A Szentlélek a monasztikus életben

Ahhoz, hogy a monasztikus életről úgy beszélhessünk, mint ami a Szentlélekben való élet, mindjárt az elején azt a közösségi ekkleziológiát kell előtérbe helyeznünk, melyet az egyház nagy hagyománya élt, s amelyre a közelmúltban a II. Vatikáni Zsinat tett halvány utalást. E szerint az egész egyház, s így minden közösség illetve minden egyes megkeresztelt ember új teremtmény, melyet a Szentlélek akart, alkotott és éltet. A Szentlélek nem "adalék", aki azért jön el, hogy élettel töltsön el egy már korábban létező valóságot, hanem Isten teremtő ereje, ő az isteni élet, vagyis ő maga az egyház és a keresztény ember lényege.[1]

Éppen e miatt - szerencsés nyelvi újítással - a monasztikus életet manapság karizmának mondják, mely a Szentlélek gyümölcse, a Szentléleknek a történelemben megvalósuló teremtő műve. Pneumatikus élet, melyet Isten ajándékoz az Ország felé zarándokló népnek, mivel a keresztény a szabadság és szeretet légkörében csak a Szentlélek sugallatára válhat ezen ajándék részesévé, és mert ez a forma vitae christianae csak a Szentlélek állandó segítségével maradhat hitelesen evangéliumi és mégis mindig új. [2]

Elöljáróban még azt kell határozottan kijelenteni, hogy a monasztikus élet a keresztény életalakításnak csak egyik formája, a keresztségi fogadalomnak egyfajta koherens továbbvitele, egyik módja annak, hogy a keresztény ember a maga teljességében élje meg a halálnak és feltámadásnak azt a húsvéti misztériumát, melybe alámerült a keresztség szentségében[3].

A monasztikus élet tehát pneumatikus élet, mert keresztény, azaz messiási, tehát megszentelt élet (a Christós, a Messiás a Felkent-Megszentelt révén vö. Lk 4,18; ApCsel 11,26). Az egyetlen megszentelő esemény, a keresztség által válik azzá: a keresztségben egyedülálló és meghatározó módon részesülünk a Szentlélek kenetében.[4] Ez az a misztérium, mely megakadályozza azt, hogy a monasztikus szerzetességben elit állapotot lássunk, a keresztények olyan kategóriáját, melyet a többinél különb tagok alkotnak. [5] Krisztus követését a cölibátusban és a házasságban más-más feltételek között valósítják meg az egyes keresztények, s ez megköveteli, hogy a forma vitae is különböző legyen. Az őket új teremtménnyé alkotó Lélek azonban ugyanaz, ő az, aki formálja a kibontakozó hivatást, s ő támogatja az Ország felé haladókat. Egy és ugyanaz az Evangélium is, mely a Lélek energiáinak köszönhetően az egyes keresztények életében hússá és történelemmé válik. Végül egy a Test is, s ezt a Lélek tartja össze, teszi egységessé szeretetének ajándéka által, melyet a megkereszteltek szívébe áraszt (vö. Róm 5,5).

A szentlélek és a monasztikus élet

E néhány előzetes pontosítás után vázoljunk most fel olyan lehetséges utakat, melyek a Szentlélek és a monasztikus élet kapcsolatának elmélyítéséhez vezetnek. [6]

a) "Spiritus expulit eum in desertum"[7] (Mk 1,12): Meghívás a pusztába

A szinoptikus evangéliumokban a Szentlélek a pusztába "űzi" Jézust közvetlenül azután, hogy a János által kiszolgáltatott keresztségben leszállott reá (vö. Mk 1,10 és párh.), s így felkentté-messiássá-megszenteltté tette őt (ApCsel 4,27; 10,38). Az Előhírnök János is "anyja méhétől fogva telve volt Szentlélekkel" (Lk 1,15), s a Lélekben növekedve és megerősödve a pusztába ment (vö. Lk 1,18), hogy betölthesse hivatását, hogy a Magasságbeli Isten prófétája legyen (vö. Lk 1,76).

A pusztába való elszánt elvonulás tehát a szerzetes számára sem előzménye a Szentlélek leszállásának, hanem inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Lélek ajándékának gyümölcse, következménye. Lehetséges, hogy a monasztikus irodalomban nagyobb hangsúlyt kapott a monachus döntése, választása, mint a vonzás, az Isten hívása, a Lélek indítása, de ha valaki valóban Istent keresi ("revera Deum querit" RB 58,7), az csak azért képes erre, mert a keresztség óta benne működő Lélek - hatékony vonzó energiáival - a pusztába vezeti őt (vö. Oz 2,14 vulg.: "A magányba vezetem majd - mondja az Úr"). Ma időszerűbb, mint valaha, hogy újra meg újra felhívjuk a figyelmet a következő igazságra: a monasztikus élet a Lélek pusztába szólító hivatása Jézus nyomdokain, Illés és Keresztelő János nyomdokain. Amikor a monasztikus szerzetesség hagyja, hogy elcsábítsa az egyházi berkeket napjainkban uraló ideológia, a hatékonyság ideológiája, az önmagát előtérbe helyező jelenlét, a minden áron feltűnni akarás, az emberek között végzett misszióra és a túlhangsúlyozott prédikációra beszűkülő evangélizáció, akkor muszáj emlékeztetni arra, hogy a monasztikus szerzetesség a Szentlélek pusztában elhangzó szavára adott válasz[8] a puszta eldugott mélyén, melyet az Újszövetség ezekkel a szavakkal jelöl: Ťen tó erémoť, Ťtópos kat' idíanť - a pusztában, elhagyatott helyen[9].

Nagy Szent Gergely írja, hogy Benedek "soli Deo placere desiderans ... recessit igitur scienter nescius et sapienter indoctus"[10]. Erre azonban csak azért volt képes, mert már "gratia Benedictus et nomine", Benedek, azaz áldott volt neve szerint, de főleg a kegyelem miatt, mely maga a Szentlélek. Monasztikus terminológiával élve még találóbb, ha azt mondjuk, hogypneumadidactus volt, azaz olyan valaki, akit a Szentlélek tanított. Amint arra Saint-Thierry Vilmos rávilágít, a szerzetesben van "quaedam docta ignorantia, docta a Spiritu Dei" [11].

Igen, Benedek "deserti loci secessum petiit"[12], azért vonult el egy magányos helyre, mert a Szentlélek erre indította: Az Egyház részéről valójában senki sem hívta erre. Ahhoz, hogy a szerzetesség megszülessen és mindig újjászülessen, nincs szükség arra, hogy az Egyház intézményesítse. Nem kívülről hozza létre valaki, hanem olyan karizmatikus jellegű alkotásként jelenik meg, melynek egyedüli szerzője, kezdeményezője a Szentlélek. Csak a Szentlélek lehet az, aki a pusztába vezet, és csak az Ő energiái teszik lehetővé, hogy az Ország felé zarándokolva átvágjunk a sivatagon. Nem véletlen, hogy a Bazil-féle hagyomány értelmezése szerint a monasztikus élet "a Lélek szövetsége", melyben a szerzetesnek mindhalálig szilárdan ki kell tartania[13], mert a lelki közösség tanúja és közvetítője a Szentlélek. [14]

Ha azt állítjuk, hogy a monasztikus életet leginkább a puszta jellemzi, ebből még nem következik az emberek elől való menekülés vagy az egyházi közösségből való kivonulás. A monasztikus közösség megpróbálja magát távol tartani a világiasságtól, de tagja a Testnek, az Egyháznak. Elrejtett, pusztai helyzete olyan távolságvétel (xeniteía), melynek folytán a monostor nem az egyházon kívül, hanem pontosan az Egyház szívében van, sorsközösségben minden emberrel, de mégis olyan rejtett, kevésbé látható, nem feltűnő helyen, mint amilyen a mélyben rejtőző szív helye a testben. A szerzetesek saját sivatagjukban beszélnek az emberekhez és keresztény testvéreikhez, de egy "más" nyelven, "másféleképpen" élik meg az üdvösségre meghívott bűnösök közös állapotát. Éppen a Szentlélek az, aki megadja, hogy az egyetlen evangélium, jó hír közösségén belül különféle nyelveken lehessen beszélni.

b) "Et tentabatur a Satana"[15] (Mk 1,13): A lelki küzdelem

A monasztikus hagyomány egyöntetűen tanúskodik arról, hogy a pusztába vonuló szerzetes első lelki tapasztalata a belső küzdelemben a démonnal való szembenézés. Amint Jézus a pusztában harcba szállt a kísértések ellen, ugyanúgy a szerzetes is - aki az Isten látására vezető (Mt 5,8) szívbéli tisztaságra törekszik - felismeri, hogy ütközetet vív, mégpedig nem emberek ellen, nem is saját teste ellen, hanem a gonoszság és a bűn fejedelme ellen (vö. 2Kor 10,3-5; Ef 6,10-12; 1Tim 6,12).

E lelki harc igazi főszereplője - ahogy a szókapcsolat jelzője is sugallja - a Szentlélek, aki "kezünket tanítja a harcra, ujjainkat a viadalra."[16] A Szentlélek az edző, aki a teljes, keresztény nagykorúság felé vezet, Ő "teremt bennünk tiszta szívet", mert Ő a szentség lelke (vö. Zsolt 51,12-13). Kemény a küzdelem, melyet önmagunk ellen, a bennünk lakó rossz ellen kell vívnunk, kimerítő a háború, de az ember így szerezhet tapasztalatot a Szentlélek hatalmáról, mely által nemcsak a kísértést képes legyőzni, hanem a harchoz szükséges erő is napról napra megújul. A szerzetes, akitől megkérdezik, hogy "Mit csináltok a pusztában?", azért válaszolhatja azt, hogy "elesünk és felállunk, elesünk és felállunk, újra elesünk, és újra felállunk" [17], mert tapasztalatot szerzett a Szentlélekről, aki megújítja az erőit és a győzelem reményét, s ugyanakkor egyre erősebbé és ügyesebbé teszi őt a küzdelemben. Hála a Léleknek az ember a bukás után erősebb lehet, mint korábban volt, és az Ő fegyvereivel képes előretörni a harctéren[18].

Nem véletlen, hogy Benedek a Regulában a szerzetesnek az alázatosság fokain való előrehaladását új fénybe helyezi, s úgy mutatja be, mint a hibáktól való megtisztulást, amely a Szentléleknek köszönhető (RB 7,70). Ugyanígy joggal állítja, hogy a jó cselekedetek eszközei a lelki művészet eszközei, s kitüntetett módon a Lélek művészetének eszközei: "Ecce haec sunt instrumenta artis spiritalis" (RB 4,75). A Szentlélek, aki "gyöngeségünk láttán gyöngéden közelít hozzánk"[19], segítségünkre siet: Ő harcol a szerzetes harcaiban, felismeri a bálványokat, melyek csábításukkal kísértésbe viszik őt, s megadja a bölcsességet, mely valódi orvosság a harcban szerzett sebekre. Ha pedig a monachus elbukna a küzdelemben, a Szentlélek, aki "maga a bűnök bocsánata"[20], megtisztítja, és visszaállítja az Istennel való teljes közösséget.

Ha a szerzetes eljut az Isten tökéletes szeretetére, amely elűzi a félelmet; ha eljut odáig, hogy már Krisztus szeretete miatt él szerzetesként ("non jam timore gehennae, sed amore Christi" RB 7,69), az csakis a Szentlélek miatt lehetséges. Isten fiainak szabadságával élve az Ő örömében tehet az ember még többet, mint amit a Regula előír számára: "cum gaudio sancti Spiritus (RB 49,6)".

A Szentlélek nélkül a Krisztus-követés kimerítő és kiszolgáltatott háború volna, a Szentlélek ereje nélkül reménytelen és voluntarisztikus vállalkozás lenne, nélküle nem lehetne a szabadulás és a szabadság felé vezető út. Nem véletlen, hogy aki az aszketikus harcot szabadság és szeretet nélkül, rabszolga módra vívja, az előbb, vagy utóbb otthagyja a küzdelmet, mert a szolgaság házaként éli meg azt; aki viszont fiúként, azaz szeretetből és szabadságban küzd, az mindig az atyai házban marad (Jn 8,35).

c) "Abiit in desertum locum ibique orabat"[21] (Mk 1,35):

Az imádság

A lelki harc mellett, sőt, azon belül találjuk az imádságot, melyet - ha valóban keresztény - az Isten szava sugall, formál és ural. Ezen a téren nagyon világosan kell látnunk: Nem szabad, hogy a szerzetes élete a kultusz megjelenési formájává silányuljon, mintha a monasztikus élet végső célja a liturgia, az Opus Dei volna. A szerzetesi élet nem válhat az imádság tiszta tapasztalatának szüntelen keresésévé sem: A keresztény imádság, melynek szerencsére sok és sokféle formája van, mindig eszköz a cél eléréséhez, ami csakis az agapé, a szent communio lehet. Ugyanakkor azt is szükséges hangsúlyozni, hogy a szerzetesnek törekednie kell arra a folyamatos imádságra, amit az apostol ajánl (vö. 1Tessz 5,17; Ef 5,20). Ez nem azt jelenti, hogy az igét betű szerint értelmezve valamennyi tevékenységünk közben, minden szituációban szüntelenül valamilyen formulát ismételgetünk. Sokkal inkább a belső életnek arról a képességéről van szó, mely által mindig készek vagyunk meghallani az Isten szavát. E képesség által gondolataink és érzelmeink szüntelenül Istenre irányulnak, s így ameghallás-elmélkedés-imádság dinamizmusa lesz a közelítés módja minden eseményhez, minden személyhez, helyhez és időhöz. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy hiteles monasztikus élet nem lehetséges a szó legmélyebb értelmében vett lectio divina nélkül; s ez nem csupán módszert jelent, hanem sokkal inkább a Lélek dinamizmusát a szerzetes szívében. Éppen az imádságnak ebben a folyamatában tudjuk megragadni a Szentlélek hatékony jelenlétét.

A szerzetes és vele együtt minden keresztény hétköznapjaira jellemző, hogy a Szentlélek megelőz minden cselekedetet, és Ő minden tevékenység célja és végpontja. Ahhoz pedig, hogy a szerzetes személyes és közösségi imája kitartó legyen, tudatosítani kell mindezt, szükséges a mindig és mindenhol uralkodó Lélek jelenlétének felismerése. A keresztény ember tudja, hogy az Atyához a Fiún, Jézus Krisztuson keresztül juthatunk el a Szentlélekben (vö. Ef 2,18), tehát arra kell törekednie, hogy mindig "a Szentlélekben imádkozzon" (Júd 20). Vajon nem azért kezdődik a szerzetes imája ezekkel a szavakkal: "Nyisd meg ajkamat, Uram", ezzel a valódi epiklézissel, mert az Istenhez szószaporítás nélkül szóló imádság - mint terapeutikus, gyógyító cselekvés - szerzője maga a Szentlélek? Csak a Szentlélek képes imára indítani, és Ő képes hitelessé tenni az imánkat. Csakis Ő állhat az imádság végén, hiszen Ő az a jó, amit kérünk, Őrá vonatkozik a "jó dolgok" kifejezés (vö. Mt 7,11), amit Lukács figyelemre méltó módon kifejt, és néven is nevez: "Ha ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó dolgokat adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja majd a Mennyei Atya a Szentlelket azoknak, akik kérik Tőle" (Lk 11,13).

A szerzetes napi teendőit a zsolozsma imaórái szerint ütemezi azzal a meggyőződéssel, abban a tudatban, hogy a liturgia az a hely (tér) és alkalom (idő), ahol és amikor a Szentlélek egyesül a Menyasszonnyal, hogy együtt kiáltsák: "Jöjj el, Uram!" (Jel 22,17). Igen, a Szentlélek indít az imádságra, míg végül Ő maga válik a szerzetes imádságává, mert az illető - aki mint minden keresztény, ismeri saját gyöngeségét - nem tudja, hogyan imádkozzék (vö. Róm 8,26). A Lélek azonban segítségünkre siet abban a nagy gyengeségben, amit az intenzíven imádkozók időnként megtapasztalnak: a szárazság, az akédia idején, amikor az Isten utáni vágyakozás megbénulni látszik. A Szentlélek, aki az Istenben meglévő Isten utáni vágyakozás (vö. Róm 8,27; 1Kor 2,10), lelki szárazságunk állapotában képes vágyainkat nevelni, mélyíteni, tágítani, melegíteni, kiegyenesíteni és kijavítani oly módon, hogy Ő maga válik bennünk az Istenre való vágyakozássá. A szerzetes szívébe leszálló Szentlélek maga válik imává, könyörgéssé, dicséretté és hálaadássá olyan mélységben, mely "intimior intimo meo"[22], bensőségesebb és titkosabb az ember tudatosan megélt belső világánál. Így, mivel "a kegyelem arra indít, hogy kérjük a kegyelmet"[23], amint a Lélek is arra ösztönöz, hogy kérjük a Lelket, a szerzetes szüntelenül imádkozik, azaz egyre inkább a Szentlélek állandó irányítása alatt áll.

Az imaéletről szólva végül hogyan is feledkezhetnénk meg a Szentlélek hatékony jelenlétéről a szerzetesi lectio divinában? A Lélek az, aki megadja a szerzetesnek az Isten legrejtettebb misztériumainak ismeretét, a Lélek az, aki mindig az Igéhez, a Szóhoz társulva megnyit bennünket az Isten bölcsességének és felfoghatatlanságának kincsei felé. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy észrevegyük, amikor az Ige hozzánk látogat[24], Ő az, aki a szavakat lámpássá teszi mindennapjaink léptei előtt (vö. Zsolt 119,105). Ahhoz, hogy az Írások mélyeit kutassuk, és mindennapi eledelt találjunk bennük, ismerni kell a Szentlelket, hisz nem véletlenül nevezik Őt "Isten erejének" (vö. Mt 22,29), aki energiát és fényt hoz. A lectio divina, mint a Lélekben meghallgatott, átelmélkedett, elimádkozott, megünnepelt és szemlélt Ige, a szerzetesi élet alakítójává, a Szentlélek igazi iskolájává válhat. Szent-Viktori Gualtierus szavaival a Szentlélek "értelmet adva cselekszik az értelemben, s szeretetet hozva működik a szívben: értelmet ad a tudatlanság ellen, s szeretetet a szenvedélyek ellen. Az értelem megvilágosítja a vakokat, a szeretet pedig támogatja a gyöngéket".[25]

A monasztikus élet célja: A Szentlélek elnyerése

A szerzetes élete nemcsak merít az imádságból, hanem - ahogyan némi túlzással, de találóan mondják - arra kellene törekednie, hogy maga is epiklézissé, a Szentlélekhez szóló könyörgéssé váljon. Életével kérje, hogy a Lélek szálljon le rá, az egyházra, az emberiségre, az egész világra, és vigye végbe a megtisztítás, a megszentelés, a bennünk lakás művét. Néhány egyházatya, kezdve Nisszai Szent Gergellyel, a Lk 11,2 verset olvasva a "Jöjjön el a Te országod" szavakkal szemben előnyben részesíti a következő, néhány kéziratban fellelhető szövegvariánst: "Szálljon ránk a Te Szentlelked, és tisztítson meg bennünket!"[26]. Ugyanúgy az atyák közül többen "az Isten országa bennetek van" (Lk 17,21) kifejezésről úgy vélik, hogy a "Szentlélek bennetek van" állítás szinonimája. Igen, az Isten uralma a Lélek uralma, a Lélekben való részesedés. Így a "keressétek előbb Isten országát" (Mt 6,33) azt jelenti: Keressétek, kérjétek, próbáljátok befogadni a Szentlelket!

Tehát azt is mondhatjuk, hogy a keresztény élet célja, a telosz, ami az Isten országa, a Vele való közösség, az örök élet, megegyezik a Szentlélek elnyerésével. Természetesen eme felfogás iránt elsősorban a keresztény Kelet mutatkozott fogékonyabbnak, de nem lehet azt mondani, hogy a Nyugat számára mindez idegen volna. A szerzetesség születésekor, majd Antalnak, a monachusok atyjának korában is mindig úgy tartották, hogy a monasztikus élet lényege a Szentlélek jelenlétének befogadása, az Isten hajlékává válás; a szerzetesnek úgy kell eltelnie a Szentlélekkel, hogy maga ispneumatoforosszá, lélekhordozóvá váljon.

Az arab hagyomány szerinti VIII. levélben, melyet az egyiptomi kopt szerzetesség Antal végrendeletének tart (ez az a kánoni szöveg, amit a szent ünnepén a liturgiában felolvasnak), így ír a szerző: "Kapjátok meg ti is ezt a tüzes Lelket, amit én kaptam! Ha pedig azért akarjátok megkapni, hogy bennetek is lakjék, mutassátok neki a test fegyelmét és a szív tisztaságát, s gondolataitokban éjjel és nappal Istenre tekintsetek. Tiszta szívvel kérjétek ezt a tüzes Lelket, és megadatik nektek."[27] Antal nyomatékosan figyelmezteti tanítványait a Szentlélek befogadására, mert ezt tartja a monasztikus élet lényegének. A Szentlélek elnyerése főleg az imádságban kért kegyelem befogadását jelenti. Ezért buzdítja övéit Antal: "Ne kételkedjetek szívetekben, ne legyen megosztott a szívetek, és ne mondjátok azt, hogy >>Ugyan ki nyerheti el?<<. Nem, fiaim, ne hagyjátok, hogy ezek a gondolatok elárasszák a szíveteket, hanem inkább kérjétek tiszta szívvel, és elnyeritek a Szentlelket."[28] De a Lélek elnyerése azt is jelenti, hogy a kegyelmet magas áron, az állandó megtérés, a küzdelem árán kell befogadnunk. Matta el Meskin így kommentálja a fentieket: "Mindaz, aki elolvassa Antal leveleit, olyan lelki benyomásra tesz szert, amely nem szűnik meg soha. Tűz, tűz, tűz. Antal egész tanításának alapja az isteni tűz, mely a szívben lakik. S ez a tűz maga a Szentlélek, Ő a tűz, mely a lelki élet titka." [29]

A sivatagi atyák tanítása: "ontsd ki véredet (a lelki harcban), és nyerd el a Lelket" (Longinosz 5). A szerzetes hivatása, hogy saját monasztikus életének keretei közt élje meg azt, ami minden keresztény feladata: Meg kell valósítania azt a húsvéti átmenetet, mely a halálból a feltámadásra vezet; hordoznia kell a keresztet, sztauroforosszá kell válnia, s ugyanakkor a Szentlelket elnyerve pneumatoforosszá, a Lélek hordozójává kell lennie.

Az egyik makárioszi homíliában találjuk a következő gondolatot: "A Szentlélekkel tökéletes közösségben élő lélek, mely méltóvá lett arra, hogy Isten hajléka és trónja legyen, egészen szemmé, egészen fénnyé, egészen dicsőséggé, teljesen szellemmé válik."[30] Az a szerzetes, aki olyannyira előrehalad, hogy már a "Lelket lélegzi"[31], a Lélek hajlékává lesz, mégis mindig megmarad annak tudatában, hogy "saját emberi gyöngesége egyesült az Isten hatalmával"[32]. Újteológus Simeon volt az, aki nagy mértékben továbbfejlesztette a Szentlélek elnyerésének tanát a szerzetesi életben. A szerzetes, aki megküzd a világ szellemével és elveti azt, Isten lelkét kapja meg, s így megismeri az Isten kegyelmének ajándékait[33](vö. 1Kor 2,12). A keleti, orosz hagyományban pedig Szárovi Szent Szerafim fogalmazza újra a monasztikus és a keresztény élet célját Motovilovval folytatott párbeszédében: "Keresztény életünk igazi célja a Szentlélek elnyerése, míg az imádság, a böjt, a virrasztás, a javak megosztása és az egyéb, Krisztus szeretete miatt véghezvitt jócselekedetek mind csak eszközök ahhoz, hogy elnyerjük a Szentlelket."[34]

A szerzetes, aki megkapja a Szentlelket, és a Lélek szállást vesz benne, valóban lelki ember, pneumatikósz: folytonos pünkösd zajlik benne, élő epiklézis minden testvére és az egész világ számára. A keresztvíz, melyet a Lélek öntött belé, s amely egészen elárasztotta, most olyan forrássá válik, mely már belőle árad a testvérek felé.

Pneumatikósz, szellemi, pneumatoforosz, lélekhordozó, a második eljövetel prófétája, a Menyasszony hangja lesz, aki a Lélekkel egyesülve kiált: "Jöjj el, Uram!". Az alfabetikus apoftegmák közül a harmincadik arról szól, hogy Antal, aki lélekhordozóvá lett, képes volt fellebbenteni a fátylat a régmúlt időkről és a jövő láthatatlan dolgairól. Mint olyan ember, akit a Lélek tanított, látta a láthatatlant, hirdette az embereknek, és tanúságot tett róla saját személyében, mely a Lélek energiáitól átalakult. Hasonlóképpen a szerzetes is a Szentlélek megtapasztalásának köszönhetően képes felismerni a láthatatlan dolgokat[35], s a megvalósuló eszkatológia prófétai szolgálattevőjévé válik.

A Lélek gyümölcsei a monasztikus életben

Pál apostol arra emlékezteti a keresztényeket, hogy amennyiben a Lélek vezetésére hagyatkoznak, nincsenek alávetve a törvénynek (vö. Gal 5,18 köv.), majd a világiasság (a hús, szarx) cselekedeteivel szembeállítva felsorolja a Lélek gyümölcseit: "szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom". Aki a Lélekből él, aki a Lélek szerint jár, az felfedezi önmagában a Lélek tevékenységének gyümölcseit is. Természetesen a Pál által felsorolt ajándékok, melyek közül az első, és a többit elrendező ajándék az agapé, minden keresztény életében megtalálhatók és felfedezhetők. Nem akarjuk úgy beállítani, mintha a szerzetesben a Lélek másképpen teremné gyümölcsét, itt azonban azt akarjuk bemutatni, hogy a monasztikus életben a Lélek eme egyetlen ajándéka főleg az alázatban, a szabadságban és a kölcsönös szeretetben nyilvánul meg.

a, Alázat

A sivatagi atyák egyöntetűen tanítják, hogy ahhoz, hogy a Szentlélek egy szerzetesben lakozzék, tiszta szívet kell találnia őbenne: "A szerzetes alázatosságán megpihen a Szentlélek."[36] Benedek regulájának értő olvasása feltárja, hogy a szerzetes a Szentlélek kegyelmével nemcsak arra képes, hogy az alázatosság lépcsőfokait végigjárja (RB 7,70), hanem a fokok végére érve felismerheti magában eme kenózisnak, ezen lealacsonyodásnak a gyümölcsét is: a mélységes alázatot, az evangéliumi vámos alázatát - "publicanus ille" (RB 7,65; vö. Lk 18,13). Az alázatosság kemény zarándokútjának végén nagy meglepetésünkre nem az egyház életének egyik példamutató szentje, nem egy tökéletes aszkéta áll, sem a korábbi monasztikus élet egy kiemelkedő képviselője, hanem egy alázatos bűnös, a vámos, akinek Isten megbocsát alázatossága miatt.

Figyeljünk fel a szóhasználatra: Az alázatosság a Szentlélek gyümölcse, melyet csak az Ő ajándékaként, jelenléte által, az elszenvedett és elfogadott megaláztatásokon keresztül nyerhetünk el, s ezek közül az első saját gyengeségünk elfogadása.Az alázat gyümölcs, a megaláztatás eszköz. A megaláztatást el kell szenvedni, az alázatot viszont nem lehet megkaparintani, mert az alázat isteni, sőt, a Szentlélek sajátja. A Szentlélek végtelenül alázatos, Ő maga a személyes alázat, mivel az alázat - ahogy arra ráérzett Eckhart mester - Isten mélységében gyökerezik. A soha meg nem ragadható, állandóan rejtőző Szentlélek - aki lemond arról, hogy arca legyen - a megtestesülés szolgálatában áll, de maga nem testesül meg; küldött, de nem válik soha küldővé, ajándék, mely nem lesz ajándékozóvá. Soha nem mondja, hogy "én", mégis az Atya és a Fiú beszélnek általa, az Ő segítségével. A Lélek alázata, Isten alázata, a keresztény alázata. A Lélek, mivel alázatos, alázatossá teszi azokat, akikben lakást vesz: Máté szerint éppen a Szentlélek jelenléte teszi Jézust irgalmassá, együttérzővé, diszkrétté, alázatossá (vö. Mt 12,15-21). Általa válik a szenvedő szolgává, aki nem veszekedik, nem kiált, nem hallatja szavát a tereken, és aki mégis képes keményen kiállva hirdetni az Isten irgalmas ítéletét (vö. Iz 42,1-3). Minden igazi szeretet alázatos, képes megalázkodni a másik előtt, sőt, ebben az önkiüresítésben még boldogságra is találhat: örül annak, hogy a másik érdekében elveszíti önmagát.

A szerzetes sosem tudja alázatossá tenni önmagát úgy, hogy végrehajtja azt a tervet, amit az életszentség vagy az egyéni tökéletesség elérése érdekében tűz ki maga elé. Ez csak nagyobb gőg felé vezetné. Amit tehet, az a megaláztatások elfogadása egészen Krisztus gyalázatának megtapasztalásáig (vö. Zsid 13,13), addig, hogy a legutolsónak, mindenki által elvetettnek érzi magát. A megaláztatásokban való hosszú és fáradságos kitartás teszi a szerzetest alázatossá. Mindez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenné, semmivé válik, éppen ellenkezőleg: pont alázatossága miatt tud boldogan élni, hiszen a Szentlélek úgy átjárja, olyannyira benne lakik, hogy szelíddé, kedvessé teszi őt. "Aki a szelídség Lelkében részesül, vagy részesedni akar belőle, annak nagy alázattal kell bírnia, hiszen úgy illik, hogy aki befogadja a Lelket, hasonlítson ahhoz, akit befogad."[37] Egy apoftegma arról számol be, hogy amikor Antal meglátta az ördög összes hálóját, remegve így szólt: "Ki menekülhet meg mindezektől?" Egy hang pedig azt válaszolta neki: "Az alázatosság."[38]

Hazzaja (a Látó) József írja az alázatosságról, mint a Szentlélek gyümölcséről: "A keresztségben néked adott Lélek működését az által tapasztalhatod meg, hogy a szívedben megszületik az igazi alázatosság. Nem a test szerinti, hanem a szívből jövő, valódi alázat. A te szemedben ezután már minden ember nagy és szent lesz, nem lesznek többé számodra jók és rosszak, igazak és bűnösök. Ebből az alázatosságból születik a szívbéli nyugalom, a béke, a ráhagyatkozás és a kitartás a nehézségekben."[39]

b, Szabadság

Bár a "libertas" fogalom nem nagyon jelenik meg a monasztikus irodalomban, soha senki nem vonta kétségbe, hogy aszabadság szintén a szerzetesben lakó Szentlélek gyümölcse, mely Benedek Regulája szerint Krisztus szeretetével együtt a Krisztus-követés igen lényeges feltétele ("admonitionem pii patris libenter excipe"[40] - RB Prol. 1). "Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" (2Kor 3,17b), és minden tanítvány a szabadságra kapott meghívást (vö. Gal 5,13).

"A Lélekkel eltelt szerzetes, aki a regulát már nem törvényként tartja meg, aki a lelki élet művészetét kitanulta, aki kitágult szívvel ("dilatato cordis") és a szeretet kimondhatatlan édességével ("inenarrabili dilectionis dulcedine" RB Prol. 49) halad előre, s nem a büntetéstől való félelem miatt ("non jam timore gehennae sed amore Christi et consuetudine ipsa bona et delectatione virtutum" RB 7,69), az megszabadított, azaz szabadsággal megajándékozott ember, amint az apostol is mondja: "Erre a szabadságra szabadított fel minket Krisztus" (Gal 5,1). Így teheti magáévá a szerzetes Antal szavait: "Miénk a Szentírás és a Megváltótól kapott szabadság" (Vita Antonii 26,4). Így tapasztalhatja meg, hogy egyedül az unctio magistra, a tanító kenet vezeti őt, és csak a parrészia irányítása alatt áll, mely a Lélek energiáiból és az Úr közeli eljövetelének bizonyosságából származó bátor egyenesség. [41]

"A fiak szabadok" (Mt 17,26), tehát a szerzetes is szabad, a szabadság légkö­rében él, az Atyaisten fiává lett a Szentléleknek műve által, aki benne így kiált: "Abba, atya!" (Gal 4,6). Önmagától teljesíti a szeretetben kikristályosodott törvényt ("non sub lege, sed cum lege"[42]), ismeri a szabadság tökéletes törvényét (vö. Zsid 1,25; 2,12), a fedetlen arccal való beszédes, közbenjáró jelenlétet Isten színe előtt, és a tanúságtévő jelenlétet az emberek előtt (vö. 2Kor 3,7-12; Fil 1,19 stb.). A Szentlélek ajándékaként kapott szabadság-parrészia birtokában a szerzetes félelem nélkül élhet a prófétai karizmával az emberek és az egyházi közösség előtt, s rendíthetetlen marad akkor is, ha a Szó, amit át kell adnia, vagy amire emlékeztetnie kell, értetlenséggel, elutasítással, ellenszegüléssel találkozik.

Igen, a Lélekből fakadó szabadság a szerzetest olyan istengyermeki léttel ajándékozza meg, melyben az Úr követésében való szolgaságból már nem érezhető semmi. Az Isten fiává lett szerzetes Jézus testvérének érzi magát, sőt, testvérének és barátjának, olyannyira, hogy megmaradva az alázatban azt mondhatja: "Én és Ő (a Krisztus) együtt élünk." Nem kell félnie semmitől, senki és semmi nem veheti el szívéből a békét és örömet. Egy ilyen szerzetest látva olyan valaki áll előttünk, aki az evangéliumot nem teherként éli meg, hanem kreatív módon, szabadon; lelki szabadsággal rendelkezik, és távol áll tőle minden legalizmus vagy moralizmus. A Lélek emberévé vált szerzetes valójában nincs tudatában saját szentségének, hiszen önmagától is megszabadult.[43] Minthogy a Szentlélek maga a szabadság, a szerzetes megkaphatja azt a kegyelmet, hogy eme szabadság ikonja legyen; szerzetesi léte túllép a kereszténység határain, s egy kultúrán túli identitás jellemzi, amit felfedezhetünk más vallásokban is. Ferencnek Leóhoz intézett szavai minden olyan szerzeteshez szólnak, akiben a Szentlélek gyümölcse karizmatikus szabadságként jelenik meg: "Isten áldásával tegyél meg bármit, amivel - véleményed szerint - jobban kedvében jársz az Úrnak, amivel jobban követed Őt és az Ő szegénységét, s legyél meggyőződve arról, hogy ezzel nekem engedelmeskedsz." [44]

c, Kölcsönös szeretet ("communis caritas")

A szerzetesekben külön-külön ott lakozó Szentlélek legfőbb gyümölcse végül az, hogy a cenobita közösségben lakóhelyet készít magának, lehetővé teszi, hogy jó és örvendetes legyen a közös élet - "bonum et jucundum habitare fratres et sorores in unum (Zsolt 132,1)". Elég lenne itt fellapozni Ford-i Baldvinnak a Szentlélekről és a kegyelem közösségéről szóló írásait, s máris látnánk, hogy a Lélek gyümölcse az a szeretet, amely a communiót létrehozza.[45] Baldvin szerint a szerzetesnek elsősorban az amor communionis-t, a közösség szeretetét kell ismernie, tanulnia, gyakorolnia, amíg el nem jut a communio amoris-ra, a szeretet közösségére. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy szerinte a közösség a Szentlélek gyümölcse, aki acommunio culpae-ból, a bűnben való osztozásból a bűnök bocsánatán keresztül a communio amoris-hoz vezet. Amint egykor a Szentlélek sugallta az apostoloknak a közösségi életet (545D), ugyanúgy a szerzetesek osztozását is Ő vezeti (556C; 557B). A közös jó elérése érdekében a közösség szerzeteseinek karizmáján keresztül Ő maga tárulkozik fel, s a karizmák így végül "közös tulajdonná" lesznek. "Et communicatio sancti Spiritus tunc vere nobiscum est, cum donum quod sigillatim singulis datur, per communionem amoris communiter possidetur."[46] (559D-560A) A Szentlélek a testvériség motorja, mert Ő maga a szívekbe kiáradt szeretet, amely a testvéri jóságot, szeretetet lehetővé teszi: "Caritatem fraternitatis caste impendant... abbatem suum sincera et humili caritate diligant (RB 72,8.10)."[47]

A közösségi élet "specialis caritatis schola"[48], "schola dilectionis"[49], amit a Szentlélek formál, alakít. Állandóan zajló Pünkösd helyszíne, folyamatosan történő epiklézis, mert "ahol a közösség van, ott az Isten lelke, és ahol az Isten Lelke van, ott megtalálható a valódi közösség és minden kegyelem".[50] A Szentlélek az, aki a testvérek és nővérek közti kapcsolat és egység szolgálatába áll, aki a testvériség és a barátság kalandját lehetővé teszi. Vajon nem lehetne-e a monasztikus közösségről is azt mondani, hogy "levél, melyet a Szentlélek írt" (vö. 2Kor 3,3)?

Mindig a Szentlélek az, aki a közösség összetett egységét létrehozza, egységet, mely azonban merőben eltér minden uniformitástól. Sőt, a közösségben Isten változatos, sokszínű bölcsessége jelenik meg, s ezért "a monasztikus élet nem degenerálódhat egy beskatulyázott életformát megkövetelő totalitárius intézménnyé"[51].

Az a szerzetes, akiben a Szentlélek lakást vesz, mindenek előtt a részvét ajándékát kapja meg: az együtt szenvedés (con-passio), együttérzés, közös teherhordozás ajándékát, úgyhogy egész életét a koinonia légköre itatja át. A szívébe kiárasztott Szentlélek azután a részvéttől az irgalomhoz vezet, ami valójában mélyről fakadó szeretet, mely képes úgy nézni minden teremtményre, ahogyan Isten akarta, szereti és fenntartja azt. S végül az irgalomtól az ingyenes, feltétel nélküli szeretethez juthatunk el, mely az ellenség szeretetében fejeződik ki: annak szeretetében, aki káromol, aki az utunkban áll, aki szembehelyezkedik velünk. Amikor a szerzetes a Szentlélektől megkapja ezt a szeretetet a maga teljességében, akkor az Úr szeretetének élő epiklézisévé válik minden ember és az egész világ minden teremtménye számára, s végül eljut odáig, hogy így szól az Úrhoz: "Veszíts el egy bárányt, engem, de menj, és mentsd meg az összes többit!"[52]

Ha a szeretetről, mint gyümölcsről beszélünk, nem mulaszthatjuk el Petrus Venerabilis Szent Bernáthoz írt levelének felidézését. Cluny apátja a szeretetnek a közösségben betöltött szerepéről írva úgy fogalmaz, hogy a közösség maga a Szentlélek, s így az apátot, aki a monachusok vezetője, illetve aki felelős a regula szeretetből fakadó, korhoz és helyhez kötött értelmezéséért és betartásáért, "a Szentlélek jegyzője" névvel illeti.[53]

Eljutni odáig, hogy - amint a Nau 87-es apoftegma mondja - a közösségi békecsók alkalmával meglássuk a testvérek és nővérek ajkán a Szentlelket[54]: íme, a Szentlélek működésének legfontosabb gyümölcse a monasztikus életben. Vagyis képessé válni arra, hogy olyanok legyünk, mint Benedek, aki a Szentlélekkel való töltekezéssel telt élet után az Atyához visszatérve a világot úgy látta, "velut sub uno solis radio collectus" (Dialógusok II,35,3), mintegy a Nap egyetlen sugarába gyűjtve. Azt a világot, melyet a szerzetes elhagyott, hogy a sivatagba menjen, s amely most fénysugárrá lett, mert a Benedekben egész élete során jelen lévő isteni Lélek átalakította.

Fordította: Baán Izsák OSB

Enzo Bianchi - világi pap - a bose-i (Észak-Olaszország) monostor elöljárója.

Megjelent: BOROSYTÁN-KÚT  2003 /4

Jegyzetek:

[1] Vö. J. ZIZIOULAS, ŤCristologia, pneumatologia e istituzioni ecclesiasticheť, in Cristianesimo nella storia 2 (1981), pp. 111 köv.

[2] A monasztikus szerzetesség pneumatikus jellegéhez lásd: O. CLÉMENT, ŤÉsprit Saint et monachisme aujourd'huiť, inCollectanea Cisterciensia 2 (1976), pp. 73-94; G. Dossetti, Il Vaticano II, Bologna 1996, pp. 223-224.

[3] Vö. K. WARE, La vita monastica, sacramento d'amore, Bose 1994, p. 4.

[4] Vö. ASZKÉTA MÁRK, De baptismo, in Discorsi sulla vita cristiana, Torino 1986, pp. 68-71; E. BIANCHI, ŤSiamo laici senza importanzať, in Il Regno 16 (1994), p. 499. A "vita consacrata" fogalma nem jelenthet semmi különlegességet, a keresztségtől eltérőt, noha a közelmúltban a tanítóhivatal és az 1994-es püspöki szinódus a szerzetesi életre alkalmazta, hogy ily módon egyetlen kifejezéssel lehessen jelölni a monasztikus életet, a szerzetesi életet és a világi intézmények életét. Eme szóhasználat kritikájához lásd felszólalásaimat a szinóduson, melyek megtalálhatók a Monachesimo, laicitá e vita religiosa, c. kötetben (cura di G. Brunelli, Bologna 1995), az ott idézett szerzőket, valamint F. Papamanolis atyának, Syros Santorino és Kréta püspökének felszólalását, ibid., pp. 151-158.

[5] Vö. II. János Pál, Orientale Lumen 9.

[6] Ezzel a témával kapcsolatban lásd AA.VV., La vita monastica, vita nello Spirito santo alla luce delle sfide di oggi. Atti del congresso degli abati benedettini, Roma 1988, Parma 1991; a felszólalások közül különös figyelmet érdemel M. VAN PARYS, Lo Spirito santo nella vita del monaco, pp. 39-53. A Szentlélek jelenlétéről a nyugati monasztikus irodalomban lásd G. PENCO, Il monachesimo fra spiritualitá e cultura, Milano 1991.

[7] (A Lélek a pusztába űzte ki/hajtotta ki Őt.)

[8] "Nem az emberi bölcsesség hozott téged ide, hanem egyedül az Isteni Lélek indítása." (PETRUS DAMIANI, Regula eremitica, PL 145,336C).

[9] Igaz, hogy a különböző történelmi korokban a monasztikus szerzetesek időnként vállaltak missziós, lelkipásztori vagy karitatív feladatokat, de ezek nem tartoztak hivatásuk lényegéhez. Szükséghelyzetek voltak ezek, s a feladatok nem annyira a közösséget, mint inkább egy-egy olyan, lelki érettségre jutott monachust érintettek, aki esetenként fel tudta vállalni a nem kifejezetten monasztikus jellegű egyházi feladatot is. Canterbury Ágoston, Bonifác, Cirill és Metód, az öt kamalduli testvér, Petrus Damiani...

[10] NAGY SZENT GERGELY, Dialógusok II, Prol. (Csak Istennek akart már tetszeni. Magányba vonult tehát tudós tudatlan és bölcsen tanulatlan) - Rados Tamás és Szabó Flóris ford.

[11] In Epistulam ad Romanos, PL 180,638C. (A szerzetesben van egy bizonyos tudós tudatlanság, melyet a Szentlélek tett tudóssá.)

[12] NAGY SZENT GERGELY, Dialógusok II,1,3. (Kereste a pusztaságba való elvonulást.)

[13] "Aki elszakad a közösségtől, megszegi a Szentlélekkel kötött szövetséget": Costituzioni ascetiche 21, in Nella tradizione basiliana, a cura di L. CREMASCHI, Bose 1997, p. 124.

[14] "Aki tagja a lelki közösségnek, melynek tanúja és közvetítője a Szentlélek, az magát hibáztassa, ha elszakad tőle.":ibid., p. 121.

[15] (És megkísértette a Sátán).

[16] ÁGOSTON, Expositio in Ps. 143,7, PL 37,1861.

[17] Idézve in T. Colliander, Il cammino dell'asceta, Brescia 1987, p. 55.

[18] PSEUDO-MAKÁRIOSZ, Homíliák 21,5 e 23,2, in Spirito e fuoco. Omelie spirituali (Collezione II), a cura di L. Cremaschi, Bose 1995, pp. 255 e 259-260.

[19] EVAGRIOSZ Pontikosz, De oratione 62, PG 79,1179C.

[20] "Quia ipse est remissio omnium peccatorum", Postcommunio Pünkösd nyolcadának keddjén.

[21] (Magányos helyre ment, és ott imádkozott).

[22] ÁGOSTON, Vallomások III,6,11, PL 32,688.

[23] Orange-i Zsinat, DS 373.

[24] Vö. Clairvaux-i BERNÁT, Sermo XXXI in Cantica Canticorum, PL 183,940-945.

[25] Sermo III,I, CCCM 30, p. 27.

[26] Vö. Novum Testamentum Graece et Latine (E. NESTLE-K. ALAND gondozásában).

[27] Levelek VIII,1, in Saint Antoine ascéte selon l'Évangile. Suivi de: Les vingt lettres de saint Antoine selon la tradition arabe, Bellefontaine 1993, pp. 122-123.

[28] Ibid., p. 123.

[29] Matta el MESKIN, Lo Spirito santo e la sua opera nel cuore (arabul), Wadi el Natrun 1974, p. 10.

[30] Pseudo-MAKÁRIOSZ, Homilia 1,2, in Spirito e fuoco, p. 56.

[31] Szír Szent IZSÁK, Mystic Treatises, A. J. Wensinck gondozásában, Amsterdam 1923, p. 174.

[32] Hitvalló MAXIMOSZ, Quaest. ad Thalassium LVI, PG 90,589B.

[33] Vö. Újtheológus Szent SIMEON, Catéchèse VI, SC 104, p. 23, és Catéchèse XXXIII, SC 113, pp. 255 ss.; vö. továbbá Y. CONGAR, Credo nello Spirito santo I, Brescia 1981, pp. 109 ss.

[34] Szárovi Szent SZERAFIM, Colloquio con Motovilov, in P. EVDOKIMOV, Serafim di Sarov, uomo dello Spirito, Bose 1996, p. 69.

[35] Vö. Nagy Szent GERGELY, Dialógusok IV,1,4-5, SC 265, pp. 20-22.

[36] HIPERÉCHIOSZ, Adhortatio ad monachos 23; olasz fordítása. in Iperechio, Stefano di Tebe, Zosima, Parole dal deserto, a cura di L. Cremaschi, Bose 1992, p. 22.

[37] Costituzioni ascetiche 13, in Nella tradizione basiliana, p. 97.

[38] ANTAL 7. A keresztény alázatról, mint a Lélek gyümölcséről lásd: A. LOUF, ŤLa vita monastica oggi e domaniť, in Ora et labora 2 (1995), pp. 56-57.

[39] A. MINGANA, Woodbrooke Studies VII, Cambridge 1934, pp. 262-281.

[40] (A kegyes atya intését szabadon fogadd el.)

[41] "Illik befogadnunk a szabadságot, melyet az Úr eljövetelével kínál nekünk." (ANTAL, Epistula 6,3); vö. E. BIANCHI,Libertá, legge e Spirito nella vita religiosa, Bose 1988, pp. 14-18; Id., La vita religiosa è profetica?, Bose 1994.

[42] ÁGOSTON, In Joannis Evangelium, tr. III,2, PL 35,1397.

[43] A Lélek szabadságához lásd: P. GANNE, Le don de l'Esprit, Paris 1984, p. 24; vö. továbbá D. STANILOAE, Bréviaire hésychaste, Chevetogne 1971.

[44] Epistula ad fratrem Leonem, in Fonti Francescane I, Assisi 1977, p. 171.

[45] Ford-i BALDVIN, De vita coenobitica seu communi, PL 204,545-572; olasz ford. in Perfetti nell'amore, a cura di E. Arborio Mella, Bose 1988.

[46] (A Szentlélek közössége pedig akkor van igazán velünk, amikor az egyéneknek adott ajándékok a szeretet közössége folytán közös tulajdonná válnak.)

[47] (Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Apátjukat őszinte és alázatos szeretettel szeressék).

[48] (A szeretet különleges iskolája) Saint-Thierry-i VILMOS, De natura et dignitate amoris 9,26, PL 184,396D; vö. Natura e grandezza dell'amore, a cura di E. Arborio Mella, Bose 1990, p. 55.

[49] (A szeretet iskolája) Clairvaux-i Szent BERNÁT, Sermones de diversis 121, PL 183,743B.

[50] Lyoni IRÉNEUSZ, Adversus haereses III,24,1, SC 211, pp. 473-475.

[51] M. CASEY, ŤIn communi vita fraterna. St. Bernard's Teaching on Cenobitic Solitudeť, in Analecta Cisterciensia 46 (1990), p. 245.

[52] KOZMASZ HETOLIKOSZ, Kandiotis, Atene 1963, p. 247.

[53] Epistula XXVIII, lib. I, PL 189,156.

[54] Vö. Detti inediti dei padri del deserto, a cura di L. CREMASCHI, Bose 1986, pp. 147-148. 

Forrás: Bencések - http://www.szentmauriciusz.hu/