Szentlélek szeminárium a NEK szervezésében

Szeretettel osztom meg Dr. Fábry Kornél atya, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkárának levelét.

"Kedves Mindenki!

A NEK-re való készületben az első lelkipásztori év az egyéni Krisztus-kapcsolatot tartja szem előtt. Ennek keretében szerveztük a Szentségimádás iskoláját, aminek a helyi közösségben való megtartására is buzdítunk Benneteket a felkínált nyomtatott és videó anyagok segítségével.

Az iskola után érkezett a kérdés: Hogyan tovább?

2018. február 5-től hétfőnként 18-20 óra között (8 egymást követő hétfőn) Élet a Lélekben szemináriumot hirdetünk, elkötelezett életű katolikusoknak. Ennek a helyszíne várhatóan a Városligeti fasor 42. lesz a jelentkezők számának függvényében. Jelentkezési határidő: 2018. január 22., illetve a helyek beteltéig (200 főt tudunk fogadni).

De mi is az Élet a Lélekben szeminárium? Ha röviden és személyesen szeretném megfogalmazni: Az, amire minden keresztény vágyik. Nekem legalábbis az addigi hagyományos vallásosságomat élő istenkapcsolattá, egy életre szóló kalanddá változtatta. A legjobb dolog, ami velem történt.

Gyakorlatilag olyan lelkigyakorlatról van szó, amely áll heti egy találkozóból előadással, kiscsoporttal, és otthon napi 20 perc imából bibliaolvasással.

Picit hosszabban így ír Katona István atya, akinél a szüleimmel együtt végeztük a szemináriumot:

Szentlélekben való megújulás az elmúlt 2000 év egyháztörténelmének legdinamikusabb mozgalma. 1967 óta csaknem az egész világon elterjedt (140 országban) és körülbelül 150 millió katolikust érintett meg. … Az első keresztények nemcsak, hogy nem féltek a karizmáktól, hanem Isten ajándékának tekintették, evangelizációs eszköznek, és bátran gyakorolták a lelki adományokat (vö. 1Kor 12,4-11). Amikor a pogányok látták Isten Lelkének megnyilvánulásait, nagy tömegekben csatlakoztak a keresztényekhez (vö. ApCsel 2,47; 5,14; 6,7).

Az első bűn óta az ember fél Istentől. Elveszítette a bizalom közvetlenségét, ezért inkább menekül az Úrtól, vagy távolságot tart. Nem meri nekiadni magát. Ugyanakkor vágyódik utána. A Szentléleknek van hatalma arra, hogy legyőzze ezt az ellentmondást. Amikor az ember szíve megnyílik Isten Lelke előtt, megszületik benne a bizalom és az önátadás vágya.

E. Sievers atya, amikor megismerkedett a Szentlélekben való megújulással, Ugandában kidolgozott egy nyolc hetes lelkigyakorlatot (lelki szemináriumot), amely heti egy tanításból és Loyolai Szent Ignác elgondolása szerint otthoni (naponkénti) bibliai szemlélődésből áll. A szeminárium témái: Isten atyai szeretete, bűn, megváltás, Jézus melletti döntés, a Szentlélek szerepe, tanítványság, küldetés az egyházban... A szeminárium mellett ifjúsági vezetőket is képzett, akik mint világi hitoktatók önállóan tartják a következő szemináriumot. Ezzel a felnőttképző módszerrel néhány év alatt megújult a 9 milliós ghánai egyház. A Szentlélek bizonyára kész ugyanúgy működni Magyarországon is, mint Ghánában és Ugandában. Ez Rajtad is múlik: lehetővé teszed-e, hogy a Lélek kiáradjon a szívedben?

A szeminárium bátorítást kíván nyújtani, hogy merjed teljes szívvel élni az evangéliumot, merjél hinni Isten határtalan szeretetében... merjél hinni abban, hogy a keresztény élet győzelmes élet (Jn 8,32; 6,47), örömteli élet (Jn 15,14; 17,13), erővel teli élet (2Kor 12,10). Ez az evangéliumi hit az egyetlen orvosság a mai kor betegségeire: a szorongásokra, reménytelenségre, erőtlenségre és közömbösségre. Aki szívébe fogadja a Szentlelket, annak személyisége csodálatos módon kibontakozik és beteljesül. Isten teremtői szándékát valósítja meg, aki kezdettől fogva Fiához, Jézushoz akar hasonlóvá tenni mindenkit (Róm 8,29).

II. János Pál pápa beszédeiben és körleveleiben nagyon fontos feladatként említi (különösen a kelet-európai országok számára) a keresztény felnőttképzést. A szeminárium eszköze lehet ennek a sürgető feladatnak, mivel tartalmában és formájában lehetőséget nyújt a világiaknak az egyház építésében. Nyisd meg tehát bátran szívedet az Úr előtt és légy hűséges (Jel 2,10), akkor megkapod az „élet koronáját”.

Ha úgy gondolod, hogy erre van szükséged, jelentkezz legkésőbb január 22-ig a következő címen: https://goo.gl/forms/ODKu0ZIm1qKH6uJZ2

Szeretettel:
Fábry Kornél"

Forrás: NEK

Elmélkedés a Szentlélek hét ajándékáról

Jó hír a fiataloknak! - beszélgetés a fiatalokról és a Szentlélekről

Papi találkozó Fatimában

Pillanatképek az Emmánuel Közösség papjainak, diakónusainak és szeminaristáinak 2017. tavaszán Fatimában tartott találkozójáról.

Isten Lelkének megtapasztalása

Szentlélek-szeminárium Varga László püspök atyával 

0. Bevezetés

1. elmélkedés

2. elmélkedés

3. elmélkedés

4. elmélkedés

5. elmélkedés

6. elmélkedés

7. elmélkedés

8. elmélkedés

9. Küldetési mise

 Forrás: Párkatt

A Szentlélek és a feltámadás

A szadduceusoknak, akik azért tévedtek, mert nem hittek a feltámadásban, ugyanis nem jól ismerték az Írást, Jézus ezt mondja: Nem az a baj, hogy nem ismeritek az Isten hatalmát, a Szentlelket? Az Írás szerint Isten felvéve a kapcsolatot Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, kinyilatkoztatta nekik szeretetét, intimitásába vonta őket. Milyen szeretet lenne Isten részéről, ha hagyná elpusztulni, megsemmisülni barátait, amikor megteheti, hogy örökké éljenek?

