Versegi Beáta-Mária nővér a munka és a pihenés egyensúlyáról
Versegi Beáta-Mária CB keresztény antropológiát tanult, szupervízióval és lelki kíséréssel foglalkozik. Arról kérdeztük, milyen belső adottságok és külső, környezeti hatások vezethetnek a kiégéshez, milyen intő jelek figyelmeztetnek bennünket erre, és mit ajánlanak a szakemberek a megelőzés, illetve a gyógyulás érdekében.
Mely munkakörök, milyen életvitel hajlamosít leginkább a kiégésre, akár az egyházon belül, akár azon kívül?
– Rendkívül felgyorsult tempóban élünk, mindennap rengeteg hatás ér bennünket, és sok elvárással találkozunk mindannyian. Ezek a tényezők hajlamossá tesznek bennünket arra, hogy erőnkön felül vállaljunk feladatokat, függetlenül attól, hogy egyházi szolgálatot végzünk-e vagy sem. E téren különösképpen veszélyeztetettek azok, akik nagyon jól akarják végezni a munkájukat, és jó szívvel, odaadóan szeretnék sokak javát szolgálni.
A dolgok rendje az, hogy az ember elfárad, pihen, aztán újrakezdi a munkát. Ez van beleírva a természet törvényeibe: nappal dolgozunk, éjszaka pihenünk, aztán folytatjuk a tevékenységünket. Nem az a cél, hogy olyan életmódot alakítsunk ki, amelyben nincs helye a fáradtságnak, hiszen az természetes része az életünknek. De mindenki elgondolkodhat azon, hogy este, illetve éjszaka szokott-e megfelelően pihenni, hogy hétvégén megáll-e, és hogy van-e egyáltalán nyári szabadsága. A kiégés az a fajta fáradtság, amit nem lehet kipihenni egy jó esti alvással, egy hétvégi kikapcsolódással vagy egy-két heti nyári szabadsággal. Ha az alapvető regenerációs elemek nincsenek jelen az életünkben, akkor nagyon könnyen jutunk el odáig, hogy felemésztjük a véges erőinket.
Csak az tud kiégni, aki azelőtt „lángolt”. A leginkább veszélyeztetettek tehát azok, aki jól akarják tenni a dolgukat. Végső soron mi vezet a kiégéshez?
– A belső adottságaink és a külső környezeti hatások egyaránt meghatározók ebből a szempontból. Mindenképpen a személyiséggel összefüggő, belső adottság az, hogy valaki nagyon jól akar csinálni mindent, amihez csak hozzáfog, és a nagyon jó a száz százaléknál kezdődik számára.
A külső környezeti tényezők közé tartozik az a sajátosság, hogy általában nem egyetlen szerepen belül történik mindez. Lángolunk, odaadjuk magunkat a feladatunknak, és közben a környezetünk elvárásainak is szeretnénk messzemenően megfelelni. Egy ponton túl azonban ez teljesíthetetlenné válik. Amikor így belefeszülünk a tevékenységeinkbe, nem vagyunk már elég kreatívak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk beosztani az energiáinkat. Könnyen kialakulhatnak szerepkonfliktusok is. A szerep ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy különféle élethelyzetekben kell helytállnunk. Egy édesanya életéhez például hozzátartozik, hogy főz, takarít, gyereket nevel, a férjének felesége igyekszik lenni, és általában dolgozik is, helytáll a munkahelyén, ahol szintén különböző szerepei vannak. Elkerülhetetlen, hogy e feladatkörök olykor egymással ellentétes elvárásokat támasszanak vele szemben. Ha valakiben megvan az a belső igény, hogy mindig, minden szerepben a lehető legjobban akar teljesíteni, akkor az együttesen felmerülő elvárások fokozatosan felőrölhetik az erejét. Ezekben az esetekben nemcsak maga a teljesítmény követel rengeteg lelki energiát, hanem a különböző kihívások közötti egyensúlyozás is.
A pufferidőt, például a közlekedésre szánt időt akár pihenéssel is tölthetjük, ha közben nem telefonálunk…
– Így van. Többen is járnak hozzám szupervízióra. Az egyik kifáradásos állapotban érkező kliensem éppen erre jött rá: a naponta közlekedéssel eltöltött időt pihenésre fordíthatja, „kikapcsolódással töltött időnek” tekintheti, ami csak az övé. Egyedül rajta múlik, hogy az utazás idejét munkaidőnek nevezi-e ki, vagy olyan időnek, amikor önmagával foglalkozhat, nézelődhet, benyomásokat gyűjthet az őt körülvevő világról. Fontos, hogy megkülönböztessük magunkban azt az időt, amit munkával töltünk, és azt, amelyet magunkra szánunk. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: megengedem-e magamnak a kikapcsolódásnak ezeket a pillanatait? Egy kis humorral akár úgy is fogalmazhatunk: Vajon magamnál vagyok-e időnként? Vagy mindig „máshol”, munkában, tervekben, pörgésben, szolgálatban töltöm az időmet?
