„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (MTörv 6,5. Mt 22,37)
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Lev 19,18 – Mt 22,38)
Nincs három szeretet. Nincs egy külön emberi, felebaráti szeretet, ami a testvérünknek szól, egy Istennek szóló szeretet, és egy szeretet, ami önmagunkra irányul, önmagunknak szól. Tulajdonképpen egyetlen szeretet létezik. Az Isten szeretete. Ő a szeretet és az ő szeretete ajándékozott meg minket szeretettel, azáltal, hogy a szívünkbe árasztotta szeretetének lelkét, a Szentlelket. A Szentlélek ott van mindegyikünk szívében. A Szentlélek erejében szeretünk, fogadjuk el embertársainkat, bocsátunk meg, szolgálunk. Egyetlenegy szeretet létezik, csak három vonatkozása van. Akármikor, akármerre irányul, mindig az Isten szeretetéről van szó. Mert ha ez a szeretet önmagad felé irányul, akkor is az Istent szereted, mert Isten ajándéka vagy, ha nem is tudod ezt. (Még lesz szó arról, mennyire fontos felismerni, hogy Isten ajándéka vagy, hogy Isten szeretetében meg kell tanulnod elfogadni és helyesen szeretni önmagad.) Ha magad felé irányul a szeretet az elfogadásban, a hálában, akkor Isten felé irányul a szereteted, mert hálás vagy Istennek az ajándékért. Ha a testvéred felé irányul ez a szeretet, akkor is Istenre irányul, mert Isten azt mondta Fiában, Jézus Krisztusban, hogy amit egynek tettetek, azt nekem tettétek (vö. Mt 25,40) vagy nem tettétek (vö. Mt 25,45). Tehát az a szeretet, amit tőle kaptál, tulajdonképpen Jézusra és Istenre irányul akkor, amikor a felebarátodat szereted és szolgálod. Mindig Isten szeretete működik bennünk, és Isten szeretete tölt el bennünket. Akik ott voltak 1996 őszén az Országos Karizmatikus Találkozón a Sportcsarnokban, Cantalamessa kapucinus atya tanításán, azok hallották, hogy a főparancsot megelőzi valami. Ez János első levelében van: „Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Nem azzal kezdődik az egész, hogy elhatározom, szeretem a Jóistent, nem azzal kezdődik, hogy elhatározom, szeretem magam vagy szeretem a felebarátomat. Nem az a sorrend, hogy szeresd Istent, szeresd a felebarátodat és önmagadat. De a fordítottja sem. A sorrend azzal kezdődik, hogy „mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” (1Jn 4,16) Tehát az első a hit. Ma délután erről beszélnék. A főparancsot az Isten irántunk való szeretetének a hite előzi meg. Csak akkor tudod megtenni a főparancsot, csak akkor tudod elfogadni önmagadat, csak akkor tudod helyesen szeretni önmagadat, csak akkor tudod szeretni helyesen felebarátodat, ha hiszel Isten szeretetében. Ez a hit megelőzi a tapasztalatunkat. Nem azon múlik, hogy mit érzek, nem azon múlik, hogy érzem-e, szeret az Isten. Ha ettől teszed függővé, akkor nagyon keveset fogsz a szeretetből befogadni, megélni. „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” (1Jn 4,16) A hitünkből fakadó tapasztalat a szeretet. Ezzel kezdődik. Ha el mered hinni Isten szeretetét, ha hiszel Isten szeretetében, akkor minden helyzet, akármilyen nehéz, akármilyen szenvedésekkel teli, akármilyen problémás, az Isten szeretetét fogja közvetíteni számodra. Fölismered benne Isten munkáját, fölismered benne, hogy mindent a javadra fordít. Fölismered benne, hogy az életed el van rejtve Istenben, hogy minden érted történik. Ennek a kiindulópontja azonban nem a tapasztalat, hanem a hit. Elhiszed-e, hogy szeret az Isten? Elhiszed-e feltétel nélkül? Elhiszed-e minden különösebb eszmefuttatás nélkül? A hit adomány, Isten adománya, amit nekünk ajándékoz. Ha befogadtad, akkor élj vele! Ezzel kezdődik minden. Tehát hogy a főparancsot megtedd (hogy helyesen szeresd önmagadat, szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és szeresd Istent), megelőzi, hogy higgyél ebben a szeretetben. A Biblia első lapjától kezdve ott van a vádló, a gonosz, aki egyfolytában gyanúsítja az Istent. Egyfolytában gyanúsítja az ember szívében az Istent, hogy ő nem is szeret. „Tényleg szeretet az Isten? Akkor nem tiltotta volna meg, hogy egyél erről a fáról, akkor nem tiltott volna meg semmit.” A kígyó, a gonosz, a kísértő