2014. március 25., kedd

Ím Gábor angyal megjelent



Ím Gábor angyal megjelent és így köszönté Máriát:
Te Istengyermeket fogansz, kinek neve lesz Emmánuel.

1. Mindent az Úrtól kaptam én és Őt szolgáltam eddig is.
Történjék szavaid szerint velem örök időkön át.

Ím Gábor angyal megjelent és így köszönté Máriát:
Te Istengyermeket fogansz, kinek neve lesz Emmánuel.

2. Gyermekként jött az Úr közénk, kit ím szűzen szült Mária.
Mindnyájunk életét ismeri, örömünk és bánatunk.

Ím Gábor angyal megjelent és így köszönté Máriát:
Te Istengyermeket fogansz, kinek neve lesz Emmánuel, és a neve lesz Emmánuel.


Forrás: Emmánuel Közösség

Velünk az Isten!


2014. március 15., szombat

A Szentlélek az életszentség előmozdítója

„Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13)
Miért kérünk? Azért, mert vágyakozunk valamire, amit nem birtokolunk. Isten és az Ő Szentlelke nincsen a birtokunkban, a Szentlelket ezért kérnünk kell, és ingyenes ajándékként meg is kapjuk.Hívjuk ezért a Szentlelket, hogy Ő tegyen szentté bennünket! Minél inkább engedjük, hogy elteljünk a Szentlélekkel, annál jobban szentté tudunk válni.
Téves az felfogás, miszerint az életszentséget az ember a saját erőfeszítése által tudja elérni; csak kitartóan és szorgalmasan neki kell látnia egyre tökéletesebbé tennie magát. Biztosan nem igaz, hogy egy általunk eldöntött életprogram megvalósításával válhatunk szentté. Bár nélkülözhetetlen részünkről a kitartó küzdelem, de a feladat meghaladja emberi erőnket. „Nélkülem semmit sem tehettek.”  Ezért a Szentlélek segítsége nélkül lehetetlen ezt elérnünk. A csúcsra jutáshoz én csak egy kis rész tudok hozzátenni.
Ahogyan megtapasztaljuk a korlátainkat, egyre inkább rájövünk arra, hogy Isten kezébe kell átadnunk a kormányt. Egyedül Isten ismeri minden ember útját. Ezért a megszentelődés legnagyobb akadálya lehet, ha ragaszkodunk a saját tökéletességünkről alkotott képhez. Amit Isten akar megvalósítani velünk kapcsolatban, az mindig más, mint amit mi el tudunk képzelni. Mindig zavarba ejtő, de végtelenül szebb, mert egyedül Isten képes teljesen egyedülálló remekművet teremteni.
Emiatt, ha valaki szentté akar válni, akkor nem elegendő, hogy csupán követi a mindenki számára érvényes általános irányelveket. Tudnom kell, hogy mit vár tőlem az Egyház vagy a Mozgalom, de ezen túlmenően meg kell, hogy halljam Isten nekem szóló, személyes vezetését. A szentté válás nem egy eszményképhez való hasonulásban valósul meg, hanem az Isten sugallataihoz való belső hűségben.
Ha egy eszményképhez akarunk minden erőfeszítésünkkel igazodni, akkor annyi parancsolatot kell betartanunk, annyi erényt kell gyakorolnunk, hogy lehetetlen minden fronton helytállnunk. Fontos tehát tudni, hogy életünk egy adott pontján melyik erénynek adjuk az elsőbbséget. Nem a mi elképzelésünk, hanem valóban Isten akarata szerint, mert az sokkal hatékonyabb lesz. És ez nem mindig az, amire mi gondolunk! Gyakran teszünk hatalmas erőfeszítéseket, hogy egy bizonyos dologban növekedjünk, miközben Isten mást kér tőlünk. Előfordul, hogy bőszen törekszünk kijavítani egy jellemhibánkat, holott Isten éppen azt szeretné, hogy szelíden és alázattal fogadjuk el önmagunkat.
A kegyelem sugallatai ezért nagyon értékesek, mert segítenek helyesen eligazodni. Nélkülük egyes területeken feladnánk a küzdelmet, más területeken pedig túl sokat követelnénk magunktól, ami ugyanolyan súlyos hiba. Ezért, mivel nem elegendő csupán szabályokat és ideákat követni, nagy szerepe van a személyes istenkapcsolatomnak, hogy meghalljam, mire hív az imádságban Isten. A szabályok és keretek adta biztonságon túl Istenre kell építenem a legfőbb biztonságomat!
Mit tehetünk azért, hogy az Úr minél jobban részesítsen minket sugallataiban? Vágyakozni kell rá és kérni: „Azt mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Lk 11,9) Emellett pedig erősen határozzuk el, hogy semmit sem tagadunk meg Istentől, éljünk gyermeki engedelmességben. Önmagam helyett Istent állítsam a középpontba!
Hogy ezt elérhessem, a kis dolgokban való hűséggel kell kezdenem (pl. állapotbeli kötelességek). Ez az, ami kellő gyakorlással megerősít abban, hogy életem minél több eseményében képes legyek az Istenhez való hűség mellett dönteni és ebben kitartani. „Aki a kicsiben nem hű, a nagyban sem az.” Valahányszor hűségesek vagyunk a Szentlélek indításaihoz, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának, mégha a legjelentéktelenebbnek tűnő dologról is van szó, ez a hűség a kegyelem és erő növekedését eredményezi az életünkben. Végül a kegyelemnek ez a növekedése bennünk képessé fog tenni minket mindannak a jónak a megvalósítására is, amihez korábban még nem volt erőnk. „Jól van te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád.” (Mt 25,23)
Igyekezetünk az engedelmességre ne váljon azonban aggodalmaskodássá! Természetes, hogy ez nem sikerülhet mindig, ezért sose a félelem motiváljon, hanem mindig a szeretet, az Istenbe vetett bizalom! Isten szemében az őszinte szándék a legfontosabb. Engedjük, hogy a Szentlélek fogja a kezünket ezen az úton, de ne aggályosan keressük Őt. Nem kell minden pillanatban görcsösen figyelnünk a Szentlélekre! Sokszor nem közvetlenül, hanem az embereken és az eseményeken keresztül szól hozzánk.
Az Istennek való engedelmesség kiváló iskolája, ha megtanulunk az embertársainknak engedni. Nem gondolhatjuk, hogy képesek vagyunk engedelmeskedni Istennek, miközben képtelenek vagyunkodaadni magunkat embertársainknak, és ehelyett a saját elképzeléseinket és vágyainkat követjük. Hiszen mindkét esetben ugyanazt az akadályt kell leküzdenünk: az önmagunkhoz, a saját akaratunkhoz való ragaszkodást. Ha csak akkor tudok alkalmazkodni az emberekhez, ha kedvem van, akkor hogyan lennék képes alkalmazkodni Isten akaratához? Az emberek iránti alázat a Szentlélek iránti alázatunk feltétele is.
Az engedelmesség fontos formája az „események iránti engedelmesség” is. Ha képesek vagyunk rá, hogy békességgel és szeretettel beleegyezzünk mindabba, amit az élet elénk hoz, akkor Isten el fog halmozni szeretetével a szívünkben megszólaló Szentlélek által. Az élet nehéz helyzeteit ne csupán elszenvedjem, hanem szabad akaratommal fogadjam el, és engedjem, hogy Isten mindent a javamra fordítson!
Ha mindezeket a gondolatokat alaposan megfontoljuk és életünkben gyakoroljuk, akkor fokozatosan kialakul és megszokottá válik bennünk egy Istenre figyelő beállítottság. Ennek jellemzői: az Isten utáni vágy, a belső béke, az imádság és a bensőnkben való történésekre való figyelem. Ez az Istenre hangolódott lelkületünk teszi lehetővé, hogy ha szívünkben feltámad a Szentléleknek egy sugallata, akkor azt ne fojtsuk el, és ne vesszen bele mindenféle más késztetések és indulatok alapzajába, hanem emelkedjék fel a tudatunk szintjéig, és ismerjük fel benne az isteni indíttatást.
„Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14,9) Mi mennyire vagyunk képesek a Szentlélek sugallatain keresztül felismerni Jézust, aki elvezet bennünket az Atyához?
Fejéregyházi Tamás LC
Elhangzott 2014. február 18-án, a Regnum Christi – Lelkiesték keretében
Az előadás forrásanyagául szolgáló mű: P. Jacques Philippe: A Szentlélek iskolájában (Nyolc Boldogság Közösség, Homokkomárom)


Forrás: Regnum Christi


2014. március 12., szerda

Vesék és szívek vizsgálója



„De te, Seregek Ura, igazságos ítélettel ítélsz; te a vesék és a szívek vizsgálója vagy. Engedd látnom, miként állsz rajtuk bosszút, mert terád bíztam ügyemet.


