2017. augusztus 12., szombat

Bárány Tanítványai képzés 2017-2018

Kik a Bárány Tanítványai?

Olyan 16-35 év közötti fiatalok,

- akikben Isten felébresztette a vágyat, hogy Jézusra, mint Mesterükre tekintve keressék küldetésüket, hivatásukat,
- akik a Mennyei Atya szerető tekintetében, szeretnék meghatározni önmagukat, megtalálni helyüket a világban,
- akik szeretnének felnőtté válni a hitben és mélyebben megismerni az Egyház tanítását.


Hogyan segít a Nyolc Boldogság Közösség a Bárány Tanítványainak Jézus követésében?

A Közösség 2006 óta egy három éves képzési terv alapján, évente négy lelkigyakorlatos hétvégét biztosít (ősztől tavaszig) a jelentkező fiataloknak a Nyolc Boldogság Közösség homokkomáromi házában. Ennek során igyekszik átadni a szükséges emberi-, lelki-, hitbeli tanítást ahhoz, hogy a Bárány Tanítványai valóban a feltámadt Krisztus tanúivá válhassanak. A képzés íve a megtérés elmélyítésétől a személyes hivatás és küldetés megtalálásáig vezet. Magában foglal egy elköteleződést, melyet a fiatalok az első év végén tesznek, a „Bárány Tanítványai” Chartájában megfogalmazott pontokra. Elköteleződésükkel szorosabban kapcsolódnak a Nyolc Boldogság Közösséghez és annak lelkiségéhez is.

A három éves képzés tematikája a következő:

Első év: Találkozás a Mesterrel

    Megtérés és a Szentlélek munkálkodása bennünk
    A Szentírás imádságos olvasása
    A liturgia felfedezése
    A Bárány tanítványai Chartájának tanulmányozása

Második év: A Mester hallgatása

    Belső ima / Szentségimádás
    Az Egyház tanításának tanulmányozása
    A lelki küzdelem
    Megkülönböztetés és döntés

Harmadik év: A Mester küld

    Hivatás és küldetés
    A szeretet és az irgalom művei
    A karizmatikus élet
    A tanúságtétel és az evangelizáció

Bárány Tanítványai írták


„Az életemnek jó alapozásra van szüksége, hogy aztán a ház ne dőljön össze…”

„Régóta vágyom arra, hogy kövessem Jézust, a Bárányt, bárhová is megy. Ez a képzés s elköteleződés segít abban, hogy megtanuljam, Jézust ne csak akkor kövessem, ha van időm, ha éppen nincs más programom, hanem Ő legyen az első az életemben, Őt kövessem akkor is, ha minden érzésem és a világ vonzása is máshová vinne…”

„Megnyugtató azt megtapasztalni, hogy Isten embereken keresztül is formál, alakít. Emellett pedig lehetek én is az Ő eszköze mások életében.”

„Krisztus elkötelezte magát mellettem, ezért én is elkötelezem magam mellette.”

A képzés helye: 8777 Homokkomárom, Ady E. u. 2.

Jelentkezési határidő a 2017/2018-as induló évfolyamba: 2017. szeptember 15.

Bővebb információ és jelentkezés: Tel.: +3630 262 5889 E-mail: baranytanitvany@gmail.com

Képzési hétvégék 2017/2018-ban:

2017. október 6-8.
2017. november 10-12.
2018. február 16-18.
2018. április 27-29.

Forrás: Nyolc Boldogság Közösség


2017. augusztus 11., péntek

Evangelizáció és befolyásolás: egy misszió margójára




A minap nagyon óvatosan és rejtetten, de evangelizálni próbáltam egy kolléganőmet, aki mostanában nagyon nyitottan fordult felém és szívből összebarátkoztunk, legalábbis úgy éreztem. Most azonban megtorpantam, mert egy eddig nem ismert fallal ütköztem össze, egy olyan hozzáállással, amely biztos nem új nálam tapasztaltabb evangelizátorok számára, de ilyen formában még nem szembesítettek engem a kérdéssel. Arról van szó, hogy a beszélgetésünkben hitről Istenről nem esett szó, de mivel tudtam, hogy párkapcsolata van és házasságra készül, egy nagyon tartalmas fiataloknak hasonló témában - szándékosan keresztény katolikus - honlapot javasoltam neki a nélkül hogy ezt kiemeltem volna, pusztán a párkapcsolati nívós tartalmat hangsúlyozva. Erre a törekvésemre meglepetésemre nem a természetes köszönöm majd megnézem választ kaptam, hanem azt, hogy ne akarjam őt „befolyásolni”…

Az emberi természet: gyökerek és bűnbe esés

Mindezek alapján elindultak bennem a gondolatok, hogy egyrészt, most hogyan tovább, egyelőre visszavonulót fújtam misszióm ezen a vonalon való folytatásához, másrész elkezdtem kutatni, hogy honnan van valakiben ilyen akadály, mi az alapja mindennek. Az alakult ki bennem, hogy az emberi öntudat mélyén az él, hogy elég vagyok én magamnak, és hogy majd én tudom, mi a jó nekem, majd én ki tudom válogatni, hogy milyen honlapokat nézek meg, ami alapján majd saját magam kialakítom a nézetemet és úgy élek, ahogy az nekem tetszik. Ez az egész már az első emberpár óta bennünk él, az eredeti bűn óta, mely minden ember alapvető belső mozgatórugója, és ez irányítja, ha nincs egy tudatos döntés a jó mellett és Isten oldalán, ha az első nagy megtérés és életátadás után a sok kisebb megtérés nyomán el nem indul az üdvösség felé. Az ősbűn óta átvettük életünk felett az uralmat, ne akarja nekünk senki megmondani mi a jó és követendő, majd én tudom nekem mi a jó és én úgy teszek mindent, ahogy kedvem tartja. Ennek mondanom sem kell, hogy az eredménye a mai napig rányomja a bélyegét az életünkre és a társadalomra, ebből csak a megváltás hozott menekülést számunkra, de Jézus befogadása nélkül és az igazság felkutatása megismerése és valóra váltása nélkül az eredeti bűn miatt rosszra hajló természetünk rabságában élünk.

Tudomány és fejlődés

A második vonulata gondolatoknak bennem az volt, hogy miért akar a mai világban egy ember mindent jobban tudni a környezeténél, miért nem nyitott mások jó tanácsára ajánlására? Hol tartana az emberiség, ha mindenki magára hagyatkozva élt volna és maga akarta volna feltérképezni mindazt a jót, ami minket körülvett. Ha mindezt nem a vallásos hit felől közelítem meg, pusztán anyagi és tudományos szempontból, hol tartanánk ma a kultúra, technika és minden modern vívmány szempontjából, ha nem épített volna mindenki a társadalom részeként mindenki a környezete illetve az előtte élők tapasztalataira és eredményeire? A vallásos hit mellett van olyan hit, amelynek az egész oktatáson végigvezet bennünket, melynek során olyan információkat tudást nyerünk, amelyeket anélkül, hogy megtapasztalnánk, úgy mond elhiszünk és beépítünk életünkbe. Kell hogy nyitottan és hittel, befogadóan álljunk hozzá a világhoz és életünk és társadalmunk számára így alakul ki bennünk és általunk érték, amely családunk barátaink egész jövőnk értelmét és célját adják.

 
Megosztás, nem kényszer

Megtorpanásomat azzal zártam le végül, mintegy megmagyarázva ajánlásomat, hogy mindezt vegye úgy, hogy megosztottam egy általam megismert jót, egy értékes információkat tartalmazó honlapot,annak érdekében, hogy átadjam az értéket.Mindezt ne vegy ráerőltetésnek és kényszernek, hanem a gazdagodás lehetőségének.Az egész beszélgetés egyáltalán nem vallási és az én burkolt evangelizációs szándékom síkján mozgott, mégis annak a csírásja volt, melyet én ebben a pillanatban veszélyben érzek és keresem, kutatom a továbblépés lehetőségét és imádkozom világosságért, hogy ezért a lélekért mit tudnék még tenni olyan módon, ahogy az az ő üdvösségét szolgálná. Az egészet érezze úgy, hogy az, amire ő érzékeny, az öntudata a befolyásolástól való félelmében visszakozik a jó tanácstól, mégis átalakuljon egy együttműködés és párbeszéd irányába. Mindezek után a teológiai tartalmak már csak egy távolabbi jövőnek érzem, amelynek teljesítése rövid munkahelyi kapcsolataim határain valószínűleg túl fog nőni. Az én feladatom a mag elvetése, de hogy ki fogja learatni, azt ebben a helyzetben egyelőre nekem nem kell tudnom.

Megtérés és evangélium

Amennyiben ez az alapvető ellenállás és öntudat fokozatosan átalakul egy alázattá és szerető elfogadó párbeszédre hajlandó hittel történő befogadássá, abban az esetben van lehetőség a megtérésben való elindulásra és az evangélium befogadására. Az evangelizáció folyamata kezdetben nehéz és göröngyös a nem hívőknél a mai modern világban, de Isten kegyelmével minden lehetséges. Mindez nem zárja ki az egyéni felelősséget, azaz a hit kegyelem, de kérni lehet és kell illetve a lélek egyéni része a termőföld, azaz a szívének előkészítése. Amennyiben ezt érzékeljük, hogy termékeny talajra hull evangelizációs tevékenységünk magja, akkor van remény arra, hogy kihajtson és szárba szökkenve majdan termést is hozzon a különböző szolgálatok és testvérek munkája nyomán.

A zsidó nép hitetlensége

Végül egy igerész, amely ennek az evangelizációs tapasztalatnak a nyomán a szívemben van: a hit hallásból van. Tehát az én feladatom, hogy elmondjam mindenkinek az örömhírt, és reméljem, hogy nem ellenszegülésre, hanem hitre találnak szavaim és az aki engem hallgat, nem lesz olyan mint a zsidó nép sok tagja Jézus iránt, a farizeusok közül sokan, akik elutasították az igazságot. Én buzgón végezzem az evangélista feladatát az égi hivatás jutalmául ez a legtöbb, amit én megtehetek.
"Testvérek! Szívből óhajtom üdvösségüket, s imádkozom érte az Istenhez. Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellő megértés. Mert félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő megigazulására. Mózes azt írja a törvényből eredő megigazulásról, hogy aki megtartja, élni fog általa. Ugyanakkor a hitből származó megigazulásról így szól: Ne kérdezd bensődben: „Ki megy föl az égbe?” Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza. Vagy: „Ki száll le az alvilágba?” Azért tudniillik, hogy Krisztust a holtak országából felhozza. Hanem hogyan mondja? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amit hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki benne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? Ezért meg van írva: „Milyen kedves a jövetele annak, aki jó hírt hoz.” De nem mindnyájan engedelmeskednek az evangéliumnak. Ezért kérdi Izajás is: „Uram, ki fogadja hittel a szavunkat?” A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából. De kérdezem, vajon nem hallották? Hiszen: Végig a földön szárnyal a szavuk, a világ végéig elhat szózatuk. Tovább kérdem: Vajon Izrael nem értette meg? Már Mózes megfelelt rá: Féltékenységre ingerellek azok ellen, akik nem népem, haragra gerjesztelek az értelmetlen nép ellen. Izajás meg nyíltan mondja: Aki nem keresett, rám talált, fölismert, aki utánam nem járt. Izraelhez azonban így szólt: „Naphosszat a hitetlen és ellenszegülő nép felé tárom karomat.” Római levél 10,1-21






2017. augusztus 5., szombat

Könyv a megbocsátáson alapuló belső gyógyulásról


Könyvajánló

Mary Usha SND: A gyógyulás rejtett forrásai


Ez a könyv a gyakorlatból született. Mary nővér azt írta le, amit megtapasztalt. Évek óta járja a világot, beszél Isten irgalmas szeretetéről, megbocsátásáról… együtt imádkozik a betegekkel… és azok meggyógyulnak.

Különösen fontosnak tartja a gyermekkorban elszenvedett lelki sérülések gyógyítását. Ezzel kapcsolatba hozza a testi megbetegedéseket, ahogy ezt az összefüggést a modern pszichológia is kimutatta.

Különösen azoknak ajánljuk a könyvet, akik szeretnének meggyógyulni lelkük rejtett sebeiből. De azoknak is, akik emberekkel foglalkoznak, hogy a könyv által jobban megértsék, segítsék és szeressék fájdalmat hordozó embertársaik.

Részletek a könyvből:

Ha megértjük, hogy múltunk negatív érzései és indulatai gúzsba kötnek és elnyomnak minket, nemcsak tudatos énünk szabadul meg, hanem tudatalatti világunk is, pszichénknek az a része, amely a jelenben motivál bennünket. Belső küzdelem és feszültség van bennünk és szeretnénk szabadulni terheinktől. Lelkiismeretünk fürkészi a múltat, visszamegy a tudatalatti „emlékképeinkhez”, tudatalatti „raktárunkhoz”, hogy újra felidézzen elfelejtett eseményeket, és személyeket, amelyek és akik korábban fájdalmat okoztak nekünk.

Amikor Istennek és felebarátainkkal való kapcsolatunk sérelmet szenved, vagy azt tartós feszültségnek tesszük ki, mindig adódnak betegségek. Sok családban, ha a kapcsolatok megsérülnek, nyíltan beszélnek erről és ki is engesztelődnek egymással. Ma azonban igen sokan vannak olyanok, akiknek „nincs idejük”beszélni a felmerült problémákról és inkább orvoshoz mennek, hogy fájdalmaikra gyógyírt leljenek. Úgy gondolják, egyszerűbb pénzt kiadni, mintsem helyrehozni a jó viszonyt. Az eredmény nemcsak az, hogy a családtagok a békét és az egészséget illetően ámítják egymást, hanem közbe a társadalom is megmételyeződik.

Forrás: Martinus

A könyv letölthető innen:

http://5mp.eu/fajlok2/mirabela-kft/gyogyulas_forrasai_www.5mp.eu_.pdf 

 

2017. augusztus 1., kedd

Vannak még csodák! - könyv a gyógyítás karizmájával rendelkező Briege McKenna nővér tanúságtételével




Könyvajánló

Briege McKenna OSC: Vannak még csodák!


Vannak még csodák!
... és vannak olyan könyvek is, amelyekről az első néhány oldal után kiderül: csodálatos hatással lesznek lelki életünkre. Briege nővér könyve ilyen. Egy olyan ember mesél hivatásáról és világszerte ismert gyógyító szolgálatáról, aki életét az Úr Jézus Krisztussal való bensőséges együttlétben tölti. Sorsában igazában nem is az a "szenzációs", ami első pillantásra annak tűnik - hogy közbenjáró imájára emberek sokasága gyógyult már meg - hanem, ami e mögött van: Briege nővér megteszi, amit az Úr kér tőle! Naponta több órát tölt el imádságban, hogy megismerje Annak akaratát, Akinek elkötelezte magát. S ebben a könyvben tanúságot tesz mindarról, amit tapasztalt: hogy Isten valóságos, jelenvaló személy, Aki válaszol az imádságra, és mindenható szeretete által konkrét befolyással van életünkre... Ez a felismerés, ami ma szenzációs!Az Amerikában élő ír klarissza nővér csodálatos tisztasággal fogalmazza meg gondolatait olyan - ma egyébként rendkívül sokat vitatott - témákról, mint a szerzetesség, a cölibátus és a papi szolgálat értelme, az engedelmesség és a nő szerepe az Egyházban. Eredeti meglátásai segítségével mi is jobban megérthetjük, micsoda ajándékokat helyezett el Isten Egyházában, s annak tanításában.

"Elmentem egy karizmatikus konferenciára Anaheimbe, ahol Ralph Wilkerson, egy nagyon népszerű igehirdető beszélt. Hozzá léptem, hogy beszéljek vele, ő pedig jövendölt nekem.Azt mondta: „Nővér, a kezeit Isten munkájára kenték fel.”Azt mondtam neki, hogy hallani sem akarok a próféciákról.
Félbeszakított és kijelentette: „Nővér, hamis prófétához ment.” Elmondta, hogy a „próféta” Isten sok emberét tette tönkre, számos embert vitt ki az Egyházból. Ekkor történt először, hogy valaki megmondta nekem: ez az ember hamis próféta.Ugyanezen a konferencián egy katolikus pappal is beszéltem, és elmeséltem neki a történetemet. Ő azt mondta: „Briege nővér, szükségtelen, hogy még többet is mondjon. Hiszen már megkapta a válaszát az Úr Élő Igéjében.” Az Úr aztán visszavezetett ugyanahhoz az episzkopális lelkészhez, aki megmondta nekem, hogy gyógyító adományom van.Amikor egyszer az ő otthonában tartottak imadélutánt, elmeséltem neki ezt a szörnyű élményt. Azt mondta: valaki figyelmeztette őt, hogy fel akarom keresni a hamis prófétát. Ő vissza akart tartani, de az Úr azt mondta neki, hogy ne lépjen közbe, mert nekem három leckét kell ebből tanulnom, és hogy maga az Úr fog engem oltalmazni. Úgy érezte, imádkoznia kell értem, mialatt ott voltam, és lehet, hogy az ő imái mentettek meg a Gonosz támadásától.Ahogy így beszélt, rájöttem, hogy csakugyan három leckét tanultam.Először is nem lett volna szabad elmennem egy hamis prófétához. Megpróbáltam belelátni a jövőbe. Olyan volt, mintha jósnőhöz mentem volna, mintha hamis istent keresnék. Azt tettem, amit Isten megtiltott az első parancsolatban. „Idegen isteneket ne helyezz elém.” Életem központjául egészen Istent kell megtennem; a jövőt teljesen Rá kell bíznom. Ő az Út, és nekem át kell adnom magamat Neki.Másodszor pedig meg kellett tanulnom a különbséget a megítélés és a megkülönböztetés között. Amikor először mentem el a prófétához, éreztem, hogy valami nincs rendben, de azt gondoltam, nem szabad megítélnem őt. Éreztem a Gonosz jelenlétét, de nem tudtam, miben áll az. Azt képzeltem; hogy talán csak az én hozzáállásomban van a hiba. Ebből a tapasztalatból megtanultam, hogy a megkülönböztetés adományáért kell imádkoznom.Harmadszor pedig megtanultam, hogy a hivatásom nem ajándék tőlem Istennek, hanem az Ő ajándéka számomra. Ő azért adta ezt a hivatást nekem, hogy felszabadítson az Ő Igéje számára, és nem azért, hogy megkössön. Megtanultam, hogy minden nap térden állva kell hálát adnom az Úrnak adományáért."

Forrás: a könyv fülszövege és részlet a könyvből




2017. július 18., kedd

Életvezetés felsőfokon

Versegi Beáta-Mária nővér a munka és a pihenés egyensúlyáról 

Versegi Beáta-Mária CB keresztény antropológiát tanult, szupervízióval és lelki kíséréssel foglalkozik. Arról kérdeztük, milyen belső adottságok és külső, környezeti hatások vezethetnek a kiégéshez, milyen intő jelek figyelmeztetnek bennünket erre, és mit ajánlanak a szakemberek a megelőzés, illetve a gyógyulás érdekében.


Mely munkakörök, milyen életvitel hajlamosít leginkább a kiégésre, akár az egyházon belül, akár azon kívül?

– Rendkívül felgyorsult tempóban élünk, mindennap rengeteg hatás ér bennünket, és sok elvárással találkozunk mindannyian. Ezek a tényezők hajlamossá tesznek bennünket arra, hogy erőnkön felül vállaljunk feladatokat, függetlenül attól, hogy egyházi szolgálatot végzünk-e vagy sem. E téren különösképpen veszélyeztetettek azok, akik nagyon jól akarják végezni a munkájukat, és jó szívvel, odaadóan szeretnék sokak javát szolgálni.
A dolgok rendje az, hogy az ember elfárad, pihen, aztán újrakezdi a munkát. Ez van beleírva a természet törvényeibe: nappal dolgozunk, éjszaka pihenünk, aztán folytatjuk a tevékenységünket. Nem az a cél, hogy olyan életmódot alakítsunk ki, amelyben nincs helye a fáradtságnak, hiszen az természetes része az életünknek. De mindenki elgondolkodhat azon, hogy este, illetve éjszaka szokott-e megfelelően pihenni, hogy hétvégén megáll-e, és hogy van-e egyáltalán nyári szabadsága. A kiégés az a fajta fáradtság, amit nem lehet kipihenni egy jó esti alvással, egy hétvégi kikapcsolódással vagy egy-két heti nyári szabadsággal. Ha az alapvető regenerációs elemek nincsenek jelen az életünkben, akkor nagyon könnyen jutunk el odáig, hogy felemésztjük a véges erőinket.

Csak az tud kiégni, aki azelőtt „lángolt”. A leginkább veszélyeztetettek tehát azok, aki jól akarják tenni a dolgukat. Végső soron mi vezet a kiégéshez?

– A belső adottságaink és a külső környezeti hatások egyaránt meghatározók ebből a szempontból. Mindenképpen a személyiséggel összefüggő, belső adottság az, hogy valaki nagyon jól akar csinálni mindent, amihez csak hozzáfog, és a nagyon jó a száz százaléknál kezdődik számára.
A külső környezeti tényezők közé tartozik az a sajátosság, hogy általában nem egyetlen szerepen belül történik mindez. Lángolunk, odaadjuk magunkat a feladatunknak, és közben a környezetünk elvárásainak is szeretnénk messzemenően megfelelni. Egy ponton túl azonban ez teljesíthetetlenné válik. Amikor így belefeszülünk a tevékenységeinkbe, nem vagyunk már elég kreatívak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk beosztani az energiáinkat. Könnyen kialakulhatnak szerepkonfliktusok is. A szerep ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy különféle élethelyzetekben kell helytállnunk. Egy édesanya életéhez például hozzátartozik, hogy főz, takarít, gyereket nevel, a férjének felesége igyekszik lenni, és általában dolgozik is, helytáll a munkahelyén, ahol szintén különböző szerepei vannak. Elkerülhetetlen, hogy e feladatkörök olykor egymással ellentétes elvárásokat támasszanak vele szemben. Ha valakiben megvan az a belső igény, hogy mindig, minden szerepben a lehető legjobban akar teljesíteni, akkor az együttesen felmerülő elvárások fokozatosan fel­őrölhetik az erejét. Ezekben az esetekben nemcsak maga a teljesítmény követel rengeteg lelki energiát, hanem a különböző kihívások közötti egyensúlyozás is.

A pufferidőt, például a közlekedésre szánt időt akár pihenéssel is tölthetjük, ha közben nem telefonálunk…

– Így van. Többen is járnak hozzám szupervízióra. Az egyik kifáradásos állapotban érkező kliensem éppen erre jött rá: a naponta közlekedéssel eltöltött időt pihenésre fordíthatja, „kikapcsolódással töltött időnek” tekintheti, ami csak az övé. Egyedül rajta múlik, hogy az utazás idejét munkaidőnek nevezi-e ki, vagy olyan időnek, amikor önmagával foglalkozhat, nézelődhet, benyomásokat gyűjthet az őt körülvevő világról. Fontos, hogy megkülönböztessük magunkban azt az időt, amit munkával töltünk, és azt, amelyet magunkra szánunk. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: megengedem-e magamnak a kikapcsolódásnak ezeket a pillanatait? Egy kis humorral akár úgy is fogalmazhatunk: Vajon magamnál vagyok-e időnként? Vagy mindig „máshol”, munkában, tervekben, pörgésben, szolgálatban töltöm az időmet?
Máriapócson, az október 24. és 26. között ifjúsági referenseknek megrendezett tanulmányi napokon különféle műhelymunkákban vehettek részt az ifjúságpasztorációs munkatársak: volt imaidő, mozgásra fordított idő, a közösségben való erőforrás-keresésre szánt idő – és mindegyik műhelymunka során az önmagunkkal töltött idő fontosságát helyeztük a középpontba. Ez alapozza meg ugyanis azt, hogy együtt tudjunk lenni másokkal és Istennel is.

Vannak olyan, a kiégésre figyelmeztető jelek, amelyek láttán valamiféle vészcsengőnek kellene megszólalnia a fejünkben?

– Számos intő jel van, de ezeket elsősorban az a személy érzékelheti, aki belekerült a kimerülés örvényébe. Mindig a legjobbjaink, a jól terhelhetők, a leglelkesebbek vannak leginkább kitéve ennek a veszélynek. Az első jelek a környezet számára még észrevehetetlenek, ezeket csak az ismeri fel magán, aki tisztában van azzal, hogy mire kell figyelnie. A kifáradásban lévő ember intő jelnek tekintheti, ha azt tapasztalja, hogy a lelkesedése kezd kényszeressé válni. Egészséges elvárás önmagunkkal szemben, hogy jól tegyük a dolgunkat. Ám ez átcsaphat bizonyításkényszerbe, amelynek gyökerénél nemegyszer az emberi törékenységgel nem számoló végtelen idealizmust találjuk.

Jellemző az is, hogy kifogásokkal, magyarázkodással áltatjuk magunkat…

– Megtévesztő lehet, hogy a túlzott erőfeszítés nyomán a teljesítményünk valóban fokozódik, ezért úgy érezzük, lám-lám, valóban sokkal többre vagyunk képesek, mint gondoltuk volna. Egy idő után azonban a túlterhelés miatt elérkezik a „fáradt vagyok” állapot, amit az illető elfogadhatónak tart. Az „elfáradtam” érzés normális jelenség, a „fáradt vagyok” érzés azonban állandósult állapotként nagyon erős figyelmeztető jel, amit gyakran nem veszünk elég komolyan. Ilyenkor mentegetjük magunkat: „Manapság mindenki fáradt, ez a természetes.” Aztán lassan kezdjük elhanyagolni a szükségleteinket. Fáj a fejünk, nem tudunk aludni, emésztési panaszaink jelentkeznek, gyakrabban betegszünk meg, mint szoktunk, csökken az ellenálló képességünk. A ránk bízottakat – legyenek hívek, diákok, páciensek, kliensek – egyre inkább tehernek érezzük, holott azelőtt örömünket leltük bennük. A munka miatt elhanyagoljuk a személyes baráti, családi kapcsolatokat, és lassanként mindenben és mindenkiben csak fel­adatot látunk.
A mások által is érzékelhető jelek már viszonylag későn jelentkeznek. A környezet ilyenformán fogalmaz a kiégőfélben lévő emberrel kapcsolatban: „állandóan pörög, nincs megállás”, „kicsit más, mint régen”, „feszült, ideges”, „kedvetlen”. Később pedig: „lehetetlen beszélni vele, régen nem ilyen volt”, „nincs jelen, nem is érti, miről van szó valójában”, „állandóan hárít, késleltet”. Egy következő fázisban aztán szomatikus tünetek jelentkezhetnek, amelyeket már nehéz eltitkolni a környezet elől.
A kiégés útján járó ember kapaszkodni próbál. Így alakulhatnak ki különböző függőségek, amelyekkel oldani igyekszik a kimerülésből fakadó szorongásokat. Ha nem rendelkezünk megfelelő pszichés energiakészlettel, képletesen szólva „immunitással”, akkor óhatatlanul ki vagyunk téve különböző lelki és fizikai betegségek veszélyének. Fontos tudatosítanunk, hogy a kiégés folyamatában egy ponton túl szükségünk van orvos vagy pszichológus segítségére, hogy rátaláljunk a gyógyulás útjára.

Melyek lehetnek a kiégés ellenszerei?

– A kiégésnek három ellenszere van, ahogy azt Thomas Bergner is hangsúlyozza a kiégésről szóló könyvében: megelőzés, megelőzés, megelőzés. Maga a kifáradás egy folyamat, amelyből bármelyik szakaszában ki lehet szállni. Nem kell tönkremenni ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. A változás életmódváltást jelent, de alapvető szemléletváltást is igényel: a feladatokhoz és önmagunkhoz való viszonyunknak kell változnia , hogy képesek legyünk egy újfajta életvezetésre. Ehhez pedig szükség van arra, hogy komolyan szembenézzünk magunkkal, megismerjük az alapvető belső törekvéseinket és az öntudatlanul is bennünk munkáló erőket.

A kiégés különböző fokain elérhet az ember egy olyan szintre, ahol látszólag bezárkózik. Vajon ilyenkor is kommunikál? Ad jelzéseket, amelyeket érzékelhetünk, ha odafigyelünk egymásra?

– Az bizonyos, hogy a kiégés során egyre inkább beszűkül a világ. Azok, akik korábban sem tudták kifejezni, hogy mire lenne szükségük, és nem tanultak meg másoktól segítséget kérni, ebben a helyzetben még inkább kiszolgáltatottakká válnak. Könnyen maga alá gyűri őket az a romboló mechanizmus, amely a kiégéshez vezetett. Ezért nagyon fontosak a meghitt, bizalmas emberi kapcsolatok. Hiszen az adott személyhez legközelebb állók azok, akik legkönnyebben észrevehetik, ha valami nincs rendben a párjukkal, barátjukkal, paptestvérükkel, munkatársukkal. Nem érdemes megvárni, hogy a gödör aljára kerüljünk. A bizalmi kapcsolatokban nyugodtan kimondhatjuk: „fáradtnak látlak”, „szükséged van segítségre?”. A kiégés megelőzésének egyik legfontosabb pillére – legyünk bár papok, szerzetesek, egyedülállók vagy családosok – őszinte, meghitt emberi kapcsolatok kialakítása és ápolása.

Hogyan látja: helyettesítheti-e a lelkivezetés a szupervíziót?

– A lelkivezetés és a szupervízió fókusza máshol van. A lelkivezetés középpontjában az istenkapcsolat áll, amellyel mindenfajta lelkiállapotban foglalkozni lehet, akár jól vagyunk, akár rosszul.
A szupervízió fókusza ezzel szemben a „hivatásszemélyiségünk”. A közös munka során azt vizsgáljuk, miként kezeljük a munkánkkal, a szakmánkkal összefüggő kihívásokat, s hogyan láthatunk rá ezekre különböző nézőpontokból, kicsit kívülről. Ez segít abban, hogy képesek legyünk kilépni az „így szoktam csinálni” sémákból, és nyitottá váljunk újabb lehetőségekre. A két lelki munkaforma tehát különbözik egymástól, de jól kiegészíti egymást.

Máriapócson úgy fogalmazott: segítséget jelent, ha megtanulunk elfáradni. Hogyan kell érteni ezt?

– Értékes tudásra tehetünk szert, ha megtanulunk elfáradni. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy végesek vagyunk: értelmünk, fizikai valónk, pszichénk és erkölcsünk szempontjából is. Ám hiába vagyunk tisztában ezzel, nem biztos, hogy képesek vagyunk mindig ennek megfelelően élni. Tudom, hogy véges vagyok, de vajon hogyan viszonyulok ehhez? Hogyan élem meg ennek tudatában a kapcsolataimat? Képes vagyok-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Hogy állok mindezzel a munkám terén? Tudok-e elvállalni bizonyos feladatokat, másokra pedig nemet mondani? Tudok-e dolgozni, és a munkám végeztével pihenni? Tudok-e kérni és megköszönni? Tudok-e úgy élni, mint egy ember, egy teremtett lény, aki nagyszerű, de egyúttal törékeny is?

Miért olyan nehéz kérdés ez? Miért szégyelljük kimondani, ha elfáradtunk?

– Több oka is lehet ennek. Az egyik talán az, hogy az önátadást és a fáradtságot ellentétes fogalompárként állítjuk be. Mintha egy keresztény ember, aki önmaga odaadására törekszik, nem engedhetné meg magának, hogy elfáradjon. A másik, hogy Szent Pál nyomán tudjuk: a Szentlélek ereje a gyengeségünkben mutatkozik meg. Emiatt úgy gondoljuk, hogy mivel a Szentlélek ereje végtelen erőforrás, ezért mi magunk sem fáradhatunk el, hiszen vele munkálkodunk. Számolnunk kell azonban azzal, hogy amikor a végtelen Istennel együttműködünk, mind­ez a mi törékeny emberi valóságunkon keresztül történik, ezért természetes, hogy elfáradunk. A harmadik ok az lehet, hogy az egyházi szolgálatban megszoktuk, mi segítünk, mi tanítunk, mi adunk másoknak. Ehhez képest egészen új és szokatlan helyzet számunkra, ha mi szorulunk rá más emberek segítségére, tudására. Ez kopernikuszi fordulatot igényel a spirituális vezetőktől.
Úgy gondolom, Isten egyáltalán nem szégyenkezik amiatt, ha az őt szolgálók más emberek támogatására szorulnak. Krisztus emberré lett, mi pedig egy lépéssel közelebb léphetünk az emberségünkhöz, és bátran feltehetjük a kérdést: Jézus, te is emberré lettél, én is ember vagyok. Hogyan tudom én ezt az emberi létet hozzád méltó módon élni?

Verestói Nárcisz

Forrás: Új Ember