2011. szeptember 29., csütörtök

A Föld végső határáig



De mi van a határokon belül? Íme, egy írás az evangelizációról a teológus szemével.

„A misszió és az új evangelizáció

A misszió és az evangelizáció fogalmának alakulása korunkban 
A katolikus egyház a legújabb korban, több lépésben új és új módon próbálta meghatározni a ,,martüria,,, a ,,misszió,, fogalmát.
Az egyház hagyományos meghatározása szerint: a missziós tevékenység vagy terület fogalomkörébe tartoznak azok ,,a népcsoportok vagy területek, amelyeken Krisztus és az Ő evangéliuma ismeretlen, vagy ahol hiányoznak a beérett keresztény közösségek, amelyek képesek arra, hogy az adott körülmények között megéljék, és más embercsoportoknak is hirdessék a hitet. Ez a helyzet a pogányokhoz szóló missziós tevékenységet igényli,, (vö. AG 6; EiE 45–49).1
Már a II. Vatikáni zsinat, majd az utóbbi évek egyházi nyilatkozatai mind egyértelműbben úgy beszélnek a misszióról, mint ami nem csupán egyes területeken és nem csupán választott személyek által végzendő tevékenység, hanem az egész egyház és minden keresztény feladata. Az egyház missziós küldetésével kapcsolatban két új fogalom jelent meg az egyházi szóhasználatban, amelyek jelzik, hogy lényegi változás történt a szemléletben.
Az 1975-ös püspöki szinódus vezette be az első (a katolikus szóhasználatban) új fogalmat a missziónak, illetve a hit átadásának jelölésére: az ,,evangelizációt,,. Következő fejlődési lépésként jelent meg II. János Pál pápa írásaiban és az egyház hivatalos megfogalmazásaiban az ,,új evangeliziáció,, kifejezés (RM 33). Mindkét fogalmat használjuk, de tartalmuk mélyebb, mint azt a közhasználatú beszéd általában sejtetné, mert a lelkipásztorkodás és a misszió megújult szemléletét kívánják kifejezni.

Az egyház különböző korszakaiban, miben látták a hit átadásának, a missziónak útjait?
Ahhoz, hogy az evangelizáció és az új evangelizáció fogalmát, illetve ezeknek a misszióval való kapcsolatát megértsük, fontos megismernünk, miként alakult az egyház felfogása a misszióról, illetve a hit átadásáról.
Melyek a hit átadásának módjai a Szentírásban, illetve az ősegyházban? Az Újszövetségből és az első századok írásaiból kibontakozik a válasz e kérdésre. Az evangelizáció (és misszió) három fő formáját ismerték: az igehirdetést (,,hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek,, Mk 16,15); az élet tanúságtételét (,,jótetteitek láttán magasztalják Istent,, Mt 5,16; 2Kor 2,15) és a közösség tanúságtételét (,,arról ismerjék meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást,, Jn 13,34).
A hit továbbadásának e három formája az első századokban szoros egységet alkotott: az igehirdetés nem szakadt el az élettől; ellenkezőleg, a hirdetést az igehirdető élete és különösen a keresztény közösség tanúságtétele tette hitelessé és hatékonnyá.
Az Apostolok Cselekedetei három helyen is írja, hogy a hívek száma a keresztény közösség szeretetének láttán növekszik: ,,A hívek közösségének egy volt a szíve-lelke. Mindenük közös volt. Az egész nép szeretetében álltak. Az Úr pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát,, (ApCsel 2,44–47; 4,32–33; 5,12–14).
A Diognetuszhoz írt levél is elmondja, hogy a keresztények tanúságtevő élete az, ami felhívja rájuk a kívülállók figyelmét: ,,Csodálatos és egyaránt hihetetlennek látszó életformájukkal tűnnek fel: Testben vannak, de nem test szerint élnek. A földön élnek, de országuk a mennyben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek. Ínségben vannak, de mégis sokakat gazdagítanak.,,2
A 4. századtól kezdődően (a ,,népegyház,, kialakulásával párhuzamban!) a hit átadásáról való szemléletben eltolódás jött létre. Tért hódított az elképzelés, hogy az Evangélium terjesztése, a pogány népek misszionálása lehetséges az emberi (egyházi, uralkodói) erő és a hatalom eszközei által is.
Caesariai Eusebius úgy ünnepelte Nagy Konstantint, mint a ,,kívülállók püspökét,,, aki rendeleteivel eljuttatja a kereszténységet a pogányokhoz.3 Nagy Károly és más keresztény uralkodók kereszténységre kényszerítették a legyőzött népek vezéreit, s velük együtt népeiket. Hódításaikat, győzelmeiket a korabeli egyházi vezetők is keresztény tettnek minősítették. Alcuin - aki ugyan a keresztség előtt a megtértek alapos felkészítését kívánta - ünnepelte Nagy Károlynak az avarok feletti győzelmét, mert ezáltal a ,,regnum christianitatis,,, a kereszténység birodalma terjed. Ugyanezzel a szemlélettel találkozunk a felfedezések korában, amikor a spanyol gyarmatosítás azzal akarta szentesíteni sokszor embertelen tetteit, hogy a kereszténység terjesztését szolgálja.
A késő középkorban, majd az újkorban, amikor az egyház elvesztette világi hatalmát, a hit hirdetése és átadása az egyház köztudatában - ahogyan P. Alszeghy jellemzi a helyzetet - ,,elsősorban ismeretközlést jelentett. Isten igazságokat közölt, mondták, és Jézus küldetést adott apostolainak, hogy hirdessék ezeket az ismereteket a világnak,,.4
Ez a szemlélet, bár ,,szellemibb,,, mint az előző, továbbra is csak emberi erőre támaszkodik - az ész erejére -, és általa reméli az Evangéliumot terjeszteni. E szemlélet alapján a hit továbbadásának és a missziónak munkásai csak teológiailag képzett emberek, szinte kizárólag a papok vagy szerzetesek lehettek.
E szemlélet kialakulását a nyugati világban nagymértékben magyarázzák az ellenreformáció, majd az úgynevezett felvilágosodás korának elméleti vitái, illetve a múlt század intellektualista beállítottsága. Az újabb korban azonban maga az ,,igazság,, fogalma vált kérdésessé. Korunkban beszélünk a szó devalválódásáról. A mai ember általában képtelen mérlegelni a reá záporozó sokféle és gyakran ellentmondó ideológiákat. Ez a helyzet tarthatatlanná tette azt a véleményt, amely szerint az elméleti meggyőzés a hit továbbadásának legfontosabb útja.
Az eddig bevett lelkipásztori-, missziós-, hitet-átadó elképzelések krízisével párhuzamban, a zsinat és az egyházi megújulások új látásmódjából fakadóan születtek meg az ,,evangelizáció,,, majd az ,,új evangelizáció,, fogalmai. Ezek tehát nem csupán új kifejezések (a régi tartalommal), hanem olyan fogalmak, amelyek a lelkipásztorkodás és a misszió lényegileg átalakult, új szemléletét, a paradigmaváltást szeretnék hangsúlyozni.