Jer 11, 20

2014. március 9., vasárnap

Emiliano Tardif atya a gyógyításról és a karizmákról

1. Miben áll pontosan a gyógyítás adománya?
A gyógyítás adománya, csakúgy mint a többi karizma, a Szentlélek megnyilatkozása. Pál apostol azt mondja: „Ki ki a közösség javára kapja a Lélek ajándékait." Ezek után kilencet felsorol: A bölcsesség adománya, a Indás adománya, a hit, a gyógyítás adománya, a csodatévő hatalom, a prófétálás, a szellemek elbírálása, a többféle nyelv adománya, a nyelvek megfejtése (vö. 12,8-1).
Atyám, de azt mondják, hogy ezek a rendkívüli karizmák csak az Egyház életének kezdeteire voltak... és hogy most már nem szükségesek...
De hát ki mondta ezt? Akkor a fenti felsorolásban a Pál apostol által említett hit is csak az Egyház életének kezdeteire volt? A II. Vatikáni Zsinat úgy beszél ezekről a rendkívüli adományokról, mint amelyek ma az Egyház részét képezik (vö. Lumen Gentium 4 és 12). Egyébként Ratzinger bíboros a Beszélgetés a hitről könyvében így ír: „A racionalista szkepticizmus által kiszárított világ szívében a Szentlélek új megtapasztalása született meg, mely mint megújulási mozgalom kiáradt az egész világra. Amit az Újszövetség mond a karizmákról minta Lélek eljövetelének látható jeleiről, az már nem csupán meg nem ismétlődő régi história: ennek a történetnek ma élő időszerűsége van." (132-133.o.)
2.   A mai katolikus egyházban a karizmáknak miért nincs még polgárjoguk, miközben számos evangéliumi egyházban többnyíre elfogadottak?
Különböző szempontokat kell kiemelnem:
a. Nekem úgy tűnik, hogy Egyházunk sokat katekizál és keveset evangelizál. Annak meghirdetését, hogy Jézus él, jelek kísérik, de más-más arányban, attól függően, hogy hitigazságokat vagy hitelméleteket tanítunk Azon a napon, amelyen jézust nyíltan mint Megmentőt és Urat fogjak hirdetni, csodákat fogunk látni az égben és jeleket a földön.
Számomra a problémát nem a karizmák hiánya jelenti. Ez csak a következménye. A probléma gyökere ott van, hogy már nem hirdetjük a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak megváltói halálát és dicsőséges feltámadását.
b. Másrészről beleestünk a pelagianizmus kísértésébe: azaz Isten művének megvalósításában csak emberi eszközöket használunk és csak természetes eszközökre számítunk. Amikor elemezzük a valóságot, elfelejtjük, hogy annak hatalmával számoljunk, Aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. Az egyház feladata egy olyan küldetést foglal magába, amely meghalad minden emberi erőt. Hogyan is lehetne megvalósítani azt a Szentlélek ereje nélkül? Sem a tudomány, sem a technika nem helyettesítheti a Szentlélek működését. Ne felejtsük, hogy „ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak" (vö. Zsolt 127,1).
c. A karizmák elutasítása adódhat abból is, hogy néha túlkapásokkal találkozunk. Én is ellene vagyok a torzulásoknak, de a konkoly jelenléte soha nem jogosít fel a búza kitépésére.
d. Egy olyan már régen eltemetett valami bukkan újra a szemünk elé, amivel nem tudunk mit kezdeni, nem tudjuk hogyan használni. De hamarosan természetes lesz. Remélem, nemsokára az lesz a természetellenes, hogy volt nap, amikor nem történt gyógyulás és az emberek csodálkozni fognak azon, hogy abban az időben Isten hatalma nem tudott megnyilvánulni.
e. Végül pedig szeretném megjegyezni, hogy már sok püspök nyitott ezekre a karizmatikus természetű megnyílvánulásokra, Csak három esetet említek meg:
Monsignore Rafael Bello, Acapulco érseke az egyházmegyéjében a megújulás tizenöt éve kapcsán egy nagyon szép pásztorlevelet írt „Új evangelizáció" címmel. Ez annyiban különbözik a többi püspöki írástól, hogy amíg azokban értékelik a megújulást és beszélnek róla, addig az érsek levelében azokat a gyümölcsöket akarta velünk megosztani, amelyeket személyesen kapott. Az 54. bekezdés így szól:
„Nagyszámú, a Szentlélek hatása alatt cselekvő igehirdető van. Örülök, hogy köztük említhetem az ilyen minőségében világhírű Tardif atyát, aki gyakran evangelizált Mexikóban. Barátunk ő, aki 1984-ben Acapulcóban a papi karizmatikus lelkigyakorlatot vezette. Prédikációjának, személyes illetve körleveleinek, csakúgy mint beszélgetéseinek a vezérgondolata az, hogy mennyire könnyű és hatékony a Szentlélek erejének segítségével folyó evangelizáció! Minden országban hallották „Isten csodás tetteiről beszélni és ámultak-bámultak valamennyien”. (ApCsel 2,11-12).
Csodálatos karizmája, a gyógyítás, hallgatók ezreit és ezreit vonzza, ő pedig ezt kihasználva fáradhatatlanul evangelizál. Úgy gondolja, mint Pál: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!'” (1Kor 9,16)
Melegen ajánlom »Jézus él!« könyvének csoportos tanulmányozását. Emiliano atya meggyőz minket arról, hogy a megújulás azért evangelizáló erő, mert tagjait elvezeti a Szentlélek ereje, adományai és karizmái előtti nyitottságra. Renard bíboros bevallotta Tardif atyának, hogy
a megújulás hozzásegítette a papokat és a püspököket annak felismerésére, hogy a hitetlenség és a racionalizmus akadályai a termékeny apostolságnak. A bíboros hozzátette:
„Síneket fektetünk a Szentlélek elé, hogy eszerint igazodjon, de Ő jóval túlszárnyalja ezeket. A Szentlélek nem követi a pasztorációs programjainkat. Nyilvánvaló, hogy szükségünk van pasztorációs programra, de az egésznek keresztül-kasul átjárhatónak kell lennie, hogy a Szentlélek használhassa vagy akár át is alakíthassa. Az Egyház szakadatlan pünkösd és nem pedig szakadatlan racionalizmus.
Ratzinger bíboros a korábban már említett könyvében kijelenti: »Az, ami reményre ad jogot az egyház egész területén - és pontosan a krízis középpontjában, a nyugati világ egyházában is- olyan új mozgalmak ki virágzása, amiket senki nem tervezett el, senki sem szólongatott, hanem egyszerűen csak a hit benső életerejéből fakadnak. Ami bennük, ha mindjárt zajtalanul is, bontakozik, az az egyház pünkösdjenek a hajnalát juttatja az ember eszébe. Például
a karizmatikus mozgalom, a Neokatekumenátus, a Cursillo, a Focolare, a Communione e Liberazione stb. (38. o.)
Végezetül pedig annyit, hogy a legutóbbi pápák nagyon szép dolgokat mondtak a megújulásról. A legszebben talán VI. Pál tette, amikor úgy fogalmazta meg a megújulást,
mint »az Egyház és a világ számára fennálló esélyt« (1975. május 19.)
3. Ön a karizmákkal való túlkapásokról beszél. Mik ezek?
A legfőbb probléma akkor keletkezik, amikor kiragadjuk a karizmákat az eredeti szövegkörnyezetükből. Márk evangélistánál láthatjuk: azt a felszólítást, hogy tegyék kezüket a betegekre és azok meggyógyulnak, megelőzi az igehirdetésről szóló vers „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtményein” (Mk 16,15-18). Azaz csodás jelek kísérik az evangélium hirdetését. Nem önmagukban léteznek, hanem akkor nyilvánulnak meg, amikor a Jézus Krisztusban való üdvösséget hirdetjük.
Máté a maga részéről így foglalja össze a küldetésre való megbízást: „…kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”(Mt 28,18-19). Azaz a gyógyulást a szentségi életnek kell követnie.
Tehát egy három szemű láncról van szó: Ige - gyógyítás - szentségek. Ha ez nem így van, akkor mindez meggyengül.
Szolgálatom kezdetén Kanadában meglátogatott egy pap és megkért, hogy vegyek részt az általa szervezett kongresszuson. Naivan igent mondtam. Azonban az egész kongresszus alatt irányította az imádságot, az énekeket, az összes tanítást mondta. Uralta a szentmisét, elmondta a prédikációt, még a hirdetéseket is ő tette közzé. Csak a nap végén kért meg arra, hogy imádkozzam a betegekért. Ott tanultam meg, hogy ne imádkozzam a betegekért, ha nem hirdethetem előtte Jézus kereszten való győzelmét és feltámadásának diadalát.
4.   Hogyan jött rá, hogy rendelkezik a gyógyítás adományával?
Az után, miután számos imacsoporiban imádkoztam a betegekért, 1973 november 18-án egy ízületi gyulladástól és ízületi bántalmaktól szenvedő férfi megkért, hogy imádkozzam érte. Az imádság végén botját elhagyva járni kezdett. Teljesen meggyógyult. Később megfigyeltem, hogy Jézus hogyan gyógyítja meg egyre többször a betegeket. Számomra így kezdődött egy meglepetésekkel teli élet: soha nem gondoltam volna, hová vezethet el Ő engem. Másrészről azt hiszem, hogy az én szolgálatom az evangelizálás. Amikor Jézust hirdetjük, amikor a kérügmát hirdetjük, akkor történnek ezek a jelek.
5.   Egy karizma megtanulható? Vannak technikái?
Azt nem mondanám, hogy megtanulható, de azt igen, hogy erősödhet. És minél inkább a betegek szolgálatába állítjuk, annál jobban fejlődik. Ez egy olyan ingyenes ajándék, amit ha nem használunk, nem fejlődik. De ha a betegek szolgálatába állítjuk, megerősödik, és egyre többször megnyilvánul. Ma sokkal több gyógyulást látok, mint öt évvel ezelőtt láttam ugyanazon körülmények között. A karizma használata megnöveli hitünket. Minél több gyógyulási látunk, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy mások is meggyógyulnak.

7.  Nem veszélyes egy olyan adomány, mint ez?
Mindenekelőtt ez egy adomány: azaz Istennek ingyenes ajándéka. A gyógyítás kizárólag Isten - minden emberi eszközt meghaladó - műve.
Másrészt az adomány a közösség javára adatott és nem annak, akinek megvan. Igencsak veszélyes lenne Isten dicsőségét egyedül a magam számára megkaparintani. Ügy még ítélet alá is kerülhet a gyógyítás adományával rendelkező: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? Én akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Takarodjatok tőlem, ti gonosztevők!" (Mt 7,22-23)
A közösség szolgálatába állítva ez egy értékes adomány. Ha elfogadjuk, hogy csak eszközök vagyunk, akkor épülünk. Mindazonáltal szerintem a legnagyobb haszna az, hogy növeli a közösség hitét, hogy felébreszti az alvókat, és hogy újraéleszti az evangelizáció szolgálatát, megmutatva a közlünk élő jézust.
8.  Atyám, ha Pál apostol azt mondja, hogy legfontosabb a szeretet, akkor miért tulajdonít ekkora jelentőséget a karizmáknak?
Nem én tulajdonítok neki, hanem Jézus (vö. 4,23). Pál apostol azt mondja, hogy az igazi apostolt a jelek jellemzik (vö. 2Kor 12,12). Inkább azt szeretném megkérdezni: Miért kisebbítik egyesek azt, aki Jézus számára nagy jelentőséggel bír?
Sajnos szembeállítják azokat, amik kiegészítik egymást. Az elvont szeretet nem létezik. Egy karizma gyakorlása, bármilyen legyen is az, közösségi szolgálat, következésképp ez maga a szeretet.
9. Tardif atyáról majdnem mindig mint különálló csillagról beszélnek. Egyedül dolgozik?
Azontúl, hogy a Szent nevezett szerzetesrend tagja vagyök, egy olyan 87 tagú közösséghez is tartozom, amelynek   Az élő Krisztus szolgálói" a neve. Bármilyen szolgálat, különösen ez, nagyon veszélyes, ha magányos lovagként végezzük.
Testvéreim a közösségben szeretnek és kijavítanak. Sokat tanulok tőlük. Nem csodálnak agyon. Egyszerűen a testvérük vagyok, akit segítenek életszentségre jutni.
Lelkigyakorlatokon nagyon szeretek másokkal együtt prédikálni, akik más-más nézőponttal járulnak hozzá az evangelizációhoz. Vagy házaspárokkal, akik a családot érintő témákat tudják úgy is tágyalni, ahogy én soha nem tehetném. Jelenleg egy laikus közösséggel dolgozom. Közösségünk 1981 -82-ben alakult; sok jóakaratú ember segítségével kaptunk egy házat Santo Domingo-ban, amely evangelizációs központ lett. A házat 1984 március 19-én áldották meg, és március 25-én megkezdődött a legszentebb Oltáriszentség imádatának szolgálata. Innen jött az az ötlet, hogy a „Gyümölcsoltó Boldogasszony Háza" nevet adjuk neki.
Minden nap reggel nyolc órától este nyolc óráig kitesszük az Oltáriszentséget. A közösségnek többféle szolgálata van, de az elsődleges a szentségimadás. Minden délután egy pap áll azok rendelkezésérc, akik lelki vezetés céljából szeretnének beszélgetni. Ezenkívül megünnepeljük az Eucharisztiát. A ház mindenekelőtt egy evangelizátor-képző központ az Eucharisztiában jelenlévő Jézus szemlélésével.
A Gyümölcsoltó Boldogasszony Háza karizmatikus lelkigyakorlatok által a városban vagy a városon kívül evangelizál. Ez televízió- illetve rádióműsorokon keresztül történik. Mindegyikünk a saját házában lakik, de hetente összejövünk imádkozni, egymással megosztani és megszervezni apostoli munkánkat.
Évente két lelkigyakorlatunk van arra, hogy lelki életünknek új erőt és lendületet adjunk. Közösségünk tagjai laikusok, fogadalmat nem tesznek, de van bizonyos alapvető elköteleződésük.
10. Evangelizáló közösségükben On az egyetlen, akinek megvan a gyógyítás adománya?
Többünknek megvan a testi gyógyítás, másoknak a belső gyógyítás adománya. 87 emberbői tizenegynek megvan az ismeret, többeknek pedig a prófétálás, illetve a szabadítás karizmája. Elmesélek Önnek valamit, ami a ház egyik hitoktatójával történt.
Egy nap érkezeti valaki, mankóval is alig tudott járni és Tardif atyát kereste, hogy imádkozzon a gyógyulásáért. A hitoktató, aki fogadta, tájékoztatta, hogy nincs itt. A beteg nagyon sajnálta a dolgot, de a testvér így szólt hozzá: „Nézd,  aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom. Menj a kápolnába, ott ki van téve az Oltáriszentség. Ő fog téged meggyógyítani!" A beteg odament. Körülbelül tizenöt percnyi imádság után kijött a kápolnából, lábain biztosan állt és teljesen egyedül járt.
11. Sokan vannak, akik azt gondolják Emiliano atyáról, hogy szent. Mit gondol erről?
Mindig jót mulatok ezen. Néha, amikor egyedül vagyok és este aludni megyek, azt gondolom: „Ha tudnák, hogy milyen vagyok, nyugton maradnának." Továbbra is vidéki plébános vagyok egy elveszett Karib-tengeri szigetecskén.
Nem gondolom, hogy több vagyok annál a virágvasárnapi kis szamárnál, aki Jézust hordozta. Jól tudom, hogy amikor köszönetekkel halmoznak el és ruhájukat terítik előttem a földre az emberek, akkor Jézust üdvözlik egy „Isten Őt, akit hordozok.
És miután elvittem Őt nekik, visszavezetnek az istállómba. A visszatéréskor semmiféle virágos kabát, semmi elismerés nincs; belépek lelkem szentélyébe és azt mondóin: „Uram, milyen hatalmas vagy!"
A szamárnak ez a hazavezetése tart meg enqem az alázatban. A magány és a Jézussal való együttlét nem engedi, hogy hamis elképzeléseket tápláljak magamról. Amikor letérdelek és zsoltárokban dicsérem Isten csodáit, arra gondolok, hogy ha az emberek jobban ismernék Jézust, kevésbé törődnének velem.
A közösségem nagyon jól tudja, hogy nem vagyok szent, de szeretnék az lenni. Ez minden megkeresztelt hivatása. De a szentet mindig olyannak képzeljük, akinek fényképét az oltárra tehetjük. vagy aki csodákat tesz. Számomra szentnek lenni sokkal többel jelent: azt jelenti, olyannak lenni, mint jézus. Ki nem szeretne hát szent lenni?
Sői, megkeresztelésem óta - amikor belegyökereződtem Jézus Krisztus halálába és feltámadásába- magamban hordom az életszentség csíráját a Szentlélek adománya által, melyet Ő ingyen adott nekem anélkül, hogy bármit is megérdemeltem volna belőle.
A gyógyítás karizmája nem jele az életszentségnek, ez egy ingyenes adomány. Ha türelemmel és szeretetben a betegek szolgálatába állítom, segíthet megszentelődésemben azért, mert ez egyszerűen egy szeretetgyakorlat. S néha bizony nyomasztó is.
Egy nap valaki azt mondta nekem: „Emiliano, nem félsz attól, hogy a sok csoda miatt az emberek még az életedben szentté fognak avatni?" Azt feleltem: „Jobb szeretem, ha inkább szentnek tartanak, mint banditának".
12. Atyám, amikor tömegeknek prédikál, vannak-e tömeghisztériás megnyilvánulások?
Vannak olyan megnyilvánulások, amelyeket nem neveznék hisztériásnak, hanem inkább Istenünk üdvözítőjelenlétében való természetes lelkesedésnek. A zsoltárok például tele vannak ilyen kifejezésekkel.
Máskülönben az írástudók és a farizeusok túlzónak tartották a Dávid Fiát üdvözlő „Hozsanna!" kiáltásokat. Felteszem magamnak a kérdést, miért kiabálnak és lelkesednek az emberek a stadionban kedvenc csapatuk győzelmén, és miért ne fejezhetnék ki érzelmeiket az előtt, Aki legyőzte a halált? Miért sírnánk a meghatódottságtól egy művész előtt, és miért nem az örömtől az urak Ura előtt?
Noha nem kétlem, hogy néhányan túloznak érzelmeik kifejezésében, azt hiszem, hogy mások viszont éppen híján vannak a klfejezésszabadságnak.
Néha mégiscsak van erős felindulás és izgalom...
Jobb szeretek egv fellelkesülttel szembekerülni, mint egy halottal. A fellelkesültet ki lehet javítani vagy meg lehet nevelni, de mit lehet kezdeni egy halottal?
13. Miért van az, hogy egyesek meggyógyulnak, mások pedig nem? Egyesek, akiknek láthatóan nagy a hitük, úgy tűnik, megérdemlik, hogy meggyógyuljanak, nem gyógyulnak meg; viszont meggyógyulnak olyanok, akikről nem is gondoltuk volna?
Itt két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az egyik az, hogy miért gyógyulnak meg az emberek, a másik pedig az, hogy miért nem. Az elsőt illetően elmesélek Önnek valamit, ami nagyon régen történt meg velünk.
Egv összejövetelen éppen azt tárgyaltuk, miért gyógyít minket az Úr? Az egvik ember bibliai érveket sorakoztatott fel, a másik Isten ígéreteire támaszkodott, és így tovább. Volt ott bárgyú arckifejezésű fiatalember, aki szerette volna elmondani a véleményét, de senki nem adott neki lehetőséget erre. A végén, amikor már mindannyian befejeztük a témáról való mélyreható eszmecserénkel, a fiatalember komoly hangon így szólt: „Azt hiszem, hogy Isten azért gyógyít meg minket, mert betegek vagyunk." Számtalanszor megforgatva a kérdési a fejemben, ugyanerre a következtetésre jutottam: Isten egy jó Atya, aki együttérez gyermekei fájdalmával.
Ami azt illeti, hogy mások miért nem gyógyulnak meg, arról a legkisebb elképzelésem sincs. De amikor az égbe érkezem, ez lesz az első dolog, amit meg fogok kérdezni Istentől. Az biztos, hogy még olyan pogányok is meggyógyulnak, akiknek pedig nincs hitük... láttam ilyeneket Afrikában és Indiában.
Zairében, Mbandakában egy evangelizáció sorozat során, az egyik délutánon a sportcsarnokban körülbelül húszezer ember gyűlt össze a gyógyító misére. Egy pogány kisgyerek puszta kíváncsiságból jön be. hogy lássa, mi történik. Éppen az áldoztatás folyt. Ezután került sor a gyógyító imára. Ez a tizenkét éves fiú születése óta heves szívverésben szenvedett. Hirtelen érezte, hogy nagy forróság árad szét benne, mintha elektromos áram szaladt volna végig a testében.
Jézus testét a sírboltban feltámasztó élő Isten Lelke töltölte be és gyógyította meg. A mise után a gyerek teljesen meggyógyult betegségéből: az orvos igazolta, hogy ami történt, az nem pusztán a képzeletének gyümölcse, hanem valóban a meggyógyulásáról van szó. Az evangelizáció sorozat befejezésekor ez a tizenkét éves gyermek meglepő bátorsággal tanúbizonyságot tett és az Úrnak hálát adva eképpen fejezte be: „Nem vagyok keresztény, de most az akarok lenni."
Isten szeretetének titkával állunk szemben. H az igaz is, hogy az Úr nem gyógyít meg mindenkit, akkor is mindannyiunknak ajándékozni akarja a végső gyógyulást: az örök életet, hol nem lesz többé sem betegség, sem gyász, sem sírás. Ingyen kapjuk a gyógyulást, de kik vagyunk mi, hogy azi kérdezzük Istentől: miért gyógyítod meg az egyiket és miért nem a másikat? Nem azért gyógyulunk meg, mert megérdemeljük - ez tisztán Isten ajándéka.
Josefina Guzman de Zapotiltic (Jal, Uj-Mexikó) megmutatja nekünk, hogy az Úr azért gyógyít, mert betegek vagyunk és nem pedig azért, mert jócselekedeteinkkel kiérdemeljük. Ez tisztán szeretetbeli tett:
„Néhány éve egy olyan betegségben szenvedtem, amely miatt egész nap gyengének éreztem magam. Nem kaptam levegőt és nem tudtam ellátni a házi teendőket. Férjem haragudott és azt mondta, nagyon puhány vagyok. Elkeseredett voltam és szomorú.
Orvoshoz mentem, aki alacsony vérnyomást állapított meg. Azt ajánlotta, hogy minden reggel igyak egy pohárka konyakot. Mivel nem volt miből konyakot vennem, egy kis sört ittam. Az bizonyos, hogy jobban éreztem magam.
Másnap kicsit többet ittam és még jobban éreztem magam. Kevéssel ezután ittam egyet reggel és délután is. Aztán hozzávettem még egyet az alváshoz.
Anélkül, hogy észrevettem volna, belesüllyedtem az alkoholizmusba. Nem akartam alkoholista lenni, mégsem
tudtam abbahagyni az ivást. Egyrészt nagyon gyenge voltam, másrészt szenvedélyem miatt közeledtem a sírhoz. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mit cselekszik a a testen. Lelki betegség miatt testi betegségbe estem.
Elmentem a »Névtelen Alkoholistákéhoz. (Alcooliques Anonymes. Ez olyan férfiak és társasága, akik megosztják tapasztalataikat, erejüket és reményüket abból a célból, hogy segítsenek megoldani közös problémáikat, és mások alkoholizmusból való felépülését is támogassák.) Ott azt mondták nekem, hogy a legnagyobb bajt az első pohár okozta. Lehetetlen helyzetben találtam magam: ha nem ittam, nem tudtam dolgozni; de ha nem dolgoztam, akkor a férjem vert.
Biztos voltam benne, hogy csak csoda menthet meg ebből a mély gödörből. De a csodák más időkre vonatkoznak és a jó embereket illetik, nem pedig az olyan iszákosokat, mint amilyen én is vagyok.
Ekkor kezdtem el a megújuláshoz tartozók imaösszejöveteleire járni, amelyeken hallottam, hogy az Úr még mindig tesz csodákat. Hallottam ott az Úr Igéjét, amely szerint a bűn az oka minden bajnak és minden betegségnek. Ekkor azt gondoltam, hogy egy jó gyónás hiányzik nekem, és az 1983-as jubileumi Szent Évet kihasználva ehhez a szentséghez járultam. Egészségem azonban egyre csak romlott.
Ekkor elmentem Ismael Espejo orvoshoz, aki 1984 május 24-én Papanicolaou ráktesztnek vetett alá.
Az eredmények méhrákot mutattak. Annyira előrehaladott volt, hogy lemondtak rólam. Az orvostudomány semmit sem tudott tenni értem, de számomra az Úr volt az első.
Egy napon aztán azt mondták nekünk, hogy Emiliano Tardif atya Guadalajarába jött, és a város egyetemének előadótermében szentmisét tart a belesekén. A betegekért való imádság alatt egv kéz gyengéd érintését éreztem a bal vállamon. Ugyanannak az évnek novemberében volt egy újabb találkozó a Jalisco stadionban. Több mint haivanezren dícsértük Istent csodás műveiért.
Az áldozás után Emiliano atya megkezdte a betegekért való imát és nagy bizonyossággal jelentette ki, hogy Jézus sok beteget meg fog gyógyítani, de nem mindet. így szóltam magamban: »Te azokhoz tartozol, akik nem fognak meggyógyulni, mert iszákos vagy és nem érdemled meg.« Ezután a Szent kezeibe helyeztem magam azért, hogy bemutasson engem isteni Fiának.
Emiliano atya az "ismeret szavával" azt mondta, hogy öt személv meggyógyult rákból, köztük egy méhrákos asszonv is. Komolyan vettem az Úr szavát. Fölkeltem ülőhelyemről és teljes erőmből kiáltottam: »Én vagyok az!« Az emberek felém  fordultak, egyesek gyanakodva, mások nagy örömmel, de én biztos voltam benne, hogy az Úr épp most gyógyított meg. 1985 január 4-én újra megvizsgáltak. Az eredmény csodálatos volt. A rák nem volt többé! Az orvos nem talált magyarázatot, mivel nemsokkal azelőtt az egész medencére kiterjedt, ötödik fokozatú rákot állapított meg, és most teljesen gyógyult voltam. Elismételtem neki Tardif atya szavait: "Jézus ura a lehetetlennek.« Mindennek megerősítésére 1986 július 10-én még egyszer megvizsgáltak.
Alkoholra sem volt többé szükségem. Vége a kis söröcskéknek. Visszakaptam ifjúkorom erejét. Az Úr az én erődöm! Ő az én pajzsom! Az Úr meggyógyította a lelkemet és meggyógyította a testemet! Odaajándékozom az orvosi vizsgálati papírjaimat annak, aki akarja!  Nekem  már nincs szükségem rájuk! Inkább készülök arra az utolsó vizsgára, amikor Jézus meg fogja kérdezni tőlem, hogy mit tettél az olyan legszegényebbekkel, mint amilyen te voltál."
14. Mit érez Ön belül, amikor egy vak látni kezd vagy egy béna ember felkel a hordágyról?
Akkora öröm jár át, mint a saját gyógyulásomnál. Most csak két olyan esetet fogok elmesélni, amelyek Isten irgalmas szeretetét mutatják, aztán majd megmondja, hogy ezek örömmel töltötték-e el vagy sem.
Québec tartományban prédikáltam egy lelkigyakorlaton. Az első este a gyógyító imádság alatt az Úrnak azt az igéjét kaptam, hogy meggyógyított egy bal fülére süket embert. Megkérdeztem az embereket, hogy ki az illető, és egy nagyon meghatott rendőr állt fel mondván: „Én vagyok. Semmit sem hallottam a bal oldalon és most tökéletesen hallok."
A lelkigyakorlat második estéjén megint volt gyógyító imádság. Az ismeret szavának adományán keresztül az Úr
azt mondta, hogy valaki, akinek balesete volt és sokat szenvedett a hátgerince miatt, meggyógyult. Megkérdeztem az embereket, hogy ki érez nagy forróságot a hátában: „Kelj fel és meglátod, hogy fájdalmad eltűnt." És ugyanaz a rendőr kelt fel, aki előző este is. Könnyes szemmel mondta: „En vagyok, semmiféle fájdalmat nem érzek."
A harmadik este azt kaptam az ismeret szavában: „Van itt valaki, aki lábujjainak a körme alatti fájdalmától szenved; melegnek érzed a lábfejedet, nagyon melegnek, mert az Úr most gyógyít téged."
Megkérdeztem az embereket, hogy kiről van szó és a rendőr harmadszor is felállt, mondván: „Én vagyok." Ez
volt a harmadik gyógyulása. Köszvényben szenvedett, de nem tudtam, hogy ezt a betegséget így hívják. Ezek után az emberek nem akarták, hogy a rendőr visszajöjjön a negyedik napon is, féltek, hogv a hét összes gyógyulása rá jut.
Azt mondtam nekik: „Nem, a gyógyulás esetében nem így van. Jéziis ereje mindenkit megérint. Mint ahogy a kánai menyegző során annyi vizei válioziatoti borrá, hogy egy másik mennyegzőre is elég lett volna, úgy Isten különösen is könyörüíettel volt testvérünk iránt azért, hogy szeretetébe ajánlhassuk magunkat. Isten bőségesen megáldja minden gyermekét."
Tizenöt nappal később Montrealban prédikáltunk egy lelkigyakorlaton, ahol a rendőr tanúbizonyságot tett hárnas gyógyulásáról: hallás, gerinc és köszvény, Ez az ember, aki Istentől eléggé eltávolodott, akkora változáson ment keresztül, hogy megújulási mozgalmának egyik legelkötelezettebb vezetője lett feleségével együtt. Nemrég találkoztam vele a városában, Lasarreban tartott evangelizáció során. A hármas gyógyulás az egész családot megérintette és nagy lelki átalakulást hozott létre bennük. Az egész tanúságételből ez a legszebb.
Isten nem szűkmarkú. Néha több dologtól is szenvedünk és csak egvnek a gyógyulását kérjük az Úrtól, mintha valami olyan lenne, ami sokba kerül. Legyen bizalmunk és merjünk mindent kérni; Isten mindenkor várakozásainkon felül ad.
Egy másik rokonszenves tanúságtétel megmutatja nekünk Isten humorát. Argentínában, Santiago del Esteróban 1984-ben történt egy harmincezer embertől telizsúfolt sportcsarnokban, egy öt estén át tartó evangelizációs küldetésen:
A prédikáció után az Eucharisztiát ünnepeltük. Egy családanya elhozta magával a két éve béna ötéves kisfiát is. A gyermek nem tudott mozogni és az áldozás alatt anyukája az ülésre ültette, otthagyta és elment áldozni. Annyian voltak, hogy beletelt egy kis időbe, amíg visszaért a fiához. De a mise végén sírva jött a mikrofonhoz és kérdezte, hogy ki vitte el a béna kisfiát, akit az ülésén hagyott. Valaki észrevette, hogy a „kis elveszett" hátul van és a többi gyerekkel Játszik. Az Úr meggyógyította az imádság során: a gyermek leszállt a székéről és elment játszani a többi kicsivel.
15. Mit érez, ha nem gyógyulnak meg az emberek?
Ez részvéttel tölt el, de nem érzem azt, hogy tőlük bármit is vennének. Újra és újra mondom, hogy Jézus soha nem ígérte nekünk, hogy minden beteg meggyógyul, hanem azt ígérte, hogy jeleket ad az evangelizációhoz. A gyógyulások az evangélium hírdetését követő jelek, de nem szükséges, hogy mindenki meggyógyuljon ahhoz, hogy higgyünk Isten igéjének.
Egy napon egy újságíró ezt mondta: „Azt hiszem, hogy fel kellene függeszteni az összes ilyen összejövetelt, mert sokan azzal a reménnyel jönnek, hogy meggyógyulnak, mégis betegen térnek haza. Rosszabb csalódni, mint nem is remélni." Ekkor azt feleltein neki: „A kórházakat is be kellene zárni, inert a belépők közül sokan négy deszka között a temetőbe távoznak". Én másképp látom a dolgokat. Azt hiszem, hogy az ilyen összejövetelre érkező betegek, mégha testileg nem is gyógyulnak meg, kaphatnak kegyelmeket. A hit felébredése sokak számára fontos gyógyulás.
Mégha a beteg nem is gyógyul meg, az Ur megáldja. José M. IVoche, a paraguayi Assomption-beli El Diario nevű lap tudósítója „Újra élni" címmel egy nagyon megkapó riportot közölt:
„Mint hervadt őszi virág, ügy élt a férfi. Szomorúan. Várva a halálra. Az évek múltak és a halál, melyet úgy várt, mint a szenvedéseitől való megszabadítóját, csak nem érkezett. Rabnak érezte magát, de nem volt semmi reménysugár, amely a szabadulást meghozhatta volna. Nem menekülhetett. Nincs szomorúbb börtön, mint a tolószék börtöne, mely tragikus tehetetlenséget hordoz magával. Tovább már nem bírta. Negyven évesen a székéhez volt láncolva és családjának lett a rabszolgája. Oda vitték, ahova nem akart menni; az utcára vitték, amikor pihenni akart; lefektették, amikor sétálni akart. Senkinek nem volt rá ideje.
Gondolhatják, mint egy néger, úgy dolgozott húsz éven át, garasonként megkeresve a szükségeset, hogy megnyithasson egy számukra gondtalan életet biztosító kereskedést, de ezzel már nem foglalkozhatott. Minden nap -addig az öt évvel azelőtti vasárnan délutánig ugyanazzal a szorongással ébredt. Akaraterejét összeszedve mindent megtett, hogy tudjon kelni az ágyából, de lábai nem engedelmeskedtek többé. Az ágy végénél a feje fölé szerelt fogantyúkba kapaszkodott és így sikerült felülnie. Nézte a lábait: hatalmas, izmos, atléta lábak; de álomba merültek. Az autóbaleset borzalmas volt, de sikerült túlélnie.
A másik, egy tizenhét éves fiatalember meghall. »Miért nem én haltam meg helyette?- - panaszkodott; szenvedett attól, hogy élőhalottként kell élnie. Elege volt. Amikor legutoljára láttam, levertebb volt, mint valaha. Meg akart halni, de nem volt hozzá elég bátorsága. nem is olyan régen történt valami. A legidősebb fia, mint minden vasárnap, eltolta tolókocsiján a szentmisére. Egész véletlenül találkoztam vele. Felkészültein hosszú panaszlitániájának meghallgatására, azonban már egészen más ember volt. Mosolygott, ahogy évek óta nem tette. Fehér inget vett fel, szomorú szürke zakóját pedig félretette. Ráadásul francia parfümtől illatozott, ami nyilvánvaló jele volt annak, hogy feltámadt a mindennapi életnek.
Miért vágsz ilyen képet?- kérdezte hirtelen. Ki tudja, milyen arcot kellett volna vágnom? Biztos nem a mindenkori szánakozó arcot vágtam, még csak nem is hasonlót. Inkább megdöbbent, csodálkozó lehetett.
A szemem biztos azt kérdezte, mi történt. Tovább mosolygott. Ez csoda! - gondoltam. »Igen,öregem, ez csoda« - mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. És elmesélte az egész történetet. Valójában halottnak hitte magát, mert a lelke halott volt. Remény nélküli, rokkant állapotát nem vállaló ember, aki elfelejtette, hogy a testnek más, a lábnál fontosabb szervei is vannak. »A csoda az egyik éjszaka történt. Gyerekeim elvittek a sportcsarnokba, nagyobb irgalommal viseltettek irányomban, mint valaha; azt gondolták, hogy amikor kijövök, úgy fogok focizni, mint régen. Látod, mégsem így történt. Látszólag ugyanúgy nézek ki, mini régen. De ettől az éjszakától kezdve minden megváltozón.
- Ettől az éjszakától kezdve érezte, hogy hasznos, erős ember; bár járni nem tudott, mégis élettel teli lett. Ettől az éjszakától kezdve újra élni kezdett. Ezen az éjszakán megértene, hogy nincs egyedül, hogy lábának bénasága semmiség volt lelke rákosságával szemben. Es ezen az éjszakán meggyógyult. Meggyógyult lelkének betegségéből, pesszimizmusából, nincs már szüksége lábainak gyógyulására.
16. Hogyan tud boldog lenni annak ellenére, hogy sok beteg keresi fel Önt; hogyan tud együtt élni a fájdalommal és olyan lenni, mint egy az emberi nyomorúság keservét magába szívó szivacs? Nem szenved ezeknek az embereknek a fájdalmától?
Megvisel ennek a sok szenvedésnek a látványa, de nem hangol le. Az Úr részvéttel tölt el engem, melv a beteg iránti szeretet egyik foka... Egyébként minden szenvedő előtt Istenünk nagy szeretetének vagyok a tanúja. Ha igaz is, hogy nap mint nap kapcsolatba kerülök az emberi szenvedéssel, az is bizonyos, hogy nap mint nap kitapinthatom Isten irgalmas erejét. Ekkor Pál apostollal együtt ismétlem: „Ki választ el minket Krisztus szeretetétől?" Sem betegség, sem halál nem választ el.
17.  Hogyan „működik" az ismeret szava, amely által felismeri, amit Isten tenni akar?
Semmit sem látok, semmit sem érzek. Azonban belső bizonyosságom van arról, hogy valaki éppen meggyógyul valamiből. A bizonyosság megerősítést nyer, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a beteg valóban meggyógyult. Belső indíttatásról, a Lélek sugaímazásáról van szó. Olyan ez, mint amikor Péter rálépett a tengerre, hogy a vízen járjon.
Az Úr így szólt egy nap az egyik szemlélődő szerzetesnővérhez: „Mindannyiszor, ahányszor kimondod az ismeret szavát, hitbeli cselekedetet kell tenned csakúgy. mim amikor elismered, hogy jelen vagyok a Szent Ostyában."
Olyan ez. mint mikor ködben lépünk az útra: kezdetben azt látjuk, ami előttünk van, de ahogy haladunk előre, úgy egyre messzebb látunk. Például, biztos vagyok benne, hogy valakinek meggyógyult a füle. Ahogy kimondom, úgy világos lesz számomra, hogy ez egy asszony, aki meleget érez, még az életkorát is megtudom... ha nem lennék biztos benne, hogy az Úrtól van, asszonynak soha nem merném megmondani az életkorát...
íme itt egy nagyon szép tanúságtétel, melyet Regina Catteeuw nővér adott nekünk 1988. október 10-i levelében:
Tiszteiendő Tardif atya!
Nagy örömmel és hálával írok Önnek, hogy bejelentsek egy hírt: Lucas megszületett. Ő az első gyermeke testvéremnek és feleségének, Maria Rosának, akik 1975 augusztus 22-én házasodtak össze. November 14-én Gandban, Ön azt mondta az utolsó előtti ismeret szavával: „Van itt házaspár, akik már 12 éve házasok és még nincs gyermekük. Egy éven belül csecsemőt fognak tartani karjaikban." Augusztus 22-én, pontosan a tizenharmadik házassági évfordulójukon megszületett egy fekete hajú, 3650 grammos gyermek. Testvérem karjaiba vette a picit és meghatódottan kiáltott fel: „Oly hosszú ideig vártunk rád és álmodtunk rólad. Minden évben eljött a tavasz és a tél, de te nem jöttél. Hogy miért nem érkeztél korábban, ez titok, egyedül Isten és a te titkod." Az egész család hite megnőtt. Szerető üdvözlet Maria Rosától, Lucastól és a kis Lucastól.
Regina Catteeuw nővér
A lelki adományok gyakorlása a hitben való növekedés útja. Akárhányszor, amikor ismeret szavát mondok, azzal a bizonyossággal lépek a vízre, hogy az Úr soha nem hibázik. Ez egyben a szeretet útja is, mert a közösséget szolgálja. Minden karizmát sszolgálatra kapunk; ezért ezek egyben a legnagyobb karizmának, a szeretetnek a megnyilvánulásai. Az ismeret szava hitcselekedet annak a részéről is, aki mondja, csakúgy, mint annak a részéről, aki hallja; és Isten, aki adja a hitet, válaszol erre a hitre.
18.  Tesz Ön csodákat?
Egy nap egy kolumbiai újságíró feltette nekem ugyanezt a kérdést, így feleltem neki: semmi ilyesmit. Az egész nagyon egyszerű: imádkozom és Jézus gyógyít." Másnap az egyik napilapban a következő cikket közölte: „Tardif atya imádkozik és Jézus gyógyít." Amikor megláttam az újságol, felkiáltottam: „Végre egy újságíró, aki megértett!"
A gyógyítás adománya másokért van, nem pedig azért, aki kapja. Megesik, hogy megbetegszem: ha a gyógyítás adománya magamért lenne, kezeimet a fejemre tenném, imádkoznék és meggyógyulnék, de nem így történik.
Az Arizona-beli Tucsonban kétezer emberszámára tartott hétvégi lelkigyakorlat során az Úr sok beteget meggyógyított, köztük olyanokat is, akik komoly betegségben, pl. ízületi gyulladásban és bénultságban szenvedtek. Vasárnap délután két órára nagyon magas lázam lett. Megfáztam és nagyon nehéz volt megtartanom az utolsó tanítást. A lelkigyakorlat végeztével másfél napig ágyban kellett maradnom.
Azt gondoltam: „Ha a gyógyítás adománya a saját javamra lenne, akkor csak magamra tenném a kezeimet s egycsapásra meggyógyulnék és felkelnék az ágyból." De az Úr újból megmutatta, hogy nem én gyógyítok, hanem Ő.
19.   Elmesélne nekünk egy olyan gyógyulást, amely valami különlegesség folytán felkeltette a figyelmét?
Többet is elmesélek, amelyek Istenünk humorérzékét mutatják meg.
1984-ben Momerrey városában prédikáltam. A szentmise során nagyon nehezen ment az áldoztatás, mert az emberek közötti összes átjárót eltorlaszolta a tömeg. Néhány rendező segítségével a helység hátsó része felé indultam. Amint haladtam keresztül a tömegen, néhányan meg akartak érinteni, mások meg arra akartak kérni, hogy imádkozzam értük. Ekkor azt gondoltam: „De ha maga jézus gyógyítja meg őket, akkor nem értem, miért keresik Emiíiano atyát. Ebben a nagy tömegben megláttam egy könnyes szemű asszonyt. Kicsi gyerek volt a karján. A gyermek gyengéden nézett. Ekkor eszembe jutott a Betsaida fürdő béna betege (Jn 5), aki nem tudott a csodás vízbe menni, mert nem volt embere, aki segített volna neki.
Ekkor odamentem a gyerekhez és megpusziltam - mosolygott. Aztán folytattam az áldoztatást. Nem szoktam puszit adni, amikor áldoztatok, de ekkor annyira jólesett és meg is tettem... Másnap az asszony kijött a mikrofon elé és a tömeg előtt a következőket mondta: „Tegnap, áldoztatáskor, Emiíiano atya mellettünk haladt el. Gyorsan megfordult és megpuszilta kétéves kisfiámat, aki teljesen süket volt. Hálát akarok adni, mert a fiam tegnap óta hall. Isten meggyógyította. Dicsőség a Nevének!"
Ettől kezdve bonyolultabb lett az életem. Mindenki azt akarta, hogy megpusziljam, de azt mondtam nekik: „Nem, puszi csak gyerekeknek jár. Az asszonyoknak a férjüktől kell csókot kapniuk."
Azonban a tanítás hozott gyümölcsöket. Senkit sem gyógyítottam meg. A csók, noha a szeretetnek jele, még egy fejfájást sem gyógyíthatott volna meg. Valójában az történt, hogy Jézust hordoztam a kezemben, és maga Jézus gyógyította meg a süket gyermeket.
Csak Jézust hordozó kicsi szamár vagyok; Ő folytatja a betegek gyógyítását. Rossz lenne, ha a szamárra tekintenénk és nem arra, akit a hátán hordoz. Azon a napon, amelyen tudatára ébredünk annak, hogy mindannyian Jézus Krisztust hordozzuk, akkor szolgálatunk megváltozik: nem beszélünk majd annyit Jézusról, hanem hagyjuk teljes erejében cselekedni.
Jézus annyira különleges módon gyógyít, hogy nem mulaszthatom a Monté Mariában történlek elmesélését. Itt minden vasárnap több, mint ötvenezer ember gyűlik össze arra a szentmisére, amelyen Gilberto Gomez atya imádkozik a betegekért:
Az egyik ilyen szentmise során leesett a pápai zászló rúdja. Egy hajlott hátú emberre esett, aki az ütéstől a földre zuhant. Mindenki megrendült annak láttán, hogy ez az oly nehéz és oly hatalmas éppen egy beteg emberre esett. Mindenki meglepetésére a beteg magától felegyenesedett. A cső helyrehozta a hátát. Még ma is rendesen jár.
Isten útjai tele vannak kellemes meglepetésekkel. Isten néha egy csókon, néha pedig egy "csőcsapáson" keresztül gyógyít minket.
Egy másik nagyon furcsa gyógyulásról is szólok. Ez kezdetben problémát okozott nekem, de utánajól megnevettetett. Peruban, Arequipában történt 1985-ben:
A betegekért folyó imádság alatt, elsőként a következő ismeret szavát kaptam: „Ebben a pillanatban az meggyógyít egy bénát." Aztán hangosabban hozzátettem: „Jézus nevében, kelj fel!" A tolószéken ülők egyikének sem volt bátorsága megtenni a hitbeli lépést... Azután pontosítottam: „Az most meggyógyít egy bénát. A jel, amelyről magadra ismersz, hogy tudd, hogy az téged gyógyít meg: enyhe melegséget érzel a lábadban és remegsz. Te, aki ezt a melegséget érzed, állj a lábadra az Úr nevében!" Senki sem mozdult.
Feszült csönd telepedett ránk. Lassan, de világosan megint elismételtem: „A béna ember, akit az Úr meggyógyít, álljon fel!" Senki nem kelt fel. Úgy látszott, hogy a szkeptikusok kételkedő tekintete előtt ezúttal semmi sem fog történni. Akkor megszólaltam és ez egyeseknek olcsó bocsánatkérésnek tűnt: „Nos, kis idő múlva tanúságtételedet adhatod majd" - és folytattam az ismeret szavainak átadását. A többi ismeret szava mind beigazolódott, ez utóbbi azonban keserű hagyott maga után. Egészen a végén azt mondtam: „Az Úr most megnyitja egy süketnek a füleit."
Ebben a pillanatban egy tolószékben ülő süket ember felállt és kiabálni kezdett: „Atyám, hallok, hallok! Azelőtt semmit sem hallottam!" Akkor kijelentettem: „Remek: te vagy az a béna ember, akit az Úr meggyógyított, de mivel süket is voltál, nem hallottad, hogy az kigyógyított bénultságodból. Az Úr nevében, járj!" És ez az ember járni kezdett a tömeg tapsolása, nevetése és öröme közepette... A végén azt mondtam nekik: „Minden nap tanulunk valamit. Mától kezdve kérni fogom az Urat, hogy a süketek gyógyításával kezdje és kíméljen meg minket az olyan kínos helyzetektől, mint amilyen ez is volt..."
20. Atyám, Önre milyen hatással van az, hogy ilyen közel van Isten erejéhez? Nem válnak hamar megszokottá az Ür mindennapi megnyilatkozásai?
Ugyanaz a veszély áll fenn, mint annál is, aki naponta mutat be szentmisét. Ahogy fönnáll annak kockázata, hogy az Eucharisztia ünneplése száraz rutinná válik, ugyanúgy ez a szolgálat is válhat puszta szokássá. A hitnek naponta meg kell újulnia. Szerencsére itt vannak a lelkesítő tanúságtételek. Ha nem láthatnánk annak megerősítését, amit az Úr tesz, akkor azt. hiszem, már régóta feladtuk volna. Olykor elbátortalanodunk, de a tanúságtételek megerősítenek minket a továbbhaladásban. A gyógyultak örömét látva kapok újra meg újra bátorságot ahhoz, hogy imádkozzam a betegekért.
21. A gyógyulások nem feledtetik a fájdalom árát?
Erre a valós életből vett esettel felelek Önnek. Egy nap késett a repülőm, és így én is késve érkeztem az egyik lelkigyakorlatra. A püspök némi türelmetlenséggel fogadott, mert el kellett mennie, de meg is kellett várnia engem, mert néhány útmutatást akart adni. Amint megérkeztem, alig üdvözölt és nagyon komolyan így szólt hozzám: „Atyám, a szenvedés és a betegség is benne foglaltatik Isten tervében. Ne felejtsük el a betegség okozta szenvedések értékét. Arra kérném, hogy a szentmise során ne legyen gyógyító szolgálat." Aztán órájára tekintve mondta: „Bocsásson meg, hogy nem maradok itt az előadásán, de a fogorvosom már fél órája vár..."
Egyszerűen ezt feleltein neki: „De püspök úr, az Ön fogfájása nem értékes szenvedés Isten szeméhen? Miért gyógyíthatna meg minket orvos, Jézus pedig nem?"
Végül szeretném megkérdezni: vajon a világban szükség van a fájdalomra? Ebben a máris túl sokat szenvedeti világban szükségünk van-e több keresztre vagy más keresztre, mint amely nekünk a Megváltás gyümölcseit adja? Ne felejtsük el a Jézusra vonatkozó prófétai igét: „Magára vette gyöngeségeinket és elhordozta betegségeinket. Sebei által gyógyultunk meg" Az egyik lourdes-i kongresszuson annyi gyógyulás volt. hogy egy pap a következő szavakkaljött hozzám: „Nekem úgy tűnik, hogy túl sok a gyógyulás."
Rámutattam a tanűságtevésre várakozók hosszú sorára és azt kérdeztem: „Melyikőjüket hagynád ki?"
22. Önök látták már a csoda minden fajtáját?
Azt hiszem, hogy ínég semmit se in láttunk. Az Ur nap mint nap egyre nagyobb meglepetést tartogat számunkra.
A pünkösd megkezdődött. Még ennél is nagyobb dolgokat fogunk látni. Olyan dicsőséges korszak közeledik, amilyen egész idáig nem volt. A világnak szüksége van Jézusra jobban, mint valaha, és Ő a Szentlélek teljes erejében jelentkezik majd.
A római Szem Péter bazilikában 1975 május 19-én Ralph Martin mondta azt a próféciái, amely így szólt: „Olyan evangelizációs korszak következik, amilyet még soha nem láttak Egyházamban."
joel próféta megmondta, hogy csodák lesznek a földön és jelek az égben, és mi látjuk ezeket:
1987 márciusában, délmán öt óra felé Coatzacoalcosban prédikáltam, ami kor íiirt elén felhő takarta el a Napot, mozgása pedig olyan benyomást keltett, mintha a Nap táncolt volna. Tizenötezer ember látta. Isten hatalmas!
Krisztus Király ünnepén, 1984-ben a mexikói Monté Mariában a felhők az égen egy hatalmas keresztet formáltak, amelyet hamarosan mindkét oldalról két másik is követett.
Zairében franciául prédikáltam. Egy asszony, aki csak a lingala nyelvjárást beszélte, tökéletesen megértett.
Isten jeleken keresztül akarja megmutatni nekünk, hogy él és hogy hatalma van megmenteni a világot. És még nagyobb dolgokat is fogunk látni.
23. És ha egyszer csak nem lenne több gyógyulás?
Ha semmiféle gyógyulás nem lenne, akkor nagyon nyugtalan lennék és azon gondolkodnék, hogy mi nincs rendben bennem, mert az Úr nem hagyhatja abba ígéreteinek beteljesítését. Megígérte, hogy az igehirdetést jelek és csodák fogják kísérni.
24.  Kellett-e Önnek üldöztetést és visszautasítást is elszenvednie?
Igen. Volt úgy, hogy kritizáltak - néha ironikusan -világiak, papok is. Máskor nevetségessé tettek... de mindez része a szolgálatomnak. Vannak még püspökök, akik nem engedélyezik a gyógyító szolgálatot. Azt mondják, hogy ez fanatizmus.
Pedig a gyógyítás, mint az igehirdetést kísérőjel, az evangélium szívében található. A kritikák nem sértenek személyesen. A fájdalmat az okozza, hogy látom a szíveket bezáródni Jézus irgalmas szeretete előtt, amely jelek és csodák által nyilvánítja ki magát.


Forrás: Emiliano Tardif – Jose Prado Flores: Jézus a Messiás. Marana Tha Kiadó, 1989