Isten teremtő Isten, aki a nemlétből hozta elő a létezőket  -  szabad elhatározásából, szeretetből. Ha erre képes, akkor megteheti azt is, hogy fölkelti a porból Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, és mindazokat, akiket szeret. A szeretet ugyanis nem engedhet meg olyan világot, ahol nincs ott az, akit szeret.

Jézus saját benső világából veszi az érvet a szadduceusok ellen. Nem azért lesz feltámadás, mert van bennünk valami romolhatatlan szellemi rész  -  az egyébként is csak a lélek továbbélése lenne  - , hanem kizárólag azért, mert Isten mindenható és egyedül jó. Az apostoli hitvallásban kétszer szerepel az omnipotens jelző. Mindjárt az elején: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében"; és ott, ahol Krisztus feltámadásáról, megdicsőítéséről van szó: "Felment a mennybe, ott ül a mindenható Atyának jobbján".

Isten mindenhatósága tehát nem azt jelenti elsősorban, hogy bármit megtehet, amit akar, ez nem biblikus kifejezés, hanem mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy a semmiből teremt, és feltámaszt a halálból.

Jézus olyan emberi életet élt, amelyet a legteljesebb mértékben rábízott a teremtő Szeretetre. Elkövetkezendő halálunk megkerülhetetlen ténye megköveteli tőlünk is, hogy Istent vagy teremtő és feltámasztó Istennek valljuk, azaz Mindenhatónak, és akkor ráépítsük egész egzisztenciánkat, vagy pedig, ha nem tudunk hinni az ő feltámasztó erejében, ne is törődjünk vele: enélkül hinni értelmetlen.
Isten erősebb a halálnál

Sajnos sok magyar katolikus hívő egyszerűen nem ismeri az Isten hatalmát, nem hisz a feltámadásban, nem várja a holtak feltámadását. Istent csak az evilági dolgok zökkenőmentességét biztosító és hiánypótló automatájának tartja. Logikusan végiggondolva: mindaz, aki Istenről nem feltételezi, hogy erősebb a halálnál, igazából a halált isteníti, hiszen ezt tartja az élet végső, kikerülhetetlen és megfellebbezhetetlen tényezőjének, ennek tulajdonítja az utolsó szót. Ezért épül ma körülöttünk a halál-isten civilizációja. E bálvány mögött persze a sátán bújik meg, aki kezdettől fogva gyilkos, és a hazugság atyja.
Isten az élet

Szent Pál a damaszkuszi úton látta a feltámadt Urat. Szent Pál, akiben Isten kinyilatkoztatta Fiát, így kiált fel egy nap: Halál, hol a te győzelmed? Az Élet elnyelte a halált! (1Kor 15,55) Isten maga az Élet és az Élet Szerzője. A megdöbbent kiáltás: "Jézus feltámadt!" felhangzik Húsvét hajnalán Mária Magdolna, a szent asszonyok, majd az apostolok ajkán, és egyre erősödik a századok boltozatai alatt minden nyelven, az utolsó napig. Jézus feltámadásában megnyilatkozott az isteni hatalom. Hiszen gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből, vagyis hatalmából él, és ő az, akit feltámadása óta Isten hatalmas Fiául rendelt (vö. Róm 1,4). A görög eredetiben a hangsúly az erőn, a hatalmon van.

Ez cseng vissza a Máté evangéliumban Krisztus szájából: Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön (Mt 28,18). Az Efezusi levélben pedig Szent Pál az összes lehetséges szinonimát felhasználja az isteni hatalom jelzésére, amikor a megdicsőült Krisztusról ír. Isten a maga istenségének legteljesebb erejét vetette be a názáreti Jézus feltámasztásának műve során. Jézus feltámasztása a teremtéshez hasonló isteni mű, az isteni Mindenhatóság legnagyobb műve ebben a világban és a történelemben. (A teremtés még nem ebben a világban és nem ebben a történelemben ment végbe, hiszen épp az volt a történelem és a világ kezdete.) A történelemben még az utolsó nap, a világ átalakulása sem lesz annyira az isteni hatalom megjelenése, mint a názáreti Jézus feltámasztása.

Ha mindezt kicsit közelebbről megvizsgáljuk, kiderül ennek a hatalomnak igazi természete: a Szentlélek Isten személyes mindenhatósága nyilvánul meg itt, mint erő, ő viszi végbe Krisztus feltámasztását. A legősibb és legpontosabb megfogalmazása Krisztus feltámadásának, hogy az Atya támasztotta fel a Szentlélekkel. A mindenható erő tehát nem valami energia, hanem Isten személyes mindenhatósága, maga a harmadik isteni személy.
"Isten erejéből élünk"

A Szentírás tanít csalatkozhatatlanul erre, csak talán nem figyeltünk fel rá eléggé. Szent Pál így ír: Ha bennetek van annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, ő, aki Krisztus Jézust halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is, bennetek lakó Lelke által (2Kor 4,14). A Lelke által és hatalmával, ezek szinonim kifejezések. Ezért az Írás felváltva szól Isten erejéről, hatalmáról, illetve a Szentlélekről, ugyanabban az értelemben.

Szent Pál a korintusiaknak például így ír: Gyöngeségében ugyan megfeszítették Krisztust, de Isten erejéből él. Mi is gyöngék vagyunk benne, de Isten erejéből élünk (2Kor 13,4). Szent Péter pedig ugyanerről: Krisztust test szerint megölték ugyan, de a Lélek szerint életre kelt (1Pét 3,19). A Szentlélek Isten cselekvése a maga mindenhatóságában. Ezért hívja az Anyaszentegyház nagy események előtt: "Teremtő Lélek, jöjj közénk!" Mindig teremtő, nem alakító, nem díszítgető, nem a problémákat elfedő. Ahol a szent liturgia említi az Isten Lelkét, ott a Teremtéshez hasonló isteni erő árad: a konszekrációban, a transzszubsztanciációban, amikor a kenyér és a bor színe alatt a feltámadt Krisztus megjelenik, lényegében ugyanaz történhet, mint amikor feltámadt Jézus. A Szentlélek megteszi, hogy millió és millió helyen találkozzon híveivel, immár a hit sötétjében. A feloldozásban is ilyen erő árad: megsemmisül a múlt. Ezért Szent Lukács evangéliuma az angyal szavát idézve, mintegy párhuzamos kifejezésként ugyanazt ismételi, amikor így szól Máriához: A Szentlélek száll tereád, a Magasságbeli ereje borít el téged (Lk 1,35). Ez zsidós beszéd, gondolatismétlés, vagyis a Szentlélek maga a Magasságbeli ereje.
Isten Lelke

A Szentlélek, tehát a magasságbeli Isten hatalma teszi képessé Máriát, hogy Isten Fiának anyjává legyen, és így bizonyítja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Isten mindenhatóságának műveiben jelen van a Szentlélek, kezdve a teremtéssel, amelyről ezt olvassuk: Isten Lelke ott lebegett a vizek felett (Ter 1,2), a megtestesülésben, ahogy az imént láttuk, valamint Jézus feltámasztásában és a mi feltámasztásunkban az utolsó napon.

Az Úr Jézus működése az evangéliumi hagyomány szerint a Lélek erejében bontakozik ki. A szentírók hol erőről beszélnek, amely kiárad, hol Szentlélekről, hol pedig  -  nagyon érdekes módon  -  a Lélek erejéről. Ez ahhoz hasonló kifejezés, mint a "Róma városa", ahol a város maga Róma. A Lélek ereje az az erő, amely maga a Szentlélek Úristen.

Igen, csak azért jött el Krisztus, hogy megadja a Szentlelket, aki által fiak leszünk és így kiáltunk Istennek: Abba, Atya! Ezért a hároméves előkészület sorrendje: a Fiú, a Szentlélek és az Atya éve.
A Lélek fölkentje

Jézusról megjegyzi Szent Lukács, hogy erő áradt ki belőle. Ez az erő a Szentlélekkel van kapcsolatban, hiszen Jézus működése kezdetén a názáreti zsinagógában egész eljövendő működését Izajás könyvéből idézi: Az Úr Lelke rajtam. Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Ő küldött engem, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket (vö. Iz 61,1-2). Mennybemenetele előtt utolsó szavai Lukács evangéliuma szerint az Atya ajándékáról szólnak, a magasságból jövő erőről, aki maga a Szentlélek: Én elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, amíg erő nem tölt el a magasságból titeket (Lk 24,49). Az Apostolok Cselekedetei kezdetén, Szent Lukács nem hagy kétséget afelől, hogy ez az erő a harmadik isteni személy, mert ott ezt mondja maga az Úr Jézus: Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök (ApCsel 1,8). Pünkösdkor született meg ugyanis Krisztus titokzatos teste, s amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy titokzatos testét, az egyházat is a Szentlélek erejével hozza létre.

Az egyházban nagyon sok rossz van általunk. Aki a botrányt keresi, az megtalálja benne, a papok és hívek életében egyaránt. Ugyanakkor jelen van az egyházban a Szentlélek, a hatalmas, feltámasztó, isteni erő is. Ezért érdemes az egyházba belépni és benne maradni. Rajta kívül ezt a Lelket nem lehet ismerni, csak mint személytelen erőt fogják fel, de mit segíthet rajtunk egy személytelen erő, amelyet nem lehet megszólítani?
A sátán hatalmának megtörője

Jézus nyilvános működése során Isten erejével megtöri a sátán hatalmát: a Lukács evangéliumban így olvassuk "Isten ujjával". Ez a sátán hatalmát megtörő Isten ujja maga a Szentlélek, ahogy Krisztus világosan állítja: Ha én a Szentlélekkel űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa (Lk 11,20), vagyis végleges uralma. Isten ereje, jobbja, ujja  -  ezek a kifejezések mind a Szentlelket jelentik. Előzménye már Ezekiel prófétánál felvázolódik: Az Úr keze fölöttem volt és Lelke által az Úr kivezérelt és a völgybe vitt, amely tele volt csontokkal (Ez 37,1). Éppen azért vitte oda az Úr jobb keze, vagyis a Szentlélek, hogy meglássa Isten hatalmát, amelyet Isten éltető lehelete, vagyis ugyancsak a Szentlélek visz végbe, amikor a száraz csontokat életre támasztja.

Az ősegyház állandóan tapasztalta ezt az erőt, a Szentlélek személyes jelenlétét. Ezt írja Szent Pál a tesszaloniki híveknek: Evangéliumunk ugyanis nem csak szóval jutott el hozzátok, hanem erővel, a Szentlélek kiárasztásával (1Tessz 1,5), mert Isten a gyöngét használja föl arra, hogy megmutassa erejét, és sokan csak ekkor döbbennek rá, hogy kizárólag azért keresztények, mert az őket feltámasztó Szentlélek Isten bennük van.

A korintusiaknak hasonló szavakkal üzeni Szent Pál: Tanításom és igehirdetésem nem emberi bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és erő bizonyításából, hogy hitetek ne emberi bölcsességen, hanem Isten erején alapuljon (1Kor 2,5).

István diakónust, az első vértanút is kegyelem és erő töltötte el (ApCsel 6,8), vagyis a Szentlélek (6,10).
A Szentlélek: erő és hatalom

A Szentlélek tehát erő és hatalom, Isten személyes mindenhatósága, személyes cselekvése. A Szentháromságban ott van, ahol az Atya öröktől fogva szüli a Fiút. Bármit tesz ugyanis az Atya a világgal és a világban, ott működik ez a hatalom és erő, s Pünkösd óta tudjuk, hogy ez az erő Személy.

Ez a végtelen isteni hatalom gyökeresen különbözik mindattól, amit mi a hatalomról elképzelünk. Ezért van az, hogy Isten ereje, hatalma mint gyöngeség mutatkozik meg a világban, ahogy az Apostol mondja: Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, Aki Isten ereje (1Kor 1,23). Jézus életének kezdetén ez a végtelen teremtő erő, a teremtő Lélek az Úr alázatos szolgáló leányához társulva mutatkozik, mint Isten alázata. Jézus földi életének végén viszont a katona lándzsája által megnyitott szívéből kifolyó vízzel, azaz mint Isten irgalma és áldozata nyilvánul meg.

Az isteni kinyilatkoztatás az emberi szellemtől kettős mozgást követel. Előbb azt hallja az ószövetségi ember, hogy az Isten erősebb az embernél, majd azt, hogy végtelenül erős. Utána Isten új tartalommal kezdi megtölteni ezt a kijelentést, megkülönböztetve saját erejét minden más erőtől. Ez az erő nem képes odavágni, csak szeretni tud végtelenül.
Isten szeretete és mindenhatósága

Igen, mert Isten szeretete azonos mindenhatóságával. Ez már itt-ott az Ószövetségben is megmutatkozik. Csak egyetlen jelenetre hívom fel a figyelmet: Illés Isten erejének megszállottja volt, lehívta a tüzes villámot az égből, hogy így bizonyítsa a pogányok előtt: az Úr erősebb, hatalmasabb, mint Baál (vö. 1Kir 18,36-40). Hogy ez istenkísértés volt, még ha a próféta szavára lejött is, hogy megmutassa erejét, mutatja, hogy Illésnek hamarosan nagy tisztuláson kell átmennie. Először is csalódnia kell az erős Istenben. Beersebába menekül, majd a pusztában a halálát kívánja (vö. 1Kir 19,4). Majd a tökéletes összeomlás után Isten elvezeti Hóreb hegyéhez és ott sorra megmutatja neki hatalmának jeleit: a szélvészt, a földrengést és a tüzet, de maga az Úr egyikben sincs benne, hanem csak az enyhe szellő suttogásában (19,11-13). Amikor tehát a világba lép ez a hatalom és erő, mint ahogy a legteljesebb módon Isten egyszülött Fiának megtestesülésével a világba lépett, és összeütközésbe kerül az evilági erőkkel és hatalmakkal, akkor gyöngének tűnik, és látszólag veszíteni kényszerül. Isten a világban gyönge, a világ vad erőivel szemben elbukni látszik, mert az ő mindenhatósága maga a szeretet. De ez a világ az ő teremtő szeretetétől függ létezésének gyökereiben: itt az ő hatalma. A világ erőinek gyöngesége éppen abban áll, hogy rombolni és pusztítani tudnak, de teremteni és feltámasztani nem, büntetni és bosszút állni tudnak, de megbocsátani és irgalmazni nem, önmaguk akaratának akár a másik megsemmisítése árán is érvényt szerezni tudnak, de mások létének éltető forrásai lenni képtelenek.

A vigasztaló Szentléleknek tehát három nagy vigasztalása van a számunkra: először is, hogy ő teremtő Lélek, akinek erejében az Isten létezésünket a semmiből hívta elő és fenn is tartja örökké. A második, hogy újjáteremtő Lélek: megsemmisíti, eltörli a bűnt, új életet ad nekünk, ezt azonban el is kell fogadnunk és fel kell használnunk. Harmadik vigasztalása, hogy megelevenítő Lélek, erről tanúskodik Húsvét örömhíre is: feltámasztotta Jézust a halottak közül, s benne a mi emberségünket is.

Az emberi történelem egy hatalmas csontmező. A világ hatalmasainak csontjai is mind ott fehérlenek a síkon, koponyáik mint kiszáradt dinnyehéjak hevernek a földön. Valamikor százezrek tapsoltak nekik, most mégis egyedül Isten szele, éltető lehelete képes megeleveníteni őket. Íme, az Isten gyöngesége és hatalma, íme az ő állandó vigasztalása ebben a halálra szánt, mulandó világban.

Barsi Balázs OFM

Forrás: Vigilia

"Miért van szenvedés a világban, ha Isten létezik és jó?" - nyílt este az Emmánuel Közösséggel

A Szentlélek az Egyházban

I. A Szentlélek - új szemléletben

A II. vatikáni zsinat óta a katolikus Egyház teológiája - az előző évszázadokhoz hasonlítva - új módon beszél a Szentlélekről. (Bár ma is sokan vannak, akik számára ez az új szemlélet kevéssé ismert.) Korábban sokan úgy képzelték, hogy a Szentlélek csak a katolikus Egyházban működik, és természetesen így nem tudtak mit kezdeni, ha a Léleknek az Egyházon kívüli tevékenységét tapasztalták. - A mai teológia hangsúlyozza, hogy a Lélek a világ egész történelmében tevékenykedik (ha egy új teljességgel működik is pünkösd óta); hangsúlyozza, hogy pünkösd után továbbra is működik minden jóakaratú emberben és közösségben (bár egészen sajátos módon működik a keresztényekben). (vö. 23. rész 4; 53. rész)
Korábban sokan úgy képzelték hogy Krisztus az Egyházat valamiképpen végleges formában alapította, s a Szentlélek szerepe csupán az, hogy támogassa az Egyházat - elsősorban annak vezetőit, - hogy hűek maradjanak annak változatlan alapelveihez. - Ezzel szemben (a zsinat hangsúlyozta) a Szentlélek az Egyházat folytonos megújulásra hívja, s a Lélek eszközei e műben nemcsak a szolgálati papság tagjai, hanem minden megkeresztelt.

A Szentléleknek minden hívőre való kiáradásáról már az Ószövetség is tudott. Joel próféta így beszél az Úr szavát közvetítve:

Azokban a napokban “kiárasztom Lelkemet minden emberre,
fiaitok és lányaitok prófétálni fognak,
véneitek álmokat álmodnak,
ifjaitok meg látomásokat látnak.
Sőt még a szolgákra és szolgálókra is
kiárasztom Lelkemet azokban a napokban.” (Jo 3,1)

S a Szentírás, különösen az Apostolok Cselekedetei beszámol arról, hogy a Léleknek ez az egyetemes kiáradása megvalósult Jézus halála-feltámadása, illetve pünkösd után... És hogy nemcsak az apostolok, hanem mindenfajta megkereszteltek megkapták a Lelket és rendkívüli adományait. (Érdemes erre figyelve elolvasni az ApCsel megfelelő részeit: pl. 4,31; 5,32; 6,10; 8,13, 15-17.39; 9,18; 10,44-48; 12,28; 13,2. 4. 9. 52; 16,6; 19,6-7; 21,10-11; vö. 1 Kor 14,1-40.)
Hogyan működik tehát a Szentlélek az Egyházban?

II. A Lélek Egyháza

1. A Szentlélek és a megújulás

Az Egyház teljességgel pünkösdkor született meg. A Szentlélek eljött, hogy folyamatossá tegye a történelemben Krisztus jelenlétét és művét. Az Egyházat Ő tartja meg és vezeti az igazságban. (Jn 14,26; 16,13)
Az Egyház mint emberekből álló közösség, nem azonos Krisztussal, nem azonos Isten országával: bűnösök közössége. Mégis szent, mert a Szentlélek hatja át és egyesíti Krisztussal. (vö. 25. rész 5)
Az Egyház emberi voltából következik az is, hogy folytonos megújulásra szorul. A Lélek - a “túllépés”, megújulás Lelke - teszi képessé, hogy túllépjen az emberi korlátokon, történelmi mulasztásokon és folyton megújuljon Krisztusban.
Példaként gondoljunk csupán korunk nagy megújulásaira: pl. a II. vatikáni zsinatra vagy korunk egyházi megújulásaira, mozgalmaira, amelyeket látva a legutóbbi pápák ismételten egy “új pünkösdről” beszélnek.

2. Sokféleség és karizmák

A Szentlélek az egyes keresztények által is működik, vezeti és újítja meg Egyházát. Nekik osztja sokféle adományait, hogy ezek segítségével betöltsék küldetésüket, illetve felépítsék Krisztus testét, a krisztusi közösséget. (vö. Róm 12,5-8; 1 Kor 12,5-31) - A Léleknek ezeket az ajándékait, amelyeket a keresztény közösség építésére ad, karizmáknak hívjuk.

a.) A zsinat Egyházról szóló dokumentuma így ír a karizmákról, amelyekben minden keresztény részesülhet: “A Szentlélek Isten népét nemcsak a szentségek által és a papi szolgálatokkal szenteli meg, hanem ajándékait ’tetszés szerint juttatva kinek-kinek’ (1 Kor 12,11) sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között... Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle munkák és feladatok vállalására, az Egyház megújhodása és tovább építése érdekében... ezeket a karizmákat akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűek és gyakorta előfordulók, hálaadással kell fogadni, mert mindig időszerűek és hasznosak az Egyházban”. (11. p.)

b.) Karizmákról beszélhetünk olyan látszólag természetes szolgálatok vagy megbízatások esetében is, amelyeknek célja az egyházi közösség felépítése, s amelyekben a Szentlélek külön kegyelmekkel erősíti meg hordozóit. Így beszélhetünk az összes megkereszteltek, illetve a papok vagy püspökök (s általában az egyházi elöljárók) karizmájáról. Ők mindannyian a Szentlélek sajátos kegyelmében részesülnek, hogy erejüket felülmúló hivatásukat jól betölthessék. - Szent Pál beszél a tanítás, a buzdítás, a vigasztalás, a kormányzás karizmáiról. (1 Kor 12,28; Róm 12,6-8)

c.) A karizmák között vannak rendkívüli adományok. - Jézus megígérte, hogy a Lélek majd rendkívüli kegyelmek kíséretében jelenik meg övéiben. Megígérte, hogy akik hisznek benne, nagyobb dolgokat fognak cselekedni, mint Ő maga. (Jn 14,12) Valóban a mélyen hívők vagy a szentek életében az első időktől napjainkig találkozunk rendkívüli képességekkel: csodatevésekkel, gyógyítással, nyelveken szólással, jövendöléssel. (vö. 1 Kor 12,4-11)
De - láttuk - a rendkívüli képességek nem öncélúak: az Egyház egységének építését hivatottak szolgálni. - Voltak ugyan már az ősegyházban is olyan keresztények vagy kisebb közösségek, akik vagy amelyek rendkívüli képességeiket úgy akarták felhasználni vagy értelmezni, hogy az nem volt harmóniában az egyházi közösséggel. Magatartásukat Szent Pál elutasította. (1 Kor 14; 12,31-33)
- Ha tehát valaki azt állítja, hogy a Lélektől kapott karizmákat, s mégis megbontja az Egyház egységét, akkor az vagy nem a Szentlélektől kapja képességeit (hanem emberi eredetű jelenségeket, képességeket mutat be isteni eredetűnek), vagy visszaél a kapott kegyelemmel, és rövidesen el fogja veszíteni azt (hiszen a Szentlélekkel, az egység Lelkével nem lehet “visszaélni”. (Vö. 33. rész olvasmányát a szektákról)

d.) Amint a Szentlélek minden ajándéka, úgy kezdetben a karizma is csíraként van jelen minden keresztényben. S ez a csíra a Szentlélek kegyelme és az egyéni közreműködés által, annak mértékében bontakozik ki. Karizmatikus egyénnek szorosabb értelemben azt nevezzük, akiben kibontakozott a Szentlélek adománya, s az érezhetően jelentkezik életében. (Gondolj XXIII. János és II. János Pál pápára vagy Roger Schutzre, Chiara Lubichra és Teréz anyára.)

3. Egység és “hivatalviselők”

A Szentírás kiemeli, hogy a Szentlélek különösképpen eltöltötte és vezette az apostolokat. Jézus nekik ígérte meg, hogy elküldi az igazság Lelkét, “aki mindörökre velük marad”, “aki elvezeti őket a teljes igazságra”. (Jn 14,16; 16,13) Pünkösdkor elsőnek ők kapták meg a Szentlelket és igehirdetésüket a Lélek indítására kezdték el. (ApCsel 2,4; 4,31) A Szentlélek által kapták a küldetést és a bűnbocsátásra való megbízatást. (Mt 10,20; Lk 12,12; Jn 20,22) A Lélek irányítása mellett végezték apostoli munkájukat, az Ő indítására cselekedtek. (vö. ApCsel 8,29; 10,19; 13,21; 13,50-52; 16,6-7; 20,22-24 stb.)
Az apostolok tudatában is voltak, hogy a Lélek vezeti őket. Szent Pál hangsúlyozta: “Igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyításából, hogy hitetek ne emberi bölcsességen, hanem Isten erején alapuljon”. (1 Kor 2,4) Az apostoli testület pedig így merte megokolni döntését: “A Szentlélek és mi magunk úgy tartottuk helyesnek, hogy...” ezt és ezt az útmutatást adjuk. (ApCsel 15,28)

