2015. február 14., szombat

Ferenc pápa az evangelizációról 1.

A közjó és a társadalmi béke

Sokat beszéltünk az örömről és a szeretetről, de Isten szava megemlíti a béke gyümölcsét is (vö. Gal 5,22).

A társadalmi békét nem lehet az egyik párt többiek fölötti uralma által biztosított irenizmusként vagy merő erőszakmentességként érteni. Hasonlóképpen hazug béke volna az, amely mentségül szolgálna egy olyan társadalmi rend igazolására, amely elhallgattatja vagy nyugvó állapotba juttatja a szegényebbeket, amelyben a jobb módúak zökkenőmentesen fenntarthatják életstílusukat, míg a többiek csak tengődnek, ahogy tudnak. A társadalmi követelések, amelyeknek a bevételek elosztásához van közük, a szegények társadalmi befogadása és az emberi jogok nem hallgattathatók el tárgyalóasztalok mellett létrehozott megegyezésekkel vagy a szerencsés kisebbség tiszavirág-életű békéjével. Az emberi személy méltósága és a közjó fölötte áll egyesek nyugalmának, akik nem akarnak lemondani kiváltságaikról. Amikor ezek az értékek sérülnek, szükség van a prófétai hangra.

A béke „nem korlátozódik a háború hiányára, a szembenálló erők mindig kényes egyensúlyára. Napról napra épül az Isten által akart rendet követve, amely magában foglalja az emberek közötti egyre tökéletesebb igazságosságot.” Lényegében annak a békének, amely nem mindenki teljes értékű fejlődését segíti, nincs jövője, és mindig új konfliktusok és az erőszak különböző formáinak a magva lesz.

Minden nemzet tagjai úgy alakítják ki életük társadalmi vetületét, hogy közben felelős állampolgárokká lesznek egy nép ölén, nem pedig az uralkodó erők által sodort masszává válnak. Emlékeztetünk rá, hogy „hűséges állampolgárnak lenni erény, és a politikai életben való részvétel erkölcsi kötelesség”. De a néppé válás ennél több, olyan szüntelen folyamatot igényel, amelybe minden új nemzedék bevonódik. Lassú és kemény munka, amely megköveteli az integráció szándékát és a tanulást egészen addig, míg kibontakozik a sokoldalú harmóniában való találkozás kultúrája.

Hogy ez a néppé épülés békében, igazságosságban és testvériségben jusson előbbre, annak négy alapelve van, amely olyan kétpólusú feszültségekhez kapcsolódik, amelyek minden valós társadalom sajátjai. Az Egyház társadalmi tanításának nagy posztulátumaiból erednek, amelyek „a társadalmi jelenségek értékeléséhez és értelmezéséhez az első és alapvető tájékozódási pontot” alkotják. Ezek fényénél szeretném most felmutatni ezt a négy alapelvet, amelyek főként a társas együttélést és egy nép építését irányítják, amelyben a különbségek egy közös terv alapján olvadnak harmóniába. Teszem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy alkalmazásuk helyes utat jelenthet a béke felé minden népen és az egész világon belül.

1. Az idő a tér fölött áll

Kétpólusú feszültség van a teljesség és a korlát között. A teljesség arra hívja az akaratot, hogy mindent birtokoljon, a korlát az előttünk álló fal. Az „idő” tágabb értelemben véve a teljességre mint az előttünk megnyílt horizont kifejezésére vonatkozik, a pillanat pedig a korlát, amelyet egy körülírt térben élünk meg. Az emberek a pillanat konjunktúrája és az idő fénye, a tágabb horizont, a jövő – mint a minket vonzó végső cél felé megnyitó utópia – közötti feszültségben élnek. Ebből születik az első alapelv, amely szükséges ahhoz, hogy előrehaladjunk egy nép felépítésében: Az idő a tér fölött áll.

Ez az alapelv teszi lehetővé a hosszadalmas, közvetlen eredményekre törekvéstől mentes munkát. Segít türelemmel viselni a nehéz helyzeteket és akadályokat vagy a tervek módosítását, amelyeket a valóság dinamizmusa követel. Felhívás ez a teljesség és a korlát feszültségének elfogadására, úgy, hogy elsőbbséget ad az időnek. Az egyik bűn, amelyet néha a szociálpolitikai tevékenység során elkövetnek, az, hogy előnyben részesítik a hatalom tereit a folyamatok időivel szemben. Elsőbbséget adni a térnek oda vezet, hogy őrült módon próbálunk megoldani mindent a jelen pillanatban, próbáljuk birtokba venni a hatalom és az önállítás egész terét. Azt jelenti, hogy kikristályosítjuk a folyamatokat, és próbáljuk megállítani azokat. Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágosítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza. Azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, amelyek előbbre viszik azokat, míg végül fontos történelmi eseményekben hoznak gyümölcsöt, szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel.

Néha felteszem magamnak a kérdést, kik azok, akik a mai világban valóban azzal törődnek, hogy inkább népet építő folyamatokat hívjanak életre, mintsem hogy közvetlen eredményeket érjenek el, amelyek könnyű, gyors és mulandó politikai hasznot hoznak, de nem építik az emberi teljességet. A történelem talán azon kritérium alapján fogja megítélni őket, amelyet Romano Guardini fogalmazott meg: „Az egyetlen modell egy korszak sikeres megítéléséhez az, ha feltesszük a kérdést: mily mértékig fejlődik ki abban és éri el tulajdonképpeni létokát az emberi létezés teljessége, összhangban az adott kor sajátos karakterével és lehetőségeivel.”

Ez a kritérium nagyon megfelelő az evangelizáció számára is, amely megköveteli a horizont szem előtt tartását, a lehetséges folyamatok alkalmazását és a hosszú utat. Maga az Úr földi életében sokszor felhívta tanítványai figyelmét, hogy vannak dolgok, amiket még nem értenek meg, s még várniuk kell a Szentlélek eljövetelére (vö. Jn 16,12-13). A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd (vö. Mt 13,24-30) az evangelizáció jelentős mozzanatát írja le, ami annak megmutatásában áll, hogyan tudja elfoglalni az ellenség az ország terét és tud kárt okozni a konkollyal, de a búza jósága, amely az időben nyilvánul ki, legyőzi azt.

2. Az egység legyőzi a konfliktust

A konfliktust nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy eltitkolni. El kell fogadni. De ha a csapdájába esünk, elveszítjük a távlatot, beszűkülnek a horizontok és a valóság töredékes marad. Ha beleragadunk a konfliktuskonjunktúrába, elveszítjük a valóság mély egységének érzékét.

A konfliktussal találkozva egyesek egyszerűen csak szemrevételezik, majd továbbmennek, mintha semmi sem történne, és mossák kezeiket, hogy tovább folytathassák az életüket. Mások úgy bocsátkoznak bele a konfliktusba, hogy rabjai lesznek, elveszítik a távlatot, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket rávetítik az intézményekre, s ezzel lehetetlenné válik az egység. Ám van egy harmadik lehetőség is, a legmegfelelőbb a konfliktussal való szembenézésre. Ez pedig annak az elfogadása, hogy a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé formálni. „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9).

Így a különbözőségek ellenére lehetővé válik a közösségalkotás, de ezt csak olyan nemes személyek tudják megtenni, akikben megvan a bátorság arra, hogy túllépjenek a konfliktusos felszínen, és a többieket legmélyebb méltóságukban lássák. Ehhez van szükség a társadalmi barátság felépítésének elengedhetetlen alapelvére: az egység a konfliktus felett áll. Így a mélyebb értelemben és kihívásként értett szolidaritás történelmet építő stílussá válik, éltető környezetté, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet alkothatnak, amely új életet fakaszt. Nem azt jelenti, hogy szinkretizmusra vagy egymás elnyelésére, hanem hogy magasabb szinten való megoldásra irányulunk, amely megőrzi a szemben álló pólusok értékes feszültségét.

Ez az evangéliumi kritérium arra emlékeztet, hogy Krisztus mindent egyesített magában: az eget és földet, Istent és embert, időt és örökkévalóságot, személyt és társadalmat. Ennek az egységnek és önmagában való kiengesztelődésnek ismertetőjegye a béke. Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14). Az evangélium hirdetése mindig a béke köszöntésével kezdődik, és minden pillanatban a béke koronázza meg és köti egybe a tanítványok közötti kapcsolatokat. A béke azért lehetséges, mert az Úr legyőzte a világot és annak állandó konfliktusait, „minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,20). De ha bibliai szövegek mélyére hatolunk, fölfedezzük, hogy az első környezet, ahol meg kell szereznünk ezt a megbékélést a különbözőségekben, a saját bensőnk, a saját életünk, amelyet mindig fenyeget a dialektikus szétszóródás. Ezer darabra tört szívvel nehéz lesz igazi társadalmi békét teremteni.

A béke hirdetése nem egy kialkudott béke meghirdetése, hanem az a meggyőződés, hogy a Lélek egysége harmóniába olvaszt minden különbözőséget. Bármilyen konfliktust legyőz egy új, ígéretes szintézisben. A különbözőség szép, amikor elfogadja, hogy állandóan be kell lépnie a kiengesztelődés folyamatába egészen addig, hogy megpecsétel egy bizonyos kulturális megegyezést, amely „kiengesztelt különbözőséget” hoz létre, amint ezt helyesen tanították a kongói püspökök: „Népeink különbözősége gazdagság. (...) Csak az egységgel, a szívek megtérésével és a kiengesztelődéssel tudjuk előbbre vinni országainkat.”

3. A valóság fontosabb az eszménél

Kétpólusú feszültség van az eszme és a valóság között is. A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, annak elkerülésére, hogy végül az eszme el ne szakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni. Innen fakad a harmadik elv szükségessége: a valóság több az eszménél. Ez magában foglalja a valóság elrejtése különböző formáinak elkerülését: az angyaliasított tisztaság-elveket, a viszonylagos totalitarizmusát, a deklaráló nominalizmusokat, az inkább formális mint reális terveket, a történelemellenes fundamentalizmusokat, a jóság nélküli etikai rendszereket, a bölcsesség nélküli intellektualizmusokat.

Az eszme – a kimunkált fogalmi rendszerek – feladata a valóság megragadása, megértése és irányítása. A valóságtól elszakadt eszme szüli a hatástalan idealizmusokat és nominalizmusokat, amelyek legfeljebb osztályoznak vagy meghatároznak, de nem vonnak be. Ami bevon: az érvelés által megvilágított valóság. A formális nominalizmusból át kell térni a harmonikus objektivitásra. Máskülönben manipuláljuk a valóságot, mint ahogy a tornát helyettesítjük a kozmetikával. Vannak politikusok – és vallási vezetők is –, akik felteszik a kérdést, hogy a nép miért nem érti és miért nem követi őket, amikor a javaslataik olyan logikusak és világosak? Valószínűleg azért, mert a tiszta eszmék világában mozognak, és a politikát vagy a hitet retorikává silányították. Mások elfelejtették az egyszerűséget, és kívülről hoznak be valami olyan racionalitást, amely idegen az emberektől.

A valóság az eszme felett áll. Ez a kritérium a szó megtestesüléséhez és gyakorlattá váltásához kötődik: „Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van” (1Jn 4,2). A valóság, a már megtestesült, és a mindig megtestesülni akaró szó kritériuma lényeges az evangelizációhoz. Egyrészt arra vezet, hogy az Egyház történetét mint üdvtörténetet értékeljük; emlékeztet a szentjeinkre, akik inkulturálták az evangéliumot népeink életébe. Arra vezet, hogy összegyűjtsük az Egyház kétezer éves gazdag hagyományát, anélkül hogy olyan gondolkodásmódot dolgoznánk ki, amely elszakad ettől a kincstől, mintha mi akarnánk kitalálni az evangéliumot. Másrészt arra ösztönöz, hogy valósítsuk meg az igét, gyakoroljuk az igazságosság és a szeretet cselekedeteit, amelyekben ez az ige termést hoz. Nem gyakorolni, nem megvalósítani az igét azt jelenti, hogy homokra építünk, megmaradunk a tiszta eszménél, és elfajulunk a bizalmaskodásokban s gnoszticizmusokban, amelyek nem hoznak termést, hanem terméketlenné teszik dinamizmusát.

4. Az egész több mint a rész

A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön. E két szempont együttesen határozza meg, hogy ne essünk szélsőségekbe: az egyik, hogy az emberek elvont, globalizált univerzalizmusban élnek – hasonlóan egy vasúti kocsi utasaihoz, akik tátott szájjal és számító üdvrivalgással csodálják a többiek világának feltűnő csillogását. A másik véglet, hogy egyfajta néprajzi „múzeummá” válnak, a világtól elzárkózott remetékké, akik arra vannak ítélve, hogy örökké ugyanazokat a dolgokat ismételgessék, s képtelenek engedni, hogy megszólítsa őket a tőlük különböző, s értékelni sem tudják azt a szépséget, melyet Isten határaikon kívül áraszt szét.

Az egész több mint a rész, és több a részek egyszerű összegénél. Tehát ne kössenek le bennünket túlságosan a lehatárolt és részeleges kérdések. A látást mindig ki kell tágítani a nagyobb jó felismerésére, ami jót tesz mindegyikünknek. Ezt azonban nem menekülve és nem a gyökereket eltépve kell tenni. A gyökereket a saját, Istentől ajándékozott lakóhelyünk termőföldjébe és történelmébe kell mélyesztenünk. Kicsiben kell munkálkodnunk, azzal, ami közel van hozzánk, ám tágabb kitekintéssel. Ugyanígy egy személy, aki megőrzi személyes egyediségét és nem rejti el identitását, amikor szívesen épül be egy közösségbe, nem semmisül meg, hanem mindig újabb késztetést kap saját fejlődéséhez. Ez nem megsemmisítő globális szféra, sem terméketlenné tévő elszigetelt részlegesség.

A modell nem a gömb, amely nem több a részeknél, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amely visszatükrözi minden részlegességének az összetalálkozását, amelyek megőrzik benne eredetiségüket. Mind a lelkipásztori, mind a politikusi tevékenység próbálja ebben a poliéderben mindenkiből a legjobbat összegyűjteni. Belehelyeződnek ebbe a szegények a maguk kultúrájával, terveivel, erőikkel. Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. A népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.

Nekünk, keresztények számára ez az elv az evangélium totalitásáról vagy integritásáról is beszél, amelyet az Egyház átad nekünk, és küld, hogy hirdessük azt. Teljes gazdagsága magában foglalja a tudósokat és munkásokat, a vállalkozókat és művészeket, mindenkit. A „népi misztika” a maga módján a teljes evangéliumot magába fogadja, és megtestesíti azt az imádság, a testvériség, az igazságosság, a küzdelem és az ünneplés különböző formáiban. A jóhír annak az Atyának az öröme, aki nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyei közül. Így fakad fel az öröm a Jó Pásztorban, aki keresi az elveszett bárányt, és hazaviszi az akolba. Az evangélium az egész tésztát megkelesztő kovász és hegyre épített város, amely megvilágosít minden népet. Az evangélium belső sajátossága a totalitás: nem szűnik meg jóhír lenni, amíg csak nem került meghirdetésre mindenki számára; és amíg nem teszi termékennyé és nem gyógyítja meg a teljes embert, s amíg nem egyesít minden embert az ország asztalánál. Az egész több mint a rész.

Forrás: Evangelii Gaudium - Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az istennek szentelt személyeknek és a világi híveknek az evangélium hirdetéséről a mai világban, 2013. november 24.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése