Őrtüzek Imádság Háza imaest 2017. októberében

Ökumenikus dicsőítés Pécsen

Krisztus Testének gyógyulása

Rainero Cantalamessa kapucinus atya, volt teológiaprofesszor, a pápa prédikátora. Ez azt jelenti, hogy ő az, aki a pápának és munkatársainak lelki előadásokat tart az adventi és a nagyböjti időben. Világszerte ismert úgy is, mint a karizmatikus megújulás szóvivője. A nürnbergi "Jézus 2000" konferencián nagy figyelmet keltő beszédet tartott.

Egészen konkrét módon szeretném kifejteni a témát: „Krisztus Testének gyógyulását”: méghozzá azzal, hogy elmondom, hogyan tértem meg én magam az egységre. A test gyógyulását tehát az egyik tagjának gyógyulásán szeretném bemutatni. Koromnál fogva a keresztények közötti kapcsolatok mindkét fázisát belülről éltem át: a zsinat előtti fázist, amelyet az ellenségesség határozott meg, és a zsinat utánit, amelyre az egység keresése jellemző. Épp ezért a mögöttem maradt út megengedi, hogy kicsiben felmérjem azt és hogy közösen adjunk ezért hálát az Úrnak.

Utam az egységhez

Teológiai tanulmányaimat 1954-től 1959-ig végeztem, Loretoban. Sok jegyzetem megvan még azokról a kurzusokról és időnként előfordul, hogy újra bele-bele lapozok ezekbe. A leckék sémája szinte mindig azonos volt: tézis, ellenfél, bizonyítás – természetesen mindig a katolikus pozíció számára jelentve győzelmet! Az „ellenfelek” némely esetben az ortodoxok voltak, többnyire azonban a protestánsok.  (azt hiszem, más felekezeteknél is hasonlóan jártak el és ebben az esetben az „ellenfelek” vagy eretnekek mi katolikusok voltunk).

Ezt az alapállást én nemcsak helyeseltem, hanem ifjúi hevességemben néha kötelességemnek éreztem, hogy magam is csatlakozzam a kórushoz, mint a gyerek, aki szintén elkezdi szidni azt, akiről az apjától ezt hallja.

A teológiai doktorátus megszerzéséért 1959 és 1962 között a svájci Freiburgban végzett akadémiai tanulmányaim ezen a hozzáállásomon nem változtattak lényegesen. Ezek a zsinat évei voltak, de a szövegek és tankönyvek, amelyekből tanultunk, még ugyanazok voltak, mint azelőtt.

A zsinat

A zsinat mindenképp az áttörést jelentette, amikor előkészítette az utat a katolikus egyháznak az egység kérdésében való új hozzáállása felé. Áttértünk arra, hogy az „ellenfeleket” először „elszakadt testvéreknek” majd egyszerűen „testvéreknek” nevezzük. A zsinat megteremtette a változás tanbeli alapjait, számomra azonban nem ez volt a döntő tényező.

A döntő tényező

A döntő tényező a karizmatikus megújulással való találkozás és a lélekkeresztség volt, amelyben 1977-ben részesültem, az Egyesült Államokban. Nem akarom itt az összes körülményt elmesélni, csak egy helyzetet szeretnék megemlíteni, amely nagy hatással volt rám. A karizmatikus ökumenikus konferencián történt Kansas City-ben: negyvenezer ember, körülbelül a fele katolikus, a másik fele sok másféle keresztény szervezetből jött. Egyik este a stadionban odament egy testvér a mikrofonhoz és számomra akkor még ismeretlen módon kezdett el beszélni: „Sírjatok és panaszkodjatok, mert az én Fiamnak teste szét van szaggatva!” Egymás után láttam a körülöttem álló embereket zokogva és imádkozva térdre borulni. A stadion fölött volt egy nagy kivilágított felirat: „Jesus is Lord” – Jézus az Úr. Számomra ez eleven próféciának tűnt. És azt mondtam magamban: ha valaha a keresztények egyetlen testben egyesülnek, akkor az így fog történni: hogy mindannyian leborulunk és bánkódva sírunk Krisztus hatalmas uralma alatt.

A lélekkeresztség nem teológiai megfontolások alapján változtatta meg a más keresztény egyházakkal szembeni hozzáállásomat, hanem egészen spontán módon, anélkül, hogy észrevettem volna. A Lélek adományával együtt jött az egység kegyelme.

Lélekáradás – az egyház kezdeteinél

Később világossá vált számomra, hogy az, ami ezen a téren a karizmatikus megújulásban történt, ugyanaz volt, mint ami az egyház kezdeteikor végbement: hogyan tudta a feltámadott Úr a zsidó-keresztény ősegyházat arra indítani, hogy megnyíljon a pogányok felé és befogadja őket testvérként az egyetlen egyházba? Egyszerűen azáltal, hogy kiárasztotta rájuk a Szentlelket, méghozzá ugyanazon megjelenési formákkal és külső jelekkel, amilyenekkel a Lélek Pünkösdkor leszállt rájuk. Péter nem tehetett mást, mint levonta a következtetést: „Ha az Isten nekik, miután hittek az Úrban, Jézus Krisztusban, megadta ugyanazokat az adományokat, mint nekünk: ki vagyok én, hogy Istent akadályozhatnám?” (ApCsel 11, 17 – a német után fordítva. A Szent Jeromos Társaság kiadása szerint: „Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?”)

Lélekáradás – a mi századunkban

Ugyanez történt ebben az évszázadban is. A Feltámadott kiárasztotta Szentlelkét különböző felekezetű keresztényekre – gyakran pontosan ugyanazon külső jelekkel, hogy minden kétség ki legyen zárva! Számunkra nem marad más hátra, mint levonni ugyanazt a következtetést, amit Péter is. Kik vagyunk mi, hogy azt mondhatnánk, hogy azok, akik Krisztus Lelkét megkapták, nem tartoznak Krisztus Testéhez? Valóban, egyetlen egyháznak sincsen monopóliuma a Szentlélekre!

Más egyházak béli testvéreinkhez való új viszonyom tudtul adására alkalmat adott a Katolikus Karizmatikus Megújulás vezetőinek konferenciája, amelyet 1984-ben, Rómában tartottak. Megkértek, hogy tartsak egy előadást az „Egyház – az egység szentsége” címmel.

Emlékszem, hogy többek között a következő gondolatmenetet fejtettem ki: „A kérdés, amelyet ma sokan kezdenek feltenni maguknak, a következő: érezhetek-e katolikusként szorosabb kötődést azokhoz, akik ugyan megkeresztelkedtek az én egyházamban, Krisztussal szemben azonban teljesen közönyösek és csak nevükben keresztények - mint azok seregével, akik bár más egyházakhoz tartoznak, ugyanazon alapigazságokban hisznek, mint én, Jézus Krisztust életük odaadásáig szeretik és ugyanazon Szentlélek erejéből élnek?

Nem sokáig lehet elkerülni, hogy ezzel a problémával foglalkozzunk és választ adjunk rá: az intézményes közösségnek adni elsőbbséget a szellemivel szemben, ott, ahol a két dolog szerencsétlen módon még nem esik egybe, hogy feje tetejére állítani a hagyományos elvet és a jelek közösségét (a communio sacramentorum a hagyományos kifejezésmódban) fölébe helyezni a realitás közösségének (a societas sanctorum-nak) aki a Szentlélek.

Vatikáni párbeszéd a pünkösdi egyházakkal 1

Ezen a konferencián vendégként résztvett egy férfi, akit nem ismertem és sajnos később sem volt szerencsém megismerni, a neve David du Plessis. Ő volt az, aki ezen előadásom nyomán javasolta a vatikáni, egységgel foglalkozó titkárságnak, hogy vegyenek be engem a pünkösdi egyházakkal folytatandó párbeszéd katolikus delegációjának tagjai közé. És így történt, hogy egy pünkösdi testvérem közbenjárására a katolikus delegációban találtam magam!

Ez a párbeszéd valódi áldás volt az életemben. Mialatt több mint tíz éven át évente egy hétig egy közös asztalnál ültünk, megosztva egymással az imát és a szót (az Igét), azalatt emberi kapcsolatok alakultak, immár nem a könyvek és iratok távolságából, hanem eleven kontaktusban.

Jézust hirdetni a kiengesztelődés Lelkében

Ezenközben bevontak abba a projektbe, amelynek neve: „Az evangelizáció évtizede a Krisztus Születése utáni harmadik évezred kezdetének előkészítésére”. Ennek a projektnek a magját egy kérdésben fejezték ki: „Eddig a különböző felekezetek keresztényei egymással kölcsönös konkurenciaharcban hirdették az evangéliumot, veszélyeztetve ezzel az igehirdetés hatékonyságát. Miért ne ragadnánk meg ezt a korszakos alkalmat arra, hogy Jézus Krisztust végre mint az egyetlen Urat és Megváltót hirdessük, a kiengesztelődés szellemében és testvéri egyetértésben, akkor is, ha eközben tekintettel vagyunk az adott egyházak hagyományaira és a saját hierarchia irányelveire?”. Ezen az alapon először egy európai találkozóra került sor Bernben, 1990-ben, azután egy nemzetközi találkozóra 1991-ben Brighton-ban és ezt követően más kontinentális találkozókra, mint pl. az orlandoi (USA) 1995-ben. Mindegyik a következő három pontra irányult: megújulás, egység, evangelizáció.

Az én ökumenikus megnyílásom azonban nem korlátozódott csak a pünkösdi egyházakra. Miután az Úr arra indított, hogy adjam fel a tanszéket az egyetemen és teljesen az igehirdetésnek szenteljem magam, felfedeztem Luther eszmekincsének erejét, és az ő művei azon könyvek közé tartoznak, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok. Az ő neve nemegyszer elhangzott a számból a pápa jelenlétében a Szent Péter Bazilikában és korántsem azért, hogy cáfoljam őt.

Kiengesztelődés Izraellel

Ezzel egyidejűleg az Úr véghezvitt bennem egy gyógyulást, amely, azt hiszem, kéz a kézben együtt jár a köztünk, keresztények közötti kapcsolatok javulásával: és ez az Izrael népéhez való viszonyunk. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amivel elkezdődött a megtérésem ebben a kérdésben. Hazafelé utaztam a repülőn első szentföldi zarándokutamról. A Bibliát olvastam és szemembe tűnt az efezusi levél egy mondata: „Soha, senki nem gyűlöli a saját testét” (Ef. 5, 29) Megértettem, hogy ez vonatkozik Jézusnak az Ő népéhez fűződő kapcsolatára is. És a zsidó néppel szembeni előítéleteim, amelyeket a tanulmányaim évei alatt észrevétlenül magamba szívtam, egy csapásra megbántásként jelentek meg számomra, mint amikkel magát Jézust bántottam meg. Megértettem, hogy meg kell térnem Izraelhez, „Isten Izraeléhez”, ahogy azt az apostol nevezi.

Ez az új beállítódás konkretizálódott abban a prédikációban, amelyet az elmúlt év Nagypéntekjén tartottam a Szent Péter Bazilikában és amelynek címe: „Lerombolta az elválasztó falat”. Egy olyan szöveg, amelyet nagy örömömre sok különböző nyelvre lefordítottak és terjesztettek és amely izraeli újságokban is megjelent.

A Szentlélek – a nagy orvosság

Néhány kis „terápiás” utalással fejezem be, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk.

Az új Pünkösd és a karizmák megtapasztalása a gyógyulás egyik kegyelme Krisztus Testének egésze számára, amelyért felelősséget kell éreznünk. A nagy „orvosság”, amely Krisztus Testét kigyógyítja sebeiből, a Szentlélek. „Mivel a Szentlélek egy és oszthatatlan – ahogy az egyházatyák egyike írta – jelenléte és működése által az egymás között megosztott embereket önmagában elvezeti az egységre és eggyé teszi mindnyájukat”2.

Ismerek egy spirituálét, amely nagyon tetszik nekem. Így szól: „Van egy balzsam Gileádban, amely a megsebzett lelkeket gyógyítja” (There is a balm in Gilead/ to heal the wounded souls”) Gilead vagy Galaad egy helység, amelyet az Ószövetség említ és amely illatszereiről és kenőcseiről volt híres (vö. Jer 8, 22).

Ha ezt a dalt hallom, megjelenik előttem egy vándorkereskedő képe, aki járja az utcákat és kikiáltja a portékáinak a nevét és előnyeit. A balzsam, amelynek az a gileádi csak képe volt, a Szentlélek. Ha megengeditek, most egy pillanatra én leszek ez az utcai árus és azt kiáltom: „Létezik egy balzsam az egyház számára, amely a levert szellemet, a sebzett lelkeket, Krisztus szétszaggatott testét gyógyítja. Jöjjetek, vegyetek pénz nélkül, bort és tejet! Vegyétek ezt az olajat! Vegyétek ezt a balzsamot púpozott adagokban!”. Hiszen a mi világunknak púpozott adag Szentlélekre van szüksége!

Ez a balzsam konkrétan a kölcsönös megbocsátáson keresztül hat és hálásak lehetünk II. János Pál pápának, hogy olyan bátor példákat adott nekünk ezekre a bocsánatkérésekre, amelyekkel az egyházak egymáshoz fordulhatnak.

Út az egységhez és a kiengesztelődéshez

Előadásom második részét annak kifejtésére szánom, hogyan látom ma az egységhez és a kiengesz­telő­déshez vezető utat és mivel tudnak nézetem szerint a karizmatikus mozgalmak ehhez hozzájárulni.

Megszabadulni a régi viszály maradványaitól

Első feladatunk szerintem abban áll, hogy megszabaduljunk az elmúlt polémiák maradványaitól.  Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az ökumenikus párbeszédet bizonyos régi ellentétes álláspontok terhelik meg, amelyek létjogosultságukat nagyobbrészt elveszítették, amelyek azonban a sztereotípiák és „jelszavak” szintjén továbbélnek. Mondok egy példát: Az ellentét a hit és a cselekedetek között. Alig érinti az ember ezt a témát, máris kiváltja a katolikusok és a protestánsok között az álláspontjuk szinte kényszeres bizonygatását, majdnem úgy, mintha a dolog még teljesen vitatott lenne. A Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség alapvetően egységre jutottak a hit által való megigazulás tanáról, de sokhelyütt úgy beszélnek erről, mintha még mindig ez lenne a nagy és megkülönböztető tényező a két egyház között.

Ha alaposan megvizsgáljuk, észrevesszük, hogy mennyivel közelebb állunk egymáshoz valójában, mint a megfogalmazásaink szintjén. A hit - tettek ellentéte ma alapjában véve látszatprobléma, amelyet főként a történelmi polémia tart fenn. A jó cselekedetek hit nélkül nem „jók” és a hit a jó cselekedetek nélkül nem valódi hit. Elegendő, ha a „jó cselekedetek” alatt nem csak búcsúkat, zarándoklatokat és jámbor ájtatossági gyakorlatokat értünk – ahogy ez Luther idejében sajnos volt –, hanem sokkal inkább a parancsok megtartását, különösen is a szeretet parancsának teljesítését. Jézus azt mondja, hogy az utolsó ítéleten egyesek ki lesznek zárva az Isten Országából, mert nem ruházták fel a mezítelent és nem adtak enni az éhezőnek – csupa olyan, amit az Újszövetség „jó cselekedeteknek” nevez. Tehát nem a jó cselekedetei által menekül meg az ember, de nem menekül meg a jó cselekedetek nélkül sem. De ezt nem csak a katolikusok hiszik; ezt hiszi és hirdeti minden keresztény.

Ezeket az ellentétes álláspontokat legyőzni nem jelenti azt, hogy lemondunk a saját identitásunkról. Bizonyos alkalmakkal én magam, katolikusként intéztem felhívást a lutheránus testvéreimhez, hogy az egyházban maradjon eleven a hit általi megigazulás hirdetése; mert mindannyiunknak szüntelenül szükségünk van ennek kritikus intésére.

A hit ökumenizmusának fejlesztése

A leglényegesebb hozzájárulás, amit a pünkösdi, evangéliumi és karizmatikus mozgalom az egység ügyéért tenni tud, nézetem szerint mégis valami más: méghozzá az, hogy kifejlessze a hit ökumenizmusát. A következőre gondolok: két módja van az ökumenizmusnak: a hit ökumenizmusa és a hitetlenség ökumenizmusa. Az egyik egyesíti mindazokat, akik hiszik, hogy Jézus az Isten Fia és hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek; a másik azokat egyesíti, akik csak arra szorítkoznak, hogy ezeket a dolgokat „interpretálják”, jobban ápolják a hermeneutikát (írásmagyarázatot), mint a hitet. Ebben az esetben legfeljebb annyi érhető el, hogy azért hiszi mindenki ugyanazt, mert senki nem hisz semmiben. (ha a  „hitet” teljes terjedelmében értjük, szubjektíven és objektíven).

Akkor járulunk hozzá a magunk részével a hit ökumenizmusához, ha közösen megvalljuk, hogy Jézus az Úr. Némelyek manapság azt gondolják, hogy lehetséges, sőt szükséges lenne lemondani Krisztus egyedüliségéről, hogy elősegítsük a párbeszédet a különböző vallások között. Nos, Jézust „Úrnak” vallani éppen azt jelenti, hogy hirdetjük az ő egyedüliségét, egyedülállóságát. Szent Pál írja: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.” (1 Kor 8, 5-6)

Az apostol ezeket a szavakat egy olyan pillanatban írta, amikor a – kicsiny és épp csak megszületett - keresztény hit egy olyan világot látott maga körül, amelyet hatalmas és tekintélyes kultuszok és vallások uraltak. A bátorság, amely ma ahhoz kell, hogy higgyük, hogy Jézus az „egyetlen Úr”, semmiség ahhoz a bátorsághoz képest, amelyre akkoriban szükség volt ehhez. Azonban a „Szellem (Lélek) hatalma” csak annak adatik meg, aki Krisztust ebben az erőteljes értelemben „Úr”-nak vallja. Mindenesetre ez az én tapasztalatom. Csak miután teológusként elhatároztam, hogy mindent, valóban mindent, intellektuális téren is, Jézus Krisztusra, mint „egyetlen Úrra” teszek fel, csak akkor kezdtem felismerni, mi a „Szellem ereje”. Ez valami, amit úgymond kézzel megfoghattam. És hiszem, hogy az mindenkinél így van.

Nem kell hosszú idő ahhoz, hogy észrevegye az ember, hogy ez az „erős” hit Jézus Krisztusban nem kárára válik a más vallásokkal való párbeszédnek, hanem éppenséggel elősegíti azt. Valóban „vallásos” párbeszéddé teszi, amelyben a hit a legfontosabb és Istent nem rendeljük alá tisztán emberi érdekeknek, akármilyen emelkedett érdekek legyenek is azok.

A fundamentalizmus elkerülése

A hívő ökumenizmushoz való hozzájárulásunkat azonban komolyan veszélyeztetheti, ha nem sikerül elkerülnünk a fundamentalizmust. Itt is szükséges a megkülönböztetés. Két fajtája van a fundamentalizmusnak, egy rossz és egy jó. A fundamentalizmus jó, ha azt a hit alapvető dolgaihoz való visszatérésként értjük (Back to the basics!). Úgy tűnik számomra, hogy ez a gondolat az Alpha kurzusok alapja, legalábbis Nicky Gumbel testvér könyveiből ítélve.

Az értéktelen fundamentalizmus az, amelyet inkább letterizmusnak kellene neveznünk: az írást egészen betű szerint, anyagiságában nézni, anélkül, hogy kicsit is utánagondolna a kontextusnak, a irodalmi műfajoknak, azaz röviden: anélkül, hogy figyelembe venne egy egészséges „hermeneutikát” (írásmagyarázatot). Ez számomra azt jelenti, hogy ignorálja a szellemet és észrevétlenül visszaesik a betűkbe. Erre az esetre is érvényes, hogy „a betű öl” (2 Kor 3,6). Megöli az üzenet erejét. Az az ember, akinek van bizonyos kultúrája és kritikai igénye, csak elutasíthatja az olyan üzenetet, amely a hit védelmének zászlaja mögé bújva nyíltan ellentmond az értelemnek és a józan észnek. Ilyenkor könnyen megesik, hogy a hit semmitmondóvá válik, ha nem is az egyes ember számára, de legalábbis a társadalom számára. Igaz, hogy Isten megzavarja a bölcseket a bolondsággal, de nem ezzel a „bolondsággal”!

Ökumenikus szellemiség

Magam személyesen néhány éve hívást érzek egy ökumenikus szellemiség kifejlesztésére, amely a teológiát és az ökumenikus gyakorlatot támogatni hivatott. Ökumenikus szellemiség alatt az Isten Igéjének olyan olvasatát értem,  amely nem egyedül és főként a hirdetésre irányul, hanem a Lélekben való élet saját személyes növekedésére; más szóval a saját gyógyulásunkra. Annak a hirdetésnek, amelyet nem támaszt alá az életünk példája, kevés az esélye az emberek meggyőzésére. „A mai embernek nagyobb szüksége van tanúkra, mint tanítókra”, ahogy VI. Pál találóan mondta.

Ezt az ökumenikus szellemiséget annak kellene jellemeznie, hogy képes összekötni az aktuális karizmatikus indíttatást (inspirációt) és a múlt hatalmas keresztény örökségét; képes a hagyományt újra felfedezni annak fényében, amit a Lélek a mi századunkban véghezvitt. De nem csak a saját tradíciót, hanem más egyházakét is. Nemrég írtam egy könyvet, amely most Németországban „Jöjj, alkotó Lélek!” címen jelent meg. Úgy szerkesztettem, mint egy „háromszólamú” éneket a Szentlélekről, és a három szólam a katolikus, az ortodox és a protestáns.

A Szentlélek – a nagy gyógyszer

Lezárásként néhány kis „terápiás” tanács, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk. Azt mondtam, hogy a Szentlélek a nagy „gyógyszer” az egyház sebeire. A karizmák tapasztalata is hozzájárulhat ahhoz, hogy úgy egységet teremtsen a különböző felekezetek keresztényei között. Ha valaki hallja az apostoltól a sok csodálatos karizma felsorolását – prófétaság, tanítás, csodák... (vö. 1 Kor. 12-14), elszomorodhat, ha belegondol, hogy neki ezek közül egyik sincs. De figyelem!, mondta Ágoston: „Ha szereted az egységet, ha szereted az egyházat, akkor egyáltalán nem kevés, amid van, mert bármely adománya van is egy tagnak Krisztus Testében, az a tiéd is! Vesd ki magadból az irigységet és minden, ami az enyém, a tiéd is lesz, és ha én kivetem magamból az irigységet, akkor minden, ami a tiéd, az enyém is lesz.” (Kommentár a János Evangéliumhoz, 32,8)

A Krisztus Teste iránti szeretet megsokszorozza a karizmákat és az egyes ember adományait mindenki adományává teszi; egy egyház adományát minden egyház adományává. „Boldog az a szolga”, mondta Assisi Szent Ferenc, „aki úgy örül a jónak, amit Isten másokon keresztül visz végbe, mintha őrajta keresztül tette volna”. És én hozzáteszem: boldog az a keresztény, aki ma képes úgy örülni a jónak, amit Isten más egyházak hívein keresztül cselekszik (ha hitelesen jóról van szó), mint annak a jónak, amit saját egyháza által visz véghez.

Ami az örömüket illeti azon adományok felett, amelyeket az Úr másoknak ad, szeretném megragadni itt a kínálkozó alkalmat, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Istennek azért a mérhetetlen ajándékért, amit gondolatokban, kultúrában és szentségben a német népen keresztül adott az egyháznak. Most, amikor fáradságosan „közös házzá”  próbáljuk tenni Európát, nekünk keresztények elöl kell járnunk a jó példával, amennyiben a hagyományos rivalizálást és féltékenységet az adományok örömteli megosztásával váltjuk fel. Nagyon súlyos lenne, ha csak a mezőgazdasági és ipari termékeinket tudnánk egymással megosztani, de a szellemieket nem.

Személyes emlék

Végezetül még egy utolsó személyes emlék. 1979-ben egy nap a Szent Péter térre igyekeztem Rómában. Éppen megkaptam az engedélyt a rendi elöljárómtól a tanszék feladására, hogy egészen az Ige hirdetésének szentelhessem magam, és most el akartam menni Szent Péter sírjához, hogy imádkozzam a hit ajándékáért. A breviáriumban épp Aggeus könyvének egy szakaszát olvastam, ahol a próféta azt mondja: „Nos, bátorság, Zerubbábel! – mondja az Úr. – Bátorság, Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság, a föld egész népe, - mondja a Seregek Ura; - dolgozzatok (mindannyian), hiszen én veletek vagyok!” (Agg 2, 4)

Esett, és senki nem volt a Szent Péter téren. Egyszerre késztetést éreztem, hogy felnézzek a pápa ablakára és kiáltsam: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, ti kardinálisok, püspökök és papok, és dolgozzatok, én veletek vagyok!” Néhány hónappal később kineveztek a pápai udvar prédikátorává és abba a helyzetbe kerültem, hogy a pápa jelenlétében beszélhetek (amit 1980 óta máig hetente megteszek a böjti és adventi időben). Elmeséltem, mi történt velem az ablak alatt és újra elmondtam a prófétai igét, nem idézetként, hanem mint prófétai szót abban a pillanatban.

Ma itt, nektek megint megismétlem; megint nem idézetként, hanem az Isten eleven Igéjeként ma, a ti számotokra: „Bátorság, ti püspökök, lelkészek és papok, bátorság, egész népe az országnak, és fogjatok munkához! Mert veletek vagyok – így szól az Úr”.

 

Fordította: Herbert Dóra

Megjegyzések

1. Ennek a párbeszédnek a szövegei nemrég könyv alakban is megjelentek.

2. Alexandriai Szt. Cirill, János kommentár  XI,11 (PG 74, 561)

Forrás: karizmatikus.hu

Az olasz karizmatikus mozgalom találkozója Ferenc pápával

„Az egység és a béke útjai – Tanúságtételek és imák korunk vértanúiért és a lelki ökumenizmusért”

Július 3-án, pénteken estefelé rendkívüli és eredeti ökumenikus kezdeményezésre került sor Rómában a Szent Péter téren. Már délután 4 órától a forró nyári melegben zarándokok színes serege gyülekezett, énekelve, zászlókat lengetve, a Szent Péter térre: a Lélekben való Megújulás nevű olasz karizmatikus mozgalmak tagjai, minden életkorból, hogy imádkozzanak korunk keresztény vértanúiért, a békéért, a keresztények egységéért és az új evangelizálásért.  

Az összejövetel ökumenikus jellegét az is kifejezte, hogy a bazilika előtt felállított pódiummal szemben, ahova Ferenc pápa érkezését várták, felsorakoztak különböző felekezeteket képviselő püspökök, lelkészek: ott láthattunk Kurt Koch bíboros, a keresztények Egysége Tanácsának elnöke, valamint Angelo Bagnasco bíboros, genovai érsek, a CEI elnöke mellett többek között a Canterbury érseket képviselő David Moxon anglikán érseket, egy svéd lutheránus püspököt, egy kopt ortodox püspököt, a hollandiai szír-ortodox főegyházmegye metropolitáját, a bagdadi szírek emeritus érsekét, Salvatore Martinez családapát, aki 1997-től az olasz Lélekben való Megújulás első világi elnöke. Énekek és imák hangzottak fel angol nyelven.

Háromnegyed hatkor megérkezett a térre Ferenc pápa, aki a pápamobilon körben járt a harminc ezres lelkes sereg között, amint ezt a szerdai kihallgatásokon is tenni szokta, néha megállva, megpuszilva egy-egy feléje nyújtott kisgyermeket. Ferenc pápa egy évvel ezelőtt az Olimpiai Stadionban már meglátogatta a Mozgalom évi Összejövetelét. A pénteki, 38. találkozót is szombaton a Stadionban folytatták.

„Köszönjük meg az esőt is, amelyet a Gondviselés küldött”

A rendkívüli találkozónak kedvezett a Gondviselés. Amikor elkezdődtek a köszöntések, már az Abruzzók felől sötét felhők közeledtek, távol már esett, mert feltűnt az égen a szivárvány. Mire a pápa elkezdte – rögtönzésekkel teletűzdelt – beszédét, már a téren is esni kezdett: a színes napernyők átváltoztak esernyőkké. Ferenc pápa szokásos humorával meg is jegyezte: „Lám, milyen jó a Gondviselés: a forró napsütés után most zuhanyt küldött a seregre.”

„Add meg nekünk a keresztények egységét!”

A Szentatya a találkozó megnyitásakor mondott rögtönzött imájával az összejövetel lényegét fejezte ki, amelyet aztán beszédében részletezett: „Imádunk Téged, mindenható Isten, Atya, Fiú és Szentlélek. Atyánk! Küldd el nekünk a Szentlelket, akit Jézus megígért nekünk. Ő vezet bennünket az egység felé. Küldd el a Szentlelket, aki a karizmákat adja, aki a változatosságot műveli az Egyházban, és aki az egységet adja. Küldd el nekünk a Szentlelket, aki megtanít bennünket mindarra, amit Jézus tanított nekünk, és emlékeztet az ő tanítására. Úr Jézus, Te kérted mindannyiunk számára az egység kegyelmét ebben az Egyházban, amely a Tiéd, nem a miénk. A történelem megosztott bennünket. Jézus! Segíts bennünket az egység útján, vagy inkább a kiengesztelődött különbözőségek útján járni. Urunk, Te mindig megteszed azt, amit ígértél, add meg nekünk minden keresztény egységét! Ámen.”

A vér és a lélek ökumenizmusa

A találkozó elején Salvatore Martinez, az olasz Megújulás-Mozgalom világi elnöke köszöntötte a pápát, hangsúlyozva az összejövetel ökumenikus jellegét, idézve Jézus utolsó vacsorán elhangzott imáját: „Atyám, legyenek mindnyájan egyek!” (Jn 17, 21) „Énekelve és imádkozva az egység és a béke új útjait tapasztaljuk meg, hogy a „vér ökumenizmusa” és a „lelki ökumenizmus” hathatós legyen” – mondotta Salvatore Martinez. Ezután utalt arra, hogy tavaly itt Rómában, az Olimpiai Stadionban már találkoztak a Szentatyával, aki arra buzdította az olasz  karizmatikus megújulás elkötelezettjeit, hogy tegyenek tanúságot a lelki ökumenizmusról. Ezt igyekeznek megvalósítani csoportjaik és közösségeik a képzés és a szolgálatok révén, és így méltán örvendeznek: a moldovai gyerekek körében, a szentföldi családoknál, a családjukat elhagyó bevándorlók között, valamint a foglyok és a volt bebörtönzöttek körében. Igyekeznek a maguk részéről megvalósítani azt, amit Ferenc pápa az Evangélium öröme k. buzdításban (25, pont) annyira sürget. „lelkipásztori megtérés a missziózásra”.

Ezután elhangzott két tanúságtétel, majd következett Ferenc pápa beszéde.

„A folyónak az óceánba kell ömölnie!”

A leírt beszédet csak részben olvasta, átugrott lapokat, és többször rögtönzött. Most csak a lényeges pontokat emeljük ki. – Először utalt a Lélekben való Megújulás történetére. A zsinat másnapján Suenens belga bíboros szorgalmazására indult el a katolikus karizmatikus mozgalom, és ebből nőtt ki a Lélekben való Megújulás társulása. VI, Pál pápa is támogatta a belga bíboros kezdeményezését, aki „a kegyelem folyásának” (áradásának) határozta meg a karizmatikus megújulást.

VI. Pál 1975. Pünkösd hétfőjén szentmisét mutatott be a mozgalom tagjainak, és köszönetet mondott a kezdeményezésért:„Az Úr nevében megköszönöm, hogy a karizmatikus megújulást elhoztátok az Egyház szívébe.” Ezen a szentmisén mondta Suenens bíboros: „Bárcsak a karizmatikus megújulás eltűnhetne, és átalakulna pünkösdi kegyelemmé az egész Egyház számára, hogy hűséges legyen eredetéhez: a folyónak az óceánba kell ömölnie!” A bíboros még hangsúlyozta: a karizmatikus megújulást nem kell a „mozgalom” kategóriájába” sorolni, mert nem mozgalom szociológiai értelemben, nincsenek alapítói, nagy változatosságot mutat: kegyelmi folyam, a Szentlélek megújító fuvallata az Egyház valamennyi tagja: laikusok, szerzetesek, papok és püspökök számára. Kihívás mindenki számára. Mindenki számára, akik felvették a keresztséget a Szentlélekben.

Egység a sokféleségben

Ferenc pápa ezután emlékeztetett arra, hogy tavaly a Stadionban az egység a sokféleségben gondolatot domborította ki. Nem elég egységről beszélni, mert nem akármilyen egységről van szó, nem egyformáságról. A poliéder hasonlatát hozta fel: ebben egység felé tartanak (egyesülnek) a részek, de megőrzik eredetiségüket: ezek a karizmák, a Szentlélek ajándékai, különbözők, de mindegyik az egységet szolgálja. „A Lélek ott fú, ahol akar, amikor akar, és ahogy akar. Egység a különbözőségben és az igazságban, amely maga Jézus. Mi a közös jele azoknak, akik újjászülettek a kegyelem folyójából? Megtérni, új emberekké lenni: ez a keresztség a Szentlélekben. Olvassátok el Jn 3, 7-8-at, Jézus Nikodémushoz intézett szavait, a Lélekben való újjászületésről.”

Az egyházban Jézus az egyetlen Úr

A pápa a megkereszteltek egységéről rögtönözve különösen is kiemelte az egység a különbözőségben gondolatot! Minden megkereszteltről, tehát nemcsak katolikusról beszélt. Majd szólt arról a kísértésről, amikor mozgalmak alapítói, a vezetők nem szolgálni akarnak, hanem magukat állítják középpontba, és így az autoritarizmust, a tekintélyi elvet gyakorolják a közösség felett. Helyettesíthetetlennek tartják magukat, mások felett állnak, uralkodni akarnak. „Világos: az Egyházban egyedül a Szentlélek helyettesíthetetlen, és Jézus az egyetlen Úr!” Ezt a pápa ismételte és hangosan ismételtette a hívősereggel.

A vértanúk vére egyesíti a keresztényeket

Ferenc pápa elismeréssel szólt a karizmatikus megújulási Mozgalom Egyháznak tett szolgálatairól: segítik Isten népét, hogy személyesen találkozzon Jézus Krisztussal, hogy új emberek legyenek, kis csoportokban, alázatosan elmosódva, hagyják működni a Szentlelket. Kezdeményezzenek, hogy kapcsolatokat teremtsenek, együttműködve a püspökökkel, akik Krisztus testében, beléértve a karizmatikus megújulást is, felelősek a lelkipásztorkodásért. Ezután ismét a keresztények – minden megkeresztelt, minden keresztény felekezet – egységét hangsúlyozta. Az egységért való fáradozás az imával kezdődik, a közös imával. De létezik a vér ökumenizmusa. „Egység, mert a mai keresztény vértanúk vére egyesít bennünket. Tudjuk, hogy akik gyűlölik Jézus Krisztust, megölik a keresztényt. Mielőtt megölnék, nem kérdezik: ’Te lutheránus vagy, ortodox vagy, evangélikus vagy baptista vagy metodista vagy?’ Nem! ’Te keresztény vagy!’ És levágják a fejét. Ezek világosan tudják, hogy van egy közös gyökér, amely életet ad mindannyiunknak, és ezt Jézus Krisztusnak hívják, és van a Szentlélek, aki az egység felé vezet bennünket.” Ferenc pápa itt példákat is idézett.

Minden keresztény vértanú a testvérünk

Hamburgban egy katekéta katolikus pap után a nácik megöltek egy lutheránus pásztort is, mert katekizmust tanított. Vagy néhány hónappal ezelőtt 23 egyiptomi koptot a líbiai tengerparton, amikor kiejtették Jézus nevét. „Nem katolikusok, de keresztények, testvéreink, a mi vértanúink. A vér ökumenizmusa!  50 évvel ezelőtt Boldog VI. Pál, amikor szentté avatta a fiatal ugandai vértanúkat, utalt arra is, hogy vérüket ontották velük együtt anglikán katekéták is, valamennyien keresztény vértanúk.”

A Szentlélek újítja meg a keresztények életét

Végül Ferenc pápa találkát adott: itt a Szent Péter téren, 2017 Pünkösdjén a karizmatikus Megújulás, Aranyjubileumát ünneplik. Jó alkalom lesz, hogy hálát adjanak a Szentléleknek, az Egyháznak és világnak adott „kegyelmi áramlat” ajándékáért, hogy ünnepeljék a Szentlélek csodatetteit, amelyeket az elmúlt 50 év során művelt, megújítva keresztény milliók életét.

Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa a Szentlélekben való megújulás mozgalom tagjaival találkozott a Szent Péter téren

A pápa július 3-án, pénteken délután a Szentlélekben való megújulás karizmatikus mozgalom tagjaival a keresztények egységéért imádkozott a Szent Péter téren, 38. országos találkozójuk alkalmából. A Vatikáni Rádió olasz nyelvű portálja és a Zenit hírügynökség adott hírt az eseményről.

Ferenc pápa csatlakozott a Szentlélekben való megújulás nemzetközi karizmatikus közösség kezdeményezéséhez, amely délután négy órakor kezdődött egy ökumenikus szertartással: Az egység és a béke útjai – az imádság hangjai korunk vértanúiért és a lelki ökumenizmusért címmel. Az eseményen jelen volt Leonardo Sandri bíboros, a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa; Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke; Angelo Bagnasco bíboros, az olasz püspöki konferencia elnöke; keleti ortodox és katolikus pátriárkák, anglikán és evangélikus püspökök, a pünkösdi mozgalom lelkipásztorai. A találkozó másnap folytatódik a római olimpiai stadionban.

Szívből jövő imádságok hangzottak el, a püspökök, pátriárkák, bíborosok egymás kezét fogva fohászkodtak. Andrea Bocelli, Noa, Don Moen és más nemzetközi hírű művészek dalai és a világ minden tájáról érkező hívek imádságai váltogatták egymást a Szent Péter téren, és ez az imádságos koncert a közel-keleti, ázsiai és a világ más részein zajló keresztényüldözés drámájának témája körül forgott. 

Salvatore Martinez, a Szentlélekben való megújulás mozgalmának olasz elnöke beszédében rávilágított arra, hogy a római Szent Péter tér a világ azon kevés tere közé tartozik, ahol az ember megvallhatja hitét anélkül, hogy elfognák, vagy akár megtorlásban, erőszakos bánásmódban részesüljön.

Ferenc pápa azt kérte az Úrtól, küldje el Szentlelkét, hogy megtanítsa mindazt, amit Jézus tanított nekünk; segítsen, hogy emlékezzünk mindarra, amit Jézus mondott. Hangsúlyozta,hogy a Szentlélek adja a karizmákat, a különbözőségeket az egyházban, és Ő adja meg az egységet is. „Urunk, Jézus, te az egység kegyelmét kérted mindannyiunk számára, az egységet ebben az egyházban, amely a Tiéd, nem a miénk… A történelem megosztott minket. Jézus, segíts, hogy az egység útján járjunk, vagy ennek a kiengesztelődött különbözőségnek az útján. Urunk, te mindig megteszed, amit megígértél: add meg nekünk minden keresztény egységét.”

Felhívta a figyelmet arra, hogy a keresztények egysége a Szentlélek műve, együtt kell imádkoznunk érte. Lelki ökumenizmus, az imádság ökumenizmusa ez. „Atyám, imádkozhatok én egy evangéliumi kereszténnyel, egy ortodox kereszténnyel, egy evangélikussal együtt?” „Imádkoznod kell, szükséges: ugyanazt a keresztséget kaptátok meg!” – buzdított a Szentatya.

Más részről – folytatta a pápa – napjaink valósága, a mártírjaink a vér ökumenizmusában egyesítenek minket. Felidézte, hogy néhány hónappal ezelőtt 23 egyiptomi kopt keresztényt fejeztek le egy líbiai tengerparton. „Ha az ellenség egyesít minket a halálban, kik vagyunk mi, hogy megosztottak legyünk az életben?– tette fel a kérdést. – Engedjük be a Szentlelket, imádkozzunk, hogy mindannyian együtt menjünk előre az úton.”

A Szentlélekben való megújulás mozgalmának tagjaihoz intézett beszédében Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításának egyik kulcsfontosságú metaforáját idézte: a poliéder alakzata az egység a különbözőségben metaforája. Mert amikor egységről beszélünk – mondta a pápa –, nem egyformaságról beszélünk, mint a gömb esetében, ahol minden pont egyenlő távolságra van a középponttól. Az eszmény a poliéder, amely visszatükrözi minden egyes részlet összetartását.

Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy minden a Szentlélek műve, nem a miénk. A Lélek pedig ott fúj, ahol akar, ahogyan akar és amikor akar – tette hozzá. Leon-Joseph Suenens bíboros szavaira utalt vissza – aki a mozgalom kezdeményezői között volt, és akinek ezért 1975-ben VI. Pál pápa is köszönetet mondott –, amikor cselekvésre buzdította hallgatóit: „A folyónak el kell vesznie az óceánban, ha megáll, beszennyeződik… Ha a kegyelemnek ez a forrása nem Isten óceánjában végzi az útját, akkor önmaga számára munkálkodik, és ez a gonosz műve, a hazugság atyjának a műve. Csakúgy, mint a hiúság, amely megkísérti azt, akinek hatalma van. Hány olyan vezető van, aki páváskodik! A hatalom hiúsághoz vezet! És ahhoz, hogy úgy érzed, bármit megtehetsz, kétes üzletekbe keveredhetsz, mert az ördög mindig a pénztárcáján keresztül férkőzik az emberbe. Az a bejárat.” 

A Szentatya szólt a vezetőkhöz, akiket jobban szeret szolgáknak hívni. Óva intette őket attól a kísértéstől, hogy nélkülözhetetlennek gondolják magukat. Ez a kísértés a gonosztól ered, aki arra ösztönzi őket, hogy parancsolni akarjanak, a középpontban akarjanak lenni, és akkor önkényessé válnak, nem engedik, hogy közösségeik valóban a Lélekben megújult közösségek legyenek. Ráadásul azt szeretnék, hogy pozíciójuk örökre megmaradjon, pedig senki nem nélkülözhetetlen, kivéve a Szentlélek és Jézus, aki az egyetlen Úr. 

Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy az egyházban is célszerű, ha minden szolgálatnak van szavatossága, lejárati ideje. Az egyházban nincsenek olyanok, akik egész életükben vezetők lesznek, az ilyenek azokban az országokban vannak, ahol diktatúra van. A laikus vezetők feladata, hogy segítsék növekedni a hitben azokat, akik szolgálatuk végeztével majd átveszik a helyüket. Óvott a kísértéstől, hogy a vezetők szolgákból urakká váljanak, vagyis kisajátítsák a közösségeket, megakadályozzák, hogy jót tegyenek, civil szervezetté formálják őket. A titok – mondta a pápa – megmaradni Krisztusban és az alapítók karizmájában, amelyet a Szentlélektől kaptak. Fontosnak nevezte továbbá a püspökökkel való, bizalommal teli együttműködést.

Arra buzdította a jelenlévőket, hogy a hétköznapokban fektessenek energiát az emberi kapcsolatok kézműves munkájába, ne pedig a nagy összejövetelekbe, amelyeknek gyakran nincs folytatása. 

A kihallgatás végén a pápa megáldotta a hívek Bibliáit. Felhívta a jelenlévők figyelmét arra is, hogy menjenek és hirdessék az evangéliumot a szegényeknek, a kirekesztetteknek, a betegeknek és minden embernek, és arra buzdította őket, hogy mindig legyen a zsebükben az evangélium. Végül újabb találkozót hirdetett meg velük 2017-re, amikor a mozgalom ötvenéves jubileumát ünneplik.

A Szentlélekben való megújulás nemzetközi mozgalom a katolikus egyházon belül, melynek középpontjában a Szentlélek áll, s gyakran ismertetőjele a liturgián kívüli imádás, a nyelveken való beszéd, és a hit általi gyógyítás. A karizmatikus közösséget az olasz Salvatore Martinez vezeti, aki a mozgalom első laikus elnöke.

Forrás: Magyar Kurir

Képek: Reuters, Hivatalos Vatikáni Hálózat

Teljetek meg Lélekkel!

Karácsonykor ott a jászol, nagypénteken a kereszt, húsvétkor az üres sír, pünkösdkor pedig semmi! A Szentlélek eljövetele azonban a Bibliában nem széljegyzet csupán. Isten nem kérvényt nyújt be, hanem megbízást ad: ,,Teljetek meg Lélekkel!”

Felmérések árulkodnak róla: a lakosság több mint fele nem tudja, miért ünnepeljük a pünkösdöt. Ez tragikus, pünkösd ugyanis a Szentlélek kitöltésére emlékeztet. A Szentlélek alakjában Istennel találkozhatunk. A Szentlélek nélkül nem létezne keresztény gyülekezet.

Az első pünkösd

Helyszín Jeruzsálem. A páska megünneplése óta ötven nap telt el. A város a ,,hetek ünnepére”, a zsidó sávuotra készülődik (3 Mózes 23,15kk.), melyen az újonnan learatott búzából készült első kenyereket, valamint egyéves állatokat vittek áldozatul a templomba. Az emberek messziről jőve érkeznek a városba, és csapatokban vonulnak a templomhoz. Senki sem sejti, ezúttal mennyire másként zajlik majd le az ünnep. Mert ezen a napon megkezdődik Isten szürete az emberek között.

,,Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (Apostolok cselekedetei 2,1-4).

Ez a hír futótűzként terjedt szét a városban! A figyelem egyszeriben már nem a templomra és az áldozatokra összpontosul. Az emberek kíváncsian tülekednek az utcákon ahhoz a házhoz, ahol a tanítványok összegyűltek, és amely kívülről úgy hat, mint amelyet süvöltő szélvihar tölt be.

A pünkösdi nyelvcsodának van egy őstörténeti ellenpárja – a bábeli torony építésénél bekövetkezett nyelvzavar (1 Mózes 11,1-9). Ez utóbbit követően az emberek többé nem értették meg egymást. Pünkösdkor fordulat veszi kezdetét. A szélrózsa minden irányából érkezettek a maguk nyelvén hallhatják az evangéliumot. A Szentlélek eljövetele leküzdi a válaszfalakat, és jelét adja a bábeli nyelvzavar visszájára fordulásának. Isten az Ő Lelke által kihirdeti a kiengesztelődés üzenetét.

Pünkösd 2000 évvel ezelőtt: a minden nemzetből jövő emberek megértik egymást. Mekkora örömöt és mozgatóerőt váltott ki akkor a Lélek! A mai pünkösd pedig? Lehangoló képek ivódnak bele gondolatainkba. A rémuralom és a háború képei. Keresztényüldözés. A társadalmat megtartani képes értékek szétmorzsolódása. Hívő keresztények közötti engesztelhetetlenség. Veszekedés és irigység. Ismerünk fiakat és leányokat, akik leválnak Istenről, és a maguk tetszése szerint élnek. Érzékelhetjük, ahogy a társadalomban egyre-másra tépik el az Istenhez fűződő szálakat. Az élet értelmének keresését jelentéktelen dolgokkal falazzák be, az életet szabályszerűen elfojtják.

Így volt ez annál a nőnél, aki hosszú éveken keresztül a pisztolylövész-egyesület lelkes tagja volt. Egy napon a szájába dugta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Senki sem tudta ettől visszatartani. Semmit sem ismert már, ami erősebb lett volna a teljes értelmetlenség érzésénél és bosszúvágyánál. Az ajánlatot, hogy Isten kész megbocsátani, büszkén utasította vissza ezekkel a szavakkal: ,,Korábban sem hittem, akkor most egyszer csak miért hinnék?”

De itt a földön sosem késő Istennek visszaadva az életünket, újat kezdeni! Az ember nem a véletlen terméke, és nem is a maga szerencséjének kovácsa. Az élet kezdetén Isten áll. Mi Isten által és Istenért vagyunk megteremtve. Életünk végén pedig szintén Isten áll. Ezért az értelmes és beteljesedett életet kutatva Neki kell feltennünk a kérdéseket. Életünknek az Isten létére és irántunk támasztott igényére adott válasznak kell lennie. A Szentlélek ajándékozza nekünk ennek felismerését és az ehhez szükséges erőt. Leleplezi, hogy miért bűn az, ha hit nélkül, istentelenül élünk (János 16,8). Elvezet az igazságra (János 16,13). Jézus Krisztusra mutat, és dicsőíti Megváltónkat (János 16,14). Ő a Pártfogónk (János 16,7). Módfelett szükségünk van tehát a Szentlélek működésére!

Pünkösddel kezdődik el a gyülekezet korszaka

Pünkösd napján tartja meg Péter az első igehirdetését. Ezt követően ezrek merítkeznek be, és megalkotják az első keresztény gyülekezetet. Ők Isten aratásának első zsengéi. Azé az aratásé, amely Kr.u. 33 óta folyik. Azóta növekszik a keresztény gyülekezet. Azóta Isten Lelke felébreszt, felkészít és megbíz embereket, hogy az Ő szándékának megfelelően, Neki engedelmeskedve Jézus gyülekezetének tagjaiként útra keljenek.

Jézus halálának és feltámadásának jelentése: megkezdődött Sátán uralmi korszakának végső ideje, de nem zárult még le.

A Szentlélek kitöltésének jelentése: megkezdődött a messiási korszak, de még nem teljesedett be.

A hívő keresztény ember lélekben-szellemben már most Isten új világában él. Ezzel egyidejűleg azonban még két lábbal a földön áll, ahol kétségek és kísértések, bűn és önzés – vagyis a ,,testünk” – igyekszik ellenállni a Lélek működésének, és ahol Sátán támadásokat intéz ellene (Galata 5,16-26).

A Lélek eljövetele és az új szövetség létrehozása mégis arról beszél: az új korszak megkezdődött, csakhogy még nem teljesedett be! Isten országa már eljött, de még nincs látható módon készen. De itt van, és növekszik!

Egy keresztény gyülekezetben két dolognak kellene középpontban állnia:

•    az Isten kegyelméről szóló örömhír továbbadása, 

•    az Ő országa erkölcsiségének megélése a mai idők feszültsége közepette.

Feltámadása után Jézus kijelenti tanítványai előtt:

,,Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (Apostolok cselekedetei 1,8).

A Lélek befogadásának feltétele

A kereszténnyé válás és a keresztény lét nem örökíthető át, és nem is vihető át az illető megkérdezése nélkül, hanem személyes döntés kérdése. Az első pünkösdkor Péter megfogalmazta annak feltételét, hogy a Lélek lakozást vehessen egy emberben:

,,Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (Apostolok cselekedetei 2,38).

Megtérés, mivel az ember bűnbánatra jut amiatt, hogy hátat fordított Istennek. A megbocsátás elfogadása. Elfordulás egy olyan élettől, amely önmagának kíván jelentőséget adni – és Krisztushoz való odafordulás. Isten megbocsátja a vétket, és ajándékként, adományként belehelyezi az emberbe a Szentlelket. Léte új irányt vesz. Elkezdődik egy új élet. Mekkora csoda!

Két dolgot eközben az ember tesz: megtér és bemerítkezik. Két dolgot Isten ajándékoz: a bűnbocsánatot és a Szentlelket.

Isten első ajándékáért, bűnünk bocsánatáért gyakran hálát adunk. És a második ajándékért? Ki az, aki már hálát adott Istennek a Szentlélek ajándékáért?

Szentlélekkel betöltve

Egy hívő keresztényt mindig teljesen betölti a Szentlélek? A válasz így hangzik: nem. Miként a tűz sem lángolhat fel, ha nem éri levegő, a Lélek ereje sem bontakozhat ki, ha nem teszik szabaddá az útját.

A Bibliában többször is találkozunk a Szentlélekkel való betöltöttség vagy a Vele való megtelés gondolatával. Egy példa az Apostolok cselekedeteiből: Az első keresztények szegénygondozókat és diakónusokat választottak. Mindezt azért, mert az apostolok figyelmen kívül hagyták a görög özvegyeket. Érthető, hogy a görög keresztények panaszt emeltek amiatt, hogy özvegyeik hátrányt szenvednek a mindennapi ellátásban. Az apostolok összehívták a gyülekezetet, és rangsoroltak: ,,Nem helyes – mondták –, hogy élelmet kelljen szétosztanunk, ahelyett hogy Isten üzenetét hirdetnénk.” Ezért diakóniai munkatársakat kerestek:

,,Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába” (Apostolok cselekedetei 6,3).

Ennél az „állásajánlatnál” a szolgálatba állítás három előfeltétele kerül megnevezésre:

•    jó hírnév 

•    Szentlékkel való betöltöttség 

•    bölcsesség

Azt jelenti ez, hogy az akkori hívők nem mindegyike felelt meg egyformán ezeknek a kívánalmaknak. Voltak különbségek. Az, hogy itt a Lélekkel való beteljesedettség külön is szerepel, arra mutat rá, hogy nem minden egyes hívőt és nem minden időben egyformán tölti be a Lélek.

Különbséget kell tennünk: A Szentlélekben való keresztség, a Szentlélekbe való bemerítkezés egyszeri alkalommal történik meg, a megtéréskor, amikor Isten betagol valakit Krisztus testébe (1 Korinthus 12,13); attól fogva a Lélek abban az emberben lakozik, és elpecsételi őt a megváltás napjáig (Róma 8,9; 2 Korinthus 1,22; Efezus 1,13; Efezus 4,30). A Szentlélekkel való beteljesedés ellenben megismételhető valóság a hívő ember életében, és a szívbeli hozzáállásunkkal, az életvezetésünkkel áll összefüggésben.

Akkor élek tartósan a Szentlélek befolyása, hatása alatt, ha engedem, hogy Isten Igéje vezessen, aszerint élek, és ha imádság útján ápolom az Istennel való kapcsolatot. Isten Szava Lélekkel töltött, nem holt betű! Azáltal, hogy hallgatom Isten Szavát, és Isten iránti bizalomból engedelmeskedem neki, Isten Lelke teret nyer bennem, és átformál. Hozzátartozik ehhez, hogy készek legyünk megvallani a bűnt és bizonyságot tenni az evangéliumról, de ugyanígy, hogy letegyük a gondokat és félelmeket, és merjünk bízni Isten gondoskodásában és erejében. A Szentlélekkel való betöltöttség egy tudatosan az Úr Jézus Krisztus jelenlétében élt, engedelmes életet jelent.

Ébredjetek!

Sajnos lehetséges lelkileg-szellemileg elaludni! Az efezusiakhoz írt levelében Pál komolyan figyelmeztet:

,,Ezért mondja: »Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.« Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében” (Efezus 5,14-21).

Mit jelent a „teljetek meg Lélekkel” felszólítás? Négy szempont ezzel kapcsolatban:

•    MEGBÍZATÁS - felszólító mód

Egyvalami feltűnik: Nem javaslatról vagy egy a sok közül választható lehetőségről van itt szó, mondjuk, hogy ha Önnek, kedves Olvasó, egy nap kedve szottyan rá, akkor jó lenne, ha egyszer engedné magát betölteni Isten Lelkétől. Nem, nem így! Isten nem kérvényt nyújt be, hanem megbízatást ad: teljetek meg Lélekkel!"

•    MINDENKINEK SZÓL - többes szám 

Ez a megbízatás többes számban áll, és mindenkinek szól: Ti mindnyájan – az egész keresztény közösség – teljetek meg Lélekkel! A Lélekkel való beteljesedés nem a vezetők és egyes különösen kegyes hívők kiváltsága. Mindenkinek Isten erejéből kell élnie. Itt nincs kivétel.

•    ŐÁLTALA - szenvedő igenem 

Isten megbízatása (az eredeti görög szövegben) passzív igei formában jut kifejezésre. Nem ez áll ott: ,,Töltsétek meg magatokat...” hanem: ,,Engedjétek magatokat betölteni; teljetek meg Lélekkel.” A betöltés Isten munkája. Mi befogadók vagyunk.

•    FOLYAMAT - jelen idő

,,Teljetek meg Lélekkel” – ez egy jelen idejű felszólítás. Újszövetségi szóhasználatban ez azt jelenti: itt egy állandó folyamatról van szó. Pál felszólítását így is fordíthatnánk: ,,Engedjétek, hogy újra meg újra megteljetek Lélekkel!”

A mannát a pusztában mindig csak egy napig lehetett eltartani. Ugyanígy az sem elegendő számunkra egész hétre, ha egyszer megebédelünk. A Lélekkel való mai betöltekezés nem jelent tartalékot a holnap számára. A Lélekkel való betöltöttség nem egy megmerevedett állapot. Köze van a naponként megélt vagy nem megélt hitünkhöz. A ,,teljetek meg Lélekkel!” egy hívőknek szóló parancsolat: éljenek állhatatosan a Szentlélek hatása alatt oly módon, hogy gondolkodásukat és cselekedeteiket engedik Isten Szava által uralni és vezetni, megvallják vétkeiket, és keresik Isten akaratát. A Lélekkel való beteljesedettség ugyanazt jelenti, mint a Lélek szerint járni vagy élni (vö. Galata 5,16).

Pál a borral hasonlítja össze a Lelket. Ennél a hasonlatnál a következő kérdésről van szó: ,,Ki ellenőrzi az életemet, és ki gyakorol rá befolyást?” Ami betölti az embert, az határozza őt meg. Az alkohol hatása fiatal éveimben oda vezetett, hogy ahányszor együtt ünnepeltünk a kollégáimmal, felálltam az asztalra, és ezt kurjongattam: ,,Mindnyájan a mennybe jutunk, mert olyan jók vagyunk...” Ilyen elvetendő, istenkáromló, hazug hatással volt rám a túlzott alkoholfogyasztás!

Mivel töltöm meg a szívemet? Mire irányulnak a céljaim? Ki vagy mi határozza meg az életvezetésemet? Az apostol azt szeretné, ha a Szentlélek befolyása és ellenőrzése alatt – azaz tudatosan Jézus jelenlétében – élnénk, és engednénk, hogy az Szava által uralkodjon az életünk felett. Ha Vele vagyok betöltve, ma is dalra fakadok, jóllehet most lelki énekekről van szó, amelyek megújult szívbeli állapotomat juttatják kifejezésre.

Tegyünk fel magunknak néhány kérdést:

•    Kinek élek? 

•    Milyen befolyás alatt állok? 

•    Kinek a dicsősége fontos nekem? 

•    Engedem leleplezni a bűnt az életemben? 

•    Hálás vagyok, amiért ajándékba kaptam a Szentlelket? 

•    Jézus bizonyságtevője kívánok lenni a munkatársaim között? 

•    Azt akarom, hogy a Szentlélek uralja az életem?

A Lélekkel való beteljesedés nem valami földtől elrugaszkodott dolog, hanem nagyon is gyakorlati kihatással bír az életre nézve. Pál ötleteket ad ehhez. Három felszólításának az Istenre való irányultsághoz van köze dicséret, hálaadás és ének formájában. A negyedik felhívás a felebaráthoz való viszonyulásunkkal kapcsolatos.

A Szentlélekkel való betöltekezés sosem öncélú, hanem Krisztus megdicsőítésére és a felebarát felé végzett szolgálatra irányul.

A Szentlélek szeretne átformálni minket. Ennek érdekében kibontakoztatja kedvező személyiségjegyeinket. Ez az ő gyümölcse: ,,szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Galata 5,22-23). Ezek a tulajdonságok minden ember számára kellemesek. A hívő keresztényeknek ki kell törniük burkolt reményvesztettségükből és megszokott tétlenségükből. Krisztus nem a múlt árnyéka. Ő a feltámadott Úr, az eljövendő Győztes! A világnak sürgősen szüksége van felébredt, meggyőződéses, Lélekkel betöltött hívő keresztényekre! A Szentlélek pedig azt a nyelvet beszéli, amelyet mindenki ért – a szeretet nyelvét!

Alvó rügyek?

A kertünkben elültettünk egy gyertyánfát, amely aztán nagyon rosszul nőtt, és csak a legtetején hajtott ágakat és leveleket. Nem éppen szép látvány. Tanácsot kértünk egy kertésztől. Ő valami különlegeset mutatott nekünk ezen a fán: alvó rügyeket vagy más néven ,,alvó szemeket”. A törzs telis-tele volt apró rügyekkel, amelyek azonban nem nőttek. Tehát alvó rügyek voltak. Mit kellett tenni? Fájó szívvel, de a tetején egy jókora darabot le kellett vágnom a fából. Tudják mi történt néhány hét leforgása alatt? Az „alvó szemek” kinyíltak, és körben az egész törzsön ágakat és leveleket hajtottak – a gyertyánunk így most igazán gyönyörű látványt nyújt!

Egyes hívők olyanok, mint az alvó rügyek. Ébredésre van szükségük. Ehhez változás szükséges, annak pedig megvan az ára. A nyereség azonban ezt többszörösen felülmúlja! A bibliai felszólítás így hangzik: ,,teljetek meg Lélekkel!” A hívő keresztények nem egy szomorú, elmosódott, letűnt alakhoz ragaszkodnak – ők a világ mostani és jövőbeni Urához tartoznak! A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy Jézus Krisztus egy napon visszajön majd. A világtörténelem Őfelé halad, Ő pedig a jövőből elénk jön. Erről tanúskodik nekünk a Szentlélek. Ő szeretné bennünk átvenni a hatalmat, hogy hirdessük és megéljük az Örömhírt.

Rolf Höneisen

Forrás: Ethos / karizmatikus.hu