Jézus azért jött a földre, hogy meghívja a világot a Szentháromság életébe és egységére. Azért alapította az Egyházat, hogy Isten szeretetének és az egységének jele és kovásza legyen a világban. És azért küldte a Szentlelket, hogy általa megvalósuljon először az Egyház, majd a világ egysége. (vö. 35. rész)
A Szentlélek azáltal is biztosítja az Egyház egységét - a hívek, illetve a karizmák sokfélesége közepette, hogy “megkülönböztessék az igazság lelkét és a tévedés lelkét”. (1 Jn 4,6; vö. Jn 14,7; 16,12-13); illetve garantálja, hogy aki velük egyetértésben cselekszik, az Jézus útján jár. (vö. 31. rész) - Az apostolok és utódaik a Lélek által tudják megvalósítani küldetésüket: az Egyház egységesítését és Isten tervének megfelelő vezetését. A Lélek biztosítja azt is, hogy az Egyház ne juthasson lényegi kérdésekben tévedésbe.
Az egyházmegye vezetője a püspök. Az ő feladata a helyi Egyház összefogása, egységesítése. Nem véletlen, hogy a nyugati Egyházban a bérmálás szentségét a püspök vagy képviselője szolgáltatja ki. Ez is jelenti, hogy a bérmálkozó elkötelezi magát az Egyház vezetői iránti engedelmességre, ill. az ő vezetésük alatt az Egyház egységének ápolására.
A mondottakból következik, hogy a Léleknek az Egyházban való működése szempontjából kétféleképpen lehet véteni a Szentlélek ellen. Ha egy keresztény saját karizmájára vagy a Lélek indítására hivatkozva nem az Egyház egységét építi. Ez jelzi, hogy igazában nem hisz a Szentlélekben, az egység Lelkében, aki vezeti az Egyházat s annak “egységesítőit”. (vö. 32., 33. rész) És ha egy hivatalviselő nem vesz tudomást arról, hogy a Szentlélek minden keresztényt részesíthet adományaiban, illetve hogy az Egyház küldetésében való részvétel vagy pl. “az apostolkodás joga és kötelessége minden hívőnek”. (A világiakról 25; vö. 1 Tessz 5,19)

III. Légy a Lélek eszköze!

a) Benned is vannak képességek, amelyeket az Egyház javára kamatoztathatsz. Ha a közösség iránti felelősségben élsz, a Lélek sajátos karizmákban is részesíthet, hogy még alkalmasabbá válj a közösség építésére.
A hét bérmálkozási feladataként nézz körül: gondold meg, mit tehetnél egyházközségedben! Lehetőleg végezz valamilyen konkrét szolgálatot, pl. látogasd meg egy hittanról elmaradt társadat, segíts a templom vagy a liturgia szépítésében, vagy a kisebbek hittanjának szebbé tételében stb!

b) Imádkozz e héten az Egyház és a világ egységéért! Imádkozz az Egyház vezetőiért: a pápáért, püspöködért, papjaidért, hogy a Szentlélek jó eszközei legyenek az Egyház egységének munkálásában! (Fogjatok hozzá közösen egy lelki csokor gyűjtéséhez a bérmáló főpap számára!)

Összefoglalás

1. Mire figyelmeztet az, hogy a püspök vagy megbízottja bérmál?
Arra, hogy a keresztény tanúságtétel csak a püspökkel és az egyházi elöljárókkal egységben lehet hatékony.

2. Mik a karizmák?
Karizmák a Szentlélek kegyelmi adományai, amelyeket sajátosan a keresztény közösség építésére ad.

Válaszolj!

1. Mennyiben új korunk szemlélete a Szentlélekről?
2. Mi a szerepe a Szentléleknek az Egyház megújulásában?
3. Kik részesülhetnek karizmában?
4. Mondj természetesnek tűnő és rendkívüli karizmákat!
5. Milyen karizmatikus személyeket ismersz korunkban?
6. Hogy biztosítja a Szentlélek az Egyház egységét a karizmák sokféleségében?
7. Mi a véleményed arról, aki karizmatikusnak mondja magát, de szakadást támaszt az Egyházban, a közösségben?

Feladat

1. Imádkozz az Egyház egységéért, az egyházi elöljárókért! (Csináljatok lelki csokrot a bérmáló főpapnak! - Vö. 32. rész Tudod-e? 3.pont.)
2. Végezz konkrét szolgálatot egyházközségedben!

Dr. Tomka Ferenc

Forrás: Találkozás a kereszténységgel - Tomka Ferenc atya honlapja

Papi hivatás és karizmatikus megújulás

Papi tanúságtételek a karizmatikus megújulással való találkozásról

Hivatásom - Fülöp László atya

1978. április 29-én születtem Alsósófalván. Református templomban részesültem a keresztségben, de később, amikor szüleim elváltak, és Parajdra költöztünk, édesanyám szülei római katolikus nevelésben részesítettek: hittanórára járattak és minden vasárnap elvittek a templomba. Az általános iskola befejezése után inasiskolába nyertem felvételt. Ennek elvégzése után beiratkoztam egy szakiskolába, de itt betegségem miatt csak egy évet végeztem el. Ezen évek alatt rájöttem arra, hogy hosszú távú fizikai munkára nem vagyok alkalmas. Ezért a nyári vakáció után felvételiztem a Korondi Elméleti Líceum matematika-fizika szakára. Érettségi után egy jótevőm bátorítására elvégeztem egy növényvédő technikumot. Ettől kezdve arra készültem, hogy elhagyom Romániát, és egy nyugati országban próbálom az anyagi helyzetünket jobbá tenni. Amikor a Gyergyószentmiklósi Caritason keresztül indulhattam volna dolgozni Svájcba, vízválasztó esemény következett az életemben: fél éves betegség. Többszöri műtét után azt éreztem, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, addigi terveim romba dőltek, nem láttam életem értelmét. Marosvásárhelyen a kórházban mindezt megosztottam egy adventista asszisztensnővel, aki ekkor beszélni kezdett nekem Jézusról, az ő szavaival vigasztalt. Addig Istent nem ismertem, számomra a szentmise is kényszerűség, ceremónia, érthetetlen, megfoghatatlan titokzatosság volt. Ez a személyes beszélgetés kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, sokat vívódtam, megpróbáltam a számomra ismeretlen Istenhez fordulni, és azt kértem tőle, hogy szabadítson ki ebből a tarthatatlan állapotból, én nem akarok ilyen körülmények között élni, hanem az igazság keresésének szeretném szentelni az életemet. Eldöntöttem, hogy ezután őszinte keresztény akarok lenni, aki számára a hit nem képmutatás, hanem életmód, értékrend, világnézet. Ez a találkozás számomra csodálatos élmény volt, az életfelfogásomban, erkölcsi magatartásomban pedig radikális változást eredményezett. Miután a kórházból hazavittek, szereztem magamnak egy Szentírást, és ettől kezdve életemet Isten igéje befolyásolta. 2002-ben felvételt nyertem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. A szemináriumi élet első négy éve biztosította számomra azt a keretet, amelyben lelkileg is, szellemileg is tudtam készülni a lelkipásztori életre. Mégis a korszellem hatására a gyakorlati évre úgy távoztam, hogy meg szerettem volna győződni, nincs hivatásom. Féltem az elköteleződéstől. Mivel a plébánián megszűnt a kötelező imaprogram, amit a szemináriumi élet keretei biztosítottak, megszűnt a személyes imaidőm is. Az imádság elhanyagolása következményeként tékozló fiú módjára kezdtem élni, így lassan megszűnt az Istennel való személyes kapcsolatom. Nehéz volt az oltárnál állva úgy beszélni a szerető Istenről, hogy tudtam, nem élek az Ő jelenlétében. Körülbelül a negyedik hittanórán egy másodikos fiúcska megkérdezte tőlem: "Tisztelendő úr mikor beszél nekünk Jézusról"? Ez a kisfiú ébresztett rá arra, hogy olyan valakit képviselek, akit nem is ismerek személyesen. Egyre több csalódás következett az életemben. Több barátomnak el is mondtam, hogy ott akarom hagyni a Teológiát, de nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy a fontos eseményeknél addig nem dönthetek, amíg káosz van az életemben. Eddigi életem legnagyobb fordulópontjának azt tekintem, amikor Csíkszeredában meghívtak egy Fülöp-kurzusra. Gyanakodva mentem el, mert a karizmatikus lelkiségi mozgalmat többen szektának állították be. Rám mégis olyan nagy hatással volt, hogy megváltozott egész lelki életem. Megtapasztaltam az Atya szeretetét, ami úgy érzem, többet ér mindennél. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy Jézus úgy szeret engem, ahogy vagyok! Isten új emberré formált: addig a prédikációimban mindig másokra hivatkoztam, azóta tudok úgy beszélni Jézusról, mint aki naponta formálja az életemet, jelen van az életemben. Boldoggá tesz a tudat, hogy Isten eszköze lehetek. Jelmondatom: "Az Istent szeretőknek minden a javukra válik" - (Róm 8,28) - e mondat nagyon a szívembe vésődött és meghatározza mindennapjaimat, világnézetemet.