Az evangelizáció fogalma
Az ,,euangelizzo,, szó az Újszövetségben több mint negyvenszer szerepel, de a katolikus egyház a 70-es évekig nem alkalmazta e kifejezést. Használt rokon fogalmakat, mint igehirdetés, misszionálás, hitterjesztés, hitoktatás. Protestáns egyházakban vagy kisegyházakban használják az evangelizálás szót, s általában igehirdetést értenek alatta. A katolikus egyház mai szóhasználatában az evangelizáció valami újat jelent.5
Az Evangelii Nuntiandi így ír a fogalom kialakulásáról: Az egyház küldetése, hogy adja tovább a hitet, hirdesse az Igét, kereszteljen, szentségeket szolgáltasson ki, szolgálja a felebarátot, a szegényeket. ,,Mindezek utak vagy eszközök az evangélium továbbadására, és részei az evangelizációnak... Némelyikük azonban olyan nagy jelentőségre tett szert, hogy hajlandók voltunk azonostani azt az evangelizációval.,, Egyes ilyen eszközök előtérbe kerülése által az a benyomás alakult ki, mintha az evangelizáció csupán papi-lelkipásztori tevékenység volna. Ez a látásmód téves, az evangelizáció ,,elszegényítése és megcsonkítása,, (EN, 18, 21–23, 28). Az evangelizáció nem egy részfeladat (nem csak igehirdetés), nem is csak papi-lelkipásztori tevékenység. Ellenkezőleg: ,,azonos az egyház (teljes) küldetésével,,, amelynek minden keresztény részese. Beletartozik a hit továbbadásának minden formája.
Az evangelizáció ma általában nem is az igehirdetéssel, hanem az egyház élő tagjainak és élő közösségeinek tanúságtételével kezdődik (EN 21, 41), s csupán ezt követi az igehirdetés, amely csak akkor hatékony, ha a tanúságtételre épít (EN 41). Következőleg az evangelizáció hordozója minden hívő, minden közösség: aki, illetve amely élő módon részt vesz a krisztusi életben, az egyház építésében (EN 21).
Az új fogalommal kapcsolatos dokumentumok aláhúzzák, hogy az igehirdetés sem csak ismeretközlés, amint a szentség kiszolgáltatása sem csupán egy isteni, ,,hatékony jel,, közlése, hanem
- meghívás a Krisztusnak átadott életre, a megtérésre;
- meghívás a krisztusi közösségbe lépésre, s annak építésére;
- később meghívás a missziós küldetésre (vö. EN 18–24; EiE 23–42).
 Az evangelizáció célja tehát nem kevesebb, mint hogy elvezessen a Krisztussal egyesült, róla tanúságot tevő (missziós lelkületű) életre, és elvezessen az egyházba, a krisztusi közösségbe. ,,Nem elég, hogy az igazságot és a kegyelmet az igehirdetéssel és a szentségek kiszolgáltatásával fölkínálják - jelenti ki az Ecclesia in Europa című apostoli levél is -; szükséges, hogy azok, akikhez ezek szólnak, a konkrét körülmények közepette be is fogadják és meg is éljék (a kapott kegyelmeket) mint egyes keresztények és az egyházi közösségek tagjai.,, (EiE 49).

Az ,,új,, evangelizáció fogalma
A hit átadásával kapcsolatos új fogalmak és új szemlélet bevezetésének szükségességét a megváltozott társadalmi és egyházi helyzet okozta. Az evangelizáció fogalmát létrehozó szempontok mellett másik jelenség is új kihívást jelentett a hitterjesztés és -átadás szempontjából. A nyugati országokban az úgynevezett népegyház (azaz a társadalommal szorosan összefonódott kereszténység) szétesése következtében egy új típusú lelkipásztori ,,terület,, és feladatkör keletkezett.
A Redemptoris Missio című enciklika így beszél erről: ,,Sok régóta keresztény országban, s olykor még a fiatalabb egyházakban is, létezik egy helyzet, amelyben a megkereszteltek egész csoportja elvesztette a hit eleven érzékét, vagy már nem is vallja magát az egyház tagjának, mert életükben eltávolodtak Krisztustól és az Evangéliumtól. Ez a helyzet új evangelizációt igényel,, (RM 33). E területeken ,,a hívek hagyományos lelki gondozása, az új evangelizáció és a kimondottan missziós tevékenység közötti határokat nem lehet egyértelműen megvonni. Mindegyik hat a másikra, ösztönzi és segíti azt.,, (RM 33; KÁD 58–59)
 II. János Pál pápa és az újabb egyházi dokumentumok leggyakrabban az ,,új evangelizáció,, kifejezést használják.6 A fogalmat magyarázva teológiai írások is általában csak annyit szoktak mondani, amennyit a fenti idézet mond. A fogalom azonban ennél lényegesen gazdagabb tartalommal rendelkezik, amely sokkal általánosabb mondanivalóval bír az egész lelkipásztorkodás és a misszió számára. Az új evangelizáció nem a régi lelkipásztorkodás odaadóbb formáját jelenti, nem is csupán újra-evangelizálást! Amennyiben II. János Pál szólt ,,újra-evangelizálásról,, is - ami valóban az ,,elveszettek,, visszaszerzését jelenti -, ilyenkor is az ,,új evangelizáció,, új fogalmának megfelelően értette ezt. A II. János Pál által bevezetett fogalmat a pápa írásainak, beszédeinek tükrében érthetjük meg a maga teljességében.

Mi a különbség az evangelizáció és az ,,új evangelizáció,, között?
Vajon van lényegi különbség az ,,evangelizáció,, és az ,,új evangelizáció,, fogalma között? A két kifejezés alapvetően rokon. Az ,,új evangelizáció,, kifejezéssel II. János Pál pápa újra és még határozottabban be szeretné kiáltani az egyházba azt, amit a 3. általános Püspöki Szinódus és VI. Pál az Evangelii Nuntiandiban az ,,evangelizáció,, fogalmával már hangsúlyozni kívánt, hogy a lelkipásztorkodás nem lelkipásztori akciók kérdése, hanem a Krisztusnak átadott élet gyümölcse és függvénye.
Mégis - miközben alapjaiban mindkettő ugyanazt állítja - jelentős alakulást figyelhetünk meg az Evangelii Nuntiandi és II. János Pál pápa írásai között (amelyekben az új evangelizáció fogalom megjelenik).
Az Evangelii Nuntiandi leghangsúlyosabb kifejezése a ,,tanúságtétel,, volt. Amikor az evangelizáció három fő útjáról - a személyes példáról, az igehirdetésről és a krisztusi közösség szerepéről - szól (EN IV. rész), mindegyikkel kapcsolatban aláhúzza, hogy elsődleges szerepe van a tanúságtételnek.
A tanúságtétel az evangelizáció legfontosabb és első lépése. ,,A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is,, - mondta az EN (41). Az élet tanúságára mindig szükség volt, de soha annyira, mint a ,,posztmodern,, korban. Amikor az ember szkeptikussá válik az ,,egyetlen igazsággal,, szemben, nem győzheti meg őt a szó, csak az élet, a keresztényekből és közösségeikből sugárzó öröm (EN 22).
,,Az evangélium hirdetésének legfőbb útja a tanúságtétel: Íme itt és itt él egy keresztény vagy valamely keresztény csoport az emberek nagyobb közösségében. Látni rajtuk, hogy mindenkit megértenek, mindenkivel jó viszonyban vannak... Hitük egyszerű és spontán módon kisugárzik a közéletre, kisugárzik másokra reményük is, amellyel olyasmiben remélnek, amit nem lehet látni, de még csak elképzelni sem. Akik őket látják, önkéntelenül megkérdezik maguktól: Az életnek erre a tanúságtételére minden keresztény meg van híva,,, a világban való tanúságtétel elsősorban a világiak feladata (EN 21).
Már az EN is kívánt beszélni az evangelizáció ,,misztikájáról,,: a tanúságtétel titkát nem az emberi erőlködésben és az alkalmazott ,,módszerekben,, látta, hanem az isteni kegyelem működésében. Az új evangelizáció fogalmát használva azonban II. János Pál az eddigieknél sokkal egyértelműbben hangsúlyozta a lelkipásztorkodás misztikus, szakramentális voltát: azaz hogy a szó, a személyes példa, a közösség akkor hatékony, ha Isten jelenlétének jele és közvetítője.
Szükséges ezt újra aláhúzni? Vajon nem nyilvánvaló-e Isten elsősége? II. János Pál nyilatkozatai és Ratzinger bíboros, illetve a mai pápa írásai is megállapítják: sok lelkipásztor, teológus és sok keresztény, bár elméletben hirdeti Isten elsőségét, gyakorlatukból mégis úgy tűnik, az aktivitást vagy a teológiai ,,okosságot,, fontosabbnak tartják, mint Isten működését. II. János Pál pápának ki kell jelentenie: ,,Jézus Krisztus európai egyházainkat megtérésre hívja, hogy az Ő erejéből a remény hordozóivá lehessenek az emberiség számára,, (EiE 23).
XVI. Benedek pápa bíboros korában írt tanulmányaiban többször leírta, hogy korunk egyházának igazi kérdése, az ,,Isten-krízis,,.7 ,,A kereszténység kihalásra volna ítélve, ha nem tapasztalnánk meg valamit egy olyan elmélyülésből, amelyben a hit a személy mélyére hatol. A puszta akció és intellektuális konstrukció nem elég.,, ,,Olyan emberekre van szükségünk, akiket a kereszténység belülről fogott meg. Az egyház igazi megújítói mindig a szentek voltak.,,8
Az új evangelizáció szemlélete tehát a korábbiaknál határozottabban hangsúlyozza Isten elsőségét az egyházban; illetve az egyházi-, a keresztény-, a lelkipásztori cselekvés és a misszió-evangelizáció szakramentalitásáról beszél. Ennek megfelelően mindenek elé teszi az Istennel való kapcsolat elmélyítését az egyház lelkipásztori és missziós tervében (NMI 29-41).
Végül az ,,új evangelizáció,, fogalmának másik döntő újdonsága, hogy teljes elsőséget ad a krisztusi közösség létrehozásának. Nemcsak a józan szociológiai-pasztorális belátás miatt,9 hanem ezen túl, Krisztus szakramentális alapítására hivatkozva: hiszen Ő mondta, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevében, Ő ott lesz (Mt 18,20); és a világ arról fogja megismerni Istent (ez lesz tehát a legnagyobb misszió), ha övéi szeretik egymást (vö. Jn 13,34; 17,21). II. János Pál figyelmeztet, hogy ,,ne áltassuk magunkat,,, a kölcsönös, krisztusi szeretetben élő közösségnek olyannyira elsődleges szerepe van a misszióban, az új evangelizációban, hogy ,,e nélkül a lelkipásztorkodás és a misszió (egyéb) eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli struktúrákká válnának,,: inkább ,,a lelkipásztorkodás álarcaivá, semmint kifejezésének és növekedésének útjává,, (NMI 43).
Európa új evangelizációjának, új misszionálásának keresnie kell a korszerű eszközöket, amelyekkel a mai embert megszólíthatja. De minden út kiindulását és végpontját (és az idézett pápák gondolatait is) Jézus szavai foglalják össze. ,,Aki bennem marad, az bő termést hoz... Nélkülem semmit nem tehettek,, (Jn 15,5); illetve: ,,Arról tudják majd meg rólatok, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt,, (Jn 13,35).