állandóan vádolja Istent az ember előtt, vagy vádolja az embert saját maga előtt. Állandóan gyanúsítja az Istent. „Nehogy elhidd már, hogy szeret! Hát nézd meg! Itt van az árvíz, itt van a halál, itt van a társad elvesztése, itt van a betegséged, a rákod. És te még mindig azt mondod, hogy szeret az Isten? Te még mindig hiszel ebben?” A mi köreinkben is nagyon eredményesen működik a gyanúsító, a vádló, a gonosz. Nagyon eredményesen mutat rá arra, hogy „nem is szeret téged az Isten. Nehogy elhidd már!” Ahogyan az első emberpár elhitte a vádat, a gyanút, hogy „Isten féltékeny a boldogságukra, nem akarja, hogy boldogok legyenek, mert akkor nem tiltotta volna meg, hogy egyenek arról a fáról. Sőt, hogyha esznek, olyanok lesznek, mint ő.” Az eredmény nem az lett, hogy olyanok lettek, mint ő. Amikor ettek arról a fáról, akkor felismerték, hogy mezítelenek és kiszolgáltatottak. Kiűzettek a paradicsomból. A vádló, a gonosz ma is ugyanígy működik. Egyfolytában gyanúsítja a szívedben az Istent. „Isten nem akarja, hogy te boldog legyél. Nehogy elhidd már, hogy szeret!” A tapasztalatodra hivatkozik. Arra hivatkozik, hogy fáj a fejed, hogy orvoshoz kell menned, hogy már megint nem jött össze a dolgod. Arra hivatkozik, hogy ha szeret az Isten, akkor ilyen ütődött rokont, szomszédot, testvért, barátot nem adott volna neked. Nem is szeret. Ha a tapasztalatból indulsz ki, akkor nagyon gyorsan eljutsz oda, hogy „tényleg nem szeret az Isten. Nem szeret, mert ha szeretne, akkor egészséget adna, ha szeretne, akkor segítene, ha szeretne, akkor...” Mi van ilyenkor? Olyan akarsz lenni, mint az Isten. Te vagy az Isten. Te diktálsz. Te mondod meg, hogy mikor hiszed el Istennek, hogy tényleg szeret. Pedig az Isten nemcsak állítja, hogy ő a szeretet, nemcsak kinyilatkoztatja, hogy ő a szeretet, hanem ezt be is bizonyította. Az Ószövetségben is, az Újszövetségben pedig még különösebb, teljesebb módon. Már az Ószövetségben a választott nép felismerte Isten szeretetét és hűségét a teremtésben:
„Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az istenek Istenét, mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az urak Urát, mert irgalma örökkévaló!
Őt, aki nagy csodákat művel egymaga, mert irgalma örökkévaló!
Aki az egeket bölcsen alkotta, mert irgalma örökkévaló!
Aki szétterítette a földet a vizeken, mert irgalma örökkévaló!
Aki a nagy világítókat alkotta, mert irgalma örökkévaló!
A napot, hogy uralkodjék a nappalon, mert irgalma örökkévaló!
A holdat és a csillagokat, hogy uralkodjanak az éjszakán, mert irgalma örökkévaló!”
(Zsolt 136, 1–9)
Minden mondat után ott van: „mert irgalma örökkévaló!” Aki az egész világot teremtette, és amit teremtett, arra kimondta azt, hogy jó, mert szeret. Ő jónak alkotta meg a világot, jónak alkotta meg a természetet, jónak alkotta meg az embert is, mert örökké szeret minket. Ez a Biblia kinyilatkoztatása, hogy szeret az Isten, mert jót alkotott. Ez kiolvasható a teremtésből. Kiolvasták a történelemből is. A gondviselésből. Úgy élték meg, hogy Isten gondviselő szeretete őrzi őket. A választott népnek hatalmas élmény volt az egyiptomi fogságból való szabadulás, Isten szeretetét élték meg benne. Emlékeznek is mind a mai napig erre a szeretetre, emlékeztetik a fiaikat és az unokáikat is. Újra és újra beszélnek Isten irgalmas szeretetéről.
"Aki megverte elsőszülöttjeiben Egyiptomot, mert irgalma örökkévaló!
És kivezette közülük Izraelt, mert irgalma örökkévaló!
Hatalmas kézzel és felemelt karral, mert irgalma örökkévaló!
Aki kettéhasította a Vörös-tengert, mert irgalma örökkévaló!
S átvitte Izraelt a közepén, mert irgalma örökkévaló!
De a Vörös-tengerbe vetette a fáraót és seregét, mert irgalma örökkévaló!
Aki a pusztában vezérelte népét, mert irgalma örökkévaló!
Aki megvert nagy királyokat, mert irgalma örökkévaló!
És megölt hatalmas királyokat, mert irgalma örökkévaló!
Szihont, az amoriták királyát, mert irgalma örökkévaló!
Ogot, Básán királyát, mert irgalma örökkévaló!
S odaadta örökségül földjüket, mert irgalma örökkévaló!
Örökségül szolgájának, Izraelnek, mert irgalma örökkévaló!
Aki megemlékezett rólunk megaláztatásunkban, mert irgalma örökkévaló!
És megszabadított minket ellenségeinktől, mert irgalma örökkévaló!
Aki eledelt ad minden testnek, mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az ég Istenét, mert irgalma örökkévaló!
(Zsolt 126,10–26)
Az Ószövetségben három nagy kép van Isten szeretetéről. Az egyik az atyai szeretet, amelyik a csecsemőt magához emeli, óvja és védi. Amelyik törvényt ad, amelyik irányt szab a nép életének, mint egy normálisan gondolkodó apa a családjának. Megtartja, megőrzi, megerősíti, feladatok elé állítja, próbára teszi, és gondoskodik arról, hogy felnövekedjen a gyereke. Így élték meg Isten atyai szeretetét. Erről beszélnek a próféták. Nemcsak az atyai szeretettel fejezik ki Isten szeretetét, hanem az anyai szeretettel is. „Mikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Oz 11,1) „Emberi kötelékekkel, a szeretet bilincseivel vonzottam őket.” (Oz 11,4) Hogyha egy anya megtagadja gyermekét, én akkor sem tagadom meg az én gyermekemet, Izraelt. (Vö. Iz 49,15) A legteljesebb és a leggazdagabb kép Isten irántunk való szeretetéről a jegyesi, a hitvesi szeretet. Ezekiel könyvében az egész 16. fejezet erről a szerelemről szól. Ebben Izrael, mint egy talált gyermek, egy utcára kitett gyermek szerepel, akit a vőlegény megtalál, és elkezdi felékesíteni, felnevelni. Gyönyörűvé teszi, és az céda nő lesz. A talált gyermek hűtlen lesz, idegen istenekkel paráználkodik. Otthagyja az Istent, otthagyja a vőlegényét, de az újra megbocsát neki, és újra megtisztítja. Újjá fogja teremteni. Új szívet ad neki, új lelket önt belé, felékesíti újra. Az Énekek éneke erről a szerelemről, Isten és az emberek közötti jegyesi kapcsolatról szól. Az Ószövetségben atyai, anyai és hitvesi vonatkozása van az Isten szeretetének. Az Újszövetség még tovább megy. A Fiú megtestesülésével megkaptuk a fiúi szeretetet. A Fiú megtestesülésével mi örökösök lettünk. Társörökösök Krisztusban. Miénk lett minden. Mert Isten nemcsak a próféták szavát intézte hozzánk, nemcsak a teremtett világot ajándékozta az embernek, hogy uralkodjon rajta, nemcsak életet adott az embernek, hanem Fiában, Jézus Krisztusban teljesen odaadta magát. Még tovább ment ebben a szeretetben. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A fiúi szeretet által Isten életében részesedtünk. Belénk testesült az Isten. Ez nem egy kétezer évvel ezelőtt befejezett folyamat, melyre a miséken emlékezünk, hanem ma is meglévő ajándék. Ma is beléd testesül az Isten a szentségek által. Isten életéből részesedsz, és Isten az Ő életét ajándékozza neked. Így szeret az Isten. Tehát nemcsak az evilágot adta neked, hanem még önmagát is odaadta szeretetében. Ezt a szeretetet bebizonyította. Megtestesült, itt volt közöttünk, tanított minket, meghalt értünk és föltámadt, elhozta nekünk az örök életet. Mi barátai vagyunk Krisztusnak. Egy baráti szeretetet kaptunk Istentől. Ez nem az Ő leértékelése, hanem a mi fölértékelésünk. A mi nagy méltóságunk, hogy „már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Ez a szeretet, ez a Fiában mindent odaadó szeretet teljesen ingyenes szeretet. Ingyenes és visszavonhatatlan. Isten nem gondolta meg magát a történelem során. Nem gondolta azt, hogy az inkvizíció és a keresztes háborúk után vagy az egyház bűnei után visszavonja ezt a szeretetet: „Elegem van abból, hogy ennyifelé szakadnak.” Nem gondolta meg magát egy pillanatig sem. Mindennap újrakezd ebben a szeretetben, veled is, velem is. Teljesen ingyenes ez a szeretet. Amikor még semmit nem tudtunk kiérdemelni, „amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben Krisztus meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki.” (Róm 5,6) „Megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghezvittünk, hanem az Ő irgalmassága által, a Szentlélek újjáteremtő és megújító fürdője által.” (Tit 3,5) Ez a szeretet kiérdemelhetetlen szeretet. Nem kell Isten szeretetét kiérdemelni, és nem kell jóvátétel sem, mert egyetlen áldozattal, nem kosok, nem bakok áldozatával, hanem az Ő egyszülött Fiának a föláldozásával mindent jóvátett az Isten. „Isten a mi irgalmas atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot...” Így kezdődik a feloldozási ima, amikor a pap feloldoz a gyónásban. Tehát: Jézus Krisztus „halála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot”. Neked nem kell most kiengesztelned Őt. Ahhoz, hogy szeressen az Isten, nem kell megmutatnod, hogy milyen jó vagy, hanem hinned kell ezt a szeretetet, és jó leszel. Hinned kell ezt a szeretetet, és biztos lehetsz benne, hogy ez a szeretet – amiben hiszel, és amit befogadsz – át fog alakítani téged. Ha hiszel benne, és válaszolsz erre a szeretetre. Ha el mered hinni Isten szeretetét, akkor válaszolj rá. A válasz lesz a főparancs. De az egésznek az a kiindulópontja, hogy elhiszed-e ezt. Hiszed-e, hogy Isten ennyire szeretett? Ne vond kétségbe akkor sem, ha nem mennek jól a dolgaid. Amikor nem jönnek össze a dolgaid, akkor azonnal megkérdőjelezed a keresztáldozatot, megkérdőjelezed a szentmiseáldozatot, megkérdőjelezed a megtestesülést. Mindent megkérdőjelezel, csak nem ezt mondod, hanem azt, hogy „nem is szeret engem az Isten”. Mint a hisztis gyerek a kirakat előtt. Követelsz valamit, mert neked az kell, mert az osztálytársaidnál láttad, és apád meg anyád azt mondja, hogy nem vesszük meg. Azért nem vesszük meg, mert szeretünk. Te toporzékolsz, és azonnal kimondod, hogy „nem is szerettek. Keresek másik anyukát, keresek másik apukát.” Sokszor eljátszottuk ezt már gyerekkorunkban, és belénk rögzült. Ezt játsszuk Istennel is. „Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1 Jn 4,10) Mi ezért semmit nem tettünk. Mi ezt csak befogadtuk, ez ingyenes ajándék. Hidd el végre, hogy ez megtörtént érted is és veled is. Ezt nem kell kiprovokálni, nem kell bebiztosítani. Nem neked kell mindenképpen hatalmas áldozatokkal lehozni Isten szeretetét, hanem be kell végre fogadnod. Meg kell nyitnod a szívedet előtte, és ünnepelni kell ezt a szeretetet. Mert megvan már, mert a tiéd már, mert odaadta már. A fiai lettünk véglegesen, visszavonhatatlanul. Örökösei lettünk véglegesen. Az az örökségünk, hogy elkezdődött az örök élet bennünk. „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.”(Jn 17,3) Ez a mi örök életünk. Ez a mi örökségünk. Nem az az örökség, amit te követelsz Istentől. „Ezt kértem tőled, és te nem adtad meg. Akkor hogy van az örökség? Akkor nem is szeretsz!” A kinyilatkoztatás alapján az ember számára az Isten szeretete a meg nem értett szeretet. Egyszerűen nem értjük Isten szeretetét, mert nem belőle és nem a hitünkből indulunk ki, hogy azután kövesse a tapasztalat, hanem a tapasztalatunkból indulunk ki, és kijelentjük, hogy „nem is szeret!” Kijelentjük, hogy „nem is igaz!” Elhisszük a vádlónak, a gonosznak a gyanúsítását, amivel megrágalmazza, meggyanúsítja Istent. Mivel elhisszük, megnő a félelmünk, és megnő a szenvedésünk. Magányosan önmagunk körül forgunk egyfolytában, hiszen a szeretet, ami után vágyakozunk, ott van, és nem tudjuk. Aranyhegy tetején üldögélő koldusokká válunk, akiknek mindenük megvan, csak nem tudják, és nem is mernek hozzányúlni, ezért koldulnak. Mindennap koldulnak valami ennivalót. Pedig minden az övék. Már mindenük megvan, az életük és az örök életük is. Ahelyett hogy boldog, túláradó örömben ünnepelnénk ezt, kibontanánk ezt az aranyhegyet, ahelyett koldulunk, kéregetünk és lázadunk. Lázadunk, ha nem az történik, amit akarunk, ha nem kapjuk meg a bóvlit, amit kérünk. Ahhoz a szeretethez, ajándékhoz képest, amit Isten adott nekünk Fiában, Jézus Krisztusban, minden csak bóvli. Fiánál többet nem adhat és nem is akar adni. Őt odaadta véglegesen. Csak merd elhinni, hogy neked ez a legnagyobb ajándék. Még mielőtt bármit kértél volna, már megadta, mert tudta, hogy erre van szükséged. Tudta, hogy neked, a te életednek az örök életre van szüksége. Vagyis az ő egyszülött Fiára, Jézus Krisztusra és a vele való szeretetkapcsolatra. Mivel ez annyira megfoghatatlan, nem tudunk vele mit kezdeni. Korunkban az Egyház válsága, a hivatások válsága, az erkölcsi válság (amit átélünk az Egyházon belül és az Egyházon kívül is) tulajdonképpen nem a társadalmi változásoknak a következménye, nem a rendszerváltásokat és a háborúkat követi, hanem a hit krízise. Egyszerűen nem hiszünk. Racionalisták, materialisták lettünk. Csak a logikának és a tapasztalatnak hiszünk, annak, ami mérhető pénzben, mennyiségben, energiában. Nem hiszünk a természetfölötti jelenlétében és annak ingyenes ajándékában. A hit krízise, a kereszténység krízise. Egyszerűen nem találunk önmagunkra, nem találunk Istenre, nem örülünk az Egyházunknak. Ez a hitnek a krízise. A hivatások (akár a házastársi hivatás, a házasság szentsége, akár a papság és a szerzetesség) mind krízisben vannak, mert már nem a természetfölötti élet oldaláról, nem Isten szeretetének oldaláról közelítjük meg őket, hanem a tapasztalat oldaláról. A statisztika, a szociológia, a pszichológia, a filozófia és a logika oldaláról közelítünk. Így elveszítjük az érzékünket a kegyelem iránt. Elveszítjük az érzékünket az Isten szeretete iránt. Elveszítjük az érzékünket a hit ajándéka iránt. A hitet teljesen lefokozzuk az érzéseink szintjére. Azt mondjuk, hogy akkor hiszem, ha látom, akkor hiszem, ha érzem. Ha egy nagyot imádkoztam, és kellemes érzéseim voltak, akkor azt mondom, hogy „na, itt volt az Isten”. Amikor megáldoztál, és semmit nem éreztél, akkor nem tudod, mi van. „Nincs is tulajdonképpen itt az Isten.” „Jó volt a gyónásom, mert még könnyeztem is, vagy az atya könnyezett. Jól megrendítettem. Nagyon jót gyóntam. Itt volt az Isten.” Pedig nem ettől volt ott, hanem a szentségben önmagában ott van az Isten. Akkor is, ha netán a pap elaludt közben, mert hosszan gyóntál, és föl kellett kelteni, hogy oldozzon föl. Vagy pedig a mise alatt nem figyelt az atya, netán összekeverte a részeket, mert álmos volt, akkor is valóságosan Istennel egyesülsz, amikor magadhoz veszed. Ha nem éreztél semmit, akkor is. Ha közben még érzel is valamit, akkor adj hálát Istennek! De ne gondold, hogy az volt az Isten. Nem az volt az Isten, amit éreztél. Sokkal gyorsabban és könnyebben hiszel a saját érzéseidnek, bele vagy szeretve az érzéseidbe (a nagy érzéseidbe is, meg a rossz érzéseidbe is), s mindent erről az oldalról közelítesz meg. Nem Istenben hiszel, hanem az érzéseidben. Értetlenül állsz Isten szeretetével szemben. „Ha nem úgy szeret engem, ahogy én akarom, akkor ő nem szerető Isten.” Ezt játszod naponta. Ez a gonosz gyanúja a szívedben. Ha nem hallgatta meg az imádat – pedig hogy kérted, böjtöltél is, áldozatot is hoztál, ki is tartottál –, akkor nem szeret. Ezt nem mondod ki, mert vagy annyira jól nevelt, és annyira jó magaviseletű, hogy nyíltan nem lázadsz. Azért ezt nem mondod ki olyan gyorsan. (Bár van, aki egyből káromkodni kezd, és szidja az Istent. Mindent ráken azonnal az Istenre.) Másképpen mondod ezt ki, de ugyanezt gondolod. Elkezded sajnálni magadat – rettenetesen. Nem hiszed el, hogy szeret az Isten. Csak ezt nem mondod ki, hanem sajnáltatod magadat, „hogy én milyen rossz vagyok”. Ezzel tulajdonképpen azt mondtad, hogy „Istenem, selejtet csináltál. Nem vagy jó Isten. Te nem tudsz igazán jót teremteni. Tessék, nézd meg! Itt vagyok.” Máskor ugyanezt a testvéredről mondod, az embertársadról. Akkor ugyanúgy vádolod az Istent: „Tulajdonképpen nem szerető Isten, mert akkor ilyet azért nem teremtett volna. Ilyet azért nem csinált volna. Megválogathatta volna, hogy kikkel áll szóba, kikért halt meg, kiken segít.” Nagyon kiakadsz, amikor az Isten olyanokon is segít, akiken te aztán nem vagy hajlandó segíteni. Nagyon fölháborodsz, hogy milyen ez az Isten. Van, aki nyíltan kimondja: „Tulajdonképpen nincs Isten, nem foglalkozom vele.” Hogy mennyire ott van a szívedben a lázadás, azt lemérheted azon, mit csinálsz, ha nem a te akaratod szerint ugrál az Isten. „Hát, tulajdonképpen nincs értelme imádkozni. Nem megyek el misére sem, mert fölösleges.” Azt mondod: „Én rossz vagyok, teljesen fölösleges imádkozni, misére menni, gyónni, áldozni, Bibliát olvasni. Úgy se segít rajtam az Isten!” Ott van a vád a szívedben. Azt hagyod abba legkönnyebben és leggyorsabban, ami őhozzá köt. Azonnal elhagyod, vagy lazítod az imakapcsolatodat. Már nem figyelsz annyira Jézusra, már annyira nem fontos. Ennek szörnyű következményei lehetnek, mert abban a pillanatban, amikor már kevésbé fontos az Isten, nincs más esélyed, mint hogy te legyél nagyon fontos. Megnő a gőgöd. Megnő a hiúságod és a kevélységed. Nem tudsz szeretni. Ott van a szívedben ez a gyanú: „Isten nem úgy szeret engem, ahogy én kértem, ahogy én jónak láttam, ahogy én akarom. Nem is szerető Isten.” Tudathasadásos istenképet fogsz kialakítani: „Hol szeret, hol megver. Nem értem a logikáját, hiszen én voltam misén, és én betegedtem meg. A szomszédom káromkodott, bulizott, és vígan él. Kiknek sikerül? A vállalkozóknak minden sikerül, mi meg nyomorgunk.” Nem érted Isten szeretetét, teljesen ószövetségi módon, Krisztus előtti módon gondolkodsz. „Hogyan is van, hogy a bűnösökön segít, mi pedig mindent megteszünk, hogy jók legyünk, és csőd, sorozatos csőd az életünk? Kudarc, kudarc hátán. Tehát nem szeret.” Gyorsan eljutsz erre a következtetésre. A tapasztalatodból indulsz ki, nem a hitedből. Nem abból, hogy meghalt érted, azért szeret. Odaadta magát neked, vagyis szeret. A szívedben ott van a Szentlelke által, vagyis szeret. Akkor is, ha érzed, akkor is, ha nem. Az örök életedet éled. Akkor is, ha nem sikereid vannak, hanem kudarcaid. Mert szeret. Az egészet meg kell, hogy előzze az Isten szeretetébe vetett hited. Ellenkező esetben nagyon gyorsan tanácstalanná válsz. Meghasonlott lesz az istenképed, és nem tudod, hogy mikor szeret és mikor büntet. Állandóan totózol, és összekavarodnak, összekuszálódnak a dolgok. Megnő a félelmed, a tanácstalanságod. Tanácstalan vagy, amikor egy életközösség véget ér. „Pedig mennyit imádkoztam, hogy Isten ne vigye el őt, mégis meghalt.” Meghal a férjed, meghal a gyereked, meghal a feleséged, és teljesen értetlenül állsz. „Pedig én azt kértem... és hogyha szeret, akkor ilyet nem csinál!” Nem hiszed el Isten szeretetét, amikor szembesülsz a halállal. Nagyon sokan vannak, akik képtelenek elengedni a szeretteiket. Meghalt a bácsi, és még tíz év múlva is gyászol a néni, mert a férje meghalt, mert „elvitte az Isten”. Minden nap kínozza, gyötri magát, sajnálja magát egyfolytában. Közben ott a vád a szívében, hogy az Isten kegyetlen: „Én nagyon szerettem a férjemet, és tessék.” Nem hiszi el, hogy a férje nagyobb ajándékot kapott, amikor elment, hogy Isten jobban tudja szeretni a férjét, mint ő, akárhogyan is szerette. Amikor egy életközösség véget ér, nehéz megérteni az Isten szeretetét. Ha megfosztanak az anyagi javaidtól, munkanélküli leszel, vagy éppen csődbe jut egy vállalkozásod, akkor hirtelen ott van a kérdéseid végén (vagy éppen az elején): „Szeret engem az Isten? Ha szeretne, akkor ilyen nem történhetett volna. Azt ígérte, hogy gondoskodik rólam.” A kudarcok, a sikertelenségek a kapcsolataidban mindig erre a kérdésre visznek vissza: „Egyáltalán jó vagyok én? Szerethető vagyok én? Tudok én szeretni? Szeret engem az Isten?” Amikor erről azt mondja neked a vádló, a gonosz, hogy „ne hidd el! Hát itt van, tessék. Nem szeret.” Ha ezt elhiszed, akkor csődbe jutsz, akkor teljes káosz lesz az életed. Ebből nem az a kivezető irány, hogy követeled Istentől: „Mutasd meg a szeretetedet azonnal.” A kivezető irány, hogy megvallod a hitedet: „Szeret engem az Isten. Megtestesült értem, a gyermekévé fogadott, meghalt értem, az ő testének a tagja lettem, bevitt az örök életbe már a keresztségem óta, és a Szentlélek által ott él a szívemben. Én a Szentlélek szentélye vagyok.” Amikor szomorkodni kezdesz, biztos lehetsz abban, hogy önmagadra és nem Isten szeretetére figyelsz. Akármi miatt lettél szomorú, már nem hiszed el, hogy szeret az Isten. A depressziód, a lázadásod uralja a szívedet. Ebben a fázisban az önbecsülésed a nullpontra süllyed, leértékeled magadat teljesen. Elveszíted az életkedvedet. Ez nem az a szomorúság, amiről azt mondta Jézus, hogy „boldogok, akik szomorkodnak, majd megvigasztalják őket”. (Mt 5,4) Azokban ott a remény mellett a derű és a bizalom, hogy Isten meg fogja oldani ezt a helyzetet is. Ezzel szemben te elveszted az életkedvedet, az energiáid lecsökkennek, nincs már reményed, már nem hiszel Isten szeretetében, teljesen megrendül a bizalmad, rád tör a szomorúság, és bizonytalanná válik a jövő. Ilyenkor nem teszel különbséget a valódi fájdalom és az önsajnálat hamis fájdalma között. A szenvedést Isten a javunkra fordítja. Csak a sebzett kezű ember tud gyógyítani, csak az tud irgalmat gyakorolni, aki megtapasztalta már, hogy Isten ővele irgalmas volt. A fájdalom, a seb, a szenvedés forrás. Isten szeretetének a forrása. Isten irgalmát azon a ponton fogadjuk be. Azt mondják a sivatagi atyák, hogy Isten azért engedi meg nekünk a szenvedést, a fájdalmat, a szomorúságot, a sírást, hogy ne rendezkedjünk be ezen a világon, hogy ne akarjunk itt paradicsomot építeni, hanem vágyakozzunk az élet teljessége, az örök élet után. A sebeink, a fájdalmaink alkalmak Istennek arra, hogy megmutassa irgalmát. Nem ő okoz fájdalmat, hogy egy kicsit megvigasztalhasson bennünket; hanem ha fájdalmat okoztál magadnak, és magad körül forogtál, akkor meg tud vigasztalni. Lehetőség arra is, hogy együtt érezz embertársaiddal, hogy eljuss az együtt szenvedésig, hogy irgalmas legyél azokkal, akik szenvednek, akik nem sikeresek, akik átélik az életük sebeit, és nagyon nagy szenvedéseket hordoznak magukban. A sérültek, a sebzettek, a szegények, a peremre jutottak, a koldusok, a kiszolgáltatottak, a sövény mentén lévők, akiket Isten külön is meghívott az ő lakomájára. Azért engedi meg Isten a szenvedést, a fájdalmat az életedben, hogy irgalmas legyél hozzájuk. De nem akar megtartani ebben, hanem meg akarja gyógyítani, hogy te is tudjál gyógyítani másokat. Ez a gyógyulás az, amit Jézus mond Mártának és Máriának; „Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét.” (Jn 11,40b) Ha hiszel, minden helyzetben föl fogod ismerni Isten dicsőségét, Isten szeretetét. Ha hiszel, akkor értelmet kap minden helyzet, és megnyílik az örök élet teljessége felé. Jézus azért jött, hogy fölébressze a hitet az Atya szeretetében. Azért jött, hogy kihívjon minket a sírjainkból, melyekbe magunkat temetjük. A bunkerba betemetjük magunkat, és még álcázzuk is, hogy az ellenség észre ne vegye. Megássuk a saját sírunkat önsajnálatunkkal vagy lázadásunkkal. Ugyanazt mondja Jézus nekünk is, mint Lázárnak, hogy „jöjj ki!” (Jn 11,43) Lázár, úgy tudom, kijött. Isten téged is ki tud hozni ezekből a fájdalmakból, ezekből a szenvedésekből, ezekből a negatív tapasztalatokból. A hitet, hogy Isten szeret téged, az érzéseidből, tapasztalataidból nem tudod lemérni. Ne abból indulj ki, hogy mit érzel, hanem abból, hogy mit tett veled és érted az Isten. Erre naponta hetvenszer hétszer figyelmeztesd magad! Különösen akkor, amikor elkedvetlenedsz, föllázadsz, panaszkodsz, dühös vagy, kiakadsz... Ez mind annak a jele, hogy rosszul szereted önmagadat vagy a testvéredet. Olyankor Isten ki akar hívni téged ebből a fájdalomból, ebből a magadnak okozott szenvedésből, ebből a sírból. Azt akarja, hogy ne az érzéseidből indulj ki, hanem abból, milyen nagy dolgot tett ő veled. Ez mindig a hit titka marad. Meghalt érted, és föltámadt. Bármi történhet veled. Meghalt érted, vagyis legyőzte a bűnödet és a halálodat. Ez azt jelenti, hogy a bűnöd miatt sem szomorkodhatsz. Meg kell bánnod minél gyorsabban, hogy újra beléphess ebbe a bizonyosságba, a hit bizonyosságába, hogy Jézus legyőzte benned a bűnt és a halált. Ezt Jézus már megtette, ezen nem kell keseregni. Ha elkövetted a bűnt, akkor a legnagyobb ajándék, a legnagyobb esély a gonosznak, hogy magyarázod a bizonyítványodat magad előtt, Isten előtt, mások előtt. Szomorkodsz lelkesen, hogy „jaj, milyen ember vagyok én. Nem is vagyok méltó a szeretetre. Nem is vagyok jó.” Ez sehova nem vezet, csak a gőgbe. Az vezet ki, ha azonnal a hitedet állítod a tapasztalattal szembe. „Jézus meghalt értem, és a vérével lemosta a bűneimet.” Nincsen semmi elítélni való azokban, akiket Isten kiválasztott, akikért meghalt. „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38–39) A gonosz sem! Itt a hited áll a tényekkel, a tapasztalattal szemben. „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” (1Jn 4,16) Minden helyzetben, bármi történjék is. Jézus ezt a hitet akarja fölébreszteni benned is, bennem is. „Akarom, hogy higgyetek” – mondja Jézus, mert hit nélkül nem lehet tetszeni az Istennek. Akik el akarnak jutni Istenhez, azoknak hinniük kell, hogy Isten szeretet, és akik őt keresik, azokat megajándékozza. Az Atya azt akarja, hogy higgyünk az ő szeretetében, és a hit által új életet nyerjünk. Nagy titok ez, konkrétan itt és most valósul meg. Ez nem a múlt eseménye, ez nem majd a jövőben, a lelkigyakorlat után, hanem itt és most valósul meg. Itt és most van az üdvösség. Isten most akarja az életedet föltámasztani a hitre, hogy aztán tudjál szeretni, hogy aztán képes legyél önmagadat, felebarátodat, ellenségedet és Istent egyformán szeretni. Ám ehhez el kell hinned, hogy szeret. Magunktól nem tudjuk megáldani magunkat természetfölötti kegyelmekkel. Mert a hit is ezek közé tartozik. Ez adomány. Isten odaadja, ha kéred. Nem kitermelni kell, kiizzadni, megfizetni, kiérdemelni, hanem befogadni hálás szívvel. Minden gyengeségünkkel, bűnünkkel, esetlegességünkkel azon kell fáradoznunk, hogy együttműködjünk az Istennel. Ez azt jelenti, hogy minden helyzetben ki kell tudnod mondani: „Istenem, hiszem, hogy itt és most szeretsz. Adj nekem bizalmat a te szeretetedben, mert most éppen nem merek bízni.” A növekedés iránya, ha elhiszed, hogy Isten szeret: „Hiszek Istenben.” Ettől el kell jutni odáig, hogy – „hiszek benned, Istenem”. „Hiszek Istenben” – ez nagyon általános, ez nagyon távoli. A mohamedán is hisz, a hindu is, a kínai is hisz Istenben. „Hiszek benned, Istenem.” Ha eljutsz ide, az azt jelenti, hogy neked egy személyes Istened van, egy személyes gondviselő Istened, a te Atyád, aki terád itt és most figyel, gondot visel. Még akkor is, ha nem érted a szeretetét. Pedig már megmutatta! Ne követeld tőle, hogy „Jézus, most is halj meg értem azonnal, akkor majd elhiszem”. Jézus mondta: „A gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás jelét.” (Mt 16,4) Egyszer már bebizonyította. Jézus nem fog állandóan vízen járni, nem fog állandóan rendkívüli dolgokat művelni, csak azért, hogy elhidd már végre: szeret téged. Elégedj meg azzal a bizonyítékkal, amit már a hitben megkaptál. Akkor követni fogja a hitedet a tapasztalat. Isten szeretetének a tapasztalása. Isten és te egészen mély és személyes kapcsolatban éltek egymással. Ez elszakíthatatlan, megkaptad véglegesen, visszavonhatatlanul. Amikor bűnt követsz el, nem Isten hagyott el téged, hanem te vetted le a tekintetedet az Istenről. Ennyi történt. Ő nem tud elhagyni téged, de te le tudod venni a tekintetedet róla, és el tudsz fordulni tőle. Azt kérted, hogy „most te fordulj el, mert most én jövök, van egy ötletem”. És megcsináltad. Isten és te egy egészen mély és személyes kapcsolatban éltek. Ezt Isten ajándékozta neked, Ő hozta létre. Ez is a hit ajándéka. A keresztséged pillanatában ezt létbelileg, szentségileg megpecsételte. Összekötözte az életét az életeddel. Nem távozott el tőled soha, s nem is fog. Isten ajándékozta neked ezt a közös életet, a vele való közös életet, mert azt akarja, hogy higgy. Mi csak megnyithatjuk magunkat a hitnek és a szeretetnek. A hited nemcsak a te hited, hanem az Egyház hite is. Senki sem hihet egyedül, senki sem élhet egyedül, senki sem szerethet egyedül. Mások hordoznak minket a hitben, és mi is hordozunk másokat a hitben. Isten azt akarja, hogy higgyünk az ő szeretetében.
Forrás: Varga László: A főparancs, Istenszeretet – Felebaráti szeretet – Önszeretet
Kép: Get up with God, Kaposvári Egyházmegye