Máriapócson, az október 24. és 26. között ifjúsági referenseknek megrendezett tanulmányi napokon különféle műhelymunkákban vehettek részt az ifjúságpasztorációs munkatársak: volt imaidő, mozgásra fordított idő, a közösségben való erőforrás-keresésre szánt idő – és mindegyik műhelymunka során az önmagunkkal töltött idő fontosságát helyeztük a középpontba. Ez alapozza meg ugyanis azt, hogy együtt tudjunk lenni másokkal és Istennel is.
Vannak olyan, a kiégésre figyelmeztető jelek, amelyek láttán valamiféle vészcsengőnek kellene megszólalnia a fejünkben?
– Számos intő jel van, de ezeket elsősorban az a személy érzékelheti, aki belekerült a kimerülés örvényébe. Mindig a legjobbjaink, a jól terhelhetők, a leglelkesebbek vannak leginkább kitéve ennek a veszélynek. Az első jelek a környezet számára még észrevehetetlenek, ezeket csak az ismeri fel magán, aki tisztában van azzal, hogy mire kell figyelnie. A kifáradásban lévő ember intő jelnek tekintheti, ha azt tapasztalja, hogy a lelkesedése kezd kényszeressé válni. Egészséges elvárás önmagunkkal szemben, hogy jól tegyük a dolgunkat. Ám ez átcsaphat bizonyításkényszerbe, amelynek gyökerénél nemegyszer az emberi törékenységgel nem számoló végtelen idealizmust találjuk.
Jellemző az is, hogy kifogásokkal, magyarázkodással áltatjuk magunkat…
– Megtévesztő lehet, hogy a túlzott erőfeszítés nyomán a teljesítményünk valóban fokozódik, ezért úgy érezzük, lám-lám, valóban sokkal többre vagyunk képesek, mint gondoltuk volna. Egy idő után azonban a túlterhelés miatt elérkezik a „fáradt vagyok” állapot, amit az illető elfogadhatónak tart. Az „elfáradtam” érzés normális jelenség, a „fáradt vagyok” érzés azonban állandósult állapotként nagyon erős figyelmeztető jel, amit gyakran nem veszünk elég komolyan. Ilyenkor mentegetjük magunkat: „Manapság mindenki fáradt, ez a természetes.” Aztán lassan kezdjük elhanyagolni a szükségleteinket. Fáj a fejünk, nem tudunk aludni, emésztési panaszaink jelentkeznek, gyakrabban betegszünk meg, mint szoktunk, csökken az ellenálló képességünk. A ránk bízottakat – legyenek hívek, diákok, páciensek, kliensek – egyre inkább tehernek érezzük, holott azelőtt örömünket leltük bennük. A munka miatt elhanyagoljuk a személyes baráti, családi kapcsolatokat, és lassanként mindenben és mindenkiben csak feladatot látunk.
A mások által is érzékelhető jelek már viszonylag későn jelentkeznek. A környezet ilyenformán fogalmaz a kiégőfélben lévő emberrel kapcsolatban: „állandóan pörög, nincs megállás”, „kicsit más, mint régen”, „feszült, ideges”, „kedvetlen”. Később pedig: „lehetetlen beszélni vele, régen nem ilyen volt”, „nincs jelen, nem is érti, miről van szó valójában”, „állandóan hárít, késleltet”. Egy következő fázisban aztán szomatikus tünetek jelentkezhetnek, amelyeket már nehéz eltitkolni a környezet elől.
A kiégés útján járó ember kapaszkodni próbál. Így alakulhatnak ki különböző függőségek, amelyekkel oldani igyekszik a kimerülésből fakadó szorongásokat. Ha nem rendelkezünk megfelelő pszichés energiakészlettel, képletesen szólva „immunitással”, akkor óhatatlanul ki vagyunk téve különböző lelki és fizikai betegségek veszélyének. Fontos tudatosítanunk, hogy a kiégés folyamatában egy ponton túl szükségünk van orvos vagy pszichológus segítségére, hogy rátaláljunk a gyógyulás útjára.
Melyek lehetnek a kiégés ellenszerei?
– A kiégésnek három ellenszere van, ahogy azt Thomas Bergner is hangsúlyozza a kiégésről szóló könyvében: megelőzés, megelőzés, megelőzés. Maga a kifáradás egy folyamat, amelyből bármelyik szakaszában ki lehet szállni. Nem kell tönkremenni ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. A változás életmódváltást jelent, de alapvető szemléletváltást is igényel: a feladatokhoz és önmagunkhoz való viszonyunknak kell változnia , hogy képesek legyünk egy újfajta életvezetésre. Ehhez pedig szükség van arra, hogy komolyan szembenézzünk magunkkal, megismerjük az alapvető belső törekvéseinket és az öntudatlanul is bennünk munkáló erőket.