Hivatásom - Rusti Alexandru atya

Ez a nevem, vagy egyszerűen magyarul: Sanyi. Jászvásárban születtem (1981-ben, tehát mindjárt 28 éves leszek) és Besztercén, Észak-Erdélyben nevelkedtem. Itt, a katolikus templomban találkoztam először a magyar kultúrával és vallásossággal, de csak később, az egyetemi évek alatt fogtam neki tanulni is a magyar nyelvet. Szüleim elváltak, én és a húgom édesanyámmal maradtunk. Van egy mostoha kisebb húgom is. Hála Istennek a kapcsolatunk édesapámmal jó. Az elemi iskolát Jászvásárban végeztem, a gimnáziumot és a líceumot Besztercén. Képzőművészeti líceumba jártam. Ezután Kolozsvárra mentem, de nem folytattam a művészpályát, úgy gondoltam, abból nem lehet megélni Romániában. A terveim szerint mentem volna külföldre dolgozni, mint bármelyik "normális" román fiatalember. De azelőtt kellett művelődnöm is egy kicsit, gondoltam én. Hűséges ministráns voltam, annak ellenére, hogy elég rossz fiú módjára éltem. Tehát érdekes módon szerettem az egyházat, és a plébánosom ötlete szerint beiratkoztam a kolozsvári teológiai képzésre. Természetesen nekifogtam tanulni a magyar nyelvet, hogy alkalmazkodjam. Két egyetemi év elmúltával, érdekes módon (vagyis nem nagyon lehet körülírni, hogyan hatott rám, a lelkemre) megkaptam a hivatás kegyelmét Istentől. Mérges voltam - miért pont én, miért kell én pap legyek, nem talál hozzám stb. Az volt a gond, hogy a papság cölibátussal jár, s ez semmiképp nem tetszett nekem. Végül is két hónap belső vívódás után elfogadtam - és boldog voltam. Istennek nem lehet nemet mondani, belülről elég az ember másképpen. Meg kellett szakítsam a kapcsolatot az akkori barátnőmmel. Nem volt könnyű dolog. Na és így kezdődött egy új életszakasz: Gyulafehérvár, hét év szeminárium. Meg kell mondjam, hogy én olyan fiatalember voltam, aki nem éppen angyalka. Vagyis - szabados, könnyelmű, cinikus, ironikus, beképzelt, "művész" stb. Nehéz volt megszokni a fehérvári életet, meg a fehérváriaknak is nehéz volt megszokni engem. Szegény elöljárók! Most, ha visszagondolok, belátom, hogy "kemény dió" voltam számukra. Hálás vagyok türelmükért. Látszólag elfogadtam a cölibátust, a szabályokat - "mert így muszáj" -, de igazán, belsőleg nem így volt. Sokat vívódtam ezzel az első három év alatt. Azután a könnyelműségem győzött, s lemondtam a harcot. Kezdtem mondani magamban - hát ez normális, emberi dolog, lehet így is végezni a dolgokat, nemcsak én vagyok ilyen stb. Nem akartam látni, hogy az ilyenfajta kettősség lelkileg megöli az embert. Mondogattam magamban, hogy én nem tudok ezzel megbirkózni, nem vagyok képes, bennem másképpen folyik a vér, én igazi férfi vagyok. A lényeg az, hogy nem akartam, mert ha az ember nem akar, akkor Isten se segít. Az elöljárók előtt tudtam mutatni, hogy nem is én vagyok a legrosszabb fiú, mert jól ment a tanulás nekem, sok tízesem volt - okostojás voltam. Persze, nagyon gőgös is voltam ezért - senki sem tudott olyan gyorsan s jól tanulni, mint én. De lelkileg száraz és savanyú voltam. Nem foglalkoztam a sok lelki kinccsel, amit a lelkiatyák ajánlottak. A szemináriumban csodálatosan lehet növekedni lelkileg, minden biztosítva van, de én mit se törődtem ezzel. Persze úgy indokoltam: itt semmi se jó, ezek nem is tudnak minket segíteni, az egész hülyeség stb. Úgy múlt el az első négy év, hogy az volt a fontos, hogy én menő fiú legyek. Lelkileg nem fejlődtem, csak tudásban. A gyakorlati év friss levegőt hozott a lelkembe. Találkoztam jó emberekkel, kezdtem jobban érezni, milyen fontos, hogy jó pap legyek. Csíkszeredában első félévben igen sok szeretetet és elfogadást tapasztaltam - ez nagy hatással volt rám, Isten kegyelme kezdett mélyebben működni bennem. Második félévben Vicében árva gyerekekkel foglalkoztam. A plébános ott nagyszerű pszichológus. Az árva gyerekek szeretete s a plébános bölcsessége csodákat műveltek a lelkemben - természetesen Isten használta őket. Következett az 5. év, visszajöttem a szemináriumba. Kezdtem lenyugodni, változtatni a viselkedésemen, a dolgok kezdtek jobban menni. Óriási segítség volt számomra a spirituális, aki szintén nagyszerű pszichológus. Kezdtem rendszeresen járni hozzá, hetente legalább egyszer, és tényleg kezdtem fejlődni lelkileg s erkölcsileg. Felnőtté váltam, nyugodt s mérsékelt lettem, s amikor azt hittem, hogy tényleg jól állok, akkor jött a nagy csapás - bár ez is igen fontos lecke volt Isten részéről az életemben. Nagyon szerelmes lettem, egyszerűen alig tudtam lélegezni. Isten kegyelméből nem hoztam döntést, mert akkor biztos abbahagytam volna a teológiai tanulmányokat. Mindenesetre semmi nem érdekelt a Teológián, nem tudtam koncentrálni semmire, csak vártam a vakációkat, hogy azt a lányt lássam, akibe szerelmes voltam. Diakónusszenteléskor éreztem, hogy kettészakadok. Bár a szentelésnek örültem, nem tudtam nyugodni a szerelmem miatt. Csak később, szentelés után sikerült Isten kegyelméből fájdalmasan elrendezni ezt is. Sokat tanultam ebből - s ezt nem negatíve fogalmazom meg, hogy mit ne tegyek. Megtanultam, mik a gyengeségeim, megtanultam elfogadni sok mindent, ami bennem van, és megtanultam még jobban tisztelni a nőket. Bár az előző években is Isten elhalmozott engem a kegyelmével, bár én nem láttam ezt, szerintem az utolsó év csodálatos volt számomra. Tulajdonképpen a sok minden, ami összegyűlt az előző években: tudás, élettapasztalatok, most felvirágzott. Egyszerűen Isten rám öntötte a kegyelmet, egy nagy vederrel! Két osztálytársam, akik számomra olyanok, mint a testvérek, már korábban csatlakoztak a karizmatikus megújuláshoz, és bennük láttam igen nagy, pozitív változásokat - így kíváncsi lettem erre. Azelőtt én ellene voltam a karizmatikus mozgalomnak - így volt divatos -, "én komoly, férfias pap akarok lenni, nem lebegni!" Azután megenyhültem, vagyis egyszerűen nem törődtem velük, mintha ez jobb lett volna. Végül én is részt vettem a Fülöp-kurzuson, ahol minden előítéletem eloszlott - hát ezek igazi katolikusok, ezek igazán keresztény módon élnek, lám, lehet élni a Szentírás szerint. Ismerkedtem nagyszerű emberekkel, akiknek az életpéldája megérintette a lelkemet. Azután más lelki kurzusokon is részt vettem, és erős lelki fejlődés és gazdagodás indult meg bennem. Nem blamálom egyáltalán a Teológiát, mert én voltam az együgyű, aki nem élt a lehetőségekkel, de az én esetemben az, hogy én is csatlakoztam a karizmatikus mozgalomhoz, döntő volt az életemben. Ez, mint az eső s a sok mag, ami bennem volt, amit a Teológián kaptam (tudás, tapasztalat stb.), kezdett végre gyümölcsöt hozni. Konkrét példák: elfogadtam a cölibátust, rájöttem, hogy családdal vagy család nélkül, a boldogság csak Istentől jöhet; döntöttem a tisztaság mellett; más íze van az imának, a Szentírásnak; másképp prédikálok; tanultam igazán megbocsátani; sokkal türelmesebb vagyok, békésebb stb.; teljes szívemből szeretem a liturgiát; örömteli az életem, élő kapcsolatom van Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy szent vagyok, vagy annak hiszem magam, vagy hogy "lebegek", hanem egyszerűen most Isten kegyelméből tudok igazán keresztény módon élni, félelem nélkül. Boldogan várom a papszentelést, jó pap akarok lenni, így szolgálni Istent s az embereket. A karizmatikus megújulás szerintem konkrét válasz a katolikus egyházon belül a 21. század problémáira. Jelmondatom: "Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az Ő útját" (Lk 1,76). Mit is mondjak - ez a dolgom, hogy az Úr előtt egyengessem az utat! Ennyi!

Forrás: EKKM