A Szentlélek az Egyház éltető lelke

Elmélkedéshez: Ap. csel. 1,4-8

„De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”(Ap. csel. 1,8)

Az Evangélium felhívása minden megkeresztelt hívőnek szól: kötelességünk életünkkel tanúságot tenni Isten Szeretetéről a környezetünk számára! Tehát nem csupán szavakkal, mint amikor kiáll valaki mások elé, és elbeszéli megtérésének történetét. A valódi tanúságtételt élni kell, s hol másutt lehet a szeretetet megélni, mint közösségben? Ezért a mai  előadás témájául a közösségi tanúságtételt választottam.

Hitünk megélésének legkézenfekvőbb és legalapvetőbb közössége a család. A mai lelkiesten azonban ennél távolabb szeretnék tekinteni. Azt kérném, hogy mindannyian vizsgáljuk meg saját plébániai vagy imaközösségünkön belül, hogy milyen mértékben sikerül megvalósítanunk azokat az evangéliumi értékeket, amelyek az őskeresztény közösségeket Krisztus tanításának hiteles és vonzó tanúságtevőivé tették. (ld. Ap. Csel. 2,42-47)

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Az egység fontos jellemzője tehát, hogy a hívek teljesen elfogadják az apostolok tanításait (pl. a Péter levelekben található erkölcsi irányelveket arról, hogy hogyan ültethetjük át a gyakorlatba hitünket). S ami még ennél is lényegesebb: a közösségek együtt imádkoztak! Sajnos ez ma egyáltalán nem magától értetődő, hogy a hívek az imaközösség erejét kihasználva együttesen forduljanak az Úrhoz.

„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” Tehát nemcsak lelki közösséget alkottak, hanem megosztották egymás között a javaikat; akiknek bőségben volt, anyagilag is segítettek a rászorulókon. Vagyis minden tekintetben számíthattak egymásra!

„A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent és az egész nép szerette őket.” Olyan közösséget alkottak, akik szemmel láthatóan szerették egymást, s ezt megtapasztalva még azok is becsülték őket, akik nem hittek Jézusban. Azt gondolom, ennél hatékonyabb módját nem lehet találni az evangelizációnak.

Végül, ami a legfontosabb, hogy ez a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek…” Gondoljunk bele, micsoda mélységet jelentenek ezek a szavak! Milyen mély egység kell ahhoz, amit az evangélista így próbál körülírni: „egy szívvel-lélekkel”. Ha ilyen egység két ember között vagy egy családban csak néhány pillanatra is megvalósul, már úgy érezzük magunkat, mintha a mennyországban lennénk! Ez az érdek nélküli, önzetlen szeretet mélysége.  Az őskeresztény hívek ismerték egymás nehézségeit, egymás örömeit, együttérzően részt vettek egymás életében. Szerettek együtt lenni, öröm és békesség járta át az együtt létüket, találkozásaikat!

Tegyük fel a kérdést magunknak: Merek-e a szívem mélyéből vágyódni arra, hogy ilyen közösséghez tartozzak, ilyen emberi kapcsolatokban éljem az életemet? Talán fel sem merül bennünk ez a vágy, mert még nem láttunk példát ilyen őszinte szeretetközösség megvalósulására, és úgy gondoljuk, hogy ez csak a mennyországban lehetséges. Azonban az őskeresztények sem saját emberi erőfeszítéseikkel valósítótták ezt meg. Ők sem voltak tökéletesebbek nálunk; ezt az egységet a Szentlélek ereje és jelenléte tette lehetővé. „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét…” Ez ma is, számunkra is lehetséges! A Szentlélek leszáll ránk, és Ő tesz minket képessé arra, hogy egymást egy szívvel- lélekkel szeressük, hogy megosszuk a vagyonunkat és az életünket velük, egyet akarjunk, egyet higgyünk. Ennek a feltétele, amint láttuk, a közös imádság!

Szeretném, ha a mai  lelkiest gyümölcse az lenne, hogy felébredjen szívünkben a vágy az őskeresztény összetartozás megélésére. Vágy arra, hogy közösségünk tagjaival együtt imádkozva kérjük a Szentlélek erejét, amely lépésről lépésre képes átformálni szíveinket, hogy egyre együttérzőbb, megértőbb, összetartóbb közösséggé válhassunk. Ez nem csak saját boldogságunk, de apostoli küldetésünk sikerének záloga is: „…az egész nép szerette őket, az Úr pedig naponként növelte az üdvözültek számát…”Az őskeresztény hívők egyszerű emberek voltak, nem a nagy  tudásuk vagy a gazdagságuk vonzotta a pogányokat a megtérésre, hanem a közöttük tapasztalt szeretet.

XVI. Benedek pápa is azt kéri, hogy az őskeresztény közösségeket tekintsük mintának: „…Ha azonban meg akarjuk érteni az Egyház küldetését, vissza kell térnünk az emeleti terembe, ahol az apostolok együtt imádkozva, Édesanyjukkal várták a Szentlelket. Ez a születőben lévő Egyház ikonja.” Folyamatosan erre a képre kell alakulnia minden egyházi közösségnek! A pápa azt javasolja, hogy ezt a mintát vegyük alapul és őszinte szívvel hasonlítsuk össze a saját közösségünkkel. Ne keseredjünk el, ha azt találjuk, hogy még távol állunk a szentírási példától. Ha pedig úgy látjuk, hogy szépen megéljük ezt a közösséget, akkor legyünk tudatában, hogy ezt a Szentlélek ránk leszálló ereje által tudtuk elérni. Ő tesz minket képessé a tanúságtételre.

Ferenc pápa is nagy figyelmet szentel az Egyházon belüli közösségek életének, és sok hasznos útmutatást ad ezzel kapcsolatban „Az Evangélium öröme” kezdetű enciklikájában, többek között a 79-80, 91-92, 98-101 pontokban.

„Mennyi háború zajlik Isten népe körében és a különböző közösségekben! Hány háború dúl irigységből, féltékenységből… A spirituális világiasság néhány keresztényt arra indít, hogy háborúzzon más keresztényekkel, akik útjában állnak a hatalom, tekintély, élvezet vagy a gazdasági biztonság utáni vágyuknak. Emellett egyesek megszűnnek szívélyes Egyházhoz tartozásban élni, hogy így a viszály szellemét szítsák. Ahelyett, hogy az Egyház gazdag változatosságú egészéhez tartoznának, ehhez vagy ahhoz a csoporthoz tartoznak, mely különbözőnek vagy különlegesnek érzi magát.” (98. pont)

„A világ minden keresztényét külön szeretném kérni egy vonzóvá és fénylővé váló testvéri közösség tanúságtételére, hogy mindenki megcsodálhassa, hogyan törődtök egymással, hogyan bátorítjátok és támogatjátok kölcsönösen egymást: ’Arról tudják meg majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt’ (Jn 13,35). Ez az, amit Jézus buzgó imádsággal kért az Atyától: ’Legyenek mindnyájan egyek…bennünk,… hogy így elhiggye a világ’(Jn 17,21). Vigyázni kell az irigység kísértésével! Ugyanabban a hajóban evezünk és ugyanazon kikötő felé tartunk! Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk örülni mások gyümölcseinek, melyek mindannyiunkéi.” (99. pont)

„… nagyon rosszul esik látnom, hogy néhány keresztény közösségben, sőt még szerzetesek között is teret adnak a gyűlölet, a megosztottság, a rágalmazás, a rossz hírbe hozás, a bosszúállás, a féltékenység, a saját elgondolások mindenáron másra erőltetése különböző formáinak… Kit akarunk evangelizálni ilyen magatartással?” (100. pont)

„Mindegyikünknek szól Szent Pál buzdítása: ’Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, hanem győzd le a rosszat a jóval’ (Róm 12,21). Továbbá: ’Ne fáradjunk bele tenni a jót! (Gal 6,9). Mindnyájunknak vannak szimpátiái és antipátiái, s talán épp ebben a percben haragban vagyunk valakivel. Legalább mondjuk az Úrnak: ’Uram, haragban vagyok ezzel vagy azzal, imádkozom érte hozzád.’ Imádkozni olyasvalakiért, akivel haragban vagyunk, szép lépés a szeretet felé, ráadásul evangelizáló cselekedet…” (101. pont)

Ferenc pápa hangsúlyozza, hogy a keresztények hivatottak arra a feladatra, hogy egy vonzó közösséget, élhető példát mutassanak a többi ember számára. Csak a példamutatás erejével tudjuk jobbá tenni a világot! De nem vagyunk képesek ezt saját igyekezetünkből megtenni, nélkülözhetetlenül szükségünk van hozzá a Szentlélek erejére. Az Ő segítsége nélkül minden világjobbító igyekezet rosszra fordul, kudarcot vall (ld. pl. marxizmus).

Amikor imádkozunk, ne csak a megosztottságunk ellen kérjük Isten segítségét, hanem azért is, hogy közösségünk minél jobban előre tudjon haladni az egység megélésében. Ez saját közösségünkben szintén nagyon aktuális. Kérjük Isten kegyelmét, hogy megvalósulhasson a minél mélyebb egység a szerzetesek, a megszentelt életűek és a világiak között, a közös karizma és a közös apostoli munka révén. Nagyon szép feladat ilyen mértékben is törekedni az egység megélésére!

Értékes és mély gondolatokat találhatunk az imáról és annak a közösséget építő erejéről az 1996-ban Algériában meggyilkolt trappista szerzetes, Christian de Chergé: „Legyőzhetetlen remény – az ima embere” című könyvében.

„Az imádság háza” vagyok… az imádság által épülök. Benne sejtem meg emberi dimenzióim legtágasabb méreteit. Súlyosan megcsonkíthatjuk az embert, ha elfeledkezünk arról, hogy Isten építi. Ezt a Lélek érteti meg velünk.”

„Ezért időről időre minden viszonzás nélkül ki kell tartanunk az imában. Szükség van az ingyenes ima időszakaira, mint ahogy szükség van arra is, hogy megálljunk, és teletöltsük az autónk tankját – még ha azért tankolunk is, hogy azután továbbhajtsunk. Az ingyenesen imára szentelt idő a többiek számára nyereség.”

Az imában értem meg, hogy azokat az embereket, akikkel együtt élek Isten adta mellém; s azt is, hogy miért vannak körülöttem és hogyan tudok segíteni nekik.

„Az ima tesz képessé arra, hogy valamennyi testvéremnek megadjam az őt megillető helyet, túllépve az együttélés gyakran embert próbáló nehézségein. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy a különbségek ellenére kiegészítjük egymást.”

A szeretetnek ezt a mélységét legjobban a közös imádság kegyelemközvetítő erejével érhetjük el. Katolikus hitünkben a közös ima legnyilvánvalóbb terei a szentmise és a zsolozsma. A közös ima erőteljesebb, ezért együttesen imádkozzunk Istenhez közösségünkért: Engedd, hogy megismerjünk Téged! Engedd, hogy egyre jobban szeressünk Téged! Add, hogy egyre nagyobb legyen közöttünk az egység! Kérjük Istent, hogy egyre inkább egy szívvé és egy lélekké tudjunk válni. Kérjük Őt, hogy egyre erősebben szítsa fel ezt a vágyat mindannyiunk lelkében! Akarjunk olyan mély közösségben élni egymással, amely valóban Istenben gyökerezik! Engedjük, hogy közös imádságaink alatt rácsodálkozzunk arra, Isten milyen nagy ajándékot akar adni nekem a közösségemen keresztül is!

Regnum Christi lelkiest – Fejéregyházi Tamás LC - 2014. május 13.

Forrás: Regnum Christi

Vajdasági Katolikus Karizmatikus Találkozó

Ifjúsági lelkigyakorlat Margaritha nővérrel

Szentmisék a Nyolc Boldogság Közösséggel

A szolgálatot szeretni, vagy az embereket?

Josip Lončar a hamis istenképről és a gyógyítás ajándékáról

Az egyik ember azzal biztatta ismerősét, csatlakozzon hozzá, s együtt térjenek be a templomba. „Nem megyek olyan helyre, ahol csak képmutatók vannak" – érkezett nyomban a válasz. „Van még egy képmutató számára hely a padokban" – jegyezte meg az invitáló. Ezt a történetet Josip Lončar, a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Szolgálatának (ICCRS) hivatalos képviselője elevenítette fel Kaposváron. Az ötvenéves horvát evangelizátor – aki A hit karizmája, a Nagymama rózsafüzére, az Erő a magasból című kötetei által is ismert – a Szent Imre-templomban tartott nagyböjti lelkigyakorlatot a szabadkai Mester Imre tolmácsolásával. Varga László plébános arra a hétvégére hívta meg a Kristofori Evangelizációs Intézet vezetőjét, amikor az Érints meg! gyógyító imadélutánt rendezik, hiszen mindannyian gyógyulni vágyunk. Testileg és lelkileg is.

Tanításaiban a megtérésről, az evangélium melletti elköteleződésről, a Szentlélek ajándékairól, a böjt és a bűnbánat szerepéről, az evangelizáció világot mozgató erejéről beszélt. Szemléletesen, szuggesztíven és mérhetetlen lendülettel. Hogyan imádkozzunk a megtérésért?– fogalmazta meg az egyik fő kérdést –, amikor sokunkban hamis istenkép él. Először nekünk kell megtérnünk – és új emberré válni egész életre szóló elköteleződést, folyamatos életprogramot jelent –, hogy másokat is sikerüljön megtérítenünk. Mindezt azonban erőszak nélkül tegyük – javasolta –, azokat itassuk, akik szomjasak. A dilemma persze ott van bennünk, hogyan térítsek én másokat, amikor ugyanolyan beteg, esetlen, szegény ember vagyok, mint mások, s ugyanazokat a bűnöket követem el én is. A megtérés lényege a tanítványság. Jézus tizenkét embert gyűjtött maga köré, s azt hagyta örökül: hirdessétek az evangéliumot, és tegyetek minden népet tanítványommá.

Josip Lončar azt javasolta, próbáljunk meg válaszolni a Ki is voltam? kérdésre, hiszen igazából nem vagyunk tisztában azzal, hogy miként szeretnénk fejlődni. Ha viszont elindultunk a megtérés útján, nem az a fontos, milyen gyorsan futunk. A helyes irány megtalálása a legfőbb cél, ha azt nem leljük, könnyen eltévedünk. Jézus kitűnő ajánlatot tett nekünk; teljes életet kínált, jóllehet kevesen hisznek ebben, pedig ha naponta nem mondunk le önmagunkról, akkor nem lehetünk a tanítványai.

A hívek sok olyan kifejezést találnak az evangéliumban, amely nem kedves a fülnek, ezért olvasnak kevés lelki irodalmat, s ha a misét követő tíz percen belül megkérdezik tőlük, miről szólt az olvasmány, kilencvenöt százalékuk nem tudja. Azért, mert képtelenek szembesülni Jézus szavaival, nem akarják hallani, nem akarják meghallani tanításait. Ezért ragadt ránk: „a jó keresztény jó képmutató".

Lončar szerint Istennel együtt képesek vagyunk a változásra, ugyanis az Úrnak megvan a terve az életünkkel. Még akkor is, ha sokan Istentől elvetettnek érzik magukat. Ennek az érzésnek a tudatosítása az ördög egyik legnagyobb hazugsága. Mivel meg vagyunk keresztelve, az Isten iránti szeretetet kaptuk ajándékba a Szentlélek által. A kereszténység lényege az, hogy jobb emberré váljunk, ez pedig csak lemondások árán megy. A döntés a mi kezünkben van. Dönteni amellett, hogy jobb emberré váljunk. A parancsokat nemcsak megtartani kell, hanem élni is, s akkor biztos, hogy jobbá leszünk.

Az előadó elmesélte: egyszer egy teológus előadását hallgatta a Vatikánban, s világossá lett számára: bármelyik hallgató ledoktorálhat teológiából úgy, hogy soha nem vágyódott arra, hogy megkeresztelkedjen. Lehet egy rakás ismeretünk a teológiáról, ettől még nem leszünk keresztények. A megtérés tehát nem kikerülhető; a világosságból indul, amikor egyértelmű lesz, mit kíván tőlünk az Úr, miként vethetjük le régi énünket, miként feszíthetjük keresztre szenvedélyeinket...

Jézus csodatételeiről, gyógyításairól is szó esett, s mint ahogy erre Josip Lončar utalt: Jézus örült, hogy jót tehetett az emberekkel, Isten ereje ösztönözte a gyógyításra. Ez volt a legfontosabb szolgálata.

– Napjainkban is sokan szeretnének gyógyítani – jegyezte meg az előadó. – Amikor megkérdeztem, ki szeretne ilyen szolgálatra szegődni, a lelkigyakorlat mind a kétszáz résztvevője feltette a kezét. Aztán amikor azt is megkérdeztem, mikor látogattatok meg utoljára a kórházban egy beteget, egyetlen kéz sem lendült a magasba, senki nem emlékezett. Az emberek szeretnék megszerezni a hatalmat a gonosz erők felett. Viszont a hatalom gyakorlása bárki vagy bármi felett összeegyeztethetetlen a szolgálattal. A szabadítás lényege nem az, hogy a gonosz lelkek szabaduljanak, hanem az, hogy az emberek szabaduljanak az ellenséges erőktől. Ha csak a szolgálatot szereti valaki, akkor nem jut messzire, ha az embereket szereti, akkor nagyon messzire el tud jutni.

Lončar a gyógyítás, a prófétálás adományával felruházott karizmatikusokról azt mondta: sokan azt gondolják, hogy a karizmatikusok a Bibliával riogatják a híveket, holott erről szó sincs. A Szentlélek emberei vagyunk, és a Lélek nemcsak a miénk, mindenki másé, aki vágyja őt. A hatvan nyilvántartott és hatvan elismerésre váró lelkiségi mozgalom egyike a karizmatikus lelkiség. A karizma pedig ki nem érdemelhető ajándék, ám ha már megkaptuk Istentől, akkor használnunk kell, csakúgy, mint a prófétálás ajándékát.

S hogy miért hisznek oly kevesen abban, hogy a karizmatikusok által Isten képes meggyógyítani bennünket? A legtöbb hívő azért teszi ezt, nehogy megtudja a plébános, hol járt. Josip Lončar szerint a világ katolikus plébánosainak többségénél ebből bizony ma problémája lehet a hívőnek. Vasárnap gyógyító-szabadító imán vesznek részt? Ráadásul szentmise alatt folyik mindez? Mintha csak Jézus korában lennénk, akkor a szombat miatt marasztalták el az embereket...

Az is tény: a hívek között szép számmal akadnak, akik egy-egy komoly betegség idején az orvost követően előbb a jóshoz, a természetgyógyászhoz jelentkeznek be, ahol fizetni kell; a számla tehát kiegyenlítődik. Ha viszont a gyógyító Istenhez fordulnak, aki képes csodát tenni, örök életükben adósai maradnak.

Az előadó azt is nyomatékosította: a hit adomány, de egész életünkben fejlesztenünk kell, s nem elég, ha az értelmünk felfogja, mi a teendő, a szívhez is el kell jutnia a felismerésnek. A szolgálat így lehet a leghatékonyabb, s a legnagyobb, a legteljesebb élvezetet az adja, ha Isten használ bennünket.

A bűnbánattal és a böjttel kapcsolatban egyebek mellett azt emelte ki: a szándék a fontos, az elhatározás, hiszen van, aki nem tudja, miről mondjon le nagyböjtben. Egyszer Josipot is felhívták azzal, tudassa már tanácstalan ismerősével, miről kellene lemondania. „Semmiről, talán az önzésről" – érkezett tőle a lakonikus válasz. Másnak azt tanácsolta, naponta hívjon fel egy régen elfeledett rokont, barátot, ismerőst, beszélgessen vele, ajánlja fel segítségét; tegyen olyasmit, amit nem szokott, amire kényszerítenie kell magát. Ez kedves lesz Istennek. Az áldozathozatalnak köszönhetően – valamint az elhatározásnak, hogy olyan emberek legyünk, amilyennek Isten szeretne látni bennünket – az Úr hatalmas dolgokat művel életünkben.

A dicsőítéssel bevezetett tanításokat szentségimádás követte, s közbenjáró imára is volt lehetőség. Számos tanúságtétel elhangzott Isten gyógyító szeretetéről. Josip Lon - čar pedig feltette a kérdést: gondolkodtunk-e már azon, mit szeretnénk látni sírfeliratunkon a nevünk alatt? Ő azt a szót: ember.

Josip Lončar 1964-ben született a horvátországi Répáson. Több mint húsz éve járja püspöki engedéllyel a világot, hogy Jézus örömhírét vigye hallgatói közé. Évente átlagosan százezer kilométert utazik, havonta legalább tíz evangelizációs alkalom meghívottja, de volt egy időszak, amikor havonta tizennyolc-húsz alkalommal is találkozhattak vele a hívek. Négy gyermek édesapja. A keresztény értékek képviselete érdekében megjelenő Book főszerkesztője és a Rhema kiadója, több könyv szerzője. Legutóbbi, Az ima iskolája című kötetének most készül a magyar fordítása. Azt vallja: Krisztus az egyetlen hiteles választási lehetőség az ember számára.

Forrás: Új Ember - 2014

Imaest a Városmajorban

Ferenc pápa az evangelizációról 1.

A közjó és a társadalmi béke

Sokat beszéltünk az örömről és a szeretetről, de Isten szava megemlíti a béke gyümölcsét is (vö. Gal 5,22).

A társadalmi békét nem lehet az egyik párt többiek fölötti uralma által biztosított irenizmusként vagy merő erőszakmentességként érteni. Hasonlóképpen hazug béke volna az, amely mentségül szolgálna egy olyan társadalmi rend igazolására, amely elhallgattatja vagy nyugvó állapotba juttatja a szegényebbeket, amelyben a jobb módúak zökkenőmentesen fenntarthatják életstílusukat, míg a többiek csak tengődnek, ahogy tudnak. A társadalmi követelések, amelyeknek a bevételek elosztásához van közük, a szegények társadalmi befogadása és az emberi jogok nem hallgattathatók el tárgyalóasztalok mellett létrehozott megegyezésekkel vagy a szerencsés kisebbség tiszavirág-életű békéjével. Az emberi személy méltósága és a közjó fölötte áll egyesek nyugalmának, akik nem akarnak lemondani kiváltságaikról. Amikor ezek az értékek sérülnek, szükség van a prófétai hangra.

A béke „nem korlátozódik a háború hiányára, a szembenálló erők mindig kényes egyensúlyára. Napról napra épül az Isten által akart rendet követve, amely magában foglalja az emberek közötti egyre tökéletesebb igazságosságot.” Lényegében annak a békének, amely nem mindenki teljes értékű fejlődését segíti, nincs jövője, és mindig új konfliktusok és az erőszak különböző formáinak a magva lesz.

Minden nemzet tagjai úgy alakítják ki életük társadalmi vetületét, hogy közben felelős állampolgárokká lesznek egy nép ölén, nem pedig az uralkodó erők által sodort masszává válnak. Emlékeztetünk rá, hogy „hűséges állampolgárnak lenni erény, és a politikai életben való részvétel erkölcsi kötelesség”. De a néppé válás ennél több, olyan szüntelen folyamatot igényel, amelybe minden új nemzedék bevonódik. Lassú és kemény munka, amely megköveteli az integráció szándékát és a tanulást egészen addig, míg kibontakozik a sokoldalú harmóniában való találkozás kultúrája.

Hogy ez a néppé épülés békében, igazságosságban és testvériségben jusson előbbre, annak négy alapelve van, amely olyan kétpólusú feszültségekhez kapcsolódik, amelyek minden valós társadalom sajátjai. Az Egyház társadalmi tanításának nagy posztulátumaiból erednek, amelyek „a társadalmi jelenségek értékeléséhez és értelmezéséhez az első és alapvető tájékozódási pontot” alkotják. Ezek fényénél szeretném most felmutatni ezt a négy alapelvet, amelyek főként a társas együttélést és egy nép építését irányítják, amelyben a különbségek egy közös terv alapján olvadnak harmóniába. Teszem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy alkalmazásuk helyes utat jelenthet a béke felé minden népen és az egész világon belül.

1. Az idő a tér fölött áll

Kétpólusú feszültség van a teljesség és a korlát között. A teljesség arra hívja az akaratot, hogy mindent birtokoljon, a korlát az előttünk álló fal. Az „idő” tágabb értelemben véve a teljességre mint az előttünk megnyílt horizont kifejezésére vonatkozik, a pillanat pedig a korlát, amelyet egy körülírt térben élünk meg. Az emberek a pillanat konjunktúrája és az idő fénye, a tágabb horizont, a jövő – mint a minket vonzó végső cél felé megnyitó utópia – közötti feszültségben élnek. Ebből születik az első alapelv, amely szükséges ahhoz, hogy előrehaladjunk egy nép felépítésében: Az idő a tér fölött áll.

Ez az alapelv teszi lehetővé a hosszadalmas, közvetlen eredményekre törekvéstől mentes munkát. Segít türelemmel viselni a nehéz helyzeteket és akadályokat vagy a tervek módosítását, amelyeket a valóság dinamizmusa követel. Felhívás ez a teljesség és a korlát feszültségének elfogadására, úgy, hogy elsőbbséget ad az időnek. Az egyik bűn, amelyet néha a szociálpolitikai tevékenység során elkövetnek, az, hogy előnyben részesítik a hatalom tereit a folyamatok időivel szemben. Elsőbbséget adni a térnek oda vezet, hogy őrült módon próbálunk megoldani mindent a jelen pillanatban, próbáljuk birtokba venni a hatalom és az önállítás egész terét. Azt jelenti, hogy kikristályosítjuk a folyamatokat, és próbáljuk megállítani azokat. Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágosítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza. Azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, amelyek előbbre viszik azokat, míg végül fontos történelmi eseményekben hoznak gyümölcsöt, szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel.

Néha felteszem magamnak a kérdést, kik azok, akik a mai világban valóban azzal törődnek, hogy inkább népet építő folyamatokat hívjanak életre, mintsem hogy közvetlen eredményeket érjenek el, amelyek könnyű, gyors és mulandó politikai hasznot hoznak, de nem építik az emberi teljességet. A történelem talán azon kritérium alapján fogja megítélni őket, amelyet Romano Guardini fogalmazott meg: „Az egyetlen modell egy korszak sikeres megítéléséhez az, ha feltesszük a kérdést: mily mértékig fejlődik ki abban és éri el tulajdonképpeni létokát az emberi létezés teljessége, összhangban az adott kor sajátos karakterével és lehetőségeivel.”

Ez a kritérium nagyon megfelelő az evangelizáció számára is, amely megköveteli a horizont szem előtt tartását, a lehetséges folyamatok alkalmazását és a hosszú utat. Maga az Úr földi életében sokszor felhívta tanítványai figyelmét, hogy vannak dolgok, amiket még nem értenek meg, s még várniuk kell a Szentlélek eljövetelére (vö. Jn 16,12-13). A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd (vö. Mt 13,24-30) az evangelizáció jelentős mozzanatát írja le, ami annak megmutatásában áll, hogyan tudja elfoglalni az ellenség az ország terét és tud kárt okozni a konkollyal, de a búza jósága, amely az időben nyilvánul ki, legyőzi azt.

2. Az egység legyőzi a konfliktust

A konfliktust nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy eltitkolni. El kell fogadni. De ha a csapdájába esünk, elveszítjük a távlatot, beszűkülnek a horizontok és a valóság töredékes marad. Ha beleragadunk a konfliktuskonjunktúrába, elveszítjük a valóság mély egységének érzékét.

A konfliktussal találkozva egyesek egyszerűen csak szemrevételezik, majd továbbmennek, mintha semmi sem történne, és mossák kezeiket, hogy tovább folytathassák az életüket. Mások úgy bocsátkoznak bele a konfliktusba, hogy rabjai lesznek, elveszítik a távlatot, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket rávetítik az intézményekre, s ezzel lehetetlenné válik az egység. Ám van egy harmadik lehetőség is, a legmegfelelőbb a konfliktussal való szembenézésre. Ez pedig annak az elfogadása, hogy a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé formálni. „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9).

Így a különbözőségek ellenére lehetővé válik a közösségalkotás, de ezt csak olyan nemes személyek tudják megtenni, akikben megvan a bátorság arra, hogy túllépjenek a konfliktusos felszínen, és a többieket legmélyebb méltóságukban lássák. Ehhez van szükség a társadalmi barátság felépítésének elengedhetetlen alapelvére: az egység a konfliktus felett áll. Így a mélyebb értelemben és kihívásként értett szolidaritás történelmet építő stílussá válik, éltető környezetté, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet alkothatnak, amely új életet fakaszt. Nem azt jelenti, hogy szinkretizmusra vagy egymás elnyelésére, hanem hogy magasabb szinten való megoldásra irányulunk, amely megőrzi a szemben álló pólusok értékes feszültségét.

Ez az evangéliumi kritérium arra emlékeztet, hogy Krisztus mindent egyesített magában: az eget és földet, Istent és embert, időt és örökkévalóságot, személyt és társadalmat. Ennek az egységnek és önmagában való kiengesztelődésnek ismertetőjegye a béke. Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14). Az evangélium hirdetése mindig a béke köszöntésével kezdődik, és minden pillanatban a béke koronázza meg és köti egybe a tanítványok közötti kapcsolatokat. A béke azért lehetséges, mert az Úr legyőzte a világot és annak állandó konfliktusait, „minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,20). De ha bibliai szövegek mélyére hatolunk, fölfedezzük, hogy az első környezet, ahol meg kell szereznünk ezt a megbékélést a különbözőségekben, a saját bensőnk, a saját életünk, amelyet mindig fenyeget a dialektikus szétszóródás. Ezer darabra tört szívvel nehéz lesz igazi társadalmi békét teremteni.

A béke hirdetése nem egy kialkudott béke meghirdetése, hanem az a meggyőződés, hogy a Lélek egysége harmóniába olvaszt minden különbözőséget. Bármilyen konfliktust legyőz egy új, ígéretes szintézisben. A különbözőség szép, amikor elfogadja, hogy állandóan be kell lépnie a kiengesztelődés folyamatába egészen addig, hogy megpecsétel egy bizonyos kulturális megegyezést, amely „kiengesztelt különbözőséget” hoz létre, amint ezt helyesen tanították a kongói püspökök: „Népeink különbözősége gazdagság. (...) Csak az egységgel, a szívek megtérésével és a kiengesztelődéssel tudjuk előbbre vinni országainkat.”

3. A valóság fontosabb az eszménél

Kétpólusú feszültség van az eszme és a valóság között is. A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, annak elkerülésére, hogy végül az eszme el ne szakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni. Innen fakad a harmadik elv szükségessége: a valóság több az eszménél. Ez magában foglalja a valóság elrejtése különböző formáinak elkerülését: az angyaliasított tisztaság-elveket, a viszonylagos totalitarizmusát, a deklaráló nominalizmusokat, az inkább formális mint reális terveket, a történelemellenes fundamentalizmusokat, a jóság nélküli etikai rendszereket, a bölcsesség nélküli intellektualizmusokat.

Az eszme – a kimunkált fogalmi rendszerek – feladata a valóság megragadása, megértése és irányítása. A valóságtól elszakadt eszme szüli a hatástalan idealizmusokat és nominalizmusokat, amelyek legfeljebb osztályoznak vagy meghatároznak, de nem vonnak be. Ami bevon: az érvelés által megvilágított valóság. A formális nominalizmusból át kell térni a harmonikus objektivitásra. Máskülönben manipuláljuk a valóságot, mint ahogy a tornát helyettesítjük a kozmetikával. Vannak politikusok – és vallási vezetők is –, akik felteszik a kérdést, hogy a nép miért nem érti és miért nem követi őket, amikor a javaslataik olyan logikusak és világosak? Valószínűleg azért, mert a tiszta eszmék világában mozognak, és a politikát vagy a hitet retorikává silányították. Mások elfelejtették az egyszerűséget, és kívülről hoznak be valami olyan racionalitást, amely idegen az emberektől.

A valóság az eszme felett áll. Ez a kritérium a szó megtestesüléséhez és gyakorlattá váltásához kötődik: „Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van” (1Jn 4,2). A valóság, a már megtestesült, és a mindig megtestesülni akaró szó kritériuma lényeges az evangelizációhoz. Egyrészt arra vezet, hogy az Egyház történetét mint üdvtörténetet értékeljük; emlékeztet a szentjeinkre, akik inkulturálták az evangéliumot népeink életébe. Arra vezet, hogy összegyűjtsük az Egyház kétezer éves gazdag hagyományát, anélkül hogy olyan gondolkodásmódot dolgoznánk ki, amely elszakad ettől a kincstől, mintha mi akarnánk kitalálni az evangéliumot. Másrészt arra ösztönöz, hogy valósítsuk meg az igét, gyakoroljuk az igazságosság és a szeretet cselekedeteit, amelyekben ez az ige termést hoz. Nem gyakorolni, nem megvalósítani az igét azt jelenti, hogy homokra építünk, megmaradunk a tiszta eszménél, és elfajulunk a bizalmaskodásokban s gnoszticizmusokban, amelyek nem hoznak termést, hanem terméketlenné teszik dinamizmusát.

4. Az egész több mint a rész

A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön. E két szempont együttesen határozza meg, hogy ne essünk szélsőségekbe: az egyik, hogy az emberek elvont, globalizált univerzalizmusban élnek – hasonlóan egy vasúti kocsi utasaihoz, akik tátott szájjal és számító üdvrivalgással csodálják a többiek világának feltűnő csillogását. A másik véglet, hogy egyfajta néprajzi „múzeummá” válnak, a világtól elzárkózott remetékké, akik arra vannak ítélve, hogy örökké ugyanazokat a dolgokat ismételgessék, s képtelenek engedni, hogy megszólítsa őket a tőlük különböző, s értékelni sem tudják azt a szépséget, melyet Isten határaikon kívül áraszt szét.

Az egész több mint a rész, és több a részek egyszerű összegénél. Tehát ne kössenek le bennünket túlságosan a lehatárolt és részeleges kérdések. A látást mindig ki kell tágítani a nagyobb jó felismerésére, ami jót tesz mindegyikünknek. Ezt azonban nem menekülve és nem a gyökereket eltépve kell tenni. A gyökereket a saját, Istentől ajándékozott lakóhelyünk termőföldjébe és történelmébe kell mélyesztenünk. Kicsiben kell munkálkodnunk, azzal, ami közel van hozzánk, ám tágabb kitekintéssel. Ugyanígy egy személy, aki megőrzi személyes egyediségét és nem rejti el identitását, amikor szívesen épül be egy közösségbe, nem semmisül meg, hanem mindig újabb késztetést kap saját fejlődéséhez. Ez nem megsemmisítő globális szféra, sem terméketlenné tévő elszigetelt részlegesség.

A modell nem a gömb, amely nem több a részeknél, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amely visszatükrözi minden részlegességének az összetalálkozását, amelyek megőrzik benne eredetiségüket. Mind a lelkipásztori, mind a politikusi tevékenység próbálja ebben a poliéderben mindenkiből a legjobbat összegyűjteni. Belehelyeződnek ebbe a szegények a maguk kultúrájával, terveivel, erőikkel. Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. A népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.

Nekünk, keresztények számára ez az elv az evangélium totalitásáról vagy integritásáról is beszél, amelyet az Egyház átad nekünk, és küld, hogy hirdessük azt. Teljes gazdagsága magában foglalja a tudósokat és munkásokat, a vállalkozókat és művészeket, mindenkit. A „népi misztika” a maga módján a teljes evangéliumot magába fogadja, és megtestesíti azt az imádság, a testvériség, az igazságosság, a küzdelem és az ünneplés különböző formáiban. A jóhír annak az Atyának az öröme, aki nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyei közül. Így fakad fel az öröm a Jó Pásztorban, aki keresi az elveszett bárányt, és hazaviszi az akolba. Az evangélium az egész tésztát megkelesztő kovász és hegyre épített város, amely megvilágosít minden népet. Az evangélium belső sajátossága a totalitás: nem szűnik meg jóhír lenni, amíg csak nem került meghirdetésre mindenki számára; és amíg nem teszi termékennyé és nem gyógyítja meg a teljes embert, s amíg nem egyesít minden embert az ország asztalánál. Az egész több mint a rész.

Forrás: Evangelii Gaudium - Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az istennek szentelt személyeknek és a világi híveknek az evangélium hirdetéséről a mai világban, 2013. november 24.

Megújulás 2015. február

A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírlevelének 2015. évi februári száma ITT olvasható.

Ruah - Isten Lelkével élünk

"Ezt a szózatot intézi az Úr Zerubbábelhez: 

Nem hatalom által és nem erőszak által, hanem az én lelkem által – mondja a Seregek Ura." 

Zakariás 4, 6 

Ruah

Ruah, ruah, ruah! 

Nem erőszakkal, hatalommal, de Jézus Lelkével élünk.

Forrás: Sárga könyv 186. ének

A Szentlélek és a betegek szentsége

A liturgikus reform Egyházunk II. vatikáni zsinat utáni megújulásának centruma és legláthatóbb megnyilvánulása, amit a liturgikus konstitúció a Szentlélek különleges kegyelmének tekint (vö. SC 43)1.

A zsinat liturgikus konstitúciójának szellemében az Egyház a zsinatot követő időben sorra megújította a szentségkiszolgáltatás addigi formáit. VI. Pál pápa Sacram Liturgiam kezdetű, a liturgia megújítására vonatkozó zsinati határozatok érvénybelépéséről szóló rendelkezése után (1964) egészen 1972. december 7-ig kellett várni a betegek szentségének új szertartáskönyvére, amely már a liturgikus konstitúció szellemében készült. A megújítás hosszan tartó folyamata szinte utalni akar arra, hogy mint a többi szentség esetében, itt is többről van szó, mint csupán a szentség rítusának kisebb-nagyobb megváltoztatásáról. A Sacram unctionem infirmorum kezdetű pápai rendelkezés, az új ordó előtt található teológiai-lelkipásztori bevezetés (Praenotanda) és az új szertartáskönyv egésze teológiai szempontból is jelentős. J. Feiner szerint „az apostoli rendelkezés és az új rituálé fordulópontot jelent a betegek szentségének történetében”.2 A leglényegesebb újdonság kétségtelenül az, hogy a „haldoklók szentsége”, az „utolsó kenet” ismét a betegek kenetévé lett.

A következőkben liturgikus-teológiai elemzés segítségével arra szeretnénk rámutatni, hogy pneumatológiai szempontból is figyelemre méltó az új rituálé.3 A különböző könyörgések (euchológia), a szentség „formája” és a szertartás egyes szimbólumai egyértelműen tanítják, hogy betegségünkben, gyengeségünkben „segítségünkre siet a Szentlélek”. Csak az Ő kegyelmi segítségével tudjuk hitből fakadó türelemmel  vállalni a betegséget. A „lex orandi lex credendi” teológiai alapelv értelmében egy konkrét példán is igazolhatjuk, hogy a szentségek által közvetített kegyelem a Szentlélek kegyelme. Ezért érthető, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) – kissé szokatlan megfogalmazásban – a Szentlélek „remekműveinek” nevezi a szentségeket (KEK 1091).4 Az egyik legújabb szentszéki megnyilatkozás kifejezetten is tanítja, hogy „a kiszolgáltatott szentség hatékonysága az alapító Krisztus szavából és a Szentlélek erejéből való, akit az Egyház az epiklézisben gyakran segítségül hív.”5 II. János Pál pápa kívánsága szerint a 2000. jubileumi év második előkészületi évéhez hozzátartozik a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újrafölfedezése a szentségekben. Mert „Ő működik az Egyházban szentségileg, elsősorban a bérmálás által és a sokféle karizma, feladat és szolgálat által, melyeket Ő támaszt az Egyház javára”.6

A rituálé pneumatológiai szempontból jelentős anyaga, főként azok az imádságok, amelyek a Szentlélek jelenlétéről tanúskodnak ebben a szentségben, kissé szétszórtan találhatók meg az új ordóban. A szövegek száma nem nagy, de teológiai szempontból jelentősek, mert egyértelműen és mélyen rámutatnak a Szentlélek működésére. A kézrátétel és az olajjal való megkenés pneumatológiai vonatkozásai mindenképpen figyelmet érdemelnek. Nagyon jelentős a lelkipásztori bevezető 6. pontja, amelyben a rituálé a szentség teológiai jellegű  definícióját adja. Még a szentírási olvasmányok elemzése is tanulságos számunkra. A pneumatológiai dimenzió megjelenését akkor értékeljük igazán, ha röviden összehasonlítjuk az új rituálét a régivel. Mindezek együtt győznek meg bennünket arról,  hogy az Egyház liturgiája szerint a Szentlélek valóban jelen van, és hatékonyan működik ebben a szentségben.

1. A szövegek elemzése

a) Az első, számunkra jelentős kijelentésekkel már  VI. Pál pápa apostoli konstitúciójában és a praenotandában találkozhatunk.

A konstitúció idézi a tridenti zsinatot, amely a reformátorokkal szemben a betegek kenetének isteni alapítását kinyilvánította, és kifejtette főként a szentségi jelleget és a szentségi hatást: „A szentségi mivolt ugyanis a Szentlélek kegyelme7, akinek a kenete a még megbocsátásra szoruló vétkeket és a bűn maradványait eltörli, a beteget megkönnyebbíti és megerősíti, felszítva benne az isteni irgalmasság iránti nagy bizalmat.”8 A magyar kiadásban „Előzetes tudnivalók” címmel összefoglalt pasztorális teológiai rész – összhangban az apostoli konstitúcióval – kifejezetten is kijelenti: „Ez a szentség a Szentlélek kegyelmét adja a betegnek. Ez a kegyelem az egész embert segíti az üdvösségre, felszítja Istenbe vetett bizalmát. . .” (Ordo Unctionis Infirmorum9 = OUI 6. pont.) Kár, hogy ez a teológiai bevezető nem részletezte jobban a pneumatológiai vonatkozásokat.

A szentségkiszolgáltatás szertartásában a Szentlélek jelenlétével először az olaj megszentelésére szolgáló imádságszövegekben találkozunk (vö. OUI 75a; 75b; 127; 242). Az elsődlegesen ajánlott formula (OUI 75a) az egyik legősibb, valószínűleg az V. századból származó olajszentelő imádság. Először a Sacramentarium Gelasianum első kiadásában találkozunk vele. Az új szertartáskönyvben a régi szöveget kissé átformálták: új kezdő résszel bővült, amely az áldás szentháromságos jellegét hangsúlyozza. A pneumatológiai szempontból jelentős rész a következő: „Kérünk, küldd el vigasztaló Szentlelkedet a mennyből erre az olajra. . . Szent áldásod által legyen ez az olaj testi-lelki oltalom mindazoknak, akik a szent kenetben részesülnek.” Ugyanez a gondolat figyelhető meg az olajszentelő imádság másik formájában: „Áldott légy Istenünk, vigasztaló Szentlélek, aki gyenge testünkbe a magad erejét öntöd!”(OUI 75b.) Ezt a formát akkor használhatjuk, ha a pap már megáldott olajat visz magával. Ez az imádság a megáldott olaj fölött mondott hálaadó imádság része. Mindkét formula tanítja, hogy a Szentlélek ereje teszi hatékonnyá ezt a szentséget, amely testünk és lelkünk oltalmára és gyógyulására szolgál.

b)  A legjelentősebb szöveg számunkra a szentség új „formája”, amely önmagában is tükrözi e szentséggel kapcsolatos újfajta látásmódot. A megújított Rituálé a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és erősítő Lélek kegyelmét, hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét és működését e szentségben.10 Az új imádság szövege: „E szent kenet által és nagy irgalmasság szerint segítsen meg az Úr téged a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” (OUI 25, 76, 128, 135.) Az új megfogalmazás értékét akkor látjuk igazán, ha majd a későbbiekben a megújított szentségi formát összehasonlítjuk a régivel.

c) A megkenés utáni első könyörgés (OUI 77) a zsinat előtti rituálé idevonatkozó imádságát veszi át, kisebb változtatással. Elhagyja belőle a Jakab levélből vett részt, és rövidebben így imádkozik: „Megváltó Jézusunk! Gyógyítsd meg beteg testvérünket a Szentlélek kegyelmével! Orvosold sebeit, bocsásd meg bűneit! Szüntesd meg minden testi-lelki fájdalmát! Add vissza teljes egészségét, hogy irgalmad által felépüljön, és munkájához visszatérhessen!” A VII. fejezetben van egy másik, szabadon válaszható könyörgés is, amelyet az ún. „törődött öregért” ajánlatos imádkozni. A pap a Szentlélek teljességét kéri a beteg számára. Kéri az Urat, hogy a beteg „Szentlelked ajándékaival megerősödve” hitében szilárdan és reményében kitartóan példát adjon. (OUI 243). A könyörgések között kiemelendő még a betegáldoztatás utáni oráció is, ahol a pap így imádkozik: „Hálát adunk neked, Urunk, szent ajándékodért, és kérjük kegyelmedet, hogy akiket eltöltött a Szentlélek ereje, mindvégig szolgáid maradjunk.” (OUI 236.) A szentségkiszolgáltatás befejező részében a szentháromságos áldás mellett új elem a hármas invokáció, amelyben többek között ezt kérjük: „Világosítson meg a Szentlélekisten!” (OUI 79.)    

d) A megújított szentségkiszolgáltatás egyik újdonsága az, hogy a szentségkiszolgáltatás szerves része az Isten igéjének olvasása. A szentségkiszolgáltatás alapformájában (rendes szertartás) az előírt bibliai szakasz a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8,5–10.13).  A különféle szövegváltozatokat tartalmazó VII. fejezetben más lehetséges olvasmányok is vannak. (OUI 152–229.) Ezek között négy olyan szentírási olvasmány is található, amely implicit módon utal a Szentlélek jelenlétére. Izajás jövendölésének (61,1–3a) mondanivalója az, hogy az Úr Lelke küld, hogy mindenkit megvigasztaljunk szomorúságában. A Római levél részlete arra figyelmeztet, hogy „azok az Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel” (8,14–17), de Krisztus társörökösei csak akkor lehetünk, ha előbb vele együtt szenvedünk. A másik részlet a Római levélből (8,18–27) hozza a legszebb gondolatot, mely szerint „gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek”. A közvetlen halálveszély esetére ajánlott olvasmány a Jelenések könyvéből (22,17.20–21) azt tanítja, hogy a Lélek és az Egyház – mint jegyes – hívja az Urat: „Jöjj el, Uram Jézus!”

A szöveganalízis végén összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az új rituálé ismételten beszél a Szentlélek kegyelméről; a Megváltó Jézustól a Szentlélek megerősítő kegyelmét kéri, és kifejezetten is említ néhány olyan kegyelmi hatást, amely a Szentlélek jelenlétéből következik.

2. A régi és az új szentségi forma összehasonlítása

VI. Pál pápa apostoli rendelkezése kijelenti: „A szentségi formulát úgy változtattuk meg, hogy – Jakab szavait visszaadva – a szentségi hatásokat megfelelőbben fejezze ki.” Ennek igazolására segítségünkre lehet a régi és az új szentségi forma nyelvi és tartalmi összehasonlítása.

Rituale Romanum 1614               OUI 1972

1. E szent kenet által    1. E szent kenet által

    és nagy irgalmassága szerint        és nagy irgalmassága szerint

2.     2. segítsen meg téged az Úr

        a Szentlélek kegyelmével;

3.     3. Ámen.

4. bocsássa meg az Úr mindazt,    4. Szabadítson meg bűneidtől,

    amit ................. vétkeztél.

5.      5. üdvözítsen téged,

6.      6. és erősítsen meg jóságosan!

7.      7. Ámen.

A szentség régi formájával a XIII. századi Pontificale Romanumban találkozunk először.11 A forma a szentség hatásai közül csak egyet emel ki: a bűnök bocsánatát, és ez erőteljes hangsúlyt kap azzal, hogy mindegyik érzékszerv megkenésekor használni kellett. Részben érthető, hiszen ebben a korban a szentség felvevője az örökkévalóságba készülő haldokló, és a betegek kenetének, az utolsó szentségnek az a hatása, hogy előkészíti a „nagy útra” és az üdvösségre: megbocsátja bűneit, és megszabadítja a bűn okozta lelki gyengeségekből.

Az új szentségi forma kezdő szavai azonosak a régivel (E szent kenet által. . .), míg a második rész (segítsen meg. . .) a forma  szövegében új elem, és világosan tanítja, hogy a szentség által közvetített valóság (az ún. res sacramenti) a Szentlélek kegyelme. Ezt a  megfogalmazást már megtalálhatjuk a tridenti zsinat határozataiban is (DS 1696), de sajnálatos módon az V. Pál pápa által jóváhagyott régi Rituale Romanum nem változtatta meg a kora középkor óta használt formát – jegyzi meg Pierre M. Gy a tridenti zsinat és a régi rituálé teológiájának összehasonlításakor.12 A forma második részében (vö. 4., 5., 6. pontok) könnyű felfedezni Szt. Jakab apostol levelének teológiai szempontból fontos igéit (5,15). Egyértelmű, hogy a megújított szentségi forma a betegek kenetének további hatásait az apostoli levél három állítmányával akarja kifejezni: „segítsen meg”, „üdvözítsen” és „erősítsen meg”. Jelen van, de a régi formához képest kevésbé hangsúlyozottan, a bűnök bocsánatának hatása is.

A nyelvi és tartalmi elemzésből kitűnik, hogy a megújított szertartás a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és erősítő Lélek kegyelmét, kiemeli a Szentlélek jelenlétét és működését a szentségben. Az egyház mindenekelőtt a Szentlélek kegyelméért könyörög, hiszen Ő az, aki gyöngeségünkben segítségünkre siet (Róm 8,26). A szentségi formában szereplő egyéb hatásokat mind úgy kell tekintenünk, mint a Lélek ajándékainak gyümölcsét. Az imádság szövegének felépítése, az egyes részek eltérő hangsúlyozása láthatóan erre akar utalni.

A régi Rituale Romanumban csak egy helyet találunk, ahol az imádság szövege kifejezetten rámutat a Szentlélek működésére a betegek kenetében. A betegek megkenése utáni oráció volt ez, amit az új ordó is átvett (OUI77). A megújított szertartáskönyv nem elégszik meg ezzel, hiszen az egyéb könyörgések is utalnak a Lélek erejére, amely a gyengeségben erőt és enyhülést ad a szenvedő embernek (OUI 75, 79, 242). A megkenés utáni egyik könyörgés ezért a Szentlélek kegyelmének teljességét (Spiritus tui plenitudine confortatus, OUI 243) kéri a beteg számára.

Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy az eddigi nyugati hagyománnyal szemben, amely a szentségi formában mindig csak indikatív jellegű formulát használt („Én megkeresztellek. . .”), megjelenik a bérmálás és a betegek keneténél a deprekatív megfogalmazás („Segítsen meg téged. . .”). Az indikatív megfogalmazásban az a nyugati meggyőződés és teológiai szemlélet tükröződik, hogy a szentségkiszolgáltató pap „in persona Christi” (Krisztus személyében és képviseletében) cselekszik, míg az újfajta megfogalmazás, ami a keleti egyházban általános, előtérbe állítja a Szentlélek személyét és működését.13

3. A kézrátétel és az olajjal való megkenés

Nemcsak a különböző imádságok, hanem a szentségkiszolgáltatás két fontos mozzanata, a kézrátétel és az olajjal való megkenés is a pneumatológiai dimenzió jelenlétére emlékeztet bennünket. Ezt már az ó- és újszövetségi Szentírásból is egyértelműen igazolhatjuk.14

A kézrátétel a szentségek és szentelmények liturgiájában az áldás, a lelki hatalom és az Istentől nyert erő átadásának eszköze. Alkalmazását megtaláljuk már az ószövetségben (Ter 48,14; Lev 27,23; MTörv 34,9), és Jézus nyilvános működése idején is (Mt 8,3; Lk 13,13). Jézus esetében is nemcsak áldás célját szolgálja a kézrátétel (Mk 10,13), hanem jele és eszköze a bűntől és betegségtől való megszabadításnak is (Mk 8,23; 16, 18; Lk 4,40; 13,13). A feltámadt Jézus megígéri tanítványainak, hogy majd meggyógyítják a betegeket  kézrátétel által (Mk 16,18; ApCsel 28,8). Ebben a hitben használja kezdettől fogva a kézrátételt az egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor. Ez a meggyőződés tükröződik az egyik legrégebbi sacramentariumban, a Sacramentarium Serapionis-ban.15 Az Apostolok Cselekedetei szerint már az ősegyházban is a kézrátétel a Szentlélek közvetítésének jele és eszköze lett: az apostolok imádság és kézrátétel által hívták le a szamariaiakra a Szentlelket (8,15). Simon mágus annyira elcsodálkozott ennek a gesztusnak a hatására, hogy pénzért akarta megvásárolni ezt a hatalmat (ApCsel 8,18 k).

Az új rituálé előírja a kézrátételt (OUI 74). Ha több pap van jelen a szentség kiszolgáltatáskor, a kézrátételben is mindegyikük részt vehet (OUI 19). A szimbólum jelentőségét kiemeli az, hogy miközben a pap a beteg fejére teszi a kezét, semmit sem mondhat. A kézrátétel értelmét előre jelzi a litániás könyörgés utolsó kérése: „hogy beteg testvérünknek, akire kezünket rátesszük, az életet és az üdvösséget megadjad!” (OUI 73) Ezért nem meglepő számunkra, hogy a régi ambrozián liturgiában a szentkenet szertartásának címe ez volt: Ordo Visitationis infirmorum et Manuum impositio.16 Tehát lényeges és fontos mozzanat a kézrátétel, amikor a pap Jézus és az apostolok példáját követve közvetíti a beteg  számára a Szentlélek erejét és vigasztalását. A régi rituáléban is megvolt a kézrátétel, de egy exorcista jellegű imádság kíséretében. Így kevésbé utalt a Szentlélek jelenlétére. Inkább csak a korabeli meggyőződést tükrözte, amely szerint minden betegség mögött a gonosz lélek ártó hatása áll.

Az olaj és az olajjal való megkenés, bibliai alapokon, a Szentlélek jelképei közé tartozik . (Vö. KEK 695.) Már az ószövetségben is találkozunk Isten felkentjeivel (vö. Kiv 30,22–32), akiket Isten akaratából olajjal kentek fel. Jézus azonban különleges módon Isten felkentje, hiszen az ő emberségét teljes egészében felkente a Szentlélek (vö. Lk 4,18–19; Iz 61,1). Krisztus, héberül Messiás, azt jelenti: a felkent. A szentségekben használt olaj alapvető szimbolizmusának eredete ebben a Lélek és a felkenés közötti kapcsolatban rejlik; nevezetesen a betegeknek az a megkenése, amelyről Jakab levele említést tesz (vö. Jak 5,14; Mk 6,13). Ezért az olaj olyannyira jelképezi a Szentlelket, hogy már-már azonosul vele (vö. lJn 2,20.27; 2Kor 1,21). A szentségekben az olaj a Szentlélek ajándékait közvetíti. A katekumenek olaja azt a lelki erőt, amely szükséges a gonosz lélekkel szembeni küzdelem idején. A krizma már Isten királyi népébe való felkenésünket jelzi. A betegek olaja pedig a testi-lelki erőt és gyógyulást jelzi és valósítja meg a Szentlélek által. Az olaj tehát a gyógyulás, az enyhülés szimbóluma is. Az irgalmas szamaritánus is olajjal és borral gyógyította a félholtra vert ember sebeit (Lk 10,25–37). Az olaj enyhíti a fájdalmakat, táplálja, erősíti a testet, de a szentségben nem természetes módon, hanem a Szentlélek ereje által. Tertullianus is tanúskodik már erről a hitről: „A testet lemossuk, hogy tiszta legyen a lélek; a testet megkenjük, hogy Istennek szenteljük a lelket; a testet megjelöljük, hogy erőt nyerjen a lélek is; a testet kézrátétellel illetjük, hogy a Szentlélektől megvilágosodjék a lélek.”17

Az első évszázadokban a szentséggel kapcsolatban legfontosabb mozzanatnak az olaj megszentelését tekintették. Nem annyira a beteg olajjal való megkenése, hanem az olajszentelés volt a szentség lényege. Az olajszentelést mindig csak a püspök végezhette. Ez biztosította, hogy a Szentlélek kegyelme gyógyító erővel ruházza fel az olajat. A hagyomány liturgikus szövegei a kezdetektől fogva tanúskodnak erről a meggyőződésről.18

Az egyházatyák kezdettől fogva hangsúlyozták az olaj és Szentlélek kapcsolatát. Jeruzsálemi Szent Cirill katekézisében (a bérmálás olajával kapcsolatban) így figyelmeztet: „Ahogyan  az Eukarisztia kenyere a Szentlélek lehívása után már nem puszta kenyér, hanem Krisztus teste, úgy ez a szent kenet (müron) sem puszta kenet, a lehívás után nem közönséges valami, mint gondolhatná bárki, hanem Krisztus kenete, a Szentlélek jelenléte által istenségének eszköze lett . . . és a látható myronnal kenik meg a testet, de a szent és éltető Lélekkel szentelődik meg a lélek.”19 A bizánci liturgia olajszentelő imádsága nagyon jól tükrözi a keleti egyházatyáknak ezt a meggyőződését. A jelenleg is használt imádságban a szentelő püspök így imádkozik: „Irgalmasság Ura és világosság Atyja, kitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék alászáll, add meg nekünk, méltatlanoknak is azt a kegyelmet e nagy és életteremtő szentség szolgálatára, amelyet a te szent apostolaidnak megadtál, és küldd le a legszentebb Lelkedet e myronra!”

A tridenti zsinat megfogalmazása egyértelmű: „a megkenés fejezi ki legalkalmasabban a Szentlélek kegyelmét, mellyel a beteg lelkét láthatatlanul megkeni” (DS 1695.) A reformátorokkal szemben megjegyzi, hogy aki nem fogadja el ezt a szentséget, „nagy bűnt” követ el, sőt magát a „Szentlelket sérti meg” (DS 1699). A Lélek szerepének kiemelése Kálvinnal kapcsolatos. Véleménye szerint a betegek megkenése csak jelképe a Szentlélek működésének. Szerinte a Szentlélekkel szemben igaztalanok azok, akik „a büdös és minden hatást nélkülöző olajat teszik annak erejévé”.20 A szentségi anyag eszköz szerepét nem fogadja el, mert ez szerinte nem Istentől rendelt cselekmény, és nincs hozzá kötve isteni ígéret.

A keleti egyház liturgiája még inkább hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét e szentségben.21 A betegek olajának megáldásakor a bevezető ekténia azt kéri, hogy „az olaj áldassék meg a Szentlélek eljövete által és az ő erejében”, és a betegekre „jöjjön le a Szentlélek kegyelme”. Az előírások szerint ugyanabban a szertartásban hét áldozópapnak hét helyen kell megkenni a beteget a szent olajjal. A hagyományos értelmezés szerint ez a Szentlélek hét ajándékára való utalás. A hétszer megismételt  imádság arra kéri Istent, hogy küldje le a Szentlelket az olajra. A második megkenés előtti hosszabb imádság így fogalmaz: „árnyékozz meg minket, a te szolgáidat a Szentlélek ajándékaival!”

4. Összefoglalás

Liturgikus-teológiai analízisünk végén elmondhatjuk, hogy a betegek szentségének liturgiája a maga módján ismételten tanúskodik arról, hogy  a Szentlélek valóban jelen van a betegek kenetében.

A szentségkiszolgáltatás során a legfőbb kérésünk, hogy segítse meg az Úr a beteget „a Szentlélek kegyelmével” (vö. a szentségi forma). A könyörgések elemzéséből láthatjuk, hogy a liturgia nemcsak a Szentlélek jelenlétét tanúsítja e szentségben, hanem arra is megtanít, hogy mit ad nekünk a Szentlélek ezen a szentségen keresztül. A imádságszövegek ismételten beszélnek – mintegy összefoglaló módon – a „Szentlélek kegyelméről”; továbbá azért könyörgünk, hogy a Megváltó Jézus adja meg nekünk a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 75, 77), sőt a kegyelem teljességét (OUI 243).

A Szentlélek jelenléte többféle módon is megnyilvánul. Mint segítő jellegű kegyelem, mindenféle jelző nélkül (5 alkalommal), mint bőséges kegyelmi ajándék (plenitudo, OUI 243), amely a beteg  számára a gyengeségben kimeríthetetlen támasz (OUI 75, 127, 242). Számos olyan kegyelmi hatással is találkozunk a liturgia imádságaiban, amelyek a Szentlélek kegyelmi jelenlétéből következnek, mint például a „megvilágosodás”, amit említ a befejező áldás (OUI 79), továbbá a megerősítés, a gyógyulás, a bűnök bocsánata, a testi-lelki fájdalmak megszüntetése (vö. OUI 77).

A betegek kenetének kegyelmi hatásai a Szentlélek ajándékai, de nyilvánvaló, hogy az ajándékozás folyamatában jelen van az egész Szentháromság. A liturgikus szövegek erre is utalnak. Például: 

OUI 75, 126, 242: imádság az Atyához a Fiú által, hogy árassza ki a Szentlelket a                 betegek olajára;

OUI 69, 118: kéri az Atyát, hogy kapcsoljon bennünket Krisztushoz;

OUI 75, 77, 78, 129: Krisztus közbenjárásának kérése, hogy a Szentlélek által erősítse meg a beteget;

OUI 79, 133:  az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldják meg a jelenlevőket. 

Konkrétan is említi a liturgia az Atya bőséges kegyelmét, Krisztus kegyelmét (OUI 70, 241, 243), de mindenekelőtt hangsúlyozza a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 6, 75, 76, 77, 79, 127, 242).

Mindez összhangban van a megújuló szentségi teológiával, amely a múlthoz viszonyítva egyre gyakrabban beszél a Szentlélek és a szentségek viszonyáról. A katolikus Egyház legújabb katekizmusa, amikor a betegek kenetének hatásairól beszél, első helyen említi a Szentlélek kegyelmét (KEK 1520): „Ez a kegyelem a Szentlélek ajándéka, aki megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, sőt megerősít a Gonosz kísértései, az elbátortalanodás és a halálfélelem kísértései ellen. Az Úrnak ez a segítsége a Lélek erejében el akarja vezetni a beteget a lélek gyógyulására, sőt a test gyógyulására is, ha ez Isten akarata.” 

1 Vö. SC 43: a liturgikus megújulás mint „Szentlélek-járás az Egyházban”.

2 J.FEINER: Die Krankheit und das Sakrament des Salbungsgebetes, in Mysterium Salutis V. köt., 531.

3 Vö. A. PEDRINI: Il dato pneumatologico e la dimensione epicletica nel nuovo rito dell’ Unzione degli Infermi, in: Eph. Liturgicae 89 (1975) 345–370.

4 Az 1977-ben megjelent latin fordításban: „Spiritus Sanctus est . . . artifex »operum capitalium Dei« quae Novi Testamenti sunt sacramenta.”

5 Directorium pro presbyterorum ministerio et vita, Roma 1994; n. 10.

6 Tertio millennio adveniente, 45. p.

7 „Res . . . huius sacramenti . . . gratia est Spiritus Sancti.”

8 Vö. Tridenti zsinat, XIV. ülés, 1551. nov. 25., Az utolsó kenetről, 2. fej. (DS 1696.)

9 Magyar kiadása: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Budapest 1974.

10 A. PEDRINI: i. m. 362.

11 M. ANDRIEU: Le Pontifical Romain au Moyen Age, II, (Studi e Testi 87), Roma 1940, 491–492.

12 P. M. GY: Le nouveau rituel romain des malades, La Maison-Dieu 113 (1973) 30–31.

13 Vö. R. HOTZ: Sakramente im Wechselspiel zwischen Ost und West, Benziger, Gütersloh 1979, 300.

14 Vö. Biblikus Teológiai Szótár (szerk.: Léon-Dufour) 759; 1036.

15 „Domine Deus misericordiarum, extende manum tuam et largire, ut curentur omnes aegroti” (Oratio VIII).

16 Vö. P. BORELLA: Il rito ambrosiano, Brescia 1964, 306–307.

17 De resurrectione mortuorum, VIII, 3

18 BABOS I.: A betegek kenete, Róma 1978, 49–56.

19 Müsztagogikus katekézis III, 3. (EP 842.)

20 Inst. IV, c. 19. 18–21. pont.

21 R. HOTZ: i. m. 246–256. 

Dr. Dolhai Lajos

Forrás: Távlatok