A katolikus karizmatikus megújulás 1.

Az ezredforduló Egyháza – emberileg szólva – egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A zsinatot követő krízis még nem ült el. Vannak, akik a világ szellemét bocsátják be az Egyházba, és vannak, akik számára az Egyházból csak a vallási szokások fontosak. A kereszténynek mondott társadalom távol áll az élő krisztusi hittől. Kritikus helyzetben van az erkölcs, a család, az ifjúság. Az ökumenikus közeledés lassan halad. A legtöbb ember – világnézetétől függetlenül – gyakorlati materializmusban él. Az egyházellenes liberalizmus humanista frázisokkal támadja a hitet. Számos keleti vallás és okkult irányzat gyűjt követőket a keresztény gyökerű kultúrákban. Az Iszlám fundamentalizmus félelmetes hatalom, amely falként áll az evangéliummal szemben. A kom­munizmus véres agyréme most is uralmat gyakorol a föld népességének jelentős hányada fölött. Kicsit tétován olvassuk a missziós parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Érezzük, hogy erőnk elégtelen. Istennek kell cselekednie. Az itt következőkben azt szeretném bemutatni, hogy Isten valóban cselekszik is. Nem hagyott magunkra bennünket. Nem saját erőnkből kell tanúskodnunk a föltámadt Jézusról, hanem a Szentlélek erejéből.

A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban

Szent Ágoston tanítja, hogy a Szentlélek azt teszi az Egyház­ban, amit a lélek tesz a testben; ami testünk számára a lélek, az a Szentlélek Krisztus Teste, az Egyház számára. [Sermo 267,4 és 268,2; idézi: CONGAR, Y.: I Believe in the Holy Spirit. Seabury-Chapman, New York - London, 1983. I.k. 154.o.] XIII. Leó pápa így beszél: „Míg Krisztus az Egyház feje, a Szentlélek a lel­ke”. [DS 3328] XII. Piusz ezt idézi a Mystici corporis enciklikában. [DS 3808] Át­vette a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat is: Krisztus „azt akarja, hogy szünet nélkül megújuljunk őbenne, ezért Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanazon személyként lakik a főben is, a tagokban is; úgy élteti, egyesíti és mozgatja az egész testet, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták a szentatyák, amelyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.” [Lumen Gentium 7]

Katolikusnak lenni annyi, mint hinni abban, hogy ez a Szentlélektől éltetett Krisztus-test itt a földön azonos azzal a közösséggel, amelyet a római pápa és a vele egységben lévő püspökök vezetnek. Ezt a testet megsebezték az emberi hűtlenség tövisei, megtépázták a szakadások roncsolásai, de életben maradt. Mindenki, aki valóban Krisztushoz tartozik, ehhez a testhez tartozik, még ha töredékes, tökéletlen és rejtett módon is; mindenki, aki üdvözül, e test tagjaként üdvözül, még ha láthatatlan és burkolt is a hozzátartozása. Ennek megfelelően: katolikusnak lenni annyi, mint hinni, hogy ezt a Péter utódának főpásztori hatalma alatt álló Egyházat soha nem hagyta el a Szentlélek. Balgaság és képtelenség a Lélek korszakát várni, mintha az külön valami len­ne a Fiú korszaka után. A Lélek korszaka az első pünkösdtől Jézus második eljöveteléig tart, és az eszkatonban sem szűnik meg, hanem beteljesül.

Az Egyház gyarló emberekből áll, mégis szent, mert a Lélek élteti. Ez mindig megnyilvánult a személyes életszentség gyümölcseiben. Egyszer előadást tartottam a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Utána megkérdeztek: csak nem gondolom, hogy egy Sienai Szent Katalin, egy Avilai Szent Teréz nem kapta meg a Szentlelket? Elképedtem a kérdés hallatára, mert semmi olyat nem mondtam, amiből ezt lehetett volna kihallani, és nem is állt tőlem semmi távolabb, mint hogy ilyesmit állítsak. A kérdező belevetíthetett valamit mondanivalómba, amit mástól hallott vagy csak feltételezett. Az Egyház – így vallom, és így kell vallania mindenkinek, aki nem csupán névlegesen katolikus – so­hasem veszítette el a Szentlelket, mióta Urától megkapta. Lehetnek az Egyháznak holt tagjai, akik elveszítették a Lelket, s a kárhozatnak élnek; de maga az Egyház a Lélekből él. Ez legnyilvánvalóbb a szentek életében, de az egész Egyházat jellemzi. Struktúrája, liturgiája a Szentlélek hordozója.

Beszéltem arról, hogy a középkori Európában a kereszténység közönséges jelenség volt, nem kívánt döntést, magától értődőnek számított, s ennek megfelelt a karizmák bizonyos mér­tékű visszavonulása a beavatás kontextusából. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Szentlélek visszavonult a beavatási szentségekből! A keresztség a Szentlélek templomává tette az embert, a bérmálás pedig közölte a Lélek erejét a hitvalló, „nagykorú” keresztény élethez. Olvassuk csak, hogyan beszél a bérmálás hatásáról egy teljesen tradicionális szellemű lelki könyv: „A bérmálásban hozzánk jött Lélek, aki végleg lakást vett bennünk és ragyogó templomává avatott, életünk tüze, gondolkodó elménk világossága, akaratunk ereje, érzelmünk ritmusa és cselekvésünk lendülete. A szó teljes értelmében átitatja lényünket megszentelő, alakító erejével, átáramlik életünkön, végigviharzik rajtunk, hogy elindulásunkra folytatás és méltó befejezés következzék. Életünk ennélfogva mindig Lélek-járás.” [WIMMER M. Anzelm: Az isteni Tűz világa. Korda, Bp. 1942. 117. o.] Ez a szöveg a Szentlélek-keresztség, vagyis a hatékony bérmálási kegyelem hatásainak szép leírása, holott a szerzőnek semmi köze a pünkösd-mozgalomhoz, egyáltalán meg sem említi azt. A bérmálás célja és ereje mindig is ugyanaz volt. Biztos, hogy nem mindenki tapasztalta ezeket a hatásokat; de ennek oka az volt, hogy nem is várta őket, nem is volt kész együttműködni a kegyelemmel. A szentség maga nem volt hiányos.

Akiknél elszánt döntés történt Jézus mellett, azoknak életében a Lélek működése nagyon is nyilvánvaló formákat öltött. A szentek karizmái ismeretesek. Tudjuk, hogy a karizma önmagában egyáltalán nem igazolja az életszentséget, sőt mégcsak azt sem, hogy az illető személy a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen a Szentlélek a karizmákat játékos szabadsággal, tetszése szerint osztogatja, nem pedig érdemek fejében. De azért mégse véletlen, hagy a Léleknek jobban átadott emberek több karizmát mutatnak föl. Természetes, hogy a kifeszített vitorlába jobban belekap a szél. Tudjuk, hogy a szenttéavatási eljárás során gondosan megvizsgálják a szenttéavatandó közbenjárására föllépett rendkívüli karizmákat, bár döntő szerepe elsősorban az erények vizsgálatának van. Nagyon sok rendkívüli gyógyulást is­merünk a szenttéavatási perek anyagából, sőt halottföltámasztá­sokat is. Találkozunk a szentek életében próféciával, az ismeret szavával (lélekben olvasás), felülről kapott bölcsességgel, ter­mészeti csodákkal (ételszaporítás). A rendes karizmák termé­szetesen még nagyobb bőséggel találhatók meg életükben, mint a rendkívüliek, hiszen következetesen természetfölötti síkon éltek.

A misztika kísérőjelenségei között megtaláltuk a nyelvek adományát is, amelyről úgy tetszik, hogy az első századok után eltűnt az Egyházból. Nem tűnt el, csak ritkább lett. Néha csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy a misztikus tapasztalat beszámolói a glosszolalia jelenségét rögzítik; máskor az eset világosabb. Két példát említek. Sienai Szent Bernardin életrajza tárgyalja a szent hitszónok szereplését a firenzei uniós zsinaton. „Nem beszélte a görögöt, és mégis, a világ legnagyobb nyelvtudósainak jelenlété­ben oly nyelven beszélt, amelyet a görögök görögül, a latinok la­tinul értettek. Az apostolok nyelvének csodás adományával tündökölt.” [BARGELLINI-NAGYMÁNYOKY: A szienai sas. Magyar Barát, Gyöngyös, 1943. 197. o.] Itt a nyelvek értelmezésének rendkívüli karizmájá­ról lehet (elsősorban) szó. A másik esetet Vianney Szent János egy gyónójának beszámolójából ismerjük. Gyónása után megkér­dezte Vianneyt, mi lehet Isten szándéka vele. „Ah, gyermekem” - ennyit mondott a szent plébános, aztán a másik oldalon egy láthatatlan beszélgető társhoz fordult. „Öt percig beszélt, mint­egy önmagában, nem tudom, milyen nyelven, mert nem értettem. Egészen elámulva néztem az arcát. Úgy látszott, magán kívül van. Úgy gondoltam, a jó Istent látja. Méltatlannak éreztem ma­gam, hogy ilyen nagy szent jelenlétében maradjak, és kimen­tem.” [BURGER, F.: Johannes-Maria Vianney. Miriam-Verlag, Jestetten, 1987. 218. o.] Mint tudjuk, Vianney Szent János csak franciául beszélt, a latint nem sikerült kellően elsajátítania. Ha a gyónó számára ismeretlen nyelven szólt, az glosszolaliás jelenség lehe­tett, amit ő maga talán észre sem vett, még kevésbé említett má­sok előtt. Nem volt szokása misztikus élményeit kiteregetni.

De nem szabad azt gondolni, hogy a karizmák jelentkezése teljesen a misztikusok vagy éppenséggel a szentek életére korlá­tozódott. Egy olyan karizma, mint a nyelvek adománya, sokszor előfordulhatott egyesek imaéletében, anélkül, hogy tudták volna, mi az, vagy említésre méltónak tartották volna. Hadd idézzek egy személyes beszámolót, melyet levélben kaptam. „1920-ban szület­tem Budapesten, s nem sokkal születésem után abba a házba költöztünk ..., ahol abban az időben Prohászka Ottokár lakott... Mivel apám is felvidéki volt, hát hamarosan beszédes jóviszonyba kerültek... Engem is ismert. Egy szép napon, karonülő korom­ban, átvett anyámtól, kezét a fejemre téve hosszan imádkozott felettem... 1929. május 29-én áldoztam először ünnepélyesen, s pár nap múlva pünkösdkor bérmálkoztam... 1929 szeptemberétől egyszerre csak buzgó napi áldozó lettem, szomjaztam az isteni tanítást... Akkor ragadt rám... a szentségi Jézussal folytatott dia­lóg szokása, a gyakori szentségimádás, az Istenben való elcsende­sülés, s ami a legkülönösebb volt számomra, mikor már nem tudtam, mit mondjak Jézusomnak, akkor kitört belőlem egy ért­hetetlen és furcsa dallamú énekszerűség, amit persze gondosan akkor gyakoroltam, mikor egyedül voltam otthon. Kinek is be­szélhettem volna erről 1929-ben? Bolondnak tartottak volna.” A kilencéves kislány nyelveken énekelt, csak tizenkét éves korában határozta el, hogy fölhagy ezzel a gyerekességgel... 1978-ban egy karizmatikus összejövetelre tévedve újította föl gyermekkori ado­mányát. Más hasonló beszámolókkal is találkozunk. A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban, s tetszése szerint oszto­gatta ajándékait.

Más dolog azonban azt állítani: „a Szentlélek kezdettől meg­szakítatlanul működött az Egyházban”, és megint más kijelente­ni: „a Szentlélek hívása az Egyházban fölösleges”. Előbbit vallom, utóbbit tagadom. Az Egyház mindig is hívta a Szentlel­ket, mert tudta, hogy a Lélek élő vize csak folytonos áramlásban marad friss. Gondoljunk csak a már tárgyalt „kis pünkösd” jele­netére (ApCsel 4,23-31), ahol ugyanazokat tölti el a Szentlélek, akiket pünkösdkor már eltöltött: gondoljunk a Szentlélek segítsé­gül hívásának gyakorlatára lelkiismeretvizsgálat előtt, tanév kez­detén, lelkigyakorlatok, egyházi összejövetelek elején; gondoljunk a liturgia Lélek-hívogatásaira a pünkösdi szekvenciában (Veni Sancte Spiritus) és vesperás-himnuszban (Veni Creator Spiritus), vagy akár a délelőtti napközi imaóra egyik himnuszában (Nunc Sancte, nobis, Spiritus). A Lélek egész, de a mi dolgaink töredé­kesek; a Lélek végtelen, de mi végesek vagyunk. Soha nem tudjuk Őt úgy befogadni, hogy még jobban ne kívánhatnánk. Ellen­kezőleg: „Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik” (Sir 24,21).

Nem tudnánk hívni a Lelket, ha nem működne bennünk. Megszűnt volna működni bennünk, ha nem kívánnánk egyre mé­lyebben befogadni. Az Egyház Lélektől-éltetettségének jele, hogy vágyik megújulni a Szentlélekben.

Pápák hívják a Lelket

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a XIX. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből: [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29. o.]

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson.

Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indításaiban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Valóban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig kiadta a Divinum illud munus enciklikát, amely nagyszabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és állhatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak rendeltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmozdítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az engedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tartozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azonban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodásunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé. [Kézirat]

Az idős pápa arról vall, hogy fő célja a katolikus hitélet meg­újítása és az ökumenikus újraegyesülés volt egész pápasága so­rán. Közelgő halálát érezve, mindkettőt a Szentlélekre akarja bízni. Péter utóda egyet akar a luccai nővérrel. XIII. Leó 1901. január elsejének első másodperceiben a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot, és ünnepélyesen intonálta a Veni Creator Spiri­tust az egész Egyház nevében. [New Covenant 1989/5. 9. o.] Halála előtt még egy alkalommal, 1902. április 18-án fölhívta a figyelmet a Szentlélekkel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásainak jelentőségére és kötelező voltára a püspökökhöz intézett Ad fovendum in Christiano populo kezdetű levelében. [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29-30. o.] Egy jó évvel később, 1903. július 20-án hazatért Urához.

Ezekben az években már folyt a pünkösdi ébredés a szabadegyházakban. Prohászka Ottokárt, aki 1904-ben az USA-ban járt, a clevelandi magyar plébános, Boehm atya ámulva kérdezte: miért ad Isten annyi kegyelmet az „eretnekeknek”? Figyelemreméltó, hogy Prohászka évek múltán is többszörösen reflektál a kérdésre naplójegyzeteiben. [PROHÁSZKA Ö.M. 23.k. 264. és 302. o.]

Még figyelemreméltóbb, hogy a Prohászka szellemi köréhez tartozó Farkas Edit, a Szociális Missziótársulat alapítója, 1909 és 1911 között Szikszón tartott Szentlélek-konferenciáin világos, kidolgozott elméletét adja a Szentlélek keresztségének a Biblia alapján. [FARKAS EDITH Lelkiiskolája II. Szociális Missziótársulat, Bp. 1944. 11-20. o.] Igaz, a karizmákról nem ad tanítást, de az korai is lett volna azokban az években. Így a Szentlélek keresztsége kissé elvontnak hat, kevésbé látjuk manifesztálódni a tapasztalati szfé­rában. Ennek ellenére nem lehet eléggé méltányolni ezt a lelkiségi-teológiai teljesítményt, a benne megnyilvánuló eredetiséget és a Lélek előtti nyitottságot. Hiszen abban a korban a „Szent­lélekben való megkeresztelkedés” a katolikus fülnek alig-alig mondott egyebet, mint a keresztség szentségét. Kinek jutott eszébe, hogy az Apostolok Cselekedeteit ilyen direkt módon alkalmazza önmagára? Prohászka köréből elindulhatott volna egy új pünkösd hazánkban...

Aztán eldördült egy pisztoly Szarajevóban. Két világháború megnevezhetetlen borzalmai zúdultak az emberiségre. Az ikonok és sztarecek földjéről ateista rémuralom szabadult a nemzetekre, ördögibb és tartósabb a jakobinus diktatúránál. A Szeretet Lelke helyett a Gyűlölet Lelke kapott szabad kezet.

Az Egyháznak tennie kellett valamit. 1959. január 25-én az alig három hónapja megválasztott XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívását. 1962. október 11-én több mint kétezer püspök vonult be a római Szent Péter Bazilikába, a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. „Újítsd meg csodáidat napjaink­ban, új pünkösd gyanánt!” - imádkozta Boldog XXIII. János pápa. [FALVO i.m. 37. o.] Az Egyház bevonult a Cenákulumba.

Ahogy a zsinat elé terjesztett szövegsémák módosultak a tárgyalások folyamán, egyre nagyobb szerephez jutott bennük a Szentlélek. Azzal is, hogy a szövegek többször említik, de első­sorban azzal, hogy a zsinati tanítás egyre több teret biztosít a Lélek kreatív szabadságának. Már láttuk ezt a karizmákról szóló bekezdés esetében. Most hadd hívjam föl a figyelmet az ökume­nizmus témájára. A katolikus közösség megújítása mellett ez volt a másik fontos vonala nemcsak XIII. Leó ambícióinak, hanem a 20. század zsinatának is. A katolikus Egyház mindig elismerte, hogy a jóhiszemű nemkatolikus keresztények üdvözülhetnek, de korábban nem fejtette ki ezt az igazságot teljes terjedelmében, Pedig ha lehetséges számukra az üdvösség, akkor itt a földön működik bennük a Szentlélek, és gyümölcsöket is hoz; miért ne lehetnének táplálóak ezek a gyümölcsök a mi számunkra is? A zsinat levonja ezt a következtetést, amikor így nyilatkozik: „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” [Unitatis redintegratio 8.] Anélkül, hogy a katolikus hitvallásból bármit is feladna, a zsinat kívánatosnak tartja, hogy tanuljunk a nemkatolikus keresztényektől is! A lelki nyitottság általános légköre és a karizmákról adott tanítás mellett ezzel a tételével teremtette meg a II. Vatikáni Zsinat az esélyt, hogy a protestáns pentekosztalizmus termékeny lehessen a katolikus Egyház számára.

1965. december 8-án zárult le a zsinat, és 1967. február 18-án elindult útjára a katolikus karizmatikus megújulás.

Pünkösdi robbanás az amerikai egyetemeken

Pittsburghban (Pennsylvania, USA) a Duquesne egyetemet a Szentlélek Atyák szerzetesközössége tartja fenn. 1826-ban keresztelkedett meg hosszú vívódás után egy németországi zsidó rabbi fia, Jakob Libermann. A keresztségben a Ferenc nevet kapta. Keresztsége misztikus tapasztalattá lett. „Úgy tetszett, másik világban vagyok, egy mérhetetlen tűzgolyó középpontjában. Bensőmben olyan dolgok játszódtak le, amelyeket nem vagyok képes leírni, és ez a szertartás nagyrészén keresztül tartott. Sosem szűnök meg csodálkozni a változáson, amelyen akkor ke­resztülmentem.” [New Covenant 1989/11. 31. o.]

Franz Libermann később pappá lett, majd megalapította Párizsban a Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről elnevezett missziós társulatot, amelynek a Szentlélek Társulattal való egyesítéséből született a Szentlélek Atyák társasága (1948). Libermann atya boldoggá avatása folyamatban van.

A Duquesne katolikus egyetem épületcsoportja a Pittsburgh központját képező dombok egyikének tetején áll, széljárta helyen. „A szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8); de különösen a Du­quesne egyetemen! Libermann, a Lélek embere, bizonyára közbenjár Istennél, hogy a lelki fuvalmak ne hagyják el társalapítását. Maga az egyetem nem valami szédítően monumentális intézmény. 1964-ben egy elsőéves hallgatónő sírva fakadt, olyan lehangolónak találta a környezetet. Néhány héten belül azonban megszerette az iskolát is, az embereket is, és úgy döntött, hogy félév végeztével sem megy át másik egyetemre. A lányt Patti Gallaghernek hívták. [New Covenant 1989/2. 9. o.] Miközben Patti haját kócolták a pitts­burghi szelek, az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat friss szelei fúj­tak. A Duquesne tanszékein oktató világi katolikusok nagy várakozással vetették magukat a különböző mozgalmakba: liturgikus mozgalom, ökumenikus mozgalom, polgárjogi mozgalom, békemozgalom... A zsinat véget ért, és ők még mindig kerestek valamit. Amit csináltak, túlságosan emberi erőfeszítésnek tűnt. A Bibliában a kereszténység sokkal inkább Isten cselekvése. Ho­gyan vihetnék bele fáradságos munkájukba és imaéletükbe azt a dinamizmust, amely felülről jön?

1966 őszén, amikor ezek a kereső katolikusok imádság és megbeszélés céljából összejöttek, egy könyvről beszélgettek, amelyet augusztusban a Cursillo-mozgalom országos összejövetelén kaptak egy barátjuktól. Cursillo annyi, mint „kis kurzus”: hétvégi mini-lelkigyakorlat, amely alkalmat ad a keresztény hit lényegének újraélésére. Jelentőségét talán Ralph Martin beszámolója értetheti meg velünk, aki katolikus nevelés után már a középis­kolában, de méginkább a Notre Dame katolikus egyetem (South Bend, Indiana) hallgatójaként eltávolodott a keresztény hittől, s akit csak nehezen lehetett rávenni, hogy 1964. februárjában részt vegyen egy Cursillón. „A Cursillo első napján – írja – megcsodáltam a hétvége csoportdinamikáját, és megláttam, hogyan vesznek rá egyeseket arra, hogy azt gondolják: vallásos tapasz­talatban lesz részük. Megcsodáltam annak a személynek a szellemi képességeit, aki a Cursillót kialakította. Aztán kezdtem annak a személynek a szellemi képességeit csodálni, aki a kereszténységet kitalálta, amint kezdtem izgalmasnak találni a ke­reszténység képanyagát és témáit. Kezdett az a kényelmetlen érzésem támadni, hogy magának Istennek gondolkodásából észlelek valamit.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 38-39. o.] Egyre inkább érezte Jézus jelenlétét. Fölad­ta elméleti kételyeit, végül – nagy lelki harc után – föladta gőgjét is, amely tiltakozott a bűnbánat szükségessége ellen. Térd­re borult, megvallotta bűnösségét, ellene mondott a gonosznak, és életét Jézusnak adta, mint Urának. Hatalmas erő és öröm szabadult föl benne. Intenzív módon megtapasztalta Isten szere­tetét. Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy ezt a Szentlélek ke­resztségének lehetne nevezni. A Cursillo nincs kapcsolatban a pünkösd-mozgalommal. „Körülbelül egy hónappal ezután, egye­dül a szobában, olyan hangokon kezdtem imádkozni, amelyeket nem értettem, de amelyek – úgy tűnt – az Úrral és az Ő Lel­kével voltak kapcsolatosak. Megosztottam ezt a tapasztalatot néhány emberrel, de ők csodálkozva vonogatták a vállukat. Hama­rosan abba is hagytam az effajta imádkozást.” [Uo. 59. o.] Ralph Martin és egy másik fiatal katolikus, Steve Clark az egyetemi hallgatók részére alakult Szent János Plébánia munkatársai lettek East Lansing (Michigan) városban. Steve Clark adta oda a pittsbur­ghiaknak a David Wilkerson pünkösdi prédikátor élményeiről szóló, A kereszt és a rugóskés c. könyvet. [WILKERSON, D. - SHERRILL, J. - SHERRILL, E.: The Cross and the Switchblade. Pyramid Publications, USA, 1963.]

A könyv arról szól, hogyan működik Wilkerson a New York-i ifjúsági gangek züllött és erőszakos világában a Szentlélek erejé­vel. Bűnözők térnek meg, kábítószeresek szabadulnak meg szen­vedélyüktől. A Lélek irányítja a prédikátor lépteit, a Lélek kényszeríti térdre a legkeményebb fiút, Nicky Cruzt. (Azóta ő is pünkösdi prédikátor lett, Magyarországon is járt. Megrendítő volt saját szájából hallgatni a könyvben olvasott történetet, néhány démontól megszállott sivalkodni kezdett a törökőri Lisieux-i Szent Teréz templomban...) A John Sherrill és felesége közremű­ködésével készült könyv izgalmas olvasmány, és a pünkösd-moz­galom tapasztalatait nem ismerő olvasó számára valóságos reveláció. Isten nem távoli benne, hanem kézzelfogható közelség­ben van. A pittsburghiek elolvasták a könyvet, egyikük föllapozta a Szentírásban a bibliai utalásokat, és új világot fedezett föl. Ismerős szentírási helyek új összefüggésben álltak össze, és egy hatalmas remény bontakozott ki általuk: van kulcs az isteni erő­höz. A kulcs a Szentlélek keresztsége.

A pittsburghi Duquesne egyetem oktatóinak kis csoportja újult reménnyel kezdett imádkozni. Naponta elmondták egymásért a Veni Sancte szekvenciát. Közben egyikük, Ralph Keifer, elolvasta John Sherrill Más nyelveken szólnak című könyvét is, [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 39. o.], amely sok mindent világossá tesz a pentekosztalizmus körül. A csoport úgy döntött, hogy ideje segítséget kérniük olyan emberektől, akiknek ismerős a pünkösdi tapasztalat. A pünkösdi felekezetek katolikus-ellenességétől tartva, egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak tanácsért: William Lewishez, egy nagy episz­kopalista egyházközség rektorához Pittsburgh északi részén. Fel­hívták telefonon: – „Ismeri ezt a két könyvet?” – „Igen, ahogy itt ülök, látom őket a könyvespolcomon.” – „Nem ismer ilyen imacsoportot?” – „De igen, ahogy kinézek az ablakon, látom a házát egy hölgynek, akinél minden péntek este imaösszejövetel van.” A közeledő karácsony miatt csak 1967. január 6-ra sikerült találkozót megbeszélni az illető hölggyel, aki – szándékuk komolyságát látva – meghívta az érdeklődő katolikusokat az ös­szejövetelre. Január 13-án (az akkori liturgikus naptár szerint éppen Jézus megkeresztelkedésének ünnepe volt) egy másik helyen, a presbiteriánus Miss Florence Dodge lakásán volt az összejövetel. Négy katolikus – Ralph Keifer és felesége, Patrick Bourgeois és William Storey [A névsort René LAURENTIN azonosította (Catholic Pen­tecostalism. Longman and Todd, Daiton, 1977.)] – élete első pentekosztalista imaalkalmán vett részt. Minden simán és jólnevelten zajlott, a középosztály modorában, bárminemű entuziazmus nélkül. Csak a Biblia magyarázatának módja taszította kicsit Ralph Keifert. „Nem jó szó az, hogy fundamentalista. Sokkal inkább arról volt szó, hogy úgy próbálták olvasni a Szentírást, mint az egyház­atyák: roppant allegórikusan. De még ebben is megláttam az Is­ten jelenléte iránti érzék tanújelét. Lehet, hogy éppen ez zavart. Félek a 'szuper-közvetlen rövid út Istenhez' mentalitástól.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York - Toronto, 1969. 14-15. o.] A reflektáló katolikusok mégis úgy érezték: itt Isten működik. Ja­nuár 20-án csak kettőjük tudott elmenni az összejövetelre: Ralph Keifer és Patrick Bourgeois, mindketten a Duquesne teológiai tanszékének munkatársai. Az imaest végén kérték a csoportot: imádkozzanak értük, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélek­ben. „Egyszerűen az kérték tőlem – meséli Ralph Keifer – , hogy indítsam föl a hit aktusát, hadd működjék bennem a Lélek ereje. Elég hamar nyelveken kezdtem szólni. Nem volt valami különleges lebegés, egyáltalán nem volt látványos dolog. Némi békét éreztem, egy kis vágyat az imádságra, és – őszintén szólva – kíváncsiságot, hova vezet ez az egész.” [Uo. 15. o.] A következő héten Ralph Keifer tette kezét feleségére és William Storey-ra, és ők is megkeresztelkedtek a Szentlélekben. (Storey 1969-70-ben sza­kított a pünkösdi irányzattal.) Feltűnés nélkül történt minden, mégis tapasztalhatóan körülölelte őket Isten jelenléte és szere­tete. Imádságuk megtelt dicsőítéssel. Megkapták a nyelvek ado­mányát. A Biblia új vonzóerőt gyakorolt rájuk. Problémáikat Istenbe vetett bizalommal viselték. Bátorság és a hit öröme töl­tötte el őket. Könnyen és szívesen beszéltek másoknak Jézusról. Teológiailag képzett, elkötelezett katolikusokról volt szó, akik jól tudták, hogy nem a keresztség és a bérmálás szentsége helyett ta­láltak valamit, hanem azok ereje éledt föl bennük. A kézrátétel, amit alkalmaztak, a magánima gesztusnyelve volt számukra, nem szakramentális aktus. Megtalálva az erőt, amit kerestek, az egyetem hallgatóival február közepére tervezett hétvégi lelkigya­korlat témájává az Apostolok Cselekedetei első négy fejezetét tették. Nem volt szándékukban rájuk erőltetni élményüket, úgy gondolták, imádságban együtt kell keresniük Isten akaratát. Min­denesetre megkérték őket, hogy előkészületül olvassák el ApCsel 1-4-et meg A kereszt és a rugós­kés c. könyvet.

Körülbelül harmincan vettek részt a lelkigyakorlatos hétvé­gén. A legtöbben nem is hallottak még a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Ott volt Patti Gallagher is, aki két és fél évvel azelőtt olyan keservesen siratta, hogy a Duquesne-re talált vetődni. „Bár tanáraink közül hárman már megkapták a Szentlé­lek keresztségét egy hónappal azelőtt, akkor egyikünk se tudott erről – írta a lány később. – Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, letérdeltem a szobámban, és imádkoztam, hogy mélyeb­ben érzékeljem életemben a Szentlelket és erejét. A 'nyelven szólásra' és a kézföltétellel kapott 'keresztség'-re való utalások elkerülték a figyelmemet, amikor a könyvet olvastam. Rám az tett nagy benyomást, hogy milyen világosan ismerte Dave Wil­kerson Isten akaratát. Emlékszem, azt kívántam, hogy én is ilyen világos jeleket kapjak arra nézve, mit akar velem az Úr.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York -Toronto, 1969. 33. o.]

A Bárka és Galamb elnevezésű lelkigyakorlatos házban bűn­bánattal kezdték a lelkigyakorlatot pénteken, 1967. február 17-én este. Szombat délelőtt fölhangzott a kérdés: „Készen vagy arra, amit Isten tenni akar az életedben?” [NewCovenant 1985/1. 7. o.] A hallgatókon lassan el­uralkodott a hit atmoszférája. Újból és újból énekelték a Veni Creator himnuszt angolul. Délután Patti Gallagher cédulát rajz­szögezett ki a hirdetőtáblára: CSODÁT AKAROK! Egyszercsak kiderült, hogy nincs víz. A szivattyú elromlott. Víz nélkül nem maradhattak másnapra, de abszurdnak lát­szott most félbehagyni a sokat ígérő együttlétet. „Imádkozzunk!” Egy fiú, aki másokkal együtt imádkozott, hogy a vízprobléma megoldódjék, az esti bibliai elmélkedés után lement, és megnyi­totta a csapot. Bőséges sugárban ömlött a víz! Sokan nem is tud­ták, hogy baj volt a vízvezetékkel, de akik tisztában voltak a gonddal, most a hit örömét tapasztalták. (Csak egy „kis csoda” történt, a házat gondozó nővéreknek sikerült fölhajtaniuk egy szerelőt, aki szombat délután megjavította a szivattyút.) Egy lány, Karin Sefcik, a kápolnában térdelt, hogy hálát adjon Istennek. Ekkor berob­bant az előbb említett fiú, David Mangan, és teljes hosszában arcra borult az Úr előtt. „Az oltár előtt álltam, és a következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy leborulva fekszem a föl­dön, sírok, és olyan elragadtatott örömet érzek, amilyet talán so­ha többet nem fogok érezni. Jobban sírtam, mint bármikor életemben, de egyetlen könnyet sem hullattam. Jézus Krisztus hirtelen olyan valóságossá és annyira jelenlevővé vált, hogy min­denhol őt éreztem köröskörül. A szeretetnek olyan érzése zúdult rám, hogy meg se próbálom leírni. Egy idő múlva (nem tudom, meddig tartott) a lábamra segítettek, és miközben lementem a lépcsőn, tudtam, hogy Isten Lelke cselekedett bennem az imént.” [RANAGHAN i.m. 26-27. o.]

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik három társuk (köztük egy pap) születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár – Paul Grey és Maryanne Springle – hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Egy idő múlva vissza akartak menni a többiekhez, de nem szándékoztak beszámolni élményükről. Közben azonban Patti Gallagher indítást érzett, hogy a kápolnába menjen. „Föl­mentem a kápolnába, anélkül, hogy tudtam volna, miért is te­szem. De alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár előtt, és Krisztus békéje tölt be... Azon az éjszakán az Úr az egész csoportot a kápolnába hozta. [Nem szószerint a teljes csoportot. Voltak, akik aludtak. K.G.] Nem győztem imádkozni, hogy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.” [Uo. 34-35. o.]

Este tíztől hajnali kettőig imádkoztak. A résztvevők egy része békében szunnyadt, de a többiek megteltek mennyei tűzzel. Ez volt a híres Duquesne Week­end. Patti Gallagher (aki azóta családanya lett, férje után Patti Mansfieldnek hívják) ma már pontosan tudja, hogy Isten kitünte­tő figyelme vezette őt éppen erre az egyetemre... Még egy fontos körülmény: 1967. február 18-án Florence Dodge neopen­tekosztalista csoportja ima-virrasztást tartott a lelkigyakorlatozó katolikusokért. Hála legyen Istennek a protestáns testvérek sze­retetéért! Azon az éjszakán valami megszületett, ami számos kér­désünkre ad újszerűen hangzó, de a kereszténységgel egyidős választ.

A pittsburghi események híre eljutott a Notre Dame egye­temre is (South Bend, Indiana). A Ranaghan-házaspár, Kevin és Dorothy könyvében olvassuk: „Közvetlen reakciónk gyanakvás és kétkedés volt... De jól ismertük ezeket az embereket... Tudtuk, hogyha ők valami jót találtak ebben a kézrátételes dologban, ak­kor kell lennie benne valaminek. Február közepén Ralph Keifer South Bendbe jött hivatalos ügyben, és nálunk töltötte a hétvé­gét. Ő néhányadmagával már megkapta a 'Szentlélekben való ke­resztséget', de a Duquesne Weekend akkor még nem történt meg. A nyugodt tűz, amely Ralphban égett, mindkettőnknek nyilvánvaló volt. Valósággal új ember volt, olyan, aki jobban kö­zéppontba helyezi Krisztust... Hosszúra nyúló estéken, sok csésze kávé fölött, előhoztunk minden intellektuális, esztétikai és pszi­chológiai ellenvetést... Hetek teltek el. Egy este csöngött a tele­fon. Ralph volt, Pittsburghból hívott, beszámolt a 'Duquesne Weekend' csodáiról, néhány könyvet ajánlott olvasásra, és közöl­te, hogy egy másik oktató, jó barátunk, akit szintén betöltött a Lélek ereje, látogatóba jön hozzánk a következő hétvégén.” [Uo. 38-39. o.] Arra a hétvégére úgyis éppen imaösszejövetel volt tervezve Ra­naghanéknál. Húsz-harminc személy jött össze az alkalomra, amelyen a pittsburghi látogató kijelentette: „Nem kell többet hinnem a pünkösdben, én láttam azt!” [O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana. 1971. 39. o.] Biztonsága és imájának ereje megingatta a kételkedőket. Másnap este újabb imaösszejö­vetelre gyűltek össze, ezúttal a Ghezzi-házaspár (Bert és Mary Lou) lakásán. A pittsbourghi vendégen kívül kilencen voltak. Két résztvevő imát kért a Szentlélek keresztségéért. A látogató (érdekes, de egyik beszámoló sem említi a nevét) „azt válaszolta, hogy nem lát különösebb okot arra, hogy ő tegye ezt, és biztos, hogy neki nincs ereje, hogy bárkivel is lelki adományokat közöl­jön. De mert kívánják, hajlandó imádkozni velük, és bízik benne, hogy Isten meghallgatja az ilyen imát. Egy-két percig imádkozott, olyan határozottan, hogy ez ismét mély benyomást tett. Kérte Is­tent, hogy teljesítse ígéreteit, és küldje el Lelkét, erővel telve. Aztán egyenként imádkozott mindazokért, akik kérték, közben fejükre léve két kezét. Végül mindenki sorra került. [Uo. 41. o.] Ez már­cius 5-én, vasárnap történt. Látható karizmák nem jelentkeztek, de az imádság új lendülete, a hit elmélyülése és Krisztus szere­tetének megtapasztalása igen.

Március 13-án egy csoport (főleg azok, akik már megízlelték a Lélek keresztségét) meglátogatta Ray Bullardot a közeli Mishawakában. Bullard az Assemblies of God presbitere és a Teljes Evangéliumi Üzletemberek South ­Bend-i csoportjának vezetője volt. A pünkösdi vendéglátók és a katolikus látogatók nagyon különböztek egymástól egyházi kultú­rájukat tekintve, de a Jézusba vetett közös hit erejében képesek voltak együtt imádkozni. Azon a hétfő estén a katolikusok közül is sokan megkapták a nyelvek adományát. Nagy örömben dicsér­ték együtt az Urat. Aztán a keresztény megosztottság tragikuma is megnyilatkozott. „Most, hogy megkaptátok a Szentlelket, mi­kor akarjátok elhagyni a katolikus Egyházat?” – kérdezte két katolikus egyetemistától egy nyugalmazott pünkösdi misszionári­us. Azok meglepődve válaszolták, hogy egyáltalán nem áll szán­dékukban elhagyni a katolikus Egyházat. „Akkor el fogjátok veszíteni a Lélek ajándékát!” – hangzott a fenyegetés. „Hagyd – húzta el egy hölgy – , hadd jöjjenek rá maguktól.” [Uo. 46-47. o.] Azóta se „jöttek rá”. A Notre Dame egyetem a katolikus karizmatikus éb­redés fontos színhelye lett.

A már említett Ralph Martin, aki szintén hallotta a pittsbur­ghi híreket, némi ellenállás és reflexió után szintén érdeklődni kezdett a Szentlélek keresztsége után. Steve Clarkkal együtt az események színhelyére utazott. „Az első este Pittsburghben, 1967 márciusában, munkatársam. Steve és én résztvettünk egy kis imaösszejövetelen, talán tíz emberrel. A közepe táján odajött hozzám egy férfi, és megkérdezte, akarom-e, hogy imádkozzék a Lélek további felszabadulásáért életemben. Bíztam benne és ab­ban, amit mondott, így hát letérdeltem. Két kezét könnyedén a fejemre tette, és imádkozni kezdett. Nem tapasztaltam Istenből semmi megdöbbentőt, csak annak érzését, hogy még többet is akar tenni életemben. Körülbelül egy óra múlva ennek a férfinak a felesége félrevont és azt vetette föl, hogy ha most egyszerűen elkezdek beszélni, nyelveken fogok imádkozni. Úgy is tettem, és nevetés, sírás és éneklés kíséretében megtapasztaltam Isten Lel­kének felszabadulását, miközben nyelveken imádkoztam. Hirte­len eszembe jutott, amit három éve észleltem, és tudtam, hogy most jöttem rá valamire, amit Isten akkor próbált megtenni.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 60. o.]

Ralph Martin és Steve Clark visszatértek East Lansingbe, a Lélek örömével szívükben. Hirdették friss élményüket a Michigan State University hallgatói között. Április 7-től 9-ig erről az egyetemről mintegy negyvenöten jöttek – lelkipásztorukkal együtt – a Notre Dame egyetemre, hogy az ottani tapasztalatokban osztoz­zanak. Ez a nagy összejövetel magára vonta a nyilvánosság figyel­mét. A South Bend-i krónikába Michigan State Weekend néven vonult be. Több pünkösdi szabadegyházas vendég is akadt; egyi­kük, egy lelkész fia, farmernadrágot és pulóvert öltve könyveket vett a hóna alá, hogy hallgatónak nézzék, mert nem tudta, ho­gyan fogadnák a katolikusok... A Lélek öröméből fakadó egysé­get tapasztalva, egyik pünkösdi látogató fölkiáltott: „Testvérek, nem tudom elmondani nektek, mennyire boldog vagyok, mert lá­tom, hogy a katolikusok is megkaphatják a Szentlelket!” [O'CONNOR i.m. 61. o.]

Mint mondottam, a katolikusok mindig is megkaphatták a Szentlelket. De mindig kaphatnak többet a Lélek élő tüzéből.

Tűz az Egyház szívében

1967 lángoló tavasza után a „katolikus pünkösd-mozgalom” gyors terjedése következik. Ha valaki ennek történetét részlete­sen meg akarná írni, „azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni” (Jn 21,25). A vi­lági katolikusok után papok, szerzetesek, püspökök is bekapcso­lódnak (Suenens bíborosé a legismertebb név). Az „új pünkösd” átterjed Európába és a többi földrészre. Imacsoportok alakulnak magánházakban és plébániákon. Nagyobb imaösszejövetelek, lelkigyakorlatok, találkozók, kongresszusok szerveződnek. Új, el­kötelezett katolikus és ökumenikus közösségek keletkeznek. Fo­lyóiratok születnek, könyvtárnyi könyvet írnak a témáról. Jók a gyümölcsök: hitükben közömbössé vált emberek újból szentségekhez járulnak és lelkesen imádkoznak, szolgálatukban megfáradt papok megújult lelkesedéssel kezdenek dolgozni, a szekulariz­mustól megzavart fejekben helyre kerülnek a katolikus hit fontos igazságai (Jézus istensége, valóságos jelenléte az Oltáriszentség­ben, a kereszten szerzett megváltás, Jézus testi föltámadása, a harc a sötétség valós hatalmai ellen, a bűnbocsánat szentségének megtisztító ereje, a betegek szentségének hatékonysága, az imád­ság értéke, az életszentségre való meghívás, az Úr második eljö­vetele, a Szentírás mint Isten szava, a megbocsátás kötelessége, a szexuális tisztaság követelménye stb.). Megszületik az új mozga­lom „hivatalos” (a Szentszéktől is használt) elnevezése: katolikus karizmatikus megújulás. A spontán módon használt kifejezés a „karizmatikus mozgalom” volt, de a résztvevők a „mozgalom” szót „megújulásra” cserélték, nehogy valaki azt gondolja, hogy az emberi szervezésből született sokféle program valamelyikével áll szemben. A „karizmatikus” szót is sokan értik félre, ezért magam is szerencsésebbnek érezném a Suenens által javasolt „pünkösdi megújulás” elnevezést, ám ez gyakorlatilag nem került használat­ba. Az olaszok „Lélekben való megújulásról” beszélnek, ez azon­ban – legalábbis a magyarban – kissé körülményes. Németül használatos a Geisterneuerung is, amit egyesek átvittek a magyar­ba („Lélek-újulás”), csakhogy ez a német irodalomban inkább a Szentlélek-keresztség kifejezés helyettesítője. A mozgalmat ma­gát Heribert Mühlen professzor sugallata nyomán Gemeinde­erneuerung, „egyházközségi megújulás” néven említik német nyelvterületen, de ez nem utal a pünkösdi jellegre. Hozzá szok­ták tenni a charismatische jelzőt, így viszont a Gemeinde tűnik szószaporításnak. A terminológiai erőfeszítések mögött az a tö­rekvés húzódik meg, hogy elhatárolják a katolikus pünkösdi meg­újulást a szabadegyházas pünkösd-mozgalomtól, de oly módon, hogy az evangélikusokkal közös megjelölést használhassanak. Úgy gondolom, ez német probléma. Mi magyarok aligha tehe­tünk okosabbat, mint hogy az angol Catholic Charismatic Rene­wal kifejezés fordítását fogadjuk el. Világszerte ez terjedt el leginkább, és eléggé egyértelmű is. A mozgalom római irodája is az International Catholic Charismatic Renewal Office (rövidítve ICCRO) nevet vette föl, később a Szentszék International Catholic Charismatic Renewal Services (rövidítve ICCRS) néven hagyta jóvá. Megjegyzem még, hogy nem valami sze­rencsés „szentlelkesekről”, „karizmatikusokról” beszélni, hiszen az egész Egyház szentlelkes és karizmatikus. A köznapi nyelvben azonban alig kerülhetők el az ilyen pontatlan túlegyszerűsítések.

A Megújulás (gyakran így rövidítik le a három szóbál álló el­nevezést) 1990-es statisztika szerint több mint hetvenmillió kato­likust érintett meg. Ezek közül több mint tizenegymillió maradt aktív a statisztika készültekor. [Good News jubileumi különszáma, 1992. 56-57. o. A magyar kiadásban: 52-53. o.] A lemorzsolódási arányon nem fogunk csodálkozni, ha megfontoljuk, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés – mint tisztáztuk – beavatási tapasztalat, amely az életszentségtől még igen-igen távol álló embereket ra­gad Istenhez, anélkül, hogy megszüntetné az emberi állhatatlan­ságot, a pszichológiai gyöngeségeket, a jellemhibákat, a bűnös hajlamokat, a világias környezet nyomását. A „forgóajtó-szindró­ma” – az a jelenség, hogy egyesek kimennek, miközben mások bejönnek – nagyon ismerős a karizmatikus megújulásban. Ezzel együtt azonban a mai katolikus Egyház legdinamikusabb lelki mozgalmáról van szó. (Későbbi statisztikai adataim sajnos nincsenek.)

Hogyan fogadta a karizmatikus megújulást a hivatalos Egy­ház? A püspökök első reakciói óvatosak voltak, de nem elutasí­tóak. (Érdekes tény, hogy a protestáns egyházakban inkább előfordult a kezdeti negatív reagálás hivatalos részről. A különb­ség magyarázata: a katolikus Egyház soha nem deklarálta hivatalosan, hogy a karizmák kora lejárt; éppen ellen­kezőleg, a katolikus gondolkodásban mindig jelen volt a karizma­tikus princípium.) Hamarosan mind több lett a pozitív értékelés az egyházi hatóságok részéről, természetesen a nagyon is indo­kolt figyelmeztetések mellett. (A figyelmeztetések indokait, a karizmatikus megújulás kockázatait rövidesen tárgyaljuk.} Külö­nösen fontos az elismerő hang, amit VI. Pál pápa megütött.

1973. október 10-én (történetesen Prohászka Ottokár szüle­tésének évfordulóján) VI. Pál a katolikus karizmatikus megújulás tizenhárom vezetőjét fogadta a világ minden tájáról. Melegen, bátorítóan szólt hozzájuk. Kifejezte érdeklődését a mozgalom iránt, és hozzátette: „Együtt örvendünk veletek, drága barátaink, a lelki élet megújulásán, amely ma megnyilvánul az Egyházban.” Felsorolta a Megújulás pozitív vonásait: „Érzék a mély imához, személyesen és csoportosan, visszatérés a szemlélődéshez és Isten dicsőítésének hangsúlyozása, a vágy, hogy teljesen Krisztus­nak szenteljük magunkat, nagy készség a Szentlélek útmutatásai­nak elfogadására, a Szentírás odaadóbb olvasása, nagylelkű testvéri szeretet, szándék az Egyház szolgálatában való részvétel­re. Mindebben fölismerjük a Lélek titokzatos és diszkrét műkö­dését, aki az Egyház lelke... Imádkozunk, hogy betöltsön benneteket a Lélek teljessége, és az Ő örömében és szentségé­ben éljetek. Kérjük imáitokat, és megemlékezünk rólatok a szentmisében.” [MARTIN, George: An Introduction to the Catholic Cha­rismatic Renewal. Servant Books, 1975. 10-11. o.]

1974. október 16-án, a szerdai általános kihallgatáson, VI. Pál ezt mondotta: „Az Egyház a Szentlélek kiáradásából él, amit ke­gyelemnek nevezünk. Ő fölszereli és irányítja az Egyházat külön­böző hierarchikus és karizmatikus ajándékaival... A kegyelem szükségessége abszolút szükségletet jelent az ember részéről; szükségletet, hogy pünkösd csodája folytatódjék az Egyház és a világ történetében. Folytatódnia kell, abban a két formában, amelyben a Szentlélek ajándékát az ember elnyeri, egyfelől ab­ban, amely megszentelésére szolgál, másfelől azokban a speciális adottságokban, amelyeket karizmának nevezünk... Azt kell re­mélnünk, hogy új bősége fogja elárasztani napjaink Egyházát nemcsak a kegyelemnek, hanem a karizmáknak is.” Beszéde vé­gén az írott szövegen túllépve így szólt: „Mit jelent a karizma? Ajándékot. Kegyelmet. Vannak speciális kegyelmek, amelyeket egyik személy a másikért kap, a közös jóért. Az egyik a bölcses­ség adományát kapja, hogy tanító legyen, a másik a csodatétel adományát, hogy olyan dolgokat tehessen,amelyek a bámulat és csodálkozás révén hitre szólítják az embereket; és így tovább.” Kifejezte a reményt: „Milyen csodálatos volna, ha az Úr még nö­velné a karizmák kiárasztását, hogy gyümölcsözővé, széppé és csodálatossá tegye az Egyházat, képessé önmaga megszilárdításá­ra, ami érdeklődést és meglepetést vált ki még ebből a profán, szekularizált világból is. Megemlítünk egy könyvet, amely ponto­san ebben az időben íródott, Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét. Ebben igazolja ezt az új várakozást, amely valóban tör­ténelmi gondviselés lehet az Egyház számára, s amely a kariz­máknak nevezett természetfölötti ajándékok kiáradásán alapul.” Befejezésül a pápa hangsúlyozta, hogy a Szentlélek teljességének befogadása „hitet követel, alázatot és bűnbánatot kíván, és nor­mális körülmények között szentségi keretekben történik. Továb­bá vallásos életünk gyakorlásában csöndet, meditációt, odahallgatást igényel, és mindenek fölött hívogatást és imádsá­got, ahogy az apostolok is tettek Máriával az emeleti teremben. Tudnunk kell várni, tudnunk kell kiáltani: Jöjj, Teremtő Lélek! Ó jöjj, Szentlélek!” [Uo. 11-12. o.]

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa hangsúlyozta, hogy a szentév lényege az ember belső megújulásában áll. „Az ember­nek belülről kell megújulnia. Ez az, amit az evangélium megté­résnek, bűnbánatnak, a szív megújulásának hív.” [New Covenant 1978/10. 29. o.] Majd így folytatta: „Mi az, amit áldott és szeretett Egyházunk első és utol­só szükségletének érzünk? Mi az? Ki kell mondanunk, mi az, mi­közben remegve könyörgünk érte, mert az Egyház titkáról és életéről van szó. Tudjátok, mi az: a Szentlélek, az Egyház élte­tője és megszentelője, isteni lélegzetvétele, vitorláiban a szél, egységének princípiuma, világosságának és erejének belső forrá­sa, támasza és vigasztalója, karizmáinak és dicsőítő énekének, bé­kességének és örömének ajándékozója, boldog örök életének záloga és nyitánya. Az Egyháznak szüksége van a maga állandó pünkösdjére, szüksége van tűzre a szívében, szavakra az ajkán, próféciára a látásában. Kell, hogy az Egyház a Szentlélek Temp­loma legyen, ami a belső élet teljes tisztaságát jelenti. Élő embe­rek, fiatalok, Istennek szentelt lelkek, testvéreink a papságban, hallgattok ránk? Ez az, amire az Egyháznak szüksége van. Szük­sége van arra, hogy a Szentlélek legyen bennünk, mindegyikünk­ben, mindnyájunkban együttesen, bennünk-az-Egyházban.” [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 89-90. o.]

Az 1975-ös szentévben a katolikus karizmatikus megújulás harmadik nemzetközi kongresszusát tartotta Rómában. Május 19-én VI. Pál a kongresszus tízezer résztvevője előtt mondott beszédet. „Ebben a szentévben – mondotta – , kedves fiaink és leánya­ink, Róma városát választottátok harmadik nemzetközi kongresszusotok színhelyéül. Arra kértetek bennünket, hogy találkozzunk veletek a mai napon, és szóljunk hozzátok. Ezzel meg akartátok mutatni ragaszkodásotokat a Jézus Krisztus által alapított Egyházhoz, és mindahhoz, amit Péter széke kifejez szá­motokra. Ez az erős vágy, hogy az Egyházban helyezkedjetek el, hiteles jele a Szentlélek működésének... Amint múlt októberben néhányotok előtt mondottuk, az Egyháznak és a világnak több szüksége van rá, mint valaha, hogy pünkösd csodája folytatódjék a történelemben... Semmi sem szükségesebb ebben a mindinkább szekularizálódó világban, mint ennek a 'lelki megújulásnak' tanú­sága, amelyet a Szentlélek a szemünk láttára hív életre a legkü­lönbözőbb tájakon és környezetekben... Hogyne lenne tehát ez a 'lelki megújulás' esély az Egyház és a világ számára?”

Az esély fenntartásához a Szentatya hangsúlyozta a lelkek megkül6nböz­tetésének szükségességét, három elv szerint:

1.) hűség az Egyház hiteles tanításához;

2.) az értékesebb, a közösség számára hasz­nosabb adományok keresése;

3.) a szeretet feltétlen primátusa.

Beszédét ezzel a fölkiáltással fejezte be: „Jézus az Úr! Alleluja!” Miután a francia nyelven elhangzott beszédet spanyolul és ango­lul is összefoglalta, ismét túllépett az előre leírt szövegen, és sza­badon beszélt tovább, olasz nyelven. Többek között ezeket mondta: „Nagyon gyümölcsöző lesz korunk számára, testvéreink számára, ha lesz egy generáció, a ti generációtok, fiatalok, amely hangosan odakiáltja a világnak pünkösd Istenének dicsőségét és nagyságát... Ma vagy odaadással, mélységgel, energikusan és örömmel éli valaki a hitét, vagy elveszíti azt.” [MARTIN, Ralph: Fire on the Earth. Servant Books, Ann Arbor, 1970. 87-92. o.]

Tűnődöm: amikor ezek a biztató szavak elhangzottak, sem­mit sem sejtettem a Megújulásról. Abban az évben találtam rá, amikor VI. Pál – akinek nagyságára és a Lélek előtti nyitottsá­gára csak megrendülten tudok gondolni – az Élet Teljességébe távozott (1978). II. János Pál pápa megnyilatkozásait viszont már érdekeltként igyekeztem figyelemmel kísérni.

A lengyel pápa 1981. május 7-én a vatikáni kertekben fogadta a katolikus karizmatikus megújulás negyedik nemzetközi vezető­konferenciájának 523 résztvevőjét. (Hat nappal később érte Ali Agca golyója.) Emlékeztetett a három elvre, amelyet VI. Pál pápa megfogalmazott a Megújulás számára. Aztán így folytatta: „Pál pá­pa a Lélekben való megújulást esélynek nevezte az Egyház és a vi­lág számára, és az akkori kongresszus óta eltelt hat év igazolta azt a reményt, amely vízióját inspirálta. Az Egyház látta gyümölcseit az imádság iránti odaadásotoknak, az életszentség iránti mélyebb elkötelezettségeteknek, s Isten szava iránti szereteteteknek. Külö­nös örömmel figyeltük meg, hogy a Megújulás vezetői mindjobban kialakítottak egy széles egyházias látókört, és erőfeszítéseket tet­tek, hogy ezt a látásmódot mindinkább érvényesítsék azok között, akik vezetésükre vannak bízva.” [International Newsletter 1981.3. Melléklet.] Figyelmeztette a Megújulás vezetőit az imádság, az igaz tanítás, a püspökökkel és papokkal való együttműködés, továbbá az ökumenikus elkötelezettség fon­tosságára. A Szűzanyára bízta a mozgalmat. Beszéde után – mag­nóról hallgattam – ő maga kérte, hogy énekeljenek valamit, és sokáig együtt énekelt a résztvevőkkel.

1982. november 12-én a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Tanácsát fogadta a Szentatya. (ICCRO Tanácsnak is hívták; újabban ICCRS-nek. Ez a szerv felügyeli a római iroda működését. Az egész struktúra informatív és koordinatív jellegű, nincs joghatósága.) A tanács tagjai és az iroda munkatársai résztvettek a pápa reggeli miséjén; míg a Szentatya öltözött, elénekeltek egy éneket, majd nyelveken énekeltek tovább. A mise utáni fogadáson II. János Pál gratulált Kevin Ranaghannak „a szép énekhez”. Az üdvözlő szavakra így válaszolt: „Nagyon jó! Csak haladjatok előre! Na­gyon köszönöm! Nagyon köszönöm!” [International Newsletter 1983.1. 3-4. o.]

A katolikus karizmatikus megújulás ötödik nemzetközi veze­tő-konferenciájának 538 résztvevőjéhez II. János Pál pápa 1984. április 30-­án (a jubileumi szentév lezárása után) a következő szavakat intézte: „A valóságos nyitottság a Szentlélek iránt, aki élteti és irányítja az Egyházat, hozzásegít benneteket, hogy egységben él­jetek az Úr Jézussal. Ez az erőtök, ez sajátos kincsetek, és ezt különböző módokon igyekeztek gyakorolni. De Istennek ez az ajándéka egyúttal törékeny kincs, olyan, amelyre különösen vi­gyázni kell. Ezért nemzetközi találkozótok az Egyház központjá­ban, olyan időben, amelyet annyira jellemez a megváltás jubileuma, döntő jelentőségű lehet az egész katolikus karizmati­kus megújulás számára.” [International Newsletter 1984.3. 3-4. o.] A pápa az Egyház szentségi életébe való szoros begyökerezést hangsúlyozta.

A hatodik nemzetközi vezető-konferencia 1000 résztvevőjé­hez 1987. május 15-én így beszélt a Szentatya: „Nagyon boldog vagyok, hogy találkozhatom veletek ma, és azzal kezdem, hogy biztosítani akarlak benneteket: Krisztus iránti szeretetetek és az Igazság Lelke iránti nyitottságotok a legnagyobb mértékben érté­kes tanúság az Egyház küldetésében a világon... Ebben az évben van a karizmatikus megújulás huszadik évfordulója a katolikus Egyházban. A Megújulás életereje és gyümölcsöző volta minden bizonnyal a Szentlélek erőteljes jelenlétéről tanúskodik, aki mű­ködik az Egyházban ezekben a II. Vatikáni Zsinatot követő években. Természetesen a Lélek vezette az Egyházat minden korban, és az adományok különböző fajtáit hívta életre a hívek között. A Léleknek köszönhetően az Egyház állandóan megőrzi fiatalos életerejét. És a karizmatikus megújulás ékesen szóló megnyilvánulása ennek az életerőnek napjainkban, bátor állítása annak, 'amit a Lélek mond az egyházaknak' (Jel 2,7), miközben a második évezred végéhez közeledünk.” [International Newsletter 1987.3. 2-3 .o.]

Még egy idézet II. János Pál szavaiból, amelyeket 1992. már­cius 14-én az ICCRO Tanácshoz intézett. „Amikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének huszonötödik évfordulóját ünneplitek, szívesen csatlakozom hozzátok Isten dicsőítésében a sok gyümölcsért, amelyeket a Megújulás hozott az Egyház életé­ben. A Megújulás kibontakozása a II. Vatikáni Zsinatot követő­en a Szentlélek különleges ajándéka volt az Egyház számára... E második évezred vége felé az Egyháznak minden eddiginél na­gyobb bizalommal és reménnyel kell a Szentlélekhez fordulnia, aki szüntelenül a Szentháromság szeretetközösségébe vonzza a hívőket, látható egységbe építi őket Krisztus egyetlen testében, és misszióba küldi őket a föltámadt Krisztus apostolainak adott parancsa értelmében. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a Szentlélek személyének és működésének mélyebb tudatosítása megfelel korunk szükségleteinek.” [International Newsletter 1992.2. 1. o.] II. János Pál még két to­vábbi módon juttatta kifejezésre a karizmatikus megújulás pozitív értékelését. Egyrészt olyan papok püspöki kinevezésével, akik köztudottan vezető szerepet játszanak a karizmatikus megújulás­ban, mint a francia Albert de Montleon, vagy a pápa egykori ta­nár-kollégája, Bronislaw Dembowski. Másrészt a lelkiségi mozgalmak és társulások elismerésével és ajánlásával, elsősorban a Christifideles laici apostoli buzdítás 29. pontjában, de igen fi­gyelemreméltóan az 1991-es magyarországi látogatásakor a püs­pöki karhoz intézett beszéd 5. pontjában is.

Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa mondta a karizmatikus megújulásról: „Reménység ez, az idők pozitív jele, Isten korunknak szánt ajándéka. Az ima gazdagságának és örömének felfedezése a teóriákkal szemben és a racionalista szekularizmusnak egyre jobban kiszáradt és megmerevedett gyakorlatával szemben. Magam is tapasztaltam Münchenben, hogy ebből a mozgalomból került hozzám a legtöbb jó papi hivatás.” [RATZINGER, Joseph - MESSORI, Vittorio: Beszélge­tés a hitről. Vigilia, Bp. 1990. 134. o.]

Joseph Ratzinger, aki így nyilatkozott, azóta XVI. Benedek néven II. János Pál utóda lett. 2006. pünkösd vigiliáján Patti Gallagher Mansfield köszöntötte őt a római Szent Péter téren 400 000 ember előtt, a katolikus lelkiségek és új közösségek nevében... 

[http://www.ccrno.org/PattiMansfield.Bio.Pic.11.06.htm]

Forrás: Hagiosz