Tiszta szerelem imaest

Életvezetés felsőfokon

Versegi Beáta-Mária nővér a munka és a pihenés egyensúlyáról 

Versegi Beáta-Mária CB keresztény antropológiát tanult, szupervízióval és lelki kíséréssel foglalkozik. Arról kérdeztük, milyen belső adottságok és külső, környezeti hatások vezethetnek a kiégéshez, milyen intő jelek figyelmeztetnek bennünket erre, és mit ajánlanak a szakemberek a megelőzés, illetve a gyógyulás érdekében.

Mely munkakörök, milyen életvitel hajlamosít leginkább a kiégésre, akár az egyházon belül, akár azon kívül?

– Rendkívül felgyorsult tempóban élünk, mindennap rengeteg hatás ér bennünket, és sok elvárással találkozunk mindannyian. Ezek a tényezők hajlamossá tesznek bennünket arra, hogy erőnkön felül vállaljunk feladatokat, függetlenül attól, hogy egyházi szolgálatot végzünk-e vagy sem. E téren különösképpen veszélyeztetettek azok, akik nagyon jól akarják végezni a munkájukat, és jó szívvel, odaadóan szeretnék sokak javát szolgálni.
A dolgok rendje az, hogy az ember elfárad, pihen, aztán újrakezdi a munkát. Ez van beleírva a természet törvényeibe: nappal dolgozunk, éjszaka pihenünk, aztán folytatjuk a tevékenységünket. Nem az a cél, hogy olyan életmódot alakítsunk ki, amelyben nincs helye a fáradtságnak, hiszen az természetes része az életünknek. De mindenki elgondolkodhat azon, hogy este, illetve éjszaka szokott-e megfelelően pihenni, hogy hétvégén megáll-e, és hogy van-e egyáltalán nyári szabadsága. A kiégés az a fajta fáradtság, amit nem lehet kipihenni egy jó esti alvással, egy hétvégi kikapcsolódással vagy egy-két heti nyári szabadsággal. Ha az alapvető regenerációs elemek nincsenek jelen az életünkben, akkor nagyon könnyen jutunk el odáig, hogy felemésztjük a véges erőinket.

Csak az tud kiégni, aki azelőtt „lángolt”. A leginkább veszélyeztetettek tehát azok, aki jól akarják tenni a dolgukat. Végső soron mi vezet a kiégéshez?

– A belső adottságaink és a külső környezeti hatások egyaránt meghatározók ebből a szempontból. Mindenképpen a személyiséggel összefüggő, belső adottság az, hogy valaki nagyon jól akar csinálni mindent, amihez csak hozzáfog, és a nagyon jó a száz százaléknál kezdődik számára.
A külső környezeti tényezők közé tartozik az a sajátosság, hogy általában nem egyetlen szerepen belül történik mindez. Lángolunk, odaadjuk magunkat a feladatunknak, és közben a környezetünk elvárásainak is szeretnénk messzemenően megfelelni. Egy ponton túl azonban ez teljesíthetetlenné válik. Amikor így belefeszülünk a tevékenységeinkbe, nem vagyunk már elég kreatívak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk beosztani az energiáinkat. Könnyen kialakulhatnak szerepkonfliktusok is. A szerep ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy különféle élethelyzetekben kell helytállnunk. Egy édesanya életéhez például hozzátartozik, hogy főz, takarít, gyereket nevel, a férjének felesége igyekszik lenni, és általában dolgozik is, helytáll a munkahelyén, ahol szintén különböző szerepei vannak. Elkerülhetetlen, hogy e feladatkörök olykor egymással ellentétes elvárásokat támasszanak vele szemben. Ha valakiben megvan az a belső igény, hogy mindig, minden szerepben a lehető legjobban akar teljesíteni, akkor az együttesen felmerülő elvárások fokozatosan fel­őrölhetik az erejét. Ezekben az esetekben nemcsak maga a teljesítmény követel rengeteg lelki energiát, hanem a különböző kihívások közötti egyensúlyozás is.

A pufferidőt, például a közlekedésre szánt időt akár pihenéssel is tölthetjük, ha közben nem telefonálunk…

– Így van. Többen is járnak hozzám szupervízióra. Az egyik kifáradásos állapotban érkező kliensem éppen erre jött rá: a naponta közlekedéssel eltöltött időt pihenésre fordíthatja, „kikapcsolódással töltött időnek” tekintheti, ami csak az övé. Egyedül rajta múlik, hogy az utazás idejét munkaidőnek nevezi-e ki, vagy olyan időnek, amikor önmagával foglalkozhat, nézelődhet, benyomásokat gyűjthet az őt körülvevő világról. Fontos, hogy megkülönböztessük magunkban azt az időt, amit munkával töltünk, és azt, amelyet magunkra szánunk. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: megengedem-e magamnak a kikapcsolódásnak ezeket a pillanatait? Egy kis humorral akár úgy is fogalmazhatunk: Vajon magamnál vagyok-e időnként? Vagy mindig „máshol”, munkában, tervekben, pörgésben, szolgálatban töltöm az időmet?
Máriapócson, az október 24. és 26. között ifjúsági referenseknek megrendezett tanulmányi napokon különféle műhelymunkákban vehettek részt az ifjúságpasztorációs munkatársak: volt imaidő, mozgásra fordított idő, a közösségben való erőforrás-keresésre szánt idő – és mindegyik műhelymunka során az önmagunkkal töltött idő fontosságát helyeztük a középpontba. Ez alapozza meg ugyanis azt, hogy együtt tudjunk lenni másokkal és Istennel is.

Vannak olyan, a kiégésre figyelmeztető jelek, amelyek láttán valamiféle vészcsengőnek kellene megszólalnia a fejünkben?

– Számos intő jel van, de ezeket elsősorban az a személy érzékelheti, aki belekerült a kimerülés örvényébe. Mindig a legjobbjaink, a jól terhelhetők, a leglelkesebbek vannak leginkább kitéve ennek a veszélynek. Az első jelek a környezet számára még észrevehetetlenek, ezeket csak az ismeri fel magán, aki tisztában van azzal, hogy mire kell figyelnie. A kifáradásban lévő ember intő jelnek tekintheti, ha azt tapasztalja, hogy a lelkesedése kezd kényszeressé válni. Egészséges elvárás önmagunkkal szemben, hogy jól tegyük a dolgunkat. Ám ez átcsaphat bizonyításkényszerbe, amelynek gyökerénél nemegyszer az emberi törékenységgel nem számoló végtelen idealizmust találjuk.

Jellemző az is, hogy kifogásokkal, magyarázkodással áltatjuk magunkat…

– Megtévesztő lehet, hogy a túlzott erőfeszítés nyomán a teljesítményünk valóban fokozódik, ezért úgy érezzük, lám-lám, valóban sokkal többre vagyunk képesek, mint gondoltuk volna. Egy idő után azonban a túlterhelés miatt elérkezik a „fáradt vagyok” állapot, amit az illető elfogadhatónak tart. Az „elfáradtam” érzés normális jelenség, a „fáradt vagyok” érzés azonban állandósult állapotként nagyon erős figyelmeztető jel, amit gyakran nem veszünk elég komolyan. Ilyenkor mentegetjük magunkat: „Manapság mindenki fáradt, ez a természetes.” Aztán lassan kezdjük elhanyagolni a szükségleteinket. Fáj a fejünk, nem tudunk aludni, emésztési panaszaink jelentkeznek, gyakrabban betegszünk meg, mint szoktunk, csökken az ellenálló képességünk. A ránk bízottakat – legyenek hívek, diákok, páciensek, kliensek – egyre inkább tehernek érezzük, holott azelőtt örömünket leltük bennük. A munka miatt elhanyagoljuk a személyes baráti, családi kapcsolatokat, és lassanként mindenben és mindenkiben csak fel­adatot látunk.
A mások által is érzékelhető jelek már viszonylag későn jelentkeznek. A környezet ilyenformán fogalmaz a kiégőfélben lévő emberrel kapcsolatban: „állandóan pörög, nincs megállás”, „kicsit más, mint régen”, „feszült, ideges”, „kedvetlen”. Később pedig: „lehetetlen beszélni vele, régen nem ilyen volt”, „nincs jelen, nem is érti, miről van szó valójában”, „állandóan hárít, késleltet”. Egy következő fázisban aztán szomatikus tünetek jelentkezhetnek, amelyeket már nehéz eltitkolni a környezet elől.
A kiégés útján járó ember kapaszkodni próbál. Így alakulhatnak ki különböző függőségek, amelyekkel oldani igyekszik a kimerülésből fakadó szorongásokat. Ha nem rendelkezünk megfelelő pszichés energiakészlettel, képletesen szólva „immunitással”, akkor óhatatlanul ki vagyunk téve különböző lelki és fizikai betegségek veszélyének. Fontos tudatosítanunk, hogy a kiégés folyamatában egy ponton túl szükségünk van orvos vagy pszichológus segítségére, hogy rátaláljunk a gyógyulás útjára.

Melyek lehetnek a kiégés ellenszerei?

– A kiégésnek három ellenszere van, ahogy azt Thomas Bergner is hangsúlyozza a kiégésről szóló könyvében: megelőzés, megelőzés, megelőzés. Maga a kifáradás egy folyamat, amelyből bármelyik szakaszában ki lehet szállni. Nem kell tönkremenni ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. A változás életmódváltást jelent, de alapvető szemléletváltást is igényel: a feladatokhoz és önmagunkhoz való viszonyunknak kell változnia , hogy képesek legyünk egy újfajta életvezetésre. Ehhez pedig szükség van arra, hogy komolyan szembenézzünk magunkkal, megismerjük az alapvető belső törekvéseinket és az öntudatlanul is bennünk munkáló erőket.

A kiégés különböző fokain elérhet az ember egy olyan szintre, ahol látszólag bezárkózik. Vajon ilyenkor is kommunikál? Ad jelzéseket, amelyeket érzékelhetünk, ha odafigyelünk egymásra?

– Az bizonyos, hogy a kiégés során egyre inkább beszűkül a világ. Azok, akik korábban sem tudták kifejezni, hogy mire lenne szükségük, és nem tanultak meg másoktól segítséget kérni, ebben a helyzetben még inkább kiszolgáltatottakká válnak. Könnyen maga alá gyűri őket az a romboló mechanizmus, amely a kiégéshez vezetett. Ezért nagyon fontosak a meghitt, bizalmas emberi kapcsolatok. Hiszen az adott személyhez legközelebb állók azok, akik legkönnyebben észrevehetik, ha valami nincs rendben a párjukkal, barátjukkal, paptestvérükkel, munkatársukkal. Nem érdemes megvárni, hogy a gödör aljára kerüljünk. A bizalmi kapcsolatokban nyugodtan kimondhatjuk: „fáradtnak látlak”, „szükséged van segítségre?”. A kiégés megelőzésének egyik legfontosabb pillére – legyünk bár papok, szerzetesek, egyedülállók vagy családosok – őszinte, meghitt emberi kapcsolatok kialakítása és ápolása.

Hogyan látja: helyettesítheti-e a lelkivezetés a szupervíziót?

– A lelkivezetés és a szupervízió fókusza máshol van. A lelkivezetés középpontjában az istenkapcsolat áll, amellyel mindenfajta lelkiállapotban foglalkozni lehet, akár jól vagyunk, akár rosszul.
A szupervízió fókusza ezzel szemben a „hivatásszemélyiségünk”. A közös munka során azt vizsgáljuk, miként kezeljük a munkánkkal, a szakmánkkal összefüggő kihívásokat, s hogyan láthatunk rá ezekre különböző nézőpontokból, kicsit kívülről. Ez segít abban, hogy képesek legyünk kilépni az „így szoktam csinálni” sémákból, és nyitottá váljunk újabb lehetőségekre. A két lelki munkaforma tehát különbözik egymástól, de jól kiegészíti egymást.

Máriapócson úgy fogalmazott: segítséget jelent, ha megtanulunk elfáradni. Hogyan kell érteni ezt?

– Értékes tudásra tehetünk szert, ha megtanulunk elfáradni. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy végesek vagyunk: értelmünk, fizikai valónk, pszichénk és erkölcsünk szempontjából is. Ám hiába vagyunk tisztában ezzel, nem biztos, hogy képesek vagyunk mindig ennek megfelelően élni. Tudom, hogy véges vagyok, de vajon hogyan viszonyulok ehhez? Hogyan élem meg ennek tudatában a kapcsolataimat? Képes vagyok-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Hogy állok mindezzel a munkám terén? Tudok-e elvállalni bizonyos feladatokat, másokra pedig nemet mondani? Tudok-e dolgozni, és a munkám végeztével pihenni? Tudok-e kérni és megköszönni? Tudok-e úgy élni, mint egy ember, egy teremtett lény, aki nagyszerű, de egyúttal törékeny is?

Miért olyan nehéz kérdés ez? Miért szégyelljük kimondani, ha elfáradtunk?

– Több oka is lehet ennek. Az egyik talán az, hogy az önátadást és a fáradtságot ellentétes fogalompárként állítjuk be. Mintha egy keresztény ember, aki önmaga odaadására törekszik, nem engedhetné meg magának, hogy elfáradjon. A másik, hogy Szent Pál nyomán tudjuk: a Szentlélek ereje a gyengeségünkben mutatkozik meg. Emiatt úgy gondoljuk, hogy mivel a Szentlélek ereje végtelen erőforrás, ezért mi magunk sem fáradhatunk el, hiszen vele munkálkodunk. Számolnunk kell azonban azzal, hogy amikor a végtelen Istennel együttműködünk, mind­ez a mi törékeny emberi valóságunkon keresztül történik, ezért természetes, hogy elfáradunk. A harmadik ok az lehet, hogy az egyházi szolgálatban megszoktuk, mi segítünk, mi tanítunk, mi adunk másoknak. Ehhez képest egészen új és szokatlan helyzet számunkra, ha mi szorulunk rá más emberek segítségére, tudására. Ez kopernikuszi fordulatot igényel a spirituális vezetőktől.
Úgy gondolom, Isten egyáltalán nem szégyenkezik amiatt, ha az őt szolgálók más emberek támogatására szorulnak. Krisztus emberré lett, mi pedig egy lépéssel közelebb léphetünk az emberségünkhöz, és bátran feltehetjük a kérdést: Jézus, te is emberré lettél, én is ember vagyok. Hogyan tudom én ezt az emberi létet hozzád méltó módon élni?

Verestói Nárcisz

Forrás: Új Ember

AVE kurzus egyedülálló szülőknek Kecskeméten

Miért vagyok a katolikus karizmatikus megújulás tagja?

Ezt az interjút a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás hírlevelének szerkesztősége készítette velem.

Elsőként gyermekkorodról, hitéleted kezdeteiről mondj pár szót! Szüleid, családod hogyan alakították hivatásodat?

Gyerekkoromban eleven, rossz kölök voltam. Egyik évben három osztályfőnöki figyelmeztetést vittem haza. Sokat verekedtem. Ennek ellenére jó tanuló voltam. Szerettem a kihívásokat, mindig mindenben első akartam lenni. Tízéves koromtól húszéves koromig az volt minden vágyam, hogy én legyek a világ legnagyobb focistája. Reggel-este így imádkoztam: „Istenem, add, hogy nagy focista legyek.” Tehát húszéves koromig eszembe se jutott, hogy pap legyek. Ez nem azt jelenti, hogy tékozló fiúként távol jártam volna Istentől, hiszen gimnazistaként is rendszeres templombajáró voltam, tele filozófikus gondolatokkal, komoly imádságos időszakokkal. Bátyámmal együtt kerestük az igazságot, sokat köszönhetek a vele való beszélgetéseknek, amelyek, hála Istennek, mind a mai napig elkísérnek.

Mikor és milyen hatásra ébredt benned a vágy, hogy pap legyél?

Az igazi fordulatot a szegedi, magyar szakos egyetemi éveim alatt éltem át, amikor belecsöppentem a katolikus Egyetemi Lelkészség közösségébe. Mélyen hívő, igaz barátokra leltem ott. Kiemelem közülük név szerint Móré Danit, aki hihetetlen erős tanúságtételével rávezetett a szentségimádás felfedezésére. Rendkívüli éhséggel vetettem bele magam a tudatos istenkeresésbe. Sok-sok mély imaélmény hatására radikálisan átadtam az életemet Jézusnak. A legfontosabb az a tapasztalat volt, amit szinte teljesen váratlanul éltem át 2002. augusztus 7-én, Pécsen, egy imaesten. A Szentlélek keresztségben részesültem egy szentségimádáson, dicsőítésen, amit Hegyháti Tibor atya és Flach Ferenc vezettek. Én csak néztem az Oltáriszentséget… Itt gyökerezik minden, ami teljesen meghatározza ma is az életemet… Egyszer csak térdre estem a padban, leszállt rám a Szentlélek, betöltött jelenlétével, alig lehet szavakba önteni… Majd ezután fél évvel egy szilveszteri lelkigyakorlaton, az Országos Megtérési Imanapokon, Orfűn kaptam a papságra hívó szót egy közbenjáró ima alkalmával Kuti Szilárd barátom által. Ezt az Úr később sok szép jellel tovább erősítette bennem. Tehát a karizmatikus lelkiség és a papi hivatásom teljesen egyszerre indult el bennem.

Milyen volt az út a meghívástól a felszentelésig?

Nehéz, nagyon nehéz. A pécsi papnevelő intézet volt az első, amit a rendszerváltás után a magyar katolikus Egyház saját döntésével zárt be, nem pedig állami nyomásra, mint a kommunizmus kezdetén. Ez nagyon tanulságos… Én még éppen a végére értem a tanulmányaimnak, de az alsóbb évfolyamok már más szemináriumokban folytatták. A papi hivatások létszámának csökkenése miatt ez érthető döntés volt, de szomorú volt látni, hogy évről évre hogyan fogytunk el. A hitemet persze igyekeztem növelni, hogy van értelme kitartani, de sajnos, az emberek iránti szeretetem sokkal nehezebben bújt ki belőlem kispapi éveim alatt. Sokszor a kritizálás bűnébe estünk, mi kispapok, amit biztos, hogy le kell vetnie mindenkinek, aki üdvözülni akar. De azért nyilván nemcsak erről szólt ez az út, hanem arról is, hogy nagyon megszerettem a teológiát, szinte szerelmese lettem az Igazságnak.

Mi ragadott meg a Katolikus Karizmatikus Megújulás lelkiségében? Milyen küldetést látsz a Megújulásban?

A Szentlélek olyan tűzzel töltött be engem, ami nem aludt ki a Szentlélek-keresztségem óta, és azóta is egyre csak növekszik, hála Istennek. Egyszer a teológián, Dr. Kajtár Edvárd atya azt mondta a spiritualitás előadása közben: „Péter, magának megvan a kérdezés karizmája!”A jó kérdés jó választ szülhet. Aki mer kérdezni, az megváltoztatja a világot. Az interneten is aktívan evangelizálok például a „Péter atya kérdez” blogommal, de van weboldalam is: csepeticsapata.hu címen. Az első magyar katolikus televízió, a Bónum csapatával készítjük az Evangélium ábécéje videósorozatomat. Nézzétek és ajánljátok mindenkinek! Nem akarok egyszemélyes hadsereg lenni, ezért kisebb csapatokat igyekszek felépíteni, vagy már mások szolgálataiban alkalmanként részt veszek, amelyekben hiszem, hogy én is Jézus sok testvére között az egyik lehetek.

Meglátásom szerint a Karizmatikus Megújulás küldetése egészen pontosan az, amit a Szentlélek adott neki Ferenc pápa legutóbbi üzenete által: „Azt várom mindannyiótoktól, hogy mindenkivel az Egyházban, osszátok meg a Szentlélekben való keresztség kegyelmét. Azt várom tőletek, hogy evangelizáljatok Isten Igéjével, és hirdessétek, hogy Jézus él, és minden embert szeret.” (Róma, Olimpiai Stadion, Karizmatikus találkozó, 2014. június 1.)

Hogy érzed, mit keresve érdemes a karizmatikus lelkiséghez fordulni, mivel gazdagít, mi a lényege, hová mutat,  mire nevel, és mire tesz alkalmassá? 

Bölcs emberek mindig azt hangsúlyozzák, hogy a karizmatikus lelkiség nem is egy lelkiség, hanem a Szentlélek ajándéka mindenki számára. Jézus mindenkit mennyei tűzgolyóval akar megdobálni. Remélem, jól céloz az én kezemmel is! Szerintem azok forduljanak a karizmatikus lelkiséghez, akik egyszerűen többre vágynak, akik „intenzíven akarnak katolikusok lenni” Damian Stayne szavai szerint. Szenvedélyes tűzzel gazdagít a Szentlélek keresztség tapasztalata, és a Szentháromság örvénylő szeretetébe sodor, amiből nincs menekülés! Ez a tűz tesz alkalmassá arra, hogy Jézus feltámadásának élő tanúi legyünk.

Szólj pár szót jelenlegi életedről, és terveidről!

A pécsi egyházmegye papja vagyok. Nagyon szép ritmusban telik az életem. Hittanórák, bibliaórák, szentségimádások, imaestek, sportolás, és rengeteg, fontos, apró, emberi találkozás, Jézussal töltött minőségi idő. Gyertek el, és meglátjátok! Maximális teljesítményt akarok kihozni magamból és azokból, akikkel találkozok. Persze, a maximális teljesítmény nem azt jelenti ma már nekem, hogy én száz gólt rúgok, szó szerint vagy képletes értelemben. Inkább azt, hogy álompasszokat akarok adni a többieknek. Remélem, sikerül. Ki kéri a lasztit?

Folytatom az evangelizációt azáltal is, hogy stoppolok, és aki felvesz, azzal igyekszek úgy beszélgetni, magamban imádkozva őérte, együtt kilyukadjunk Istenhez. Legfontosabb célom az, hogy mindenki befogadja a Szentlelket, akivel valaha találkozok. A magam számára pedig az, hogy előbb tanítvány, majd apostol legyek a Szent András Evangelizációs Iskola alaptanítása szerint, hogy a Szentlélek bárhol, bármikor, bármit megtehessen általam, akár még halottfeltámasztásokat is, vagy éppen csak annyit, hogy közbevágás nélkül, szeretettel végighallgassam a másikat, mint Jézus engem a szentségimádáson.

De azért két nagyon fontos konkrétum is a terveimből. Szeretnék belépni a Pierre Goursat alapította Emmanuel közösségbe, és nagyon vágyok arra is, hogy az augsburgi mintára induló, de magyarországi, 24 órás dicsőítést folytató Imádás Háza tagja lehessek sok-sok testvéremmel együtt!

Megosztanál valamit velünk arról, mit cselekedett Isten a te életedben?

Egyszer a vásárosdombói iskolaudvaron több kis cigánykölök odajött hozzám, ezt mondva: „Péter atya! Emlékszünk ám arra, amit a hittanórán tanultunk: Jézus meghalt értünk, mert szeret minket!” Egy másik frissebb élmény, amikor Pécsen a pálos templomban egy idős néni sírva jött oda hozzám egy szentmise után, amelyen a szentáldozás utáni csöndben Jézus nevének erejével parancsoltam a betegségeknek, hogy távozzanak az emberek testéből. Mutatta a meggyógyult, kinyújtott kezét, ami a mise előtt még béna volt, mert az ujjai össze voltak gémberedve! Dicsőség az Úrnak!

Mi az, amire ma, itt Magyarországon fontosnak tartod felhívni a figyelmünket? 

A radikális hitre! Persze, ehhez a naivitás sok-sok szintjén kell átvergődnünk. Isten egyszerű és csodálatosan szép. Ezért vágyakozom rá, hogy Őt dicsérjem. Teljes szívből imádjuk az irgalmas Istent, a többire majd ezáltal, úgyis meg tud már tanítani minket a Szentlélek! Amikor stoppolok, bizalmat szavazok annak is, aki felvesz, annak is, aki nem vesz fel. Mindenki felé kinyújtom a kezemet papi életigémhez hűen: „Nyújtsd ki a kezedet!” (Mk 3,5)

Forrás: Facebook - Cseh Péter Mihály atya oldala

Képek: Facebook, Pécsi Egyházmegye

A Nyolc Boldogság Közösség a Szerzetesi Szigeten

Hol laksz? – Gyertek, nézzétek meg!

Hétvégi program a Nyolc Boldogság Közösséggel

Szeretettel várjuk mindazokat, akik szeretnék megismerni a Nyolc Boldogság Közösséget, 

annak lelkiségét, életét, a különböző kapcsolódási formákat, és a közös szolgálat lehetőségeit. 

Továbbá, akik szeretnének betekintést nyerni a homokkomáromi ház életébe, szolgálataiba.

Választható fórumok, találkozás és beszélgetés (akár egyénileg is) a Közösség tagjaival; pappal, szerzetesnővérekkel vagy elkötelezett keresztény családokkal.

Jelentkezni lehet az egész hétvégére, vagy csak a szombat délutáni és esti programra. 

Helyszín: 8777 Homokkomárom, Ady E. u. 2. 

Jelentkezési határidő: 2013. április 21.

Bővebb információ és jelentkezés:
Tel.: +3630 520 5171 E-mail.: hk.vendeg@gmail.com

A megszentelt élet egy mai formája a gyakorlatban

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség 

A szerző a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség tagja, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszékének oktatója. Legutóbbi írását 2009. 5. számunkban közöltük. — Írása előadásként elhangzott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2009. április 25-én „Megszenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban” címmel rendezett konferencián, melynek anyaga a közeljövőben könyv alakban is megjelenik a Főiskola kiadásában.

A Nyolc Boldogság Közösség 1973-ban született Dél-Franciaországban. A közösséget sok más, a hatvanas-hetvenes években született közösséggel együtt a II. Vatikáni zsinatot követő egyházi megújulás gyümölcsének tekinthetjük. Az elmúlt években a Laikusok Pápai Tanácsának volt a feladata, hogy a pártfogó püspökök mellett ezen új közösségeket befogadja, sajátos karizmájukat tanulmányozza és segítse őket a fejlődésben, az egyházi integrációban.

A Nyolc Boldogság Közösség jogi és szervezeti átalakulását éli, az egyház megfelelő szerveivel való párbeszéd és útkeresés után ez év októberében fog átalakulni hívek egyházmegyei jogú hivatalos társulatává, azzal a céllal, hogy a megszentelt élet új lelki családját hozza létre.

Ebben a rövid írásban nem célom az átalakulás jogi és szervezeti vetületét kifejteni, sokkal inkább a lelkiség néhány lényeges pontját szeretném kiemelni. A jogi és szervezeti átalakulást röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a közösség a Laikusok Pápai Tanácsának fennhatósága alól átkerül a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának fennhatósága alá. E lelki család tagjai az egyház által elismert megszentelt életű testvérek és papok (klerikus ág), megszentelt életű nővérek (nővér ág), valamint a közösség lelkisége iránt elkötelezett laikusok, házaspárok és egyedülállók (laikus ág). E három ág együtt alkotja e lelki családot, osztoznak az apostoli munkában, a liturgiában, a képzésben, ugyanakkor a laikusok anyagi autonómiával rendelkeznek. Az ágak közötti communio biztosítéka az egyes ágak vezetőiből álló tanács, illetve a lelki család elnökének személye, akinek feladata az ágak együttműködésének elősegítése.

„Isten népének lenni” — ez a Nyolc Boldogság Közösség alapvető, alapító tapasztalta.„A Közösség tagjai különböző életállapotú hívők egy közösséget alkotva, mely megjeleníti Isten népét annak egységében és a hivatások különbözőségében” — olvashatjuk az 1998-as szabályzatban.¹

Az alapítók a közösség születését a személyesen és közösségben megélt új pünkösdi tapasztalathoz kötik, mely többeket a felnőttkori megtérésre és hitük megújulására vezetett. Az alapítók kis csoportja úgy értelmezte magát, mint Istennek szentelt népet, amely arra hivatott, hogy választ adjon Isten egyetlen hívására, az Evangélium szerint való életre. Az alapító tagok saját maguk tapasztalták meg a Lumen Gentium egyházról szóló dogmatikai konstitúció igazságát, miszerint Istennek úgy tetszett, hogy „az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg, és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgálja”.² Akik előtte nem voltak nép, önmagukat Isten által megtalált, a Lélek által közösséggé formált népnek tudhatták (vö. Oz 2,26; Róm 9,25).

Az Isten népe fogalomnak különböző értelmezési körei voltak, vannak a Nyolc Boldogság Közösség történetében. Ezek az értelmezési körök megfelelnek az egyház II. Vatikáni zsinaton, illetve zsinat utáni Isten népe fogalommal kapcsolatos megnyilatkozásainak.

A Nyolc Boldogság Közösség alapításának pillanatában egy ökumenikus közösség volt, tagjai között voltak protestánsok és katolikusok egyaránt. E közösség identitását jól leírta az Isten népe fogalom, amint a Lumen Gentium konstitúció is igen tágan értelmezi az Isten népe fogalmát, amikor kitágítja azt a katolikus keresztények csoportján túlra, arról beszélve, hogy milyen kapcsolatban állnak a nem katolikus keresztények, illetve a nem keresztények az egyházzal.

Az alapító közösség tagjai fokozatosan közeledtek a Katolikus Egyházhoz, és vágyakoztak a szentségekkel való életre. Főként az eucharisztikus Jézus vonzotta őket, mígnem kérték felvételüket a Katolikus Egyházba. A közösség tagjai számára az Isten népe fogalom értelmezési köre ezzel együtt változott. Az Isten népe második jelentéstartalma azt fejezte ki, hogy az Istennek-szenteltség és kiválasztottság a szentséggel való életben bontakozik ki.

1978. november 18. (a Szent Péter és Szent Pál bazilikák felszentelésének ünnepe) jelentős dátum a Közösség életében. Robert Coffy, pártfogó püspök, állandó diakónussá szenteli az alapítót, és az egyedülállók közül egyesek, akik Istennek szentelt cölibátusra kaptak meghívást, a püspök kezébe tett fogadalom által Istennek szentelik magukat. A fogadalmakat a pártfogó püspök fogadja, és ugyanő támogatja, sőt kéri, hogy azok, akik Isten Országáért vállalják a szüzes­séget, a fogadalom letételekor öltsék magukra a megszentelt élet jeleként a habitust. Isten népe harmadik jelentéstartalma: az életállapotok közössége — olyan közösség, amelyben megszületik a megszentelt cölibátus, illetve a szolgálati papság karizmája.

Isten népe negyedik jelentéstartalma: „A megszentelt élet új lelki családja” jogi kategória, amely jogilag is stabilizálja az egyes életállapotokat. A közösség laikus státusza átalakul és a megszentelt élet intézményévé válik.

Az Isten népe fogalom az előbbiekben felvázolt összefüggésben alapkategóriája a „megszenteltségnek” abban az értelemben is, hogy Isten nem egyenként akar megszentelni bennünket, hanem közösségben, valamint jogi értelemben is alapkategória az Isten népe fogalom: a „megszentelt élet egy bizonyos családja” Istennek azon népe, amely egy közös hivatást, küldetést, egy adott elismerést és jogrendet kapott az egyházon belül.

Az Isten népe fogalom nemcsak a közösség fejlődéstörténetét írja le jól, hanem megjelöli lelkiségét és az egyházban betöltött küldetését is.

Amikor az egyes életállapotokról gondolkozunk, gazdagító lehet, ha odafigyelünk a többi életállapothoz való viszonyukra. Így nyílik meg a lehetőség arra, hogy az egyes életállapotok komplementaritását és egymást gazdagító voltát felfedezzük és elmélyítsük.

Amikor ráébredünk az életállapotok komplementaritásából fakadó gazdagságra és ajándékra, és e szerint rendezzük az életünket, csodálatos termékenységnek leszünk a tanúi. Valóságosan megtapasztaljuk, hogy kölcsönösen ajándékok vagyunk egymás számára. Nem csupán praktikus szinten, hanem emberségünk alapjait érintve. A komplementaritás jó értelemben kölcsönös szembesítést, figyelmeztetést, kihívást is jelent.

Tudjuk, hogy az életszentségre valamennyi keresztény meg van híva. Vajon a szerzetesek minden lelki féltékenység nélkül, a laikusok pedig félénkség nélkül merik-e állítani, hogy a laikusok is meg vannak híva a szívet, lelket, testet átalakító közvetlen istenkapcsolatra és teljes lényük Istennek való odaadására, ’odaszentelésére’?

Amikor ráérzünk az életállapotok komplementaritására, akkor nem gyártunk felesleges lelki ideológiákat a megszentelt életről, amely mögött biztonságban meghúzódhatunk, és azt mondhatjuk, azért a szerzetesek mégiscsak felsőbbrendűek.

Közösségünkben az életállapotok egységét igyekszünk megélni. A kezdetektől tapasztaljuk, hogy az egyes életállapotok hogyan segíthetik egymást, emlékeztetve a másikat sajátos hivatására.

Mi az, amivel a házasok gazdagítják a megszentelt életűeket? A házasok azáltal, hogy szentségi módon élik meg jegyesi szeretetüket és hűségüket, emlékeztetik a megszentelt életűeket arra az alapvető emberi valóságra, hogy arra teremtettünk, hogy egész lényünkkel szeressünk, hogy emberi szeretetünk úgy bontakozik ki, ha nemcsak gyermeki módon, hanem jegyesi, atyai illetve anyai módon is képessé válunk a szeretetre. A házasok sajátos kegyelmi javakat kommunikálnak a megszentelt cölibátusban élők felé, ez a felismerés tükröző­dik a Papi élet és szolgálat direktóriumában, amikor arról beszél, hogy a „Vőlegény-Krisztussal való közösség miatt a szolgáló papság is — Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban — a megváltó szeretetnek arra a misztériumára alapszik, melyben a keresztények házassága részesedik”.³

A megszentelt életű azáltal gazdagítja a házasokat, hogy az emberi egzisztencia, az emberi szeretet végső távlatait kutatva várja az Eljövendőt, Jézust, aki közeleg.

Azok a laikus egyedülállók, akik még nem köteleződtek el, vagy nem tudnak elköteleződni⁴ egy életállapotban, ugyanúgy, mint az özvegyek, részesülnek a fent említett kegyelmi ajándékokból. Ők maguk pedig szintén gazdagítják a Közösség lelki családját, nagylelkű és érdek nélküli elkötelezett Krisztus-követésük révén.

A komplementaritás annak valóságát is jelenti, hogy nem a megszentelt életű vagy a pap az, aki éli a lelkiséget, és ebből részesülnek a laikusok, hanem ugyanazt a lelkiséget éljük laikusként, papként, megszentelt életűként.

A következő pontokban a lelkiség néhány alapeleme kerül bemutatásra.

 „A keresztény élet célja a Szentlélek megszerzése” — mondja Szárovi Szent Szerafim Motovilovval folytatott beszélgetésében.⁵ A Szentlélekben való élet nem érzelmi átélés csupán, hanem az Isten akaratával való egyesülés garanciája. Ugyanakkor ahhoz, hogy életünket egyre inkább a Szentlélek vezetésének rendeljük alá, nélkülözhetetlen, hogy szívünk, emberségünk legmélyén megérintődjünk, megrendüljünk Isten jósága, szeretete, irgalma előtt. Csak így történhet meg, hogy nem leszünk elegek többé önmagunknak, hanem egzisztenciálisan ráutalva érezzük magunkat Istenre. Istennek nem a műveinket kell bemutatnunk, hanem a „dicséret áldozatát” (Zsolt 50,14), azt a művet, amelyet Ő munkált ki bennünk a Lélek által, hiszen csak ilyen módon építhetjük Isten Országát.

A Szentlélekben való élet nem azonosítható egyszeri vagy akár ismétlődő karizmatikus imatapasztalattal, bár ezek a jelenségek kísérhetik és megerősíthetik a Lélekben való életet. A Szentlélek az, aki megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26) és elvezet bennünket a teljes igazságra (Jn 16,13), leginkább a folyamatos megtérést és megújulást munkálja bennünk. Lisieux-i Szent Teréz nővéréhez, Célinehez írt levelében tanít minket, hogy soha ne keseredjünk el, legyen bátorságunk mindig újrakezdeni: „Céline, talán azt hiszed majd, hogy mindig megteszem, amiről beszélek. Ó nem! Nem mindig vagyok hűséges, de sohasem csüggedek, Jézus karjára bízom magam. A kis harmatcsepp még beljebb húzódik a mezők Virágának kertjébe, s ott megtalálja mindazt, amit elvesztett, sőt sokkal többet” (1893. július 18.).⁶

A Szentlélekben való élet jelenti azt a készséget is, hogy végső értelmét kutassuk a teremett valóságoknak. Vagyis ne ragadjunk le annál, amit látunk, tapasztalunk, akár a munkánkban, akár a másokkal és önmagunkkal való kapcsolatunkban, hanem merjük a megtapasztalható valóságot az üdvösségtörténet részeként szemlélni és értelmezni.

„Az imádságot — mely számtalan formát ölthet — a legkiválóbb eszköznek tekintjük a Lélek olajának megszerzéséhez, az Atyával való baráti párbeszéd során.”⁷ Elismerjük Szent Pállal, hogy még azt sem tudjuk, miképpen kell imádkozni, ugyanakkor vele együtt valljuk, hogy a Lélek segítségünkre jön az imádságban (vö. Róm 8,26). Az imádság, még mielőtt szavakban testet öltene, nem más, mint ráhangolódás a bennünk élő, sóhajtozó Lélekre, hiszen a szóbeli imádság — ahogy Sienai Szent Katalin tanítja — sohasem végezhető belső ima nélkül.⁸ A személyes ima, a közösen végzett liturgia és ezek forrása és csúcsa, az Eucharisztia ünneplése az az esemény, amikor az Ég és a Föld összeér, és mi, imádkozó emberek megállhatunk e kettő találkozásában. Ilyen módon lehet az imádság kapu, mely által belépünk, belehelyeződünk személyesen és közösségileg is Isten Országába, mely már köztünk van, és egyben eljövendő is.

A Lélekben való élet indít a közbenjárásra. A közbenjáró ima érintheti életünknek, embertársaink életének legapróbb részleteit, szükségleteit, ugyanakkor fontos, hogy közbenjárásunk a Lélek által Jézus szándékaira legyen hangolva: „a közbenjárás elsősorban azt jelenti, hogy egyesülünk Jézussal, aki az Egyetlen Közbenjáró”.⁹

Az üdvösségtörténet egységes szemlélete jól megvilágítja a Közösség közbenjáró imájának fő szándékait: Jézus második eljövetelét várjuk, imádkozunk az evangelizáció műveiért, hivatásokért az egyház számára, a keresztények egységéért és az első szövetség népéért.

A Szentlélek (Vinculum Caritatis) arra indít, hogy híddá váljunk és a kiengesztelődés műveit mozdítsuk elő. 

Efraim, az alapító egy 1974-ben megélt lelki élményét osztja meg A szántóföldek már megértek az aratásra című könyvében, s ez a lelki tapasztalat lett az alapja a Közösség első szabályzatának, valamint a lelkiségnek: „Az első tapasztalat, ami szó szoros értelemben a szívembe vésődött, ragyogó fény volt: a Tábor hegye, Jézus színeváltozása. Isten azt kérte a Közösségtől, hogy változzunk át Vele együtt a dicsőségben és osztozzunk szenvedésében. A Kálvária és a három kereszt rávetődött a Táboron álló három személy képére. Egyszerre jelent meg a Júda törzséből való győzedelmes és vigasztaló Oroszlán, és az emberek bűneit sirató Áldozati Bárány.”¹⁰

A Tábor hegyi jelentben Húsvét titkát elővételezik és szemlélik a tanítványok, méghozzá a maga teljességében: Krisztus keresztjét és feltámadását egyszerre. Húsvét titkában a keresztség szentsége révén részesülünk, a szentségek vétele pedig megújítja, elmélyíti Krisztus életében való részvételünket. A Nyolc Boldogság Közösség tagjainak hivatása, hogy szemléljék a Tábor hegyi jelenetet, és azonosuljanak a Tábor hegyi Krisztus alakjával, érzületével: hogy legkülönbözőbb élethelyzeteiket a kereszt és feltámadás kettős titkának egységében éljék meg és e szerint alakítsák.

A bibliai boldogságok pedig zarándokutunk sarokkövei, melyek által aprópénzre válthatjuk elköteleződésünket, és megnyílhatunk Krisztus gyógyító és átalakító szeretetére, a Szentlélekre. Hiszen a bibli­ai boldogságok embere a Szentlélek működése által érezheti és tudhatja magát már most valóban boldognak, azáltal, hogy a Húsvét titka őbenne aktualizálódik. A Boldogságok útja által juthatunk el a Krisztussal és önmagával egységre jutott ember, a húsvéti-ember alakjához.

 Megtapasztaltuk a Feltámadott valóságos, élő Jelenlétét a megszentelt kenyérben és borban, és ez a tapasztalat ébresztette fel születő Közösségünkben a vágyat, hogy hagyja magát az egyház szívébe vezetni. Az eucharisztikus Jézus nemcsak a közösséget alapító protestáns tagokra volt életüket megrendítő, megváltoztató hatással, hanem az alapítás óta valamennyi közösségi tagra. Többek megtérésélménye, meghívása kifejezetten az Eucharisztiához, a Szentségimádáshoz kötődik. Közösségi életünk forrása és csúcsa az Eucharisztia megünneplése, s ezen ünneplés folytatása a kitett Oltáriszentség imádásában. Az Eucharisztia elmélyíti szívünkben a teljesség iránti vágyat, egészen az örök menyegzőig. A táplálék, amelyet Isten várakozásunk betöltéséhez ad, méltán viseli az „angyalok eledele” nevet. Az Eucharisztia a mennyei haza felé tartó szegény zarándokok kenyere.¹¹

Az Eucharisztia az egység kenyere is, mivel egy kenyér és egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesültünk (vö. 1Kor 10,17). Azon túl, hogy az Eucharisztia egységet teremt az emberek között és az egység munkásaivá alakít, mindenekelőtt Krisztus testének élő tagjaivá tesz bennünket. Már most a feltámadott, örök életünket tápláljuk az Eucharisztia vétele által.

Aki az Úr hívó szavára felmegy a szent hegyre, az imádás hegyére, egyre jobban meg fog éhezni Istenre. Amint a II. Vatikáni zsinat tanítja, az ember „az önmagáról való lemondás ajándékában találhatja meg magát”.¹² A szentségimádás tehát, mint az Istennek való teljes önátadás egy formája, minden ember életének alapszükséglete és végső beteljesedése kellene, hogy legyen. Isten vágya megelőzte az emberét, amidőn jelenvalóvá tette magát a megtestesülés, a megváltó halál és a Feltámadás által, majd pedig megérinthetővé, láthatóvá és ehetővé az Eucharisztia misztériumában.

Az egyház folyamatosan az Oltáriszentségben jelen lévő Úrra szegezi tekintetét, így vele együtt fedezhetjük fel benne Isten szeretetének teljes kinyilatkoztatását,¹³ hogy Vianney Szent Jánossal együtt kiáltsuk: „Ott van Isten! Ott van Isten!”¹⁴

Az Eucharisztia szemlélése nem csupán passzív magatartást igényel, hanem arra indít, hogy saját életünk váljon eucharisztikus áldozattá.

 Mind a Szentlélekben való élet, mind az eucharisztikus élet, a napi szentmise és szentségimádás a végső dolgok felé fordítja tekintetünket. Az Eucharisztia csillapítja éhségünket, és egyben ébren tartja a vágyat, hogy egykor színről színre láthassuk Jézust, aki egyedül képes betölteni és felülmúlni minden emberi szív vágyát. A megszentelt életűek hivatásához alapvetően hozzátartozik a vágyakozás arra, hogy egyszer Jézus legyen minden mindenben. II. János Pál írja a Vita Consecrata apostoli buzdításában:„Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő vágyakozás, innen a törekvés, »hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga« (Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet), ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).”¹⁵

A megszentelt életű személyek azáltal, hogy még szorosabban kötelezik el magukat azon életforma mellett, amelyet Krisztus élt a világban, jelei lesznek Isten eljövendő Országa elsőbbrendűségének e világ valóságával szemben. A jel szerep azzal a küldetéssel is felruházza őket, hogy láthatóvá tegyék valamennyi keresztény hivatását, ami nem más, mint engedni, hogy Isten a jegyesévé tegyen, Izajás szavai szerint: „Teremtőd fog veled frigyre lépni” (Iz 62,5).¹⁶

Az eszkatológikus irányultság nem millenarista utópiát, vagy semmittevést jelent, hanem a keresztény realizmus része, mely tudatában van annak, hogy ebben a világban nincs maradandó városunk (vö. Zsid 13,14). Az Úrra való várakozás nem csupán az imádság lelkületét járja át, nem marad a templom csendes mélyén és nem oldódik fel az ebből a világból való elvágyódás érzésében. Az eszkatológikus lelkület, lendület átjárja a testvéri életet, az evangelizációt, az együttérzés szolgálatát, mert mindezekben — a testvéri életben épp úgy, mint és apostoli munkában — a Szentlélek mindent megújító jelenléte által Isten Országának megnyilvánulásait kívánjuk szolgálni, előkészíteni.

 Az Egyiptomból kiszabadított embercsoport, Izrael, a negyvenéves pusztai vándorlása alatt vált Isten népévé. A saját identitással nem rendelkező csoport hittel elindult a Vörös-tengeren át, Isten ígéretében bízva. Tapasztalta Isten értelmet meghaladó gondoskodását, mikor mannával táplálta őket a pusztában. Törvényt kapott, ami az életet szolgálja; hűtlenné vált, de Isten mindvégig hű maradt népének tett ígéreteihez. A választott nép a zarándokúton ébredt identitására, ott a pusztában, ahol Isten vele együtt járt és a szívére beszélt (vö. Kiv 34; Oz 2,16).

A Nyolc Boldogság Közösség immár harminchat éve zarándokol, és kezdi megtanulni, mint nép és mint közösség, ki is valójában, de ami ennél is fontosabb: egyre inkább felfedezi, milyen az élő Istennel élni, Ővele, aki létbe hívta, megáldotta, megszentelte és gondoskodik róla.

Egy fiatal, zarándokútját járó közösség nem hivatkozhat nagy szent elődeire. Ugyanakkor a Szűzanya és a szentek példáját követve rendkívül fontos, hogy tagjai Krisztusra tekintsenek, a Lélek által folyamatosan párbeszédet keressenek a népe körében zarándokló, élő Istennel, és a közösség önértelmezését az Istennel való párbeszéd révén a hit fényében alakítsák.

Versegi Beáta Mária CB

Forrás: Vigilia

Imaest a Nyolc Boldogság Közösség szervezésében

Ifjúsági imaest szerzetesekkel

 

2013. február 1-jén,

18 órai kezdettel

ifjúsági imaestet szervez szerzetesekkel

az Országos Lelkipásztori Intézet és

a Nyolc Boldogság Közösség.

Nyílt napot tart a Nyolc Boldogság Közösség

November 24-én nyílt napot tart a Nyolc Boldogság Közösség Budapesten, az Üllői út 75. szám alatti Örökimádás templomban. 

Szeretettel várják azokat, akiket érdekel a közösség élete, lelkisége, vagy akik a Krisztus iránti elköteleződés lehetséges útjait kutatják, szerzetességben, családos életben vagy egyedülállóként. Olyan témákról hallhatnak, mint az imádság, a közösség szolgálatai az egyház különböző területein, megismerhetnek személyes hivatástörténeteket, betekinthetnek a közösségi élet hétköznapjaiba. 

A program de fél 10-kor reggeli dicsérettel kezdődik és körülbelül este 10-ig tart; a nap folyamán bármikor lehetőség van bekapcsolódni. Az érdeklődőket a templomban várják. Kérik, hogy ebédet mindenki vigyen magával.

Arcok – Interjú a Magyar Karizmatikus Megújulás elnökével

Beszélgetés Bartha Angéla Szociális testvérrel

A Nyolc Boldogság Közösség hivatástisztázó előadásai 3.

A Nyolc Boldogság Közösség hivatástisztázó előadásai 2.

A Nyolc Boldogság Közösség hivatástisztázó előadásai 1.

AVE (Szeretet, szerelem és igazság) hétvége

Az Emmánuel Közösség házaspárok számára rendezett összejövetele, a francia "AMOUR et VÉRITÉ" (AVE) mintájára. Célja a házaspárok és a család emberi és lelki fejlődésének támogatása.A tematika az Egyház tanítására és a modern élet problémáival küzdő családok tapasztalataira támaszkodik. A rendezvény része a Katolikus Egyház családpasztorációs munkájának. A három hétvégén, melyek között 3-4 hét telik el, a résztvevők tanításokat hallhatnak, a hallottakat kisebb csoportokban illetve kettesben megbeszélhetik, megoszthatják egymással tapasztalataikat, és minden alkalommal szentmisén is részt vehetnek. A hétvégéken a gyermekeket is várjuk, nekik külön programot szervezünk.

Ha szeretnétek hallani arról,

·         mi Isten terve a házassággal,

·         hogyan lehetünk boldogok és szentek a házasság által,

·         hogyan neveljünk boldog gyerekeket,

·         ha szívesen beszélgetnétek más házaspárokkal,

·         ha jól esne egy kicsit kettesben lenni,

GYERTEK EL!

"Életünk legszebb pillanata: az Úr szerelmet teremtő halk szava"
"Családfőnek lenni nagy feladat és még nagyobb hitbeli felelősség"
"Ha meg akarod érteni gyermekeidet ne feledd, hogy fiatalkorodban te is megérthetetlen voltál."

Időpontok: 
I. 2012. január 28-29.
II. 2012. február 25-26.
III. 2012.március 17-18.
Helyszín: Székesfehérvár, Vasútvidéki Prohászka Plébánia, Kaszap István u.1.
A programot szombatonként 14 – 19 óra között (gyülekezés 13.30-tól), vasárnaponként 10 – 17 óra között tartjuk.
Jelentkezés és felvilágosítás:
Keller Szandra, 20/4811-024, Email: viragszandra@freemail.hu


Jelentkezési határidő: 2012. jan. 22!

Letölthető dokumentumok: jelentkezési lap, szórólap, plakát

Szeretettel várunk!

Emmánuel közösség - www.emmanuel.hu

Témák:
1. hétvége:

• A házasság Isten teremtő tervében ("Újuljatok meg szüntelen..." Szt. Pál)
• Isten szereti házasságotokat, Ő az, aki mélyíti és erősíti egymás iránti szereteteteket és hűségeteket.
• A házasság szentsége - Kegyelem a mindennapokra
• A Lélek ajándékai

2. hétvége:

• Szerelmünk egyik alapja: másságunk elfogadása
• Nehézségeink feltárása: imádságban, beszélgetésben, szeretetben
• Megértés, elfogadás, kiengesztelődés

3. hétvége:

• Szülő és gyermek kapcsolata
• Hogyan segítsük gyermekeinket, hogy önálló és felelős tagjai legyenek társadalmunknak
• Hogyan hozzuk összhangba a családi élet bensőségességét a világra való nyitottsággal

A három hétvége együtt teljes. A programban rövid tanítások szerepelnek a házassággal kapcsolatos kérdésekről, van idő az egymással való beszélgetésre és imádságra is. Gyónási lehetőség és szentmise minden alkalommal van.

Hivatástisztázó lelkigyakorlat Homokkomáromban

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Nyolc Boldogság Közösség szervezésében

Ötnapos, csendes lelkigyakorlat 18-35 év közötti fiataloknak.

A lelkigyakorlat programja: 

naponta két előadás, 

részvétel a Közösség liturgiáin,
szentségimádás, 

naponta egyszer személyes beszélgetés egy lelki kísérővel.

Az előadások témái: 

1. A hívás; 

2. Az ember miértjei; 

3. Bibliai hívások; 

4. Félelmeink; 

5. Szabadság és vágyaink; 

6. Kenet; 

7. Hogyan ismerjük fel hivatásunkat? A megkülönböztetés.

Időpontja: 2012. március 13. (estétől) - 18. (délig)

Helye: 8777 Homokkomárom, Ady E. u. 2.

Érdeklődni lehet: hk.vendeg@gmail.com, 30/520 5171

 

Jelentkezési határidő: 2012. március 5.

Királyok szolgálnak Neked

Jeruzsálem, Jeruzsálem

1. Kelj fel, tündökölj, hiszen a fényed eljött, az Úr dicsősége rád ragyog.

Emeld fel szemed, nézz a távolba: örömödben a szíved is megdobban.

Mert a fiaid visszatérnek immár, s lányaidat az ölükben hozzák

R.: Jeruzsálem, Jeruzsálem, vedd le már a gyászruhádat!

Jeruzsálem, Jeruzsálem, táncolj és énekelj az Úrnak!

2. Jönnek mind a népek a Te fényeidhez, és királyok a világosságodra.

Dromedárok ezrei jönnek majd tömjénnel és aranyakkal megrakva.

Éfából és Sábából idejönnek, s hirdetik az Isten dicsőségét.

3. Idegenek építik fel újra várad, és királyok szolgálnak neked.

Benned lelik örömüket mindnyájan, úgy neveznek az Istennek hajléka.

Véget ér a gyász véget ér a bánat, s megdicsőíted a nevemet.

Zene és szöveg: Emmánuel Közösség (J. M. Morin)

A Három Bölcs hódolata a Megváltó előtt

...hogy életük legyen

 A búzamagról szóló példázat

"Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!"  Jn 12, 23-28

Az Istennek szentelt élet: ajándék...

"Évszázadokon át mindig voltak férfiak és nők, akik az Atya hívását és a Lélek indítását követték, és a Krisztus-követés e sajátos útját választották, hogy "osztatlan" szívvel adják oda magukat Krisztusnak (1Kor 7,34). Mint az apostolok, ők is elhagytak mindent, hogy Nála maradjanak, és Hozzá hasonlóan Isten és a testvérek szolgálatára szenteljék magukat. Ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház misztériuma és küldetése (...) nyilvánvalóvá váljék, ugyanakkor közreműködtek a társadalom megújításában is."
(II. János Pál pápa : Vita Consecrata)

Nemes Katalin vagyok, nővér az Emmánuel Közösségben. 2004-ben végeztem Kaposváron tanító-hitoktató szakon. Franciaországban, egy evangelizációs iskolában töltött év után kezdtem dolgozni hitoktatóként, plébániai munkatársként. Jelenleg harmadik éve a kaposfüredi plébánián dolgozom, ahol közösségünk egyik papja mellett pasztorációs munkát végzek. A plébániai ügyintézés és hitoktatás mellett különösen közel áll hozzám a liturgiában való szolgálat, évek óta vezetem a templom ének- és zenekarát.

Nem hívő családból származom, Isten létét és szeretetét először 12 évesen tapasztaltam meg, onnantól kezdve tudatosan kerestem Őt és igyekeztem egyre jobban megismerni. Az Istennek szentelt életre szóló 15 éves koromban kapott hívás mint egy búvópatak, hol a felszínen, hol a mélyben de folyamatosan jelen volt. Egyre erősítette bennem azt a vágyat, hogy életemet teljesen Neki adva az emberek szolgálata által tegyek tanúságot arról, hogy Isten közel van hozzánk, mindenkit meghív a vele való barátságra és Ő az, aki igazán be tudja tölteni az ember szívét. Az Emmánuel Közösséget megismerve úgy éreztem, ez az a lelkiség, ami segít, hogy az elkötelezett keresztény életbe gyökerezve az Isten hívására válaszoljak. Az Istennek szentelt élet útját « hivatalosan » 2006 októberében kezdtem meg, amikor a befogadási időbe léptem. 2008 júniusa óta a képzési időben járok, amit majd az első, öt évre szóló, majd az örökfogadalom követ.

A képzési idő része a brüsszeli Szent Adrián képzési házban más ország nővéreivel együtt töltött idő. Ez az egy vagy két év arra szolgál, hogy egyre jobban felfedezzük az Istennek szentelt életet, különösen is a világban való megélésének módját. Segítségünkre van abban is, hogy folytassuk a személyes meghívásunk megkülönböztetését, a benne való elmélyülést. Az év során humán, spirituális, intellektuális és pasztorális képzésben is részesülünk, ami segíti a világban végzett missziónk (professzionális munka vagy apostoli szolgálat) végzését.

A képzési év költsége számomra kb. 1800 euró havonta... Ezt egyedül nem tudom finanszírozni, ezért szükségem van jó szándékú adományozók anyagi támogatására. Természetesen legfőként az imádra számítok e számomra különösen fontos idő alatt. Mindazokat, akik bármilyen módon támogatni tudnak, imáimban hordozom, és hazatérve szívesen megosztom velük a kint töltött év tapasztalatait.

Ha módodban áll és indíttatást érzel arra, hogy anyagilag támogasd e képzést, ezt a következő módon tudod megtenni:

Egyszeri, vagy havi rendszerességgel közvetlen átutalással az Emmánuel Közösség

számlaszámára: 11100908-18099926-37000004

« Katalin Nemes Formation » megjegyzéssel. Ha ismersz olyanokat, akik szintén szívesen támogatnák ezt a képzést, kérem juttasd el hozzájuk is e levelet. Nagyon köszönöm.

                       Baráti üdvözlettel:

                                                           Nemes Katalin Teréz

Forrás: Emmánuel Közösség