A kiégés különböző fokain elérhet az ember egy olyan szintre, ahol látszólag bezárkózik. Vajon ilyenkor is kommunikál? Ad jelzéseket, amelyeket érzékelhetünk, ha odafigyelünk egymásra?
– Az bizonyos, hogy a kiégés során egyre inkább beszűkül a világ. Azok, akik korábban sem tudták kifejezni, hogy mire lenne szükségük, és nem tanultak meg másoktól segítséget kérni, ebben a helyzetben még inkább kiszolgáltatottakká válnak. Könnyen maga alá gyűri őket az a romboló mechanizmus, amely a kiégéshez vezetett. Ezért nagyon fontosak a meghitt, bizalmas emberi kapcsolatok. Hiszen az adott személyhez legközelebb állók azok, akik legkönnyebben észrevehetik, ha valami nincs rendben a párjukkal, barátjukkal, paptestvérükkel, munkatársukkal. Nem érdemes megvárni, hogy a gödör aljára kerüljünk. A bizalmi kapcsolatokban nyugodtan kimondhatjuk: „fáradtnak látlak”, „szükséged van segítségre?”. A kiégés megelőzésének egyik legfontosabb pillére – legyünk bár papok, szerzetesek, egyedülállók vagy családosok – őszinte, meghitt emberi kapcsolatok kialakítása és ápolása.
Hogyan látja: helyettesítheti-e a lelkivezetés a szupervíziót?
– A lelkivezetés és a szupervízió fókusza máshol van. A lelkivezetés középpontjában az istenkapcsolat áll, amellyel mindenfajta lelkiállapotban foglalkozni lehet, akár jól vagyunk, akár rosszul.
A szupervízió fókusza ezzel szemben a „hivatásszemélyiségünk”. A közös munka során azt vizsgáljuk, miként kezeljük a munkánkkal, a szakmánkkal összefüggő kihívásokat, s hogyan láthatunk rá ezekre különböző nézőpontokból, kicsit kívülről. Ez segít abban, hogy képesek legyünk kilépni az „így szoktam csinálni” sémákból, és nyitottá váljunk újabb lehetőségekre. A két lelki munkaforma tehát különbözik egymástól, de jól kiegészíti egymást.
Máriapócson úgy fogalmazott: segítséget jelent, ha megtanulunk elfáradni. Hogyan kell érteni ezt?
– Értékes tudásra tehetünk szert, ha megtanulunk elfáradni. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy végesek vagyunk: értelmünk, fizikai valónk, pszichénk és erkölcsünk szempontjából is. Ám hiába vagyunk tisztában ezzel, nem biztos, hogy képesek vagyunk mindig ennek megfelelően élni. Tudom, hogy véges vagyok, de vajon hogyan viszonyulok ehhez? Hogyan élem meg ennek tudatában a kapcsolataimat? Képes vagyok-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Hogy állok mindezzel a munkám terén? Tudok-e elvállalni bizonyos feladatokat, másokra pedig nemet mondani? Tudok-e dolgozni, és a munkám végeztével pihenni? Tudok-e kérni és megköszönni? Tudok-e úgy élni, mint egy ember, egy teremtett lény, aki nagyszerű, de egyúttal törékeny is?
Miért olyan nehéz kérdés ez? Miért szégyelljük kimondani, ha elfáradtunk?
– Több oka is lehet ennek. Az egyik talán az, hogy az önátadást és a fáradtságot ellentétes fogalompárként állítjuk be. Mintha egy keresztény ember, aki önmaga odaadására törekszik, nem engedhetné meg magának, hogy elfáradjon. A másik, hogy Szent Pál nyomán tudjuk: a Szentlélek ereje a gyengeségünkben mutatkozik meg. Emiatt úgy gondoljuk, hogy mivel a Szentlélek ereje végtelen erőforrás, ezért mi magunk sem fáradhatunk el, hiszen vele munkálkodunk. Számolnunk kell azonban azzal, hogy amikor a végtelen Istennel együttműködünk, mindez a mi törékeny emberi valóságunkon keresztül történik, ezért természetes, hogy elfáradunk. A harmadik ok az lehet, hogy az egyházi szolgálatban megszoktuk, mi segítünk, mi tanítunk, mi adunk másoknak. Ehhez képest egészen új és szokatlan helyzet számunkra, ha mi szorulunk rá más emberek segítségére, tudására. Ez kopernikuszi fordulatot igényel a spirituális vezetőktől.
Úgy gondolom, Isten egyáltalán nem szégyenkezik amiatt, ha az őt szolgálók más emberek támogatására szorulnak. Krisztus emberré lett, mi pedig egy lépéssel közelebb léphetünk az emberségünkhöz, és bátran feltehetjük a kérdést: Jézus, te is emberré lettél, én is ember vagyok. Hogyan tudom én ezt az emberi létet hozzád méltó módon élni?
Verestói Nárcisz
Forrás: Új Ember