Jegyzetek

1A témával alaposan foglalkozott a Vigilia 2006. 2. száma, különösen Német László írása.
2Diognetuszhoz írt levél V, 4–13.
3Vö. Caesariai Eusebius: Vita Constantini IV. 24.
4Vö. Alszeghy Z., Szolgálat 37, 6.
5A fogalmat bevezette VI. Pálnak, a III. Püspöki Szinódus témáját összefoglaló, Evangelii Nuntiandi című apostoli buzdítása (1975), majd tovább bontották a hitoktatással (Catechesi Tradendae 1979), a családdal (Familiáris Consortio 1980), a világi hívek küldetésével (Christifideles Laici 1988) foglalkozó szinódusok, és az azokat összefoglaló dokumentumok; 1997-ben a Katekézis Általános Direktóriuma; 2000-ben II. János Pál pápának az ezredfordulóra írt Novo Millennio Ineunte című apostoli levele, 2003-ban az Ecclesia in Europa című apostoli buzdítása, végül XVI. Benedek pápa első, Deus Caritas Est című enciklikája.
6Vö. RM 33; CL 34; DpPMV 35; TMA 20, 45; KÁD 58. stb.
7Vö. Joseph Ratzinger: L’ecclesiologia della Costituzione ,,Lumen gentium,,. Nuova Umantitá, 2000/3–4, 384.; Beszélgetés a hitről. Vigilia, Budapest, 1990. 39, 47.; A föld sója. Szent István
Társulat, 1997, 217–220.
8Joseph Ratzinger: A föld sója 217, 219, 220.
9A józan ész érveit sorolja fel például Ratzinger bíboros a közösségek pótolhatatlan fontossága mellett: A föld sója 208, 215–16.”

Tomka Ferenc atya (plébános, apát és egyetemi tanár) 2007-ben, a Vigilia c. újságban közreadott írása. 1942-ben született Budapesten. 1965-ben szentelték pappá. Jelenleg a Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia plébánosa, a PPKE Hittudományi Karán és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanít.

Forrás: Vigilia – http://www.vigilia.hu/2007/2/tomka.htm

2011. szeptember 28., szerda

Karizmatikus mítosz

A legnagyobb mítosz, hogy a Karizmatikus Megújulás egy mozgalom.
Addig míg a kívülállók sorolták be ebbe a kategóriába, addig nyugodt voltam. Elvégre jó szándékból tették, ha nem is ismerték elég jól azt, amiről beszélnek. De egyre úgy látom, hogy a magyarországi karizmatikus vezetők sorolják be ebbe a kategóriába: karizmatikus közösségeket akarnak, karizmatikus közösségek regionális és országos találkozóját.
Pedig a jogosan karizmatikusnak csúfolt Szentlélekben való megújulás küldetése nem az, hogy mozgalommá váljon. Sőt, kifejezetten ellentétes vele. Miért?
A megújulás küldetése, hogy újra felfedeztesse az Egyházzal a Pünkösdöd:
  1. a személyes megtérést Jézus Krisztushoz,
  2. a Szentlélekkel való betöltekezést (!=bérmálás), aktív személyes kapcsolatot
  3. a pünkösdi evangelizációt.
Nem az a cél, hogy mindenki belépjen egy karizmatikus mozgalomba, és minden katolikus olyan dolgokban vegyen részt, amire a „karizmatikus” címke ki van ragasztva, hanem ezt a hármas szempontú Pünkösd tapasztalatot átadjuk minden katolikus személynek, közösségnek.
Ha megcsináltuk a karizmatikus mozgalmat, akkor elvesztettük az isteni küldetésünket. Akkor Isten küldő keze már nincs mögöttünk. Akkor akadályoztuk meg Isten tervét a mi tervünkkel.
Ezért a magam részéről leszögezem: Nem tartozom a Katolikus Karizmatikus Mozgalomhoz. Nincs benne tisztségem és nem is vagyok annak tagja. Mozgalomhoz nincs közöm. Az általam vezetett Isten Gyermekei Közösség sem tagja ennek a mozgalomnak.
Közöttük tértem meg és ezért szívből hálás vagyok azoknak, akik közreműködtek benne. Ugyanakkor a Pünkösd kultúrájának továbbadásában részt veszek, küldetésemnek is tartom. Ha tetszik, olyan katolikus vagyok, akiben a Szentlélekben való megújulás cél ért: Szentlélekben megújult katolikus vagyok, nem karizmatikus mozgalom tagja.

Forrás: Gyuris Gellért teológus blogja - http://bubu.ujevangelizacio.hu/node/441
A Szent Adalbert Központ lakói
Esztergomban - kacagó gerlék
(Streptopelia risoria)
Fotó: Luscinia





Egy felszínes vélemény margójára

A vallásos életben nemzetközileg is jelentős szerepet  betöltő külföldi hölgyet megkérdezett egy riporter arról, hogy mi a véleménye a karizmatikus  megújulásról.
A hölgy azt a választ adta: "Elmentem  egy karizmatikus misére, túl zajosnak tartottam, nem  éreztem jól magamat közöttük." Ezzel a mondattal úgy gondolta, hogy a kérdésre válaszolt, pedig csak  az első érzelmi benyomásait fejezte ki.
Elgondolkodtam azon, hogy híres emberek milyen meggondolatlan válaszokat tudnak adni lényeges kérdésekben. Mert a karizmatikus megújulás az egyház  lényegét érinti. Mi a Szentlélek kiáradását a karizmatikus megújulásban Istentől kapott  ajándéknak tekintjük. Ezt azért adta az Úr, hogy  megoldódjanak a keresztények életében előforduló súlyos problémák. Mit kell megoldani?
  • azt a megdöbbentő pogányságot, ami sok keresztény életében mindennapos dolog. Bár látják,  mit kellene tenniük, de sokan éppen úgy  lopnak, hazudnak, csalnak, házasságot törnek, mint azok, akik hitetlennek nevezik magukat. Eszükbe sem jut, hogy megtagadják magukat és harcoljanak a kísértésekkel szemben.
  • azt a félelmetes komolytalanságot, ami sok kereszténynél megtalálható az üdvösséggel, a megtéréssel, az elkötelezettséggel kapcsolatban. Szinte teljesen belemerültek a materialista szemléletbe, az evilágiságba, mely szerint csak itt akarnak minden örömöt, élvezetet, boldogságot megragadni... a világból, a világ eszközeivel.
  • azt a mérhetetlen közömbösséget, amely sok keresztény életére jellemző a lelki élettel, imádsággal, a szeretet megvalósításával kapcsolatban. Ezt mutatja az a statisztika is, hogy a keresztényeknek csupán 10-12%-a gyakorolja rendszeresen hitét, jár szentmisére és rendszeres az imaélete. De hol a többi?
  • azt az elképesztő tehetetlenséget, amely sok keresztény életére jellemző a kísértésekkel, okkultizmussal, okkult játékokkal, előadásokkal, tanfolyamokkal kapcsolatban. Sokan jól is érzik magukat ezekben a sötétségekben. Nem is gondolnak arra, hogy közben megtagadják az igazságot, eltávolodnak az igaz Istentől és elindulnak egy olyan úton, ami az örök sötétség felé vezet.
  • azt az elszomorító lustaságot, amely sok keresztény életére jellemző Isten Igéjével kapcsolatban. Vannak, akik szinte soha nem veszik kézbe a Szentírást. Isten pedig azért adta Igéjének kenyerét, hogy életet adjon nekünk, hogy napról napra tápláljon. Sokan elzárkóznak az élettől, ne is csodálkozzanak azon, hogy holtak maradnak.
  • azt a reménytelenséget, szomorúságot, depressziót, keserűséget, szorongást és aggodalmat, amelyet sok keresztény egy életen keresztül hordoz anélkül, hogy valaha is eszébe jutna mindezt Istennek adni, és elfogadni Isten akaratát és Vele egyesülve legyőzni az életét gyötrő problémákat.
  • azt az elképesztő individualizmust, amely sok keresztényre jellemző. Jézus az egyházat testvéri közösségnek akarta. Az volt az "álma", hogy a világ széthúzó, egymás ellen támadó közegeiben testvéri közösséget teremtsen, amelynek tagjai szeretik és segítik egymást a közös Atyának engedelmeskedve.
Sok keresztény - éppen úgy, mint a pogányok- elutasítja a másikkal való közösséget, menekül a másiktól, fél az emberektől, rosszat tételez fel róluk vagy rosszindulatú kritikával illet mindenkit. Így élete testvéri közösség nélkül zajlik, ami önmagában ellentmondás, hiszen az egyház "Krisztus teste" ( 1 Kor 12,27) . Hogyan lehet akkor Krisztus testének tagja, ha se Krisztussal, se keresztény testvérével nem ápolja a közösséget.
A Szentlélek erejét befogadva a keresztények képessé válnak olyan életet élni, ami megfelel Jézus elvárásainak és az Evangéliumnak.
Az elmúlt 33 évben (1967 február óta) mérhetetlenül sok jó gyümölcs termett a megújulásból: megtérések, gyógyulások, élő imaélet, a szentmise és a Szentírás újra felfedezése, a közösségi élet, szegények felé való szolgálat, stb.
A karizmatikus megújulás célja, hogy a keresztény ember:
  • komolyan vegye Isten parancsait és az Ő akarata szerint éljen,
  • következetesen és komolyan vegye a lelki életet, Hogy a mindennapi imában és a szentmisében találkozzon Istennel és igaz életet éljen,
  • felelősséget vállaljon maga és mások üdvösségéért a megtérésben, az elkötelezett keresztény életben és az evangelizációban,
  • bátran harcoljon a Sátán sokféle támadásával szemben és ragaszkodjon az igazsághoz,
  • komolyan vegye Isten Igéjét és minden erejével aszerint cselekedjen,
  • Istennek éljen és benne reménykedjen, elutasítva a reménytelenség kísértését,
  • testvéri közösséget teremtsen maga körül, fontos legyen neki felebarátját szeretetben szolgálni.
Mindezt a Szentlélek erejével, ahogy az első keresztények tették (ApCsel 2,45-47).
Ne felejtsd el, Isten Fia nem azért halt meg érted a kereszten, hogy továbbra is úgy élj, mint a pogányok, hanem azért, hogy új életet élj Istenben... hogy az Ő életét éld a világban a Szentlélek által!
Ennek az életnek a megtapasztalásába vezet be a karizmatikus megújulás. Ezért található meg az öröm, a felszabadultság, az erő, az Istenbe vetett bizalom azokban, akik hitelesen élik a megújulást.
Ezért azt lehetne mondani annak az asszonynak, hogy Isten ajándékát -amely sokmillió keresztény életét megújította- ne egy felületes érzelmi benyomás alapján ítélje meg, hanem valódi mélységében. Mert ebben van az igazság, és a bölcs ember mindig az igazságot kell, hogy megismerje, átgondolja és szavával hirdesse.
Forrás: Dr. Katona István egri segédpüspök atya írása a karizmatikus.hu hitvédelmi oldalról

2011. szeptember 21., szerda

A kereszténység és a rock

Sokat gondolkodtam, hogy mennyire jó az, hogy keresztény és katolikus körökben evangelizáció és dicsőítés céljára rockos beütésű dalokat szólaltatnak meg. Az egyik oldal véleménye az, hogy miért ne lehetne a modern „zenét” szent célokra felhasználni, ha úgymond „megtisztítjuk” a nem keresztény elemektől (kérdés, hogy ez valóban sikerül-e). A másik véglet az, ha teljesen kiközösítjük és elmarasztaljuk azokat a testvéreket, közösségeket, együtteseket, akik/amelyek ilyen módon próbálnak megfelelni korunk igényeinek és szeretnék ezt a stílust az új-evangelizáció céljára, maguk és mások megszentelődésére felhasználni. Nyilván egyik szélsőség sem célravezető. Minél többet gondolkodom, imádkozom, hallgatom a „felhozatalt”, illetve olvasok hasonló „rögeszmefuttatásokat”, mint az alábbi írás is, magam inkább az óvatosak és a hagyományos egyházi zenéhez jobban ragaszkodók táborát gazdagítom, azzal együtt, hogy szeretem a jó és lelkesítő, - rockos elemektől, ha lehet, mentes, - dicsőítő, zenéket is. Íme, a cikk egy részlete:

„Van-e ártalmatlan rockzene?

Tekintsünk most el a rock szélsőséges vagy durva megnyilatkozásaitól (bár nehéz ezek társadalmi hatásait mellőzni), s ne törődjünk a sátánistákkal (jóllehet ezek a vonások és irányok sok más zenét is áthatnak) -, végül is nem az a fontos, hogy maga a zene jó-e?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy egy zene nem attól jó, hogy tetszik. Ízlésünket a tradíciók határozzák meg, vagyis az a közeg, amelybe "beleszülettünk", és a megtapasztalt élmények, melyek koronként, egyénenként, országonként igencsak eltérnek egymástól. Ezekből születnek a szubjektív benyomások, és szíve joga mindenkinek a sajátját védelmezni. De a zenének - mint minden alkotásnak - objektív értékmérői is vannak: a dallam, harmónia, zenei forma, hangszerelés, hangszín, stílus, virtuozitás, előadásmód, szöveg stb. nagyszerűsége vagy silánysága. Ezeket akkor tudjuk megérteni, ha kellőképpen megismerkedünk velük, vagy a hozzáértők véleményére hagyatkozunk.

Nem nehéz belátni, hogy a rock-zenészek gyenge irodalmi, zenei tudásuk, sokszor műveletlenségük vagy előadói készségük és emberi habitusuk alapján alkalmatlanok arra, hogy a világhoz ilyen gátlástalanul szóljanak. A zenék nagy része együgyű dallamokból, fantáziátlan harmóniákból áll, ötletszerű felépítéssel, kezdetleges hangszertudással; s az ehhez társult banális, képzavarokkal tarkított, fésületlen, primitív szövegek megszédítik a hozzájuk idomult, tudatlan közönséget. Zenei képzetlenségüket hangerővel, fénnyel, füsttel, mozgással, ritmussal, zajjal pótolják. Ám ahol az előadók kicsit is képzettek, azonnal igényesebb, a komolyzenét követő, értékesebb (és népszerűbb!) muzsika születik, - ami viszont nagyszerű színt hoz a zeneművészet gazdag világába.

Amint egy épület, szobor, festmény, regény vagy vers (és minden egyéb) megalkotásához is tehetség, tudás, gyakorlat szükséges, és csak az igazán nagyszerű művek gyönyörködtetnek, úgy a gyatra, kontár munkát a zenében is hamar észrevenni. Nem elég a ritmus, a hangerő, vagy egy "jól sikerült" dallam, találó gondolat - mindez még nem zene, nem művészet! Ám sokan elintézik ezt a kérdést azzal, hogy "ez nekem elég, ezzel senkinek sem ártok, és nem akarok tudni másról".

Az oktalan ember vonakodik attól, hogy az új megismerésének terhét magára vegye. De ha mindig gyenge lőrét iszik - hamar megrészegül -, nem is fog vágyódni soha a nemes aszúbor után. Aki saját (gyenge) ízlését teszi meg objektív mércének, elzárja magát a világ kincseinek felfedezésétől, mások megértésétől, nem képes fejlődni, véleményét alakítani, az igazságot keresni és meglátni - ezzel magának árt. A beszűkült látókörű ember igénytelenségével barátait, családját, másokat is visszahúz a saját szintjére, mérgezi a levegőt maga körül. Felnőttként befolyásával, hatalmával generációkat tesz tönkre, társadalmakat rombol le (amint tapasztaljuk), és kilátástalanná teszi a jövőért való küzdést.

Nem lehet a könnyűzene értékelését a társadalom egészéből kiragadni. Vajon milyen jövőt remélhetnénk, ha általánossá válnának az új "értékek", ha morálisan a társadalom egésze elfogadná az új életstílust, életvitelt, lázadást minden nem tetsző dolog ellen, vagyis mindazt, amit a rockzene és hívei hangoztatnak? Ezt is tisztán kell látnunk, amikor felelőtlenül elvetjük a "hagyományos dolgokat". Hiszen az élelmet ezután is becsületesen meg kell termelni, a házakat gondosan fel kell építeni, elvárjuk az alapos tájékoztatást, igényeljük a mind tökéletesebb technikát (videót, számítógépet) -, mindezt hogyan lehetne megvalósítani a "hagyományos" értékek megtartása (megőrzése) nélkül? Embertársainktól figyelmet, törődést várunk, szeretteinktől kedvességet, őszinteséget, hűséget, gyermekeinktől engedelmességet, lemondást, kitartást - melyik az a zene, amely erre ösztönöz; s mi magunk megfelelünk-e ezeknek, s ha igen, nézzük meg, miből tanultuk?

Sokan úgy vélik, hogy a művészet valami úri huncutság, s máris eltolják maguktól. Pedig a művészet játék: a formák, színek, hangok, allegóriák és ezernyi jel harmóniájából felfogni, megsejteni az alkotó titkos gondolatait, szándékát, hasonló a világ felfedezésének, szépségének és rendjének, az egész élet és Alkotója csodálatának élményéhez. Kodály szerint "a zene lelki táplálék, amely semmi mással nem pótolható!" A (jó) zene figyelemre, fegyelemre nevel, az akaratot edzi, gazdagítja az érzelmeket, növeli az empátiát, esztétikai élményt ad, a lélek mélyére hat, a nevelés hathatós eszköze. Ezt egyébként már az ókori görögök is felismerték, és páratlanul fejlett, művelt társadalmukban első helyet foglalt el a zenei nevelés -, csakúgy, mint a katedrálisok iskoláiban.

A testi táplálkozáshoz hasonlóan a léleknek is megvannak a sajátos tápanyag szükségletei. Ezek nélkül a lélek megbetegszik, rosszul fejlődik (nem véletlen a szenvedélybeteg, kezelhetetlen és idegbeteg, az egzisztenciális-szexuális zavarokkal küszködők számának növekedése). Ám amíg a rossz táplálkozást és éhséget azonnal jelzi szervezetünk, addig a szellemi, lelki táplálkozási zavarokat csak évek, évtizedek múltán vesszük észre, és sokszor már késő a betegségeket orvosolni. De a hasonlatosság annyira teljes, hogy a könnyebben belátható táplálkozási szokásokból lemérhetjük lelki egészségünk állapotát.

Amikor eszünk, a szervezet számára nélkülözhetetlen vitaminokat, ásványi sókat stb. veszünk fel, ezek híján nem maradnánk életben. Az evés örömét maga a fogyasztható étel íze, állaga, harmóniája adja. A szokatlan ízű, esetleg keserű vagy élvezhetetlen étel is hasznos lehet, nemcsak a tápértéke, hanem a változatossága révén is. Az étkezés külsőségei fokozhatják az étvágyat: a tálalás, díszítés, fűszerek, desszertek fogyaszthatóbbá teszik az ételt, de magukban nincs sok tápértékük, és túlsúlyuk, aránytalanságuk elronthatja az étel ízét, vagy magát az étkezést.

Amint a táplákozás értelmét nem az elfogyasztott étel mennyisége és íze adja - bár kétségtelen, hogy ezek nélkül kevesebb örömet jelentene az étkezés -, úgy a zenének is legfontosabb része a lelket megérintő gondolat, mondanivaló, amely a szövegben vagy a puszta hangokban jelenik meg. A zene "fogyasztható" része - a művészet - a dallamokban, harmóniában és zenei formákban testet öltő hangzásélmény, amely az ételhez hasonlóan lehet szokatlan, nehezebben "emészthető" is. Az előadás külsőségei (hangerő, ritmus, gyors tempó, hangszerek, virtuóz játék - ill. maga a látvány) fokozhatják a zenei befogadást. Önmagukban azonban a külső elemek ritkán vezetnek el a gondolat lényegéhez, sőt öncélúan meg is hamisíthatják a mondanivalót.

Amikor a rock zenei értékéről (ártalmáról) szólunk, általánosságban minden zenét (és művészetet) is megbírálunk. Ha csak a külsőségek képesek figyelmünket megragadni (hangos, ritmikus, gyors zene, látványos előadás, harsogó színek stb.), messze vagyunk a művészet megértésétől, az igazi lelki táplálkozástól. Olyan ez, mintha folyton csak édességet fogyasztanánk, amely amilyen nyilvánvalóan jólesik, annyira káros is: tudjuk például, hogy a sok édesség gyomorrontáshoz, fogszuvasodáshoz, elhízáshoz, cukorbetegséghez vezethet. Mondhatnánk azt is, hogy a szervezetnek nincs szüksége külön édességre, de ezt a gyermekeknek és az édesszájúaknak nehéz lenne bebizonyítani, vagy erről lemondaniuk, és néha mindannyiunknak jól jön egy kis desszert. De ez semmiképp sem lehet főétkezés, mert a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a jóllakottság meggátolja a normális étkezést. Akinek mindig teli a hasa csokival, rá sem bír nézni a szervezet számára nélkülözhetetlen levesekre, sültekre, főzelékekre, sós, savanyú, sőt keserű ételekre (pl. gyógyteák), megfosztja magát a szabad választás lehetőségétől.

Sőt a már zenének sem nevezhető "zaj"-rockról még ez sem mondható el. Az valóban a lelket nem csupán elégtelenül táplálja, hanem - mint a kábítószer - mérgezi. Ennek a "zenének" minden hangja, megnyilvánulása egyre súlyosbítja a társadalom jelenlegi rabságát. Valójában nem a zeneileg művelt embernek okoz problémát a könnyűzene, - ő elhelyezi azon a polcon, ahová való (abban a mértékben, amíg a szórakozás a lélek derűjét, és nem leépülését szolgálja). A rockzenén nevelkedett ember nem képes - a jóllakottság érzete miatt - más zenét elfogyasztani. S ha megéhezik, ismét bekap egy tábla csokit, sőt többet is, hogy meg se éhezzen. Ezért a jó szülőnek az lenne a legfontosabb feladata, hogy a különböző "ételeket" és "ízeket" megszerettesse gyermekeivel, a "cukrot" pedig elzárja előlük, és okosan adagolja (de nem túl sűrűn). Aki sohasem, vagy csak ritkán hall jó zenét, meg sem ismeri soha. S mivel a lélek mérhetetlenül fontosabb a testnél, mennyivel inkább szükségünk van a jó lelki táplálékra, az embert nemesítő zenére, és óvakodnunk kell mindattól, ami ezt akadályozza, vagy lehetetlenné teszi.

Jobbítható-e a rock?

Különféle kezdeményezések keretében felmerültek a rock nemesebbé tételére irányuló kísérletek is: a dalszövegek és a zene módosítása. Ehhez először is az szükséges, hogy a dalok híján legyenek a negatív mondanivalónak. Ugyanis rengeteg olyan téma van, amely önmagában véve etikailag teljesen közömbös (és tény, hogy számos rock szöveg szól ilyesmiről). Még tovább is léphetnénk azzal, ha etikailag és vallási szempontból kedvező témák jelennének meg a dalokban. A hatvanas évek óta számtalan keresztény, főleg protestáns énekes és együttes próbálkozik vele, hogy létrehozza a keresztény rockot. Daniel Facérias, keresztény énekes úgy gondolta, hogy a rockzene alkalmas az evangéliumi üzenetek közvetítésére, hacsak nem túl gyors és agresszív a ritmus - egyszóval a soft rock jöhetne szóba.

Itt azonban fel kell tennünk egy kérdést: miért ragaszkodunk ennyire a rockhoz? Szinte hallani a választ: mert ez a fiatalok zenéje, ezen keresztül szólíthatók meg. S ez a kijelentés szinte kényszerítő erővel bír minden más érveléssel szemben, de ugyanakkor elfelejtik, hogy ezzel nemcsak a (totális) rockzene szekértolóivá válnak, hanem hamis képet erőszakolnak az emberi értékek világára, és eközben saját tehetetlenségüket is hangoztatják és igazolják.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy megint csak Kodály találó megállapítása az általános zenei műveltségről, világjelenség: "Volt (és van) a műveltségnek egy sajátos magyar típusa: meglehetős irodalmi és tudományos tájékozottság mellett a művészi érzék egyetlen szikrája nélkül. A botfülűséggel, mint afféle kedves fogyatékossággal, még dicsekedni is szokott." Ezt a lesújtó véleményt akkor fogalmazta meg, amikor nyoma sem volt még a rockzenének, de a zenei elmaradottság jó talaja lett az igénytelenségnek.

Az ötvenes évektől kezdve több generáció is felnőtt a rockzene emlőin. Ha csak a zenei hatását vizsgáljuk, nincs mit csodálkoznunk olyan kijelentéseken, melyekben a rockzenét magától értetődőnek, természetesnek, egyedülállónak tartják. Hiszen mára már szinte valamennyi zenei megnyilvánuláson jelen van a rock: a rádió, tv zenei műsoraiban, filmekben, szupermarketekben, iskolai szünetekben, karácsonyi, farsangi, húsvéti stb. műsorokban, istentiszteleteken, és még komolyzenei előadások is bevesznek műsoraikba könnyűzenét - a nagyobb közönségsiker reményében. Akik a műsorokat készítik, vagy az oktatásban, nevelésben meghatározó szerepük van, ugyanennek a zenének befolyása következtében hoznak döntéseket, és sokan tudatlanságból, mások önteltségükben - egyesek pedig tudatosan - nem veszik figyelembe a zeneművészet védelmezőinek véleményét. Ez a melléfogás hasonló a magánépítőéhez, aki háza tervezéséhez nem igényli a statikus számításait, mert úgy hiszi, hogy a gerendák mindent kibírnak (nem szólva a tucat-házak és giccses paloták lehangoló látványáról). Ahol laikusok irányítanak, ott roskadozik a társadalom épülete. Ahol a rockzenét népszerűsítik, ott elhal a komolyzene, s vele minden érték.

A másik végzetes cselekedet: a fiatalokat a rockzenével degeszre tömve sírba kényszeríteni. Tudomásul vesszük, hogy ez az egészségtelen és sovány lelki piskóta gyermekeinknek (és magunknak) nagyon is megfelelő! Csak akkor miért követeljük tőlük más téren az igényességet, a művészi érzéket, a lelki elmélyedést, az erőfeszítést, önfegyelmet, kitartást, engedelmességet, toleranciát? S miért csodálkozunk korunk szellemi, lelki leépülésén?

Szabad-e elvetnünk látatlanban örök műalkotásokat láthatóan kérészéletű pótlékokért? Nem. Ez a zene nem a fiataloké, hanem a tehetetleneké; akiknek nincs a jó győzelmébe vetett hitük, nincs akaratuk a rosszal szembefordulni és vállalni az elindulás, vagy újrakezdés nehézségeit, akik elvek és magasztos célok nélkül tengetik életüket egyik napról a másikra, és ingadoznak a naponta felkínált "biztos tippek" között.

Az egészséges gyermek lelke olyan, mint a szivacs: azt szívja magába, amibe belemártják. Akik kapcsolatba kerülnek az igényes lelki táplálékkal, megszeretik azt, mindig keresik majd, és szégyellni fogják a silány dolgokat. Tizenévesek vállalják a komoly muzsikálás nehézségeit, és élvezik örömeit, elmélyedve a művészet zengő csuda-erdejében - megcáfolva sok felnőtt dilettáns zenei kinyilatkoztatását. Ők azok, akik hitelesen bizonyítják a világ rendjéről vallott felfogást, hogy csak az igazi értékek teremnek harmóniát, és hiányuk menthetetlenül a társadalom összeomlásához vezet. És sajnos ehhez a nevelők, pedagógusok jó része is hozzájárul, amikor elnézik, sőt támogatják is az értékes zene kiszorulását. Ez olyan vétek, mintha irodalomból a ponyvát, történelemből a pletykát, nyelvben az argót, matematikából a számológépet stb. részesítenénk előnyben!

Igazságtalanság lenne, ha az ebben a műfajban született remekműveket a többivel együtt kukába dobnánk. Amint az egyes művészeti korok más-más stílusban hoztak létre kiváló alkotásokat, elismerés illeti a könnyebb műfaj mély mondanivalójú, költői szövegekre komponált igényes zenéjét is, mely sokak számára alternatívát jelent(ett) a hasonló stílusok gyenge portékáival szemben. Vajon hányan és kik értékelték kellőképp ezt a zenei vonalat?

Az európai zene történetéből jól látható, hogyan született a magasabb rendű, tisztán lelki zenéből egyre több külső elemet tartalmazó, majd könnyebb, hígabb, felszínesebb zene, s a kétezer évnyi hatalmas zenekultúrához képest mily elenyészően csekély jelentőségű maga a rockzene, korunk zenei "vívmánya".

Egyházi zene/200____________________________________________________________

Világi zene/1080_____________________________

Tánczene/1500__________

Szórakoztató zene/1850____

Rockzene/1950_

S az is látható, hogy az egyházi zene megtarthatta (volna) függetlenségét és tiszta zeneiségét, nem szorult (volna) megalkuvásra az ingadozó és elfogult emberi elismeréssel szemben, mert az Istennek írták és énekelték a zenét. Ám amikor a világi zene hatására megpróbálta a világ rokonszenvét megnyerni, mindig elvesztett valamit vonzerejéből (és hitéből), és mások sohasem úgy értékelték, hogy "lám, már mennyire hasonlít a világra", hanem, hogy "még miben különbözik tőle." Mára ez annyira elfajult, hogy már a zenei értékeket is feladták (csakhogy megnyerjék a világot, a fiatalságot), és néhol az egyházi "zene" semmiben sem különbözik egy koncert hangulatától. S mivel nemcsak fiatalokból áll az egyház, vajon mit szólnának, ha az idősebbek "becserkészéséhez" vallásos szövegekre írt magyar nótákat, operetteket, sőt - hogy a rockzenénél maradjunk - lakodalmi rockot énekelnének (mert az meg az ő zenéjük)?

A fentiekhez hasonlóan (a hangerő, ritmus, tempó vagy hangulati elem) itt sem szolgálja az egyedüli lelki táplálkozást, csupán átmeneti éhségcsillapításra alkalmas; hiányzik a zene "táplálék" része, a lelki mélységet nyitó érték, a minden külsőségen felülemelkedő hit, amely a nehézségek leküzdéséhez adna elegendő erőt. Akik a könnyűzenét támogatják, tudniuk kell, hogy egyszersmind leszámolnak a legtisztább zenével, a gregoriánnal és a belőle elágazó komolyzenével is, évszázadok imádságos és hitvalló művészi alkotásaival.

Vajon a fiatalok kívánt aktivitását az együtt mozduló, önfeledt, eufórikus ujjongást kiváltó zene segíti-e jobban, vagy az odafigyelést, meghallgatást, olykor nehéz feldolgozást igénylő művészi zene? Nem tartalmasabb-e sokszor a hang- és képözönnél a gondolatokat szülő csend -, amitől annyira félünk, hogy állandó zajjal vesszük körbe magunkat? S azon is elgondolkodhatunk, hogy a felszínen mozgó, impulzív zene engedi-e a lelki elmélyedést, vagy van-e elég ereje a hitnek, ha csak ez a közeg képes áhítatot kelteni benne?!

Egyébként, ki ápolhatná a legméltóbban és leghitelesebben az értékes zenét, ha nem az evangéliumot hirdető egyház? "Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!" S ez nem lehet ugyanolyan irányultságú, mint a világé!" A liturgia nem valami show, látványosság, és nincs szüksége sem zseniális rendezőkre, sem tehetséges színészekre - mondja Joseph Ratzinger bíboros.

"Az egyházi zene maga is liturgia, és nem egyszerűen csak járulékos díszítés. A kereszténység egyetlen és igazi apológiáját két bizonyítékra vezethetjük vissza: a szentekre mint az egyház kifejezésére, és a művészetre, lelkének gyümölcsére. Az életszentség és a művészet nagyszerűsége - melyek a hívők közösségének belső világában fejlődtek ki - jobban igazolják az Urat, mint azok az ügyeskedő mentségek, amiket az apologetika dolgozott ki, hogy igazolja a sötét oldalakat, amikben az egyház emberi vonásai - sajnos - bővelkednek. Ha az egyháznak folytatnia kell a világ megtérítését és ezáltal emberiessé tételét, akkor hogyan mondhatna le a liturgiájában a szépségről, ami feloldhatatlanul kapcsolódik a szeretettel és ugyanakkor a feltámadás dicsőségével? Nem, a keresztények nem elégedhetnek meg a kevéssel. Folytatniuk kell a munkát, hogy egyházukat a szépség és így az igazság otthonává is tegyék, amik nélkül a világ nem egyéb, mint a pokol első köre." A keresztényeknek nem elég a rosszat elkerülni, folyton törekedniük kell arra, hogy jót tegyenek. "A művészet és szépség mellőzése a lelkipásztori csőd egyik okának is bizonyult." A szépre, művészire viszont tanítani kell mindenkor a fiatalokat, hogy az legyen az ő zenéjük; a gyermekek pedig igazodjanak a felnőttek bölcsességéhez -, és ne fordítva.

Ehhez azonban a felnőtt társadalomnak meg kell változnia. Kellő alázattal és gondossággal kell elültetnie és ápolnia az igazi értékeket gyermekeink lelkében; s nem szabad belefáradnia a jóra való terelgetésbe, mert akik vetnek, előbb-utóbb aratni is fognak!”

Forrás: karizmatikus.hu


Egy másik cikk itt olvasható a témában - Dr. Gál Péter atya írása:
http://www.karizmatikus.hu/evangelizacio/dicsites-liturgia/467-a-dicsites-es-a-kereszteny-rock-zene

2011. szeptember 18., vasárnap

A vörös macskamedve nyomdokán

„Igazságos vagy, uram, és ítéleted igaz! Parancsolataidat igazságodban rendelted el, és nagyon nagy hűségedben. Buzgóságom elsorvaszt engem, mert ellenségeim elfeledik igéidet.  Szavad kiáll minden tűzpróbát, azért szereti azt szolgád. Kicsiny vagyok én és megvetett, de rendelkezéseidről meg nem feledkezem. Igazságod örökre igazság, és törvényed igazmondás.  Érjen bár elnyomás és szorongatás engem, parancsolataidról elmélkedem. Törvényeid igazak örökre, adj nekem értelmet, hogy életem legyen.” Zsolt 119, 137-144

 
„…de ő azt mondta nekem: "Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé." 2 Kor, 12, 9

Szentlélek, úgy kérünk szállj le ránk!



2011. szeptember 14., szerda

A folyóvíz mellett 2.

De honnan jön és hová tart ez a folyó? Vajon életem folyója honnan táplálkozik és hová tart valójában? Mi történik utam során?

Az Élet Folyója elér e hozzám? Segítek e másoknak, hogy ők is hozzáférjenek ehhez a vízhez?


„Amerre elér a folyó, minden élőlény, amely mozog, élni fog. Halak lesznek nagy bőségben, mert ahová ez a víz behatol, egészségessé lesz, és élni fog minden, ahová a folyó elér.” Ez 47,9




A folyó mentén, mindkét parton mindenfajta gyümölcsfa nő, amelyeknek lombja nem hull le, s gyümölcse nem fogy el: minden hónapban friss gyümölcsöt hoznak, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül, lombjuk pedig orvosságul szolgál." Ez 47,12

Ezeket az igéket többször megkapta a közösség, mint felhívást az evangelizációra illetve személy szerint én is közösségi életem során. Azt a kegyelmet, amelyet Istentől közvetlenül kapunk ingyen, ugyanígy kell közvetítenünk embertársaink felé, hogy a Folyóvíz őket is éltethesse, legyenek egészségesek, az Úr megszentelő kegyelme tegye termékennyé, gyümölcsözővé életüket. Fontos, hogy csak azt a tanítást fogadjuk be, amely közvetlenül Tőle jön, azaz a Szentélyből táplálkozik, ez által fogunk valójában élni tudni és másokat is táplálni.

A folyóvíz mellett 1.

Dunai hajókirándulásom során baráti körben megcsodáltam, milyen gyönyörű életközösségek alakultak ki a folyó partjain: vízimadarak, ártéri ligeterdők. Legszívesebben eltöltenék hosszabb időt a parton és szívnám magamba a természet hangjait, illatait.


„Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” Jer 17,8

„Vizek növelték naggyá, az árvíz tette magassá. A folyók elárasztották a vidéket, ahová ültették, a patakok eljutottak a vidék minden fájához.” Ez 31,4



Számomra ezek az igék felhívást jelentenek az imádságra, hogy a folyóvíz eljuthasson a fához és annak gyökeréhez. Isten kegyelme éltetni és táplálni tudja életünk fáját, amely így kivirul, és bőséges gyümölcsöt tud teremni. Bármilyen veszély érkezik, a kísértés, megkérgesedés szárazsága, nincs mit félnie annak, aki a folyóvíz partjához települt és annak vizéből táplálkozik.

Az Istennek szentelt élet: ajándék...

"Évszázadokon át mindig voltak férfiak és nők, akik az Atya hívását és a Lélek indítását követték, és a Krisztus-követés e sajátos útját választották, hogy "osztatlan" szívvel adják oda magukat Krisztusnak (1Kor 7,34). Mint az apostolok, ők is elhagytak mindent, hogy Nála maradjanak, és Hozzá hasonlóan Isten és a testvérek szolgálatára szenteljék magukat. Ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház misztériuma és küldetése (...) nyilvánvalóvá váljék, ugyanakkor közreműködtek a társadalom megújításában is."
(II. János Pál pápa : Vita Consecrata)

Nemes Katalin vagyok, nővér az Emmánuel Közösségben. 2004-ben végeztem Kaposváron tanító-hitoktató szakon. Franciaországban, egy evangelizációs iskolában töltött év után kezdtem dolgozni hitoktatóként, plébániai munkatársként. Jelenleg harmadik éve a kaposfüredi plébánián dolgozom, ahol közösségünk egyik papja mellett pasztorációs munkát végzek. A plébániai ügyintézés és hitoktatás mellett különösen közel áll hozzám a liturgiában való szolgálat, évek óta vezetem a templom ének- és zenekarát.

Nem hívő családból származom, Isten létét és szeretetét először 12 évesen tapasztaltam meg, onnantól kezdve tudatosan kerestem Őt és igyekeztem egyre jobban megismerni. Az Istennek szentelt életre szóló 15 éves koromban kapott hívás mint egy búvópatak, hol a felszínen, hol a mélyben de folyamatosan jelen volt. Egyre erősítette bennem azt a vágyat, hogy életemet teljesen Neki adva az emberek szolgálata által tegyek tanúságot arról, hogy Isten közel van hozzánk, mindenkit meghív a vele való barátságra és Ő az, aki igazán be tudja tölteni az ember szívét. Az Emmánuel Közösséget megismerve úgy éreztem, ez az a lelkiség, ami segít, hogy az elkötelezett keresztény életbe gyökerezve az Isten hívására válaszoljak. Az Istennek szentelt élet útját « hivatalosan » 2006 októberében kezdtem meg, amikor a befogadási időbe léptem. 2008 júniusa óta a képzési időben járok, amit majd az első, öt évre szóló, majd az örökfogadalom követ.

A képzési idő része a brüsszeli Szent Adrián képzési házban más ország nővéreivel együtt töltött idő. Ez az egy vagy két év arra szolgál, hogy egyre jobban felfedezzük az Istennek szentelt életet, különösen is a világban való megélésének módját. Segítségünkre van abban is, hogy folytassuk a személyes meghívásunk megkülönböztetését, a benne való elmélyülést. Az év során humán, spirituális, intellektuális és pasztorális képzésben is részesülünk, ami segíti a világban végzett missziónk (professzionális munka vagy apostoli szolgálat) végzését.

A képzési év költsége számomra kb. 1800 euró havonta... Ezt egyedül nem tudom finanszírozni, ezért szükségem van jó szándékú adományozók anyagi támogatására. Természetesen legfőként az imádra számítok e számomra különösen fontos idő alatt. Mindazokat, akik bármilyen módon támogatni tudnak, imáimban hordozom, és hazatérve szívesen megosztom velük a kint töltött év tapasztalatait.

Ha módodban áll és indíttatást érzel arra, hogy anyagilag támogasd e képzést, ezt a következő módon tudod megtenni:
Egyszeri, vagy havi rendszerességgel közvetlen átutalással az Emmánuel Közösség
számlaszámára: 11100908-18099926-37000004

« Katalin Nemes Formation » megjegyzéssel. Ha ismersz olyanokat, akik szintén szívesen támogatnák ezt a képzést, kérem juttasd el hozzájuk is e levelet. Nagyon köszönöm.

                       Baráti üdvözlettel:

                                                           Nemes Katalin Teréz
Forrás: Emmánuel Közösség

2011. szeptember 11., vasárnap

Az öltözékünk jel


- Kedves élményem, amikor egy fülkéből telefonáltam, s benyitott egy hölgy: a kezembe adott egy szál fehér rózsát és szó nélkül ment tovább… - meséli Czopf Éva Klára, Szent Ferenc egyik miskolci ,,kisnővére”. Fiatal rendjüknek csak megyénkben vannak házai, itt azonban négy helyen is: Szomolyán, Arlón, Bükkszentkereszten és Miskolcon.
 
- Az alakuláskor másfél évig Budapesten éltünk, de úgy gondoltuk, eljövünk inkább errefelé, ahol még kevesebb a szerzetes. Terjeszkedhetnénk, hívtak több helyre, de ahhoz, hogy egy közösség igazán összeforrjon, kell a közelség, a rendszeres találkozás lehetősége.

- Önöket gyakorta lehet Miskolc utcáin látni szerzetesi ruhájukban. Talán jellemző lehet a mai társadalom tagjaira, hogyan viselkednek, ha szembetalálkoznak Önökkel. 

- Ez változó. Úgy 5 éve, hogy Bükkszentkeresztről beköltöztem Miskolcra, s jó érzés volt, hogy a nagyvárosban is megjelenik az, ami a falvakban: tudunk egymásnak köszönni. Sokan rám mosolyogtak, ismeretlenek köszöntek. A ,,nagy család” élményét tapasztalhattam meg…  A legtöbben örülnek, de akadnak, akikből agressziót váltunk ki. Pesten például megtörtént, hogy mikor a nővérekkel leszálltunk a buszról, egy férfi ránk tekintve hirtelen belevágott a buszmegálló üvegébe, betörve azt... Mi azt mondjuk, hogy az öltözékünk jel. A reakció attól függ, kinek milyen az Istenképe, az egyházképe... Jó volt, mikor Arlón cigány fiatalok jöttek szembe, és köszönés helyett kedvesen megkérdezték: hogyan kell köszönni. Mondtuk, ahogy szívből jön…

- Gondolom, a kamaszok, fiatalok között akadnak, akik olykor akár ,,cikizve” is odaszólnak…

- Azzal a ,,poénnal” sokszor találkozunk, hogy énekelni kezdik, hogy ,,nem vagyok én apáca”. Előfordult már, hogy nővérem visszaszólt: ,,de én igen”, aztán szóba elegyedtek. Ha azt látják, hogy nem sikerült  provokálniuk minket, s visszaköszönünk, vagy visszamosolygunk, akkor nincs semmi kellemetlen folytatás…

- Hol lehet ma a szerzetesség helye, mi lehet a szerepük? 

- A szerzetesi karizma az egyházban és a világban is elsősorban arra mutat rá, hogy ez a földi élet csak átmenet. Nagyon fontos, de nem ez a végállomás. Az Istennek szentelt élet megerősíti, hogy van értelme minden józan áldozatnak. Amikor lemondok a házasságról, azt egy sokkal nagyobb értékért teszem, ha nem így lenne, az emberellenes, természetellenes volna. De ha ez hivatásból és szoros Istenkapcsolatból jön, s a mennyek országáért történik, akkor mindenképpen rávilágít, hogy van, akiért mindent érdemes otthagyni. És a ,,minden” az nem selejt, nem szemét, nem rossz, nem azért hagyjuk ott, mert az nem érték! Ez nem kritika az emberek általános hivatásával, a házassággal szemben, hanem annak komoly megtámogatása, amennyiben valljuk, hogy egyenrangú hivatás a házassággal, és azt is valljuk, hogy a házasság sem élhető Isten ereje és áldása nélkül.

- Tehát a ,,világ” felé is hangsúlyozzák ezt…

- Igen. És az a tapasztalatom, hogy sokan jól is értik. Ökumenikusan is, a nem katolikusok is nagy tisztelettel fogadják. Hívnak reformátusokhoz, evangélikusokhoz iskolákba, gyerekekhez beszélgetni a szerzetesi életről. A személyes tanúságtétel, a tapasztalat érdekel mindenkit.

(Szent Ferenc Kisnővéreinek közösségéhez tartozó Klára nővér tanúságtétele 2009. februárjában jelent meg a Borsod Megyei Önkormányzat online kiadványában.)

2011. szeptember 10., szombat

Közösségek bemutatása 3.


Szent Ferenc Kisnővérei
 
HIVATÁSUK
A
SZEMLÉLŐDÉSBŐL
ÉS
A
TESTVÉRISÉG MEGÉLÉSÉBŐL
F
A
K
A
D
Ó
EVANGELIZÁCIÓ


A közösség lelkiségének elemei
Szent Ferenc Kisnővérei a Katolikus Egyházban, Assisi Szent Ferenc szellemében, szerzetesnővérként, a karizmatikus megújulás lelkiségét is magukénak vallva igyekeznek karizmáikat megélni a rájuk bízottak szolgálatában. A ferences „nagycsaládon” belül szabályozott harmadik rendi, apostoli közösség. Jogi státuszuk: krisztushívők hivatalos társulása. Istenkapcsolatuk ápolása, a szemlélődés, az imádság mellett, életük másik alappillére a testvériség megélése. Ezeken nyugszik, belőlük fakad evangelizációs küldetésük. Szerzetesi közösségük mellett, egy tágabb közösségben - melyet Betlehemnek neveznek - törekednek megélni az „Egyház kicsiben” karizmát, ahol a különböző életállapotban élők együtt építik Isten Országát.


"...magasztalják az Urat tetteikben, mert azért küldte őket az úr szerte a világba, hogy szóval és tettel tanúságot tegyenek az ő hangjáról..." (Regula IX/29.)




Szent Ferenc Kisnővérei - Életképek from Gabor Ecker on Vimeo.

2011. szeptember 9., péntek

Jöjj, Erősség Lelke!


Jöjj el Szenlélek Isten! Áraszd reánk Erősséged Lelkét, hogy minden megpróbáltatásban és kísértésben helyt tudjunk állni. Amen

2011. szeptember 8., csütörtök

Egészen a Tiéd Mária


Égi Édesanyánkat születésnapján az Emmánuel Közösség egyik gyönyörű Máriás énekével szeretném köszönteni és kérni közbenjárását életünk minden napján.

A karizmatikus lelkiségről

Mit jelent a karizmatikus megújuláshoz tartozás? Mit jelent a karizmatikus identitás? Íme, egy összefoglaló a magyar katolikus karizmatikus megújulás Országos Tanácsa által 2006. őszén összegyűjtött szempontok alapján.

Kiemelkedően fontos pontok:
ü  Az élő Ige
ü  Közösség
ü  Hit és bizalom új dimenziója, "megnyílt ajtó"
ü  A karizmák jelenléte, jelek és csodák
ü  Evangelizáció


További szempontok
-          Az Ige megelevenedik, személyesen szól itt és most: Isten valóságos, akivel életet alakítóan találkozni lehet. Az ígéretek, az Evangélium valósággá válik. "Halló fül"
-          Isten konkrét magtapasztalása személyes és közösségi találkozásban: ez közösséget szül/támaszt, és közösségbe von.
-          A szenvedő, küzdő és megdicsőült Egyház, a "szentek közössége" élővé, érthetővé és szerethetővé válik számunkra. Az étlap nézegetése helyett evés; eleven bekapcsolódás a Szőlővessző nedvkeringésébe; "Test-vér-iség"; Tűz: a nyers a tűz által ehetővé válik.
-          Felébredés: Isten szüntelen jelenlétének és teremtő munkájának felismerése.
-          A keresztség és a bérmálás kegyelmének felszítása, kibontakoztatása - "Lélekkeresztség" - Pünkösd ma.
-          Megnyílás a Szentlélekre, általa Jézusban az Úr és a Testvér felismerése, a Mindenható Teremtő  pedig Abba - közeli lesz: az Istenkép megújulása, változása.
-          Életátadás - személyes döntésen alapuló megtérés.
-          A Szentlélek befogadása által megnyílás a tanítványságra, közösségre, küldetésre, apostolkodásra/evangelizációra.
-          Elköteleződés az imában.
-          Az egyéni és közösségi élettörténet üdvösségtörténetté válik.
-          A karizmák tudatos kérése és használata az egyház és a világ szolgálatában.
-          Új erőnlét tapasztalata - "dynamis" - az erő túlcsordulása
-          Az evangéliumi öröm és boldogság megtapasztalása: az Úrban való örvendezés erőforrás lesz.
-          Az Egyház prófétai vonásának is utat nyit.
-          Nyitottság a tanúságtételre.
-          A Lélek egységet teremt a különböző felekezetek között - ökumené.
-          A Szentlélekben való megújulás nem plusz dolog vagy fakultáció az Egyházon belül. Nem extra vagy elit kereszténység. A Szentlélek mindenkié. Az egész Egyház számára szóló kegyelem. Maga az Egyház karizmatikus. Minden szentéletű ember karizmatikus.