Közbenjáró imaalkalom az Oltáriszentség előtt betegségből való gyógyulásért, szabadulásokért

Minden hónap első keddjén közbenjáró imaközösség tagjai gyűlnek össze, hogy gyógyulásokért, szabadulásokért imádkozzanak azok felett, akik ezt kérik.

A közösség vezetőjét, Ágoston atyát és a csoport két tagját kérdeztük a közösség múltjáról, jelenéről, tevékenységéről, az imaóra jellegéről és az Úr ajándékairól.

Elsőként Ágoston atyát kérdezzük, mi volt a közvetlen oka, hogy ezt a közösséget megszervezte?

- Elsősorban a papi tapasztalataim, másrészt, hogy karizmatikus közösségnek vagyok a tagja, ott az egymás fölött való imádság jellegzetes dolog. Kézföltétellel imádkozunk, nem tesszük rá a kezünket másra, mert nem mi vagyunk a fontosak, mi csak közvetítők vagyunk. A Jóisten legyen közvetlen kapcsolatban az illetővel.

Annak idején, már az Emmánuel közösségben szerveztem egy ilyen imádkozó kis csoportot, de ott a csoport tagjainak messziről kellett jönniük, a Ferenc körútról, Újpestről Csepelre kijönni nagyon fárasztó volt, emiatt ez megszűnt. Megvan köztünk a nagyon jó és mély kapcsolat, csak mint közösség nem jövünk össze már rendszeresen.

Akkoriban láttam először azt, hogy milyen hallatlan fontos az, hogy imádkozzunk egymásért. Ez tulajdonképpen a karizmatikus közösségek nagy felfedezése, az imádságnak az óriási jelentősége és óriási hatása. Az is különös, teológiailag nem lehet megmagyarázni, inkább ősi, emberi tapasztalat, hogy a kézfeltétellel való imádság talán a leghatásosabb, a legközvetlenebb kapcsolatot teremti a Jóisten és a szenvedő ember között.

A közösség szervezésekor én kértem föl néhány embert, később pedig, amikor úgy éreztük, hogy még szükségünk volna tagokra, megbeszéltük kit kérjünk meg. Nagyon szeretjük egymást, nagyon jó kapcsolatban vagyunk egymással.

- Mikor volt az első alkalom? Milyen volt kezdetben és hogyan folyik most?

- Az első alkalom három-négy éve volt, ennél a közösségnél. Gyakorlatilag ugyanúgy folyik, nem változott semmi. Az Oltáriszentség előtt vagyunk, először bűnbánatot tartunk, aztán kérjük, hogy az Úr Jézus szent vérével borítson be bennünket, hogy tisztátalan gondolataink ne legyenek, kísértésektől mentek maradjunk, a hatalmi vágy vagy a hiúság ne kísértsenek meg bennünket és az imádság alatt senkit semmiféle gonosz támadás ne érhessen. Tudjon az ember úgy imádkozni, hogy csak szolgál, nem formál véleményt a másikról, nem az a fontos, milyen kapcsolatban van az illetővel. Természetesen, ha haragban volnánk, akkor ki kell engesztelődni szépen, ha előítéleteim vannak, ezeket föl kell számolni. Úgy nem lehet imádkozni, hogy az ember ne teljesen őszinte szeretettel forduljon a másik felé. Tehát az Oltáriszentség előtt, bűnbánatot tartunk, kérjük az Úr Jézusnak az oltalmát, ezután elkezdünk imádkozni.

Igazából, hogy ki, mit imádkozik a másik fölött, azt nem tudjuk, mert mindenki szépen csendben imádkozik. Meg szoktuk kérdezni az illetőtől előre, miért kéri a közbenjárást, hogy legyen valami támpontunk. Előfordul, hogy aki az imát kéri, nem tudja idehozni azt, akinek szüksége lenne rá. Egy ilyen eset: "a fiam kábítószerfüggő, még csak hallani sem akar az Istenről". Nem tudják idehozni, de hát az Úr Jézus is távolból gyógyította a százados szolgáját, a főniciai asszony lányát, neki a távolság nem számít semmit. Ilyenkor afölött imádkozunk, aki kéri, úgy, hogy ez az imádság segítse azt, akinek szüksége van rá.

Ki hosszabban, ki rövidebben imádkozik, de nem az időn múlik. Amikor vége van az imádságnak, befejezzük egy szentségi áldással, végezetül elmondjuk a Jézus Szíve litániát.

Ennek a mintáját - hadd mondjam még - a kiskanizsai közösségben láttam. Egy alkalommal este kilenctől hajnali háromig imádkoztunk, rengetegen voltak. Szlovéniából, Szlovákiából jöttek és Magyarországnak szinte egész területéről, rengetegen voltak a templomban, több csoportban imádkoztunk, az Oltáriszentség jelenlétében.

- A gyógyulás és a szabadulás mit takar, milyen jellegű bajokból kérhetünk segítséget?

- A gyógyulást az ember szubjektíve is érezheti, és objektíve az orvosok is kimutatják, hogy megszabadult a betegségétől. A szubjektív élmény azt jelenti, hogy eltűnnek a fájdalmai - kicsit olyan, mint amikor a fogorvos várószobájában egyszer csak nem fáj az embernek a foga, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is gyógyult az a fog. Lehetséges, hogy valaki ezt nagyon erősen szeretné, van egy ilyen lelki tényező.

Viszont van olyan - arról már nem lehet azt mondani, hogy szubjektív érzés - ha valakinek például szürkehályogja vagy zöld hályogja van, műtét előtt áll és az orvos kijelenti, hogy nem kell megműteni, mert nincs semmi baja a szemének. Azért ez már elég objektív dolog. Rosszindulatú daganat van benne, és a daganat eltűnik, a vizsgálatok nem mutatják ki. Ilyenkor az ember érzi, hogy az Úr Jézus megmutatta a hatalmát az illető testében, mert igenis ő az igazi orvos és mindent meg tud tenni, szeretetből értünk.

Hogy mit takar a szabadulás: például valaki játékszenvedélyfüggő és ez megszűnik, méghozzá egyik óráról a másikra. Alkoholista és megszűnik. Fóbiái vannak vagy olyan lelki sérülések, amelyeket gyerekkorától fogva hordozott és egyszer csak megszűnik. A szabadulással az ember érzi, hogy békét kapott a lelkébe, a félelmei, a kényszeres dolgai megszűnnek, és helyette egészséges, normális, szép életet tud élni.

- Milyen visszajelzéseket kaptak azoktól, akik imát kértek?

- Visszajelzéseket ritkán kapunk, úgy mint az orvosnál. Az orvoshoz nem megy vissza az ember, ha meggyógyult. Sajnos, pedig kellene, hogy megköszönje. Próbáltam bíztatni is az embereket, hogy merjék elmondani, hogy én kérem ettől vagy attól megszabadultam. Vannak nagyon félős emberek, akik nem mernek erről nyilatkozni, annak ellenére, hogy megtörtént a szabadulás vagy gyógyulás. Ha nálunk történt a gyógyulás, azért nekünk el szokták mondani.

Valakinek, mint említettem, éppen a zöldhályogja gyógyult meg, azért az nem kis dolog. Ilyenkor az ember érzi, hogy a Jóisten milyen mélyen szeret bennünket, mirajtunk, kis bűnös embereken keresztül is meg tudja mutatni azt, hogy van hatalma egészség és betegség fölött.

Ami a lelki békénket vagy az üdvösségünket, lelki előrehaladásunkat akadályozná, azokat a betegségeket meggyógyítja. Ha nem történik ilyen látványos gyógyulás, akkor is lelki békességet kap az illető. Az imádság hatalmas dolog.

- A közösség tagjai nem csak havonta egyszer jönnek össze, hanem hétfő esténként is. Mennyiben más egy ilyen zártkörű összejövetel?

- A hónap első keddje nyilvános alkalom, bárki odajöhet, bárki kérhet imádságot. Azonkívül hétfőnként jövünk össze, imádkozunk azokért a betegekért, akik már voltak nálunk, imádkozunk azokért is, akiket a Jóisten el fog küldeni hozzánk. Ezen kívül, ha valami komolyabb eset van, amit nem lehet két mondattal elmondani, akkor az illetőt elhívjuk, hétfőn eljön közénk és bíztatjuk, hogy beszéljen ezekről a dolgokról, hogy megértsük miről van szó. Gyakran olyan problémával jönnek, ami következménye egy másik problémának. Egy hölgy azzal keresett meg minket, hogy nagyon erős gerincbántalmai vannak, nem tud ülni, nem tud autóbuszra szállni. Kiderült, hogy nem a gerincével van baj, hanem van egy kapcsolata, amiben a férfi őbenne az anyát látja, ő pedig ezt nem tudja elfogadni és elviselni, ez a lelki teher a gerincén jelentkezett. Imádkoztunk, hogy a Jóisten akarata szerint rendeződjék ez a kapcsolat, és megszűntek a gerincproblémái. Tehát nem testi betegségről volt szó, hanem pszichés betegségről.

Hétfőnként, ilyen komplikált esetekben az illetőt külön meg szoktuk hallgatni, ilyenkor azért az egy emberért imádkozunk, ha szükséges, szentmisét mondunk az ő jelenlétében, őérte. Amikor csak magunk vagyunk, rózsafüzért imádkozunk, lelki olvasmányt hallgatunk, körülbelül egy órát vagyunk együtt hétfőnként.

- Ha valaki eljönne, mert szeretné kérni a közösség közbenjárását, mit fog látni és tapasztalni, amikor belép a templomba?

- Ha belép a templomba valaki, igazából semmi rendkívülit nem lát. Most általában két csoportban szoktunk imádkozni, két-három tag egy-egy csoportban afölött, aki ezt kéri. Oda szoktuk adni a feszületet a kezükbe, és szenteknek az ereklyéit, azért, hogy közben kérje a közbenjárásukat. Pio atya, Don Bosco Szent János, a fatimai kis látnokoknak, Meszlényi Zoltánnak az ereklyéjét és arra bíztatjuk, imádkozzon hozzájuk, hogy azok is járjanak velünk együtt közben érte. Az illető leül, akik imádkoznak, azok körülötte állnak. Közben pedig akik várakoznak, vagy már túlvannak az imádságon, azokkal szépen félhangosan mondjuk a rózsafüzért.

Amit hallunk, amit tapasztalunk, azt mindig megtartjuk magunknak. Ahogy van orvosi titoktartás, úgy ebben is a hallgatás a helyes és erkölcsös dolog. Egymás között sem beszélünk róla. Arra viszont szoktam biztatni a társaságot, beszéljük meg ki mit érzett, mit tapasztalt, mert miközben az ember imádkozik, láthat képeket az illetővel kapcsolatosan. Belső hangot hallhat, a prófétálásnak a szavát, Isten rajta keresztül üzenhet valamit. Imádkozó állapotban például a Jóisten megengedi, hogy valaki meglássa az illető lelkének az állapotát. Esetleg olyasmit tud neki mondani, ami az illető számára eligazítást jelent. Például: "Valakivel haragban van, igaz ez?" - "Hát igen." "Akkor tessék szépen kibékülni, ez feltétele a gyógyulásnak." Ha valakivel először történik ilyen rendkívüli dolog imádság közben, akkor nem tud vele mit kezdeni, ezt meg kell beszélni. Volt egy férfi - nem itt a mi társaságunkban - aki elmondta nekem, hogy miközben imádkozott a másik fölött, azt vette észre, hogy első szám egyes személyben, tehát Én-kezdetű mondatokkal kezd beszélni. Azt mondta: "Úgy megijedtem, hát ki vagyok én, hogy egyes szám első személyben beszélek hozzá, én az Úrhoz fordultam." Ez újra és újra előfordult. Nekem valamivel több tapasztalatom volt, mondtam neki, hogy valószínűleg ez a prófétálás ajándékának a jelentkezése, engedje, hogy az Úr beszéljen rajta keresztül. Természetesen előbb mondja el a társainak, hogy imádságban Isten elé vigyék: tényleg az Úrtól van-e, vagy az ő saját pszichéjének a mélyéből jön valami, aminek nem szabadna, vagy pedig a gonosz lélektől származik. Nem mindegy. A tartalma nagyon fontos ezeknek az üzeneteknek, élményeknek.

Van, hogy olyasmiket lát az ember, amiket nem szabad mondania. Egyszer velem történt meg: valaki fölött imádkoztunk, az illető nőről semmit nem tudtam, de azt láttam, hogy a méhe csodálatos fényben ragyog, mint a nap, és abban egy kis fekete, élettelen féreg van. Ilyesmit az ember nem mond el, mert nem tudja értelmezni, nem tudja mit jelent. Nagyon jó, hogy nem szóltam róla. Miután az illető eltávozott, azoknak, akikkel együtt imádkoztam elmondtam mit láttam. Ők jól ismerték őt, tudták, hogy már két spontán vetélése volt, most megint kisbabát vár. Óvatosnak kell lenni az ilyen közlésekben.

Valaki régebben különböző ezoterikus dolgokban vett részt. Nyakig benne volt, de amikor rádöbbent arra, hogy meg kell térni, akkor gyökeresen szakított mindennel, meggyónt, stb-stb. Elment egy idegen közösségbe, hogy imádkozzanak felette. Ott azt mondták rá, hogy különböző ezoterikus dolgokban van benne. Hiába tiltakozott,  erősködtek, és ezzel óriási zűrzavart okoztak a lelkében, mert ilyenkor annak, aki imádkozik és megnyilatkozik, óriási tekintélye van, óhatatlanul az Isten szavának veszi az, aki fölött imádkoznak. Nem lehet ilyesmit biztonsággal kijelenteni. Rá lehet kérdezni, van-e valami ilyen kötődése. Ha azt mondja nincs, lehet, hogy a múltjából jelent meg valami, amivel az illető már szakított.

Nagyon tapintatosnak kell lenni, a kézfeltétellel való imádság egy kicsit hasonlít ahhoz, amikor valaki elmegy egy nőgyógyászhoz. Ha az a nőgyógyász durva, közönséges ember, az illetőben szörnyű rombolást végezhet, hiszen ki van teljesen szolgáltatva. Ugyanígy a gyóntatásnál vagy imádságnál is nagyon tapintatosnak kell lenni. Inkább segíteni kell az illetőt arra, hogy az emlékezetében idézzen föl valamit, amiről elfeledkezett, vagy pedig segítse abban, hogy meg tudja bánni azt, ami még a lelkén ottmaradt.

- Miért más, ha az ember maga imádkozik, és ha imádkoznak felette?

- Jézus maga mondja, ha az ő nevében ketten-hárman együtt vannak, Ő ott van velük. Egy szívvel lélekkel, egymás iránti szeretettel, tisztelettel imádkozunk azért, aki ezt kéri. Ennek azért van erősebb hatása, mert akkor Jézus ott van velünk, és ő is, mint közbenjáró az emberiség és az Atya között, ott imádkozik az illetőért.

Talán emlékszel arra a jelenetre, amikor Jézus Jairus házába megy, mert a kislány betegen fekszik, és közben a vérfolyásos asszony hátulról odafurakodik hozzá, és azt mondja: ha csak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok. Jézus érzi, hogy erő ment ki belőle. A kézföltétellel imádkozók is gyakran érzik ennek a kisugárzását. Ez egy ajándék a Jóistentől, de nem feltétlenül ettől hatásos az imádság. Az ima ettől függetlenül is lelki békét ad, nagyon komoly lelki békét ad.

Amikor este kilenctől hajnali háromig imádkoztam, és állandóan magasra kellett tartanom a kezemet, mert mindenki állt, és borzasztóan sok magas ember volt, nem fáradtam el a hat óra alatt, pedig egyfolytában imádkoztunk, jöttek-jöttek az emberek. Ez nem a mi erőnk, meg erőlködésünk. Nem úgy van, hogy lemerül az ember és föl kel töltődni. A Jóisten végtelen szeretete, ereje, jelenléte jelentkezik az imádkozókon keresztül. Mindig látom, hogy akik imádkoztunk, nagy békével válunk el egymástól - jó mulatság, férfimunka volt - valahogy így.

A közbenjáró imacsoport két tagját is kérdeztük az imaalkalomról.

Mióta vagytok tagjai, és hogyan kerültetek a közbenjáró imacsoportba?

M: - Kezdettől fogva tag vagyok kb. 4 éve. Ugyanis én egy kései bérmálkozó vagyok, és a felkészítésünk, ami ősztől-tavaszig tartott, nagyon megérintette a lelkemet. Mondtam Ágoston atyának, nagyon sajnálom, hogy vége lesz. Ő így felelt: Nem lesz vége. És a folytatás a kis imacsoport lett.

K: - Kb. egy éve vagyok tagja az imacsoportnak, és Ágoston atya kérésére csatlakoztam.

Hogyan zajlik, mi a menete egy ilyen alkalomnak?

M: - Mielőtt elkezdjük bűnbánatot tartunk, megtisztítjuk lelkünket, imádkozunk közösen a betegekért, és atya is kéri számukra a gyógyulást, kettes csoportban imádkozunk, a többiek rózsafüzért imádkoznak.

Jellemző-e az imát kérők kora és neme, illetve lehet-e imát kérni távollevő testvérért? K: Általában idősebb testvéreink vesznek részt a közbenjáró imákon, és természetesen bárkiért lehet imát kérni, ilyenkor a közvetítő felett imádkozunk.

Milyen imádságokat imádkoztok az imaalkalom folyamán?

M: - Kérem a Szentlélek kegyelmét, erősítsen meg hitben és szeretetben, és ezután következik az ima, ami a saját ill. a lélek hatására jön létre, tehát nem kötött ima. Hálaadással ér véget.

K: - Mi, akik a közbenjáró imát mondjuk, általában saját szavainkkal fordulunk Jézushoz és a Szűzanyához. Ezalatt az imameghallgatásra érkezők rózsafüzért imádkoznak.

Van-e visszajelzés a közbenjáró ima hatékonyságáról?

K: - Személy szerint hozzám nem érkezett visszajelzés, de másoktól halottam, hogy nagy örömünkre imáink segítettek.

M: - Igen többször kaptunk visszajelzést testi-leki fájdalmak enyhüléséről, ilyenkor mindig megköszönöm a Jóistennek, hogy meghallgatta beteg testvérünk kérését.

Ti milyen tapasztalatokkal lettetek gazdagabbak mióta másokért imádkoztok?

M: - Megtanultunk személyesen beszélgetni Istennel, és lelkünket átjárja az öröm és a szeretet, hisz a mi lelkünk is gyógyul.

K: - Sajnos ilyenkor tapasztalja meg az ember, hogy milyen sok betegséggel és gonddal küszködnek testvéreink, és nagyon jó érzés, ha kicsit enyhíthetünk fájdalmukon.

Van- e valamilyen személyes élményetek, amit megosztanátok az olvasókkal?

M: - Kezdetben mikor elkezdtük az imaalkalmakat, ahogy a testvérek elmondták, testi-lelki bajaikat, olyan részvét ébredt bennem, hogy szinte végigsírtam az imádságomat. Mostanra megedződtem, és ritkábban fordul elő.

Van-e valami még amit elmondanátok az imaalkalommal kapcsolatban?

M: - Csak bíztatni tudom a testvéreket, hogy jöjjenek, vegyék igénybe ezt a szolgálatot, mert ha rögtön nem is gyógyulnak testi problémájukból, lelküknek biztos javára válik, nem beszélve arról, hogy akár minden alkalommal atyától megkaphatják a betegek szentségét, ami nagy ajándék mindannyiunk számára. Magam részéről nagyon szeretek szolgálni, és szívből kérni Isten kegyelmét, az Ő akarata szerint.

Dicsőség az Úrnak, áldott legyen az Ő szent neve!

Forrás: Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia

A Hittani Kongregáció dokumentuma a hierarchikus és karizmatikus egyházról

Június 14-én kedden délben mutatták be a Szentszék sajtótermében a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia, az Egyház megfiatalodik kezdetű dokumentumát, melyet Ludwig Müller bíboros-prefektus és Luis Ladaria érsek-titkár látott el kézjegyével a Hittani Kongregáció részéről. Az egyház hierarchikus és karizmatikus jellegét és egymáshoz való viszonyát bemutató dokumentumot Ferenc pápa március 14-én hagyta jóvá és így a dekrétum maga március 15-i keltezésű. Kedden délben Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa, valamint Piero Coda prelátus, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja mutatták be az új dokumentumot a sajtó képviselőinek, María del Carmen Aparicio Valls, a Gergely egyetemen professzorasszonyának a tanúságtételével. A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum a püspököket szólítja meg, de természetesen rajtuk keresztül az egész egyházat és alapvető kérdésként a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatát elemzi, melyek az egyház életét és küldetését szolgálják.  

Harmonikus és egymást kiegészítő kapcsolat, a főpásztor iránti engedelmességgel   

A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum teológiai, nem pedig pasztorális-gyakorlati megközelítését adja azoknak a kérdéseknek, melyek az egyházi intézmények és az új egyházi mozgalmak, társulatok kapcsolatából erednek. A dokumentum hangsúlyozza a hierarchia és a karizma harmonikus egymáshoz kapcsolódását és egymást kiegészítő jellegét, amennyiben „a karizmák rendezett és termékeny részvétele az egyház közösségében” nem hatalmazza fel őket arra, hogy „kivonják magukat az egyházi hierarchia iránti engedelmességből, továbbá jogcímet sem ad nekik önálló szolgálatra”. „Az egyház élete és missziós küldetése számára elengedhetetlen fontosságú adományoknak, vagyis a hiteles karizmáknak tehát tekintetbe kell venniük az egyház missziós nyitottságát, a pásztorok és az egyház benső élete iránti szükséges engedelmességgel együtt”.

Ne állítsuk szembe a hivatalos egyházat a szeretet egyházával

A karizmáknak a szembeállítása vagy éppen egymás mellé helyezése a hierarchikus adományokkal szemben azonban tévedés lenne. Nem szabad ugyanis szembeállítani a hivatalos egyházat a szeretet egyházával, mert „az egyházban a lényeges intézmények karizmatikusak”, másfelől pedig a „karizmáknak hivatalos jelleget kell ölteniük, hogy következetesek és folyamatosak legyenek”. Ilyen módon mindkét szemlélet együtt halad, hogy „közösen jelenítsék meg Krisztus misztériumát és üdvözítő művét a világban”.

A karizmatikus jelleg soha ne hiányozzon az egyházban, de szükséges az egyházi érettség is

Az új egyházi valóságoknak egy bizonyos „egyházi érettségre” kell eljutniuk, mely magába foglalja „a teljes értékelésüket és az egyházba való beilleszkedésüket, mindig közösségben a püspökökkel és figyelemmel az útmutatásaik iránt”. Az új egyházi valóságoknak létezése „az egyház szívét örömmel és hálaadással tölti el”, de ugyanakkor arra kéri őket, hogy „pozitív kapcsolatokat építsenek ki az összes többi adománnyal”, melyek jelen vannak az egyház életében, azzal a céllal, hogy azok „nagylelkű támogatást kapjanak és a püspökök atyai éberséggel kísérjék őket, hogy együtt osztozzanak az egyház javaiban és evangelizáló küldetésében”.

A hiteles karizmák megkülönböztetésének a jegyei

De hogyan lehet felismerni a hiteles karizmatikus adományt? – teszi fel a kérdést a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma. Válaszként a megkülönböztetésre utal, mely az egyházi hatóság illetékessége, a következő sajátos szempontok szerint: a szentség eszközeként szolgálni az egyházban, elköteleződni az evangélium missziós hirdetésében, a teljes katolikus hitet megvallani, az egész egyházzal való tényleges tanúságtétel, becsületes készséggel elfogadni hittani és pasztorális tanításait, elismerni és megbecsülni az egyház más karizmatikus jelenségeit, alázattal elfogadni a megkülönböztetés nehéz pillanatait, lelki gyümölcsöket teremni, mint a szeretet, béke, öröm és emberség, tekintettel lenni az evangelizálás társadalmi dimenziójára és végül tudatában lenni annak a ténynek, hogy a „társadalom leginkább elhagyatott tagjai iránti elkötelezettség nem hiányozhat egy hiteles egyházi valóság életéből”.

Kánonjog szerinti hivatalos elismerés      

Az említett megkülönböztetésen túl a Hittani Kongregáció új dokumentuma két alapvető szempontot jelöl meg, melyeket figyelembe kell venni az új egyházi valóságok jogi elismerésekor, a kánonjog által meghatározott normák szerint. Az első szerint „tekintettel kell lenni az egyes egyházi közösségek karizmatikus sajátosságára”, hogy „elkerüljük a jogi kényszerítést és ne gyötörjük halálra az újdonságot”. A másik szempont pedig az alapvető egyházi rendszert érinti, vagyis elő kell segíteni, hogy „a karizmatikus adományok ténylegesen beilleszkedjenek az egyház életébe, elkerülve annak a veszélyét, hogy azokat párhuzamos valóságként értelmezzük, a hierarchikus adományok rendjére való hivatkozás nélkül”.

Az egyetemes és a helyi egyház közötti kapcsolat elengedhetetlen feltétel   

A Hittani Kongregáció új dokumentuma nyilvánvalóvá teszi, hogy a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatának tekintettel kell lennie az egyetemes és a helyi egyház közötti elengedhetetlen és alkotó jellegű kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy a karizmák az egész egyház javára születtek, de benső lényegüknél fogva egy konkrét egyházmegye szolgálatában kell megvalósulniuk. Ezen túlmenően ezek a karizmák annak a hiteles jelentőséget jelentik, hogy mindenki élhesse és gyarapíthassa a saját keresztény hivatását, akár házasság, papi nőtlenség vagy felszentelt szolga minőségében. Az Istennek szentelt élet is az egyház karizmatikus dimenziójába illeszkedik, mert a lelkiség egy jelentős erőforrássá válhat akár a világi hívek, akár a papság számára, mindkettőt segítve abban, hogy saját konkrét hivatását megélje.

Tekintsünk Mária példájára  

A Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma végül arra hívja az olvasót, hogy „tekintsen Máriára, az Egyház Anyjára, a Szentlélek kezdeményezései iránti teljes engedelmesség és a fénylő alázat példájára”. Közbenjárása adja, hogy a „Lélek által a hívek között bőségesen osztott adományt engedelmesen befogadják és hogy az gyümölcsöt hozzon az egyház és az egész világ javára”.

Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió

Jöjj, Szentlélek, jöjj! Jöjj az erőddel!

"Jöjjetek hozzám!" - dicsőítő és közbenjáró imaestek

A Szentlélek bennünk

A világ megszentelése.
A három isteni személynek különféle munkálatokat tulajdonítunk: az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek pedig megszentelte a világot. Ezt az igazságot már zsenge korunkban lelkünkbe véste az Egyház. És most, amikor az életszentségről elmélkedünk, jólesik visszagondolni arra, hogy a megszentelés, az életszentség kialakítása különös módon a Szentlélek Isten műve.
Az Úr Jézus, amikor elbúcsúzott apostolaitól, megígérte, hogy elküldi majd a Vigasztaló Lelket, aki eszükbe juttat mindent, amit tanított nekik. A Szentlélek Úristen az apostolokra pünkösd ünnepén szállt alá és azóta szünet nélkül működik, tevékenykedik az Egyházban és megszenteli a lelkeket.

„Ha valaki szeret engem …”
Az Úr Jézus azt tanította: „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja és Atyám is szeretni fogja őt és hozzája megyünk és lakóhelyét szerzünk nála”. (Jn 14,23) Figyeljük csak ezt a szót: „ha valaki szeret engem”. A mennyei Atya szeret, az Úr Jézus szeret, a szeretet kapcsolja össze a lelkünket a mennyei Atyával és az Úr Jézussal. A szeretet az az egységesítő erő, amely bennünket Istenhez fűz és amely Istent hozzánk fűzi, és ez a szeretet a Szentlélek Úristen s az ő működése, az ő szétáradása a lélekben az, hogy Isten bennünk lakik.
Hogy megértsük a Szentlélek Úristen bennünk lakozását, elmélkedjünk arról, milyen a Szentlélek élete a Szentháromság belső világában.
Már átelmélkedtük azt, hogy a mennyei Atya amikor önmagát szemléli és látja, amikor önmagát megérti, akkor szüli a Fiút, a Logost. Amikor a második isteni Személy, a Fiú is rátekint Atyjára, akkor megindul tőle valami szent, valami tűzhöz hasonló vonzalom, amelyet szeretetnek nevezünk. Az Atya nemcsak látja és megérti önmagát, nemcsak szüli a Fiút öröktől fogva és a Fiú nemcsak megismeri és látja az Atyát és benne önmagát, hanem szereti is. Az Atya szeretete a Fiúhoz és a Fiú szeretete az Atyához ez a személyes Szentlélek Úristen, akinek a lényege a szeretet. Az Atya sajátosságát az ő végtelen jóságában láttuk; a Fiúét az igazság teljében, mert ő a Logos; a Szentlélek sajátossága az, hogy ő a teremtetlen örök Szeretet. A teljes Szentháromság belső élete tehát ez a belső megértés és szeretet. A Szentlélek egyaránt származik az Atyától és a Fiútól, mert a Fiú is szereti az Atyát és ez a kölcsönös és állandó szeretet, ez a Szentlélek lényege, ez a Szentlélek élete a teljes Szentháromság kebelében.

Származik az Atyától és Fiútól.
Gondoljunk most arra, hogy ez a kölcsönös Szeretet, ami az Atyától a Fiúhoz, s a Fiútól az Atyához állandóan kicserélődik, ez az isteni örök szeretet állandóan bennünk lakozik. Azért lakozik bennünk, mert az Atya szeretete és a Fiú szeretete nemcsak abban a zárt körben egymás között lobog, hanem mert az Atya is, a Fiú is „lakóhelyet vesz” nálunk. Ez a szeretet minket is éppenúgy érint, mint ahogy betölti az Atyát és a Fiút egészen. A Szentlélek Úristen, a teremtetlen örök szeretet „procedit”: származik, mert öröktől fogva kiindul az Atyától és a Fiútól, öröktől fogva szereti az Atya a Fiút és a Fiú az Atyát.

De szeret bennünket is.
E Szeretetnek köszönhetjük, hogy a létet kaptuk, hogy Isten nem hagyott magunkra, hanem midőn elszakadtunk tőle és bűnbe estünk, akkor úgy határozott, hogy megvált minket. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.” (Jn 3,16) Megint a Szeretet volt az, amely megindította az Atyát, hogy adja a Fiút és megint a Szeretet volt az, amely Krisztust arra ösztönözte, hogy önmagát adja érettünk: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

A Szentlélek bennünk él.
Ez az örök Szeretet, a Szentlélek Úristen, aki megszentel bennünket és eszközli azt, hogy a mennyei Atya is, a Fiú is lelkünkben lakozzék. E Szeretet okozza azt, hogy az isteni élet nem maradt zárt a teljes Szentháromság körében, hanem bennünket is belekapcsol az Isten életébe. Ez a Szeretet minket is odakapcsol Istenhez és képesít arra, hogy részt vegyünk a Szentháromság életében. A Szentlélek kegyelme nélkül nem lakoznék Isten bennünk, a mennyei Atya nem árasztaná el jóságával szívünket. Nélküle Krisztus tagjai sem lehetnénk. A Szentlélek kegyelme eszközli azt is, hogy ez a teremtetlen, örök Szeretet nem marad meddő bennünk, hanem kiárad reánk és átalakítja szívünket, lelkünket a maga képére és hasonlatosságára. A Szentlélek tehát ugyanazzal a szeretettel, amellyel a mennyei Atya és a Fiú iránt viseltetik, látogat meg bennünket is és lakozik nálunk. Ő is, mint az Atya és a Fiú állandó lakóhelyet vesz szívünkben-lelkünkben. Ezt az állandó lakóhelyet nevezi Szent Pál apostol a Szentlélek templomának.

Csupa ajándék.
A Szentlélek csupa ajándék, csupa kegyelemosztás. Az első kegyelem, amelyet akkor ad nekünk, amidőn megszentel bennünket: az ő lényege, a Szeretet. Azért mondja Szent Pál, hogy „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott”. (Róm 5,5) Amikor lelkünkbe költözik, azonnal kiárasztja szeretetét, a charitast. A charitasnak nagy szerepe van az élet megszentelésében! Róla tanítja az apostol, hogy ott csordul túl, ahol nagyon megsokasodik a bűn: „amikor elhatalmasodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem”. (Róm 5,20) Minél jobban megrontja a bűn az embert, annál inkább indíttatva érzi magát a Szentlélