2014. szeptember 28., vasárnap

A Szentlélek sodrásában

Isten mindent megújító „lehelete”, Isten éltető energiája, az Egyházat újra és újra megfiatalító Erő, továbbá szél, folyóvíz, életet hozó eső, mindent elemésztő tűz – csak néhány a számos biblikus kifejezés és kép közül, amelyeket a Szentírás szerzői alkalmaztak, amikor a Szentlélekről, illetve hatásairól kívántak szólni. Isten Lélek, de ha Istenről szólunk és a Szentlélekről beszélünk, mégsem két egymást kölcsönösen kimerítő jelentéstartalomról van szó. 

Szent Ireneusz, lyoni püspök (Kr.u. 200 körül) írta le a Szentlélekről a következő mondatot: „A Szentlélek mindig fiatal. Úgy lakozik az Egyházban, mint értékes edényben, és időnként megfiatalítja ezt az Egyházat.” Néha úgy tűnik, mintha elöregednék az Egyház. Dohos lesz a levegő, kopottak az épületek, megmerevedik minden. Aztán egyszerre csak elkezd „fújni” a Szentlélek, és az Egyház megfiatalodik. Ki ez a csodálatos Szentlélek? Sokat beszél róla a Szentírás, és ő mégis nagyon titokzatos valaki. Nehéz felismerni. Még saját neve sincsen, hiszen az Atyaistenről is azt mondja Jézus, hogy „Lélek” (Jn 4,24), és számtalanszor mondja a Biblia az Istenről, hogy „szent” (Iz 6,3). Ezért a leginkább úgy tudjuk őt megismerni, ha figyelünk azokra a szimbólumokra, amelyekkel a Biblia a működését jellemzi. Három ilyen szimbólum szerepel a Bibliában: a mozgó levegő, a folyóvíz és a lobogó tűz. 

A Szentlélek szimbólumai

A Lélek szó (héberül: ruah; görögül: pneuma) eredetileg szelet vagy leheletet jelent. A Szentlélek olyan, mint az élő Isten viharos, életadó lehelete. „Kiárasztod Lelkedet, és életre kelnek, és megújítod a föld színét” – mondja a zsoltáros (104, 30). „… a szél (pneuma) ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született” – mondja Jézus (Jn 4,8). A szelet nem lehet megmarkolni. Egyszerre csak érezzük, hogy itt van, és minden elkezd mozogni. Fák hajladoznak, ágaik lengedeznek, felszáll a por, röpködnek a letépett levelek. Mindent egy irányba terel a láthatatlan szél. Hozza a felhőket, az üdítő és termékenyítő esőt. Ha viharrá erősödik, félelmetes is tud lenni. Ha szelíd fuvallat, simogat, és kedvesen borzolgatja hajunkat. Létezik az a kis légmozgás is, amely szánkon, orrunkon kibejár. Lélegzünk. Ezzel kapjuk az oxigént ahhoz az állandó „tűzhöz”, amely minden élőlényt belülről melegít. Ha nem tudjuk tüdőnkbe szívni ezt a szellőcskét, megfulladunk. Addig élünk, amíg ki-bejár belénk a lehelet. Mikor a feltámadt Jézus megjelent tanítványainak, „rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22) E hasonlatokból már kezdjük érteni, hogy Isten éltető energiája, mindent megújító „lehelete” a Szentlélek. Még jobban sejteti működését a második szimbólum: a folyóvíz. Héber nyelven élő víznek nevezték a forrás és a kút vizét. Ezeknek vize mindig friss. A forrásból eredő patak is „élő víz”. Nem olyan, mint a ciszternák vize. Isten így korholja a régi izraelitákat: „Engem elhagytak, az élő víz forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, repedező ciszternákat, melyek nem tartják meg a vizet.” (Jer 2,13) Még ha nem is „repedező” a ciszterna, az állóvíz megposhad, megbüdösödik benne. Nem alkalmas az ivásra. Az „élő víz” mindig ízes, felüdít. A folyóvíz is, akár a szél, mindent magával sodor. Egy irányba. Mintha nagy vágyakozással akarna eljutni a „nagy, szent óceánba”. Milyen jól esik a szomjas embernek, ha kezével merítve friss forrásvizet csorgat szájába. A víz is, akárcsak a levegő, feltétlenül szükséges életünkhöz. Ha nincs vizünk, szomjan halunk. Jézus kiáltott fel így a sátoros ünnepen: „» Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni.” (Jn 7,37–39) A harmadik szimbólum, a tűz, nem kevésbé találó. Az evilági tűz anyagi folyamat. Mégis mennyire különbözik más anyagok viselkedésétől! Nem sötét, nehézkes, mozdulatlan, mint általában az anyagi testek, hanem világos, fényes, lobogó. Nem lefelé zuhan, hanem felfelé igyekszik. Ha sötét éjszakán a szabadban tüzet gyújtunk, akkor ez a kis tűz leginkább az égi csillagokhoz hasonlít. A nap és a csillagok égnek, világítanak. Fényük segít nekünk a látásban, a tájékozódásban. Van ezeken kívül az a láthatatlan tűz is, amely 36-37 fokos meleget okozva „ég” a mi testünkben. Ha ez az égés megállna, beállna a halál. „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, s mennyire szeretném, ha már fellobbanna” – mondja Jézus (Lk 12,49). A szél és tűz szimbólumai együtt jelennek meg az első keresztény Pünkösd napján: „Mikor elérkezett pünkösd napja, a tanítványok mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Majd pedig szétoszló tűznyelvek jelentek meg nekik, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel.” (ApCsel 2,4) Ettől a Szentlélektől eltelve hirdeti Péter a téren összegyűlt tömegnek: „Térjetek meg, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket.” (ApCsel 2,38) Aznapon háromezren „születtek újjá vízből és Szentlélekből” (Jn 4,5), és „csatlakoztak” a tanítványokhoz (ApCsel 2,41). Így született meg Jézus Krisztus feltámadása utáni ötvenedik napon az Egyház, amely nem más, mint a Jézus Krisztusban hívőknek a Szentlélektől betöltött közössége. A feltámadt és Atyjához visszatért Krisztus ugyanis, ígéretéhez híven (Jn 15,26), kiárasztja az Egyház minden tagjára a Szentlelket. 

A Szentlélek működése

A II. Vatikáni Zsinat a Bibliát idézve nagyon jól leírja a Szentlélek működését az Egyházban: „Miután a Fiú befejezte művét a földön, amelyet az Atya rábízott, pünkösd napján elküldetett a Szentlélek, hogy állandóan megszentelje az Egyházat, és így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2,18). Ő az élet Lelke, azaz az örök életre szökellő víz forrása (vö. Jn 4,14; 7,38–39), aki a bűn miatt halott embereket életre kelti, míg végül halandó testüket feltámasztja Krisztusban (Róm 8,10–11). A Lélek az Egyházban és a hívők szívében, mint templomában lakik (1Kor 3,16; 6,19), imádkozik bennük, és tanúságot tesz arról, hogy Isten fogadott fiai lettek (Gal 4,6; Róm 8,15–16.26). A Lélek az Egyházat –, melyet elvezet a teljes igazságra (Jn 16,13) és összefog a közösségben és a szolgálatban –, különböző hierarchikus és karizmatikus adományokkal látja el, és gyümölcseivel gazdagítja (Ef 4,11–12; 1Kor 12,4; Gal 5,22). Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja, és elvezeti a Vőlegényével (Krisztussal) való teljes egyesülésre.” (LG 4) Az egyházatyák gyakran hasonlították a Szentlélek működését az esőhöz. Minden esőcsepp vízből áll. Egyik olyan, mint a másik. Mégis, amikor a szomjas föld és a rajta sarjadó növények magukba szívják a vizet, e víz jóvoltából a pipacsok pirossá, a búzavirágok kékké, a gabonafélék sárgává, a bokrok pedig zölddé lesznek. Így alakul ki, nagy egyetértéssel, a természet színpompája. Hasonlóképpen, az egy Szentlélek az egységnek és a sokféleségnek az alkotója. Erről is nagyon szépen ír a II. Vatikáni Zsinat: „Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívők Krisztusban az ő egy testének tagjai lesznek. Krisztus misztikus testének építésénél is érvényesül a tagok és feladatok különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát, a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (1Kor 12,1–11). Ugyanaz a Lélek önmaga által és saját erejével, valamint a tagok belső összetartozásával egyesítvén a testet, létrehozza és sürgeti a szeretetet a hívek között.” (LG 7) „Krisztus, annak érdekében, hogy benne szüntelenül megújuljunk (Ef 4,23), az ő Szentlelkéből részesített minket, aki egy és ugyanaz Krisztusban, a Főben és bennünk, a tagokban. Ez a Szentlélek az egész testet úgy élteti, egyesíti és mozgatja, hogy tevékenységét az egyházatyák ahhoz a szerephez hasonlíthatták, amelyet az életelv, vagyis a lélek tölt be a testben.” (LG 7) 

A Szentlélek ajándékai

A Szentlélek meglepő fiatalságát főképpen a karizmatikus adományok osztogatásával mutatja ki az Egyházban. Ezekről a karizmákról is nagyon találóan beszél a II. Vatikáni Zsinat: „A Szentlélek nem csak a szentségek és a papi szolgálatok által szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel az Egyházat, hanem ajándékait tetszése szerint juttatva kinek-kinek (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek sajátos kegyelmeket is ad, amelyekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különböző tevékenységek és feladatok vállalására. E kegyelmek hasznosak az Egyház megújulása és továbbépítése számára, ahogy az Írás mondja: »A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.« (1Kor 12,7) E karizmákat, mind a legragyogóbbakat, mind az egyszerűbbeket és gyakoriabbakat, hálával és örömmel kell fogadni, mivel nagyon is megfelelnek az Egyház szükségleteinek és hasznosak. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerően kérni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét elbizakodottan tőlük remélni. A karizmák hitelességének és rendezett használatának megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban. Az ő sajátos feladatuk, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent megvizsgáljanak és megtartsák azt, ami jó.” (LG 12) Nagyon fontos meglátása volt a II. Vatikáni Zsinatnak, hogy nemcsak az apostoloknak vannak „utódai”: a püspökök és a papok, hanem az újszövetségi Szentírásban gyakran szereplő karizmatikus tevékenységek is folytatódnak az Egyházban. Különösen feltűnően mutatkozik meg ez a folytatás a protestáns közösségekben időnként jelentkező megújulási mozgalmakban, a katolikus Egyházban pedig a szerzetesrendek, az Istennek szentelt élet közösségeinek és a lelkiségi mozgalmaknak megjelenésében, virágzásában és terjedésében. A mindig fiatal Lélek nem egyszer nagyon meglepő módon kezd működni. Ilyen volt a bencés és később a ciszter és premontrei monostorok szökőárszerű terjedése egész Európában; milyen váratlan volt Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos újszerű rendjeinek felvirágzása; milyen meglepő volt a jezsuiták és később a szaléziak robbanásszerű terjedése. Milyen csodálatos jelenség volt napjainkban a Kalkuttai Teréz anya nyomán megjelent szeretetmisszionáriusok munkája. A Lélek ott fú, ahol akar. Meglepő működésének hitelességének jele, hogy mindig Jézustól „fú”, és Jézus felé viszi az embereket, valamint az, hogy a Szentlélek gyümölcse és annak kísérői jellemzik az általa vezetetteket. 

A Lélek gyümölcse

A Lélek „gyümölcse”, Szent Pál szerint, „a szeretet” (Gal 5,22). Pál azért teszi egyes számba a „gyümölcs” (karposz) szót, mert a Lélek egyetlen „gyümölcse”: az igazi, krisztusi szeretet. Ahol a Lélek működik, ott szeretet uralkodik, és ahol valódi, alázatos, tiszta, krisztusi szeretet uralkodik, ott a Lélek működik. Ennek a szeretetnek, persze, vannak kísérői, amelyeket Pál szintén felsorol: „öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22). Ahol ezek hiányoznak, ahol például, nincs öröm és béke, ott nem a Szentlélek működik, hanem valami másfajta lélek. Ahol viszont az Úr Lelke működik, „ott a szabadság” (2Kor 3,17). A szabadság ugyanis nem abban áll, hogy azt tesszük, ami éppen eszünkbe jut, akár a rosszat is, hanem abban, hogy örömmel, kényszer nélkül, belső indíttatásból tesszük a jót. Ha így cselekszünk és élünk, akkor fog elsodorni minket, embertestvéreinkkel együtt, a szentlelki szél, víz és tűz az Atyához, az örök életbe. 

Nemeshegyi Péter SJ

Forrás: A Szív folyóirat


1 megjegyzés: