetlenségüket hangerővel, fénnyel, füsttel, mozgással, ritmussal, zajjal pótolják. Ám ahol az előadók kicsit is képzettek, azonnal igényesebb, a komolyzenét követő, értékesebb (és népszerűbb!) muzsika születik, - ami viszont nagyszerű színt hoz a zeneművészet gazdag világába.

Amint egy épület, szobor, festmény, regény vagy vers (és minden egyéb) megalkotásához is tehetség, tudás, gyakorlat szükséges, és csak az igazán nagyszerű művek gyönyörködtetnek, úgy a gyatra, kontár munkát a zenében is hamar észrevenni. Nem elég a ritmus, a hangerő, vagy egy "jól sikerült" dallam, találó gondolat - mindez még nem zene, nem művészet! Ám sokan elintézik ezt a kérdést azzal, hogy "ez nekem elég, ezzel senkinek sem ártok, és nem akarok tudni másról".

Az oktalan ember vonakodik attól, hogy az új megismerésének terhét magára vegye. De ha mindig gyenge lőrét iszik - hamar megrészegül -, nem is fog vágyódni soha a nemes aszúbor után. Aki saját (gyenge) ízlését teszi meg objektív mércének, elzárja magát a világ kincseinek felfedezésétől, mások megértésétől, nem képes fejlődni, véleményét alakítani, az igazságot keresni és meglátni - ezzel magának árt. A beszűkült látókörű ember igénytelenségével barátait, családját, másokat is visszahúz a saját szintjére, mérgezi a levegőt maga körül. Felnőttként befolyásával, hatalmával generációkat tesz tönkre, társadalmakat rombol le (amint tapasztaljuk), és kilátástalanná teszi a jövőért való küzdést.

Nem lehet a könnyűzene értékelését a társadalom egészéből kiragadni. Vajon milyen jövőt remélhetnénk, ha általánossá válnának az új "értékek", ha morálisan a társadalom egésze elfogadná az új életstílust, életvitelt, lázadást minden nem tetsző dolog ellen, vagyis mindazt, amit a rockzene és hívei hangoztatnak? Ezt is tisztán kell látnunk, amikor felelőtlenül elvetjük a "hagyományos dolgokat". Hiszen az élelmet ezután is becsületesen meg kell termelni, a házakat gondosan fel kell építeni, elvárjuk az alapos tájékoztatást, igényeljük a mind tökéletesebb technikát (videót, számítógépet) -, mindezt hogyan lehetne megvalósítani a "hagyományos" értékek megtartása (megőrzése) nélkül? Embertársainktól figyelmet, törődést várunk, szeretteinktől kedvességet, őszinteséget, hűséget, gyermekeinktől engedelmességet, lemondást, kitartást - melyik az a zene, amely erre ösztönöz; s mi magunk megfelelünk-e ezeknek, s ha igen, nézzük meg, miből tanultuk?

Sokan úgy vélik, hogy a művészet valami úri huncutság, s máris eltolják maguktól. Pedig a művészet játék: a formák, színek, hangok, allegóriák és ezernyi jel harmóniájából felfogni, megsejteni az alkotó titkos gondolatait, szándékát, hasonló a világ felfedezésének, szépségének és rendjének, az egész élet és Alkotója csodálatának élményéhez. Kodály szerint "a zene lelki táplálék, amely semmi mással nem pótolható!" A (jó) zene figyelemre, fegyelemre nevel, az akaratot edzi, gazdagítja az érzelmeket, növeli az empátiát, esztétikai élményt ad, a lélek mélyére hat, a nevelés hathatós eszköze. Ezt egyébként már az ókori görögök is felismerték, és páratlanul fejlett, művelt társadalmukban első helyet foglalt el a zenei nevelés -, csakúgy, mint a katedrálisok iskoláiban.

A testi táplálkozáshoz hasonlóan a léleknek is megvannak a sajátos tápanyag szükségletei. Ezek nélkül a lélek megbetegszik, rosszul fejlődik (nem véletlen a szenvedélybeteg, kezelhetetlen és idegbeteg, az egzisztenciális-szexuális zavarokkal küszködők számának növekedése). Ám amíg a rossz táplálkozást és éhséget azonnal jelzi szervezetünk, addig a szellemi, lelki táplálkozási zavarokat csak évek, évtizedek múltán vesszük észre, és sokszor már késő a betegségeket orvosolni. De a hasonlatosság annyira teljes, hogy a könnyebben belátható táplálkozási szokásokból lemérhetjük lelki egészségünk állapotát.

Amikor eszünk, a szervezet számára nélkülözhetetlen vitaminokat, ásványi sókat stb. veszünk fel, ezek híján nem maradnánk életben. Az evés örömét maga a fogyasztható étel íze, állaga, harmóniája adja. A szokatlan ízű, esetleg keserű vagy élvezhetetlen étel is hasznos lehet, nemcsak a tápértéke, hanem a változatossága révén is. Az étkezés külsőségei fokozhatják az étvágyat: a tálalás, díszítés, fűszerek, desszertek fogyaszthatóbbá teszik az ételt, de magukban nincs sok tápértékük, és túlsúlyuk, aránytalanságuk elronthatja az étel ízét, vagy magát az étkezést.

Amint a táplákozás értelmét nem az elfogyasztott étel mennyisége és íze adja - bár kétségtelen, hogy ezek nélkül kevesebb örömet jelentene az étkezés -, úgy a zenének is legfontosabb része a lelket megérintő gondolat, mondanivaló, amely a szövegben vagy a puszta hangokban jelenik meg. A zene "fogyasztható" része - a művészet - a dallamokban, harmóniában és zenei formákban testet öltő hangzásélmény, amely az ételhez hasonlóan lehet szokatlan, nehezebben "emészthető" is. Az előadás külsőségei (hangerő, ritmus, gyors tempó, hangszerek, virtuóz játék - ill. maga a látvány) fokozhatják a zenei befogadást. Önmagukban azonban a külső elemek ritkán vezetnek el a gondolat lényegéhez, sőt öncélúan meg is hamisíthatják a mondanivalót.

Amikor a rock zenei értékéről (ártalmáról) szólunk, általánosságban minden zenét (és művészetet) is megbírálunk. Ha csak a külsőségek képesek figyelmünket megragadni (hangos, ritmikus, gyors zene, látványos előadás, harsogó színek stb.), messze vagyunk a művészet megértésétől, az igazi lelki táplálkozástól. Olyan ez, mintha folyton csak édességet fogyasztanánk, amely amilyen nyilvánvalóan jólesik, annyira káros is: tudjuk például, hogy a sok édesség gyomorrontáshoz, fogszuvasodáshoz, elhízáshoz, cukorbetegséghez vezethet. Mondhatnánk azt is, hogy a szervezetnek nincs szüksége külön édességre, de ezt a gyermekeknek és az édesszájúaknak nehéz lenne bebizonyítani, vagy erről lemondaniuk, és néha mindannyiunknak jól jön egy kis desszert. De ez semmiképp sem lehet főétkezés, mert a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a jóllakottság meggátolja a normális étkezést. Akinek mindig teli a hasa csokival, rá sem bír nézni a szervezet számára nélkülözhetetlen levesekre, sültekre, főzelékekre, sós, savanyú, sőt keserű ételekre (pl. gyógyteák), megfosztja magát a szabad választás lehetőségétől.

Sőt a már zenének sem nevezhető "zaj"-rockról még ez sem mondható el. Az valóban a lelket nem csupán elégtelenül táplálja, hanem - mint a kábítószer - mérgezi. Ennek a "zenének" minden hangja, megnyilvánulása egyre súlyosbítja a társadalom jelenlegi rabságát. Valójában nem a zeneileg művelt embernek okoz problémát a könnyűzene, - ő elhelyezi azon a polcon, ahová való (abban a mértékben, amíg a szórakozás a lélek derűjét, és nem leépülését szolgálja). A rockzenén nevelkedett ember nem képes - a jóllakottság érzete miatt - más zenét elfogyasztani. S ha megéhezik, ismét bekap egy tábla csokit, sőt többet is, hogy meg se éhezzen. Ezért a jó szülőnek az lenne a legfontosabb feladata, hogy a különböző "ételeket" és "ízeket" megszerettesse gyermekeivel, a "cukrot" pedig elzárja előlük, és okosan adagolja (de nem túl sűrűn). Aki sohasem, vagy csak ritkán hall jó zenét, meg sem ismeri soha. S mivel a lélek mérhetetlenül fontosabb a testnél, mennyivel inkább szükségünk van a jó lelki táplálékra, az embert nemesítő zenére, és óvakodnunk kell mindattól, ami ezt akadályozza, vagy lehetetlenné teszi.

Jobbítható-e a rock?

Különféle kezdeményezések keretében felmerültek a rock nemesebbé tételére irányuló kísérletek is: a dalszövegek és a zene módosítása. Ehhez először is az szükséges, hogy a dalok híján legyenek a negatív mondanivalónak. Ugyanis rengeteg olyan téma van, amely önmagában véve etikailag teljesen közömbös (és tény, hogy számos rock szöveg szól ilyesmiről). Még tovább is léphetnénk azzal, ha etikailag és vallási szempontból kedvező témák jelennének meg a dalokban. A hatvanas évek óta számtalan keresztény, főleg protestáns énekes és együttes próbálkozik vele, hogy létrehozza a keresztény rockot. Daniel Facérias, keresztény énekes úgy gondolta, hogy a rockzene alkalmas az evangéliumi üzenetek közvetítésére, hacsak nem túl gyors és agresszív a ritmus - egyszóval a soft rock jöhetne szóba.

Itt azonban fel kell tennünk egy kérdést: miért ragaszkodunk ennyire a rockhoz? Szinte hallani a választ: mert ez a fiatalok zenéje, ezen keresztül szólíthatók meg. S ez a kijelentés szinte kényszerítő erővel bír minden más érveléssel szemben, de ugyanakkor elfelejtik, hogy ezzel nemcsak a (totális) rockzene szekértolóivá válnak, hanem hamis képet erőszakolnak az emberi értékek világára, és eközben saját tehetetlenségüket is hangoztatják és igazolják.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy megint csak Kodály találó megállapítása az általános zenei műveltségről, világjelenség: "Volt (és van) a műveltségnek egy sajátos magyar típusa: meglehetős irodalmi és tudományos tájékozottság mellett a művészi érzék egyetlen szikrája nélkül. A botfülűséggel, mint afféle kedves fogyatékossággal, még dicsekedni is szokott." Ezt a lesújtó véleményt akkor fogalmazta meg, amikor nyoma sem volt még a rockzenének, de a zenei elmaradottság jó talaja lett az igénytelenségnek.

Az ötvenes évektől kezdve több generáció is felnőtt a rockzene emlőin. Ha csak a zenei hatását vizsgáljuk, nincs mit csodálkoznunk olyan kijelentéseken, melyekben a rockzenét magától értetődőnek, természetesnek, egyedülállónak tartják. Hiszen mára már szinte valamennyi zenei megnyilvánuláson jelen van a rock: a rádió, tv zenei műsoraiban, filmekben, szupermarketekben, iskolai szünetekben, karácsonyi, farsangi, húsvéti stb. műsorokban, istentiszteleteken, és még komolyzenei előadások is bevesznek műsoraikba könnyűzenét - a nagyobb közönségsiker reményében. Akik a műsorokat készítik, vagy az oktatásban, nevelésben meghatározó szerepük van, ugyanennek a zenének befolyása következtében hoznak döntéseket, és sokan tudatlanságból, mások önteltségükben - egyesek pedig tudatosan - nem veszik figyelembe a zeneművészet védelmezőinek véleményét. Ez a melléfogás hasonló a magánépítőéhez, aki háza tervezéséhez nem igényli a statikus számításait, mert úgy hiszi, hogy a gerendák mindent kibírnak (nem szólva a tucat-házak és giccses paloták lehangoló látványáról). Ahol laikusok irányítanak, ott roskadozik a társadalom épülete. Ahol a rockzenét népszerűsítik, ott elhal a komolyzene, s vele minden érték.

A másik végzetes cselekedet: a fiatalokat a rockzenével degeszre tömve sírba kényszeríteni. Tudomásul vesszük, hogy ez az egészségtelen és sovány lelki piskóta gyermekeinknek (és magunknak) nagyon is megfelelő! Csak akkor miért követeljük tőlük más téren az igényességet, a művészi érzéket, a lelki elmélyedést, az erőfeszítést, önfegyelmet, kitartást, engedelmességet, toleranciát? S miért csodálkozunk korunk szellemi, lelki leépülésén?

Szabad-e elvetnünk látatlanban örök műalkotásokat láthatóan kérészéletű pótlékokért? Nem. Ez a zene nem a fiataloké, hanem a tehetetleneké; akiknek nincs a jó győzelmébe vetett hitük, nincs akaratuk a rosszal szembefordulni és vállalni az elindulás, vagy újrakezdés nehézségeit, akik elvek és magasztos célok nélkül tengetik életüket egyik napról a másikra, és ingadoznak a naponta felkínált "biztos tippek" között.

Az egészséges gyermek lelke olyan, mint a szivacs: azt szívja magába, amibe belemártják. Akik kapcsolatba kerülnek az igényes lelki táplálékkal, megszeretik azt, mindig keresik majd, és szégyellni fogják a silány dolgokat. Tizenévesek vállalják a komoly muzsikálás nehézségeit, és élvezik örömeit, elmélyedve a művészet zengő csuda-erdejében - megcáfolva sok felnőtt dilettáns zenei kinyilatkoztatását. Ők azok, akik hitelesen bizonyítják a világ rendjéről vallott felfogást, hogy csak az igazi értékek teremnek harmóniát, és hiányuk menthetetlenül a társadalom összeomlásához vezet. És sajnos ehhez a nevelők, pedagógusok jó része is hozzájárul, amikor elnézik, sőt támogatják is az értékes zene kiszorulását. Ez olyan vétek, mintha irodalomból a ponyvát, történelemből a pletykát, nyelvben az argót, matematikából a számológépet stb. részesítenénk előnyben!

Igazságtalanság lenne, ha az ebben a műfajban született remekműveket a többivel együtt kukába dobnánk. Amint az egyes művészeti korok más-más stílusban hoztak létre kiváló alkotásokat, elismerés illeti a könnyebb műfaj mély mondanivalójú, költői szövegekre komponált igényes zenéjét is, mely sokak számára alternatívát jelent(ett) a hasonló stílusok gyenge portékáival szemben. Vajon hányan és kik értékelték kellőképp ezt a zenei vonalat?

Az európai zene történetéből jól látható, hogyan született a magasabb rendű, tisztán lelki zenéből egyre több külső elemet tartalmazó, majd könnyebb, hígabb, felszínesebb zene, s a kétezer évnyi hatalmas zenekultúrához képest mily elenyészően csekély jelentőségű maga a rockzene, korunk zenei "vívmánya".

Egyházi zene/200____________________________________________________________

Világi zene/1080_____________________________

Tánczene/1500__________

Szórakoztató zene/1850____

Rockzene/1950_

S az is látható, hogy az egyházi zene megtarthatta (volna) függetlenségét és tiszta zeneiségét, nem szorult (volna) megalkuvásra az ingadozó és elfogult emberi elismeréssel szemben, mert az Istennek írták és énekelték a zenét. Ám amikor a világi zene hatására megpróbálta a világ rokonszenvét megnyerni, mindig elvesztett valamit vonzerejéből (és hitéből), és mások sohasem úgy értékelték, hogy "lám, már mennyire hasonlít a világra", hanem, hogy "még miben különbözik tőle." Mára ez annyira elfajult, hogy már a zenei értékeket is feladták (csakhogy megnyerjék a világot, a fiatalságot), és néhol az egyházi "zene" semmiben sem különbözik egy koncert hangulatától. S mivel nemcsak fiatalokból áll az egyház, vajon mit szólnának, ha az idősebbek "becserkészéséhez" vallásos szövegekre írt magyar nótákat, operetteket, sőt - hogy a rockzenénél maradjunk - lakodalmi rockot énekelnének (mert az meg az ő zenéjük)?

A fentiekhez hasonlóan (a hangerő, ritmus, tempó vagy hangulati elem) itt sem szolgálja az egyedüli lelki táplálkozást, csupán átmeneti éhségcsillapításra alkalmas; hiányzik a zene "táplálék" része, a lelki mélységet nyitó érték, a minden külsőségen felülemelkedő hit, amely a nehézségek leküzdéséhez adna elegendő erőt. Akik a könnyűzenét támogatják, tudniuk kell, hogy egyszersmind leszámolnak a legtisztább zenével, a gregoriánnal és a belőle elágazó komolyzenével is, évszázadok imádságos és hitvalló művészi alkotásaival.

Vajon a fiatalok kívánt aktivitását az együtt mozduló, önfeledt, eufórikus ujjongást kiváltó zene segíti-e jobban, vagy az odafigyelést, meghallgatást, olykor nehéz feldolgozást igénylő művészi zene? Nem tartalmasabb-e sokszor a hang- és képözönnél a gondolatokat szülő csend -, amitől annyira félünk, hogy állandó zajjal vesszük körbe magunkat? S azon is elgondolkodhatunk, hogy a felszínen mozgó, impulzív zene engedi-e a lelki elmélyedést, vagy van-e elég ereje a hitnek, ha csak ez a közeg képes áhítatot kelteni benne?!

Egyébként, ki ápolhatná a legméltóbban és leghitelesebben az értékes zenét, ha nem az evangéliumot hirdető egyház? "Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!" S ez nem lehet ugyanolyan irányultságú, mint a világé!" A liturgia nem valami show, látványosság, és nincs szüksége sem zseniális rendezőkre, sem tehetséges színészekre - mondja Joseph Ratzinger bíboros.

"Az egyházi zene maga is liturgia, és nem egyszerűen csak járulékos díszítés. A kereszténység egyetlen és igazi apológiáját két bizonyítékra vezethetjük vissza: a szentekre mint az egyház kifejezésére, és a művészetre, lelkének gyümölcsére. Az életszentség és a művészet nagyszerűsége - melyek a hívők közösségének belső világában fejlődtek ki - jobban igazolják az Urat, mint azok az ügyeskedő mentségek, amiket az apologetika dolgozott ki, hogy igazolja a sötét oldalakat, amikben az egyház emberi vonásai - sajnos - bővelkednek. Ha az egyháznak folytatnia kell a világ megtérítését és ezáltal emberiessé tételét, akkor hogyan mondhatna le a liturgiájában a szépségről, ami feloldhatatlanul kapcsolódik a szeretettel és ugyanakkor a feltámadás dicsőségével? Nem, a keresztények nem elégedhetnek meg a kevéssel. Folytatniuk kell a munkát, hogy egyházukat a szépség és így az igazság otthonává is tegyék, amik nélkül a világ nem egyéb, mint a pokol első köre." A keresztényeknek nem elég a rosszat elkerülni, folyton törekedniük kell arra, hogy jót tegyenek. "A művészet és szépség mellőzése a lelkipásztori csőd egyik okának is bizonyult." A szépre, művészire viszont tanítani kell mindenkor a fiatalokat, hogy az legyen az ő zenéjük; a gyermekek pedig igazodjanak a felnőttek bölcsességéhez -, és ne fordítva.

Ehhez azonban a felnőtt társadalomnak meg kell változnia. Kellő alázattal és gondossággal kell elültetnie és ápolnia az igazi értékeket gyermekeink lelkében; s nem szabad belefáradnia a jóra való terelgetésbe, mert akik vetnek, előbb-utóbb aratni is fognak!”

Forrás: karizmatikus.hu


Egy másik cikk itt olvasható a témában - Dr. Gál Péter atya írása:
http://www.karizmatikus.hu/evangelizacio/dicsites-liturgia/467-a-dicsites-es-a-kereszteny-rock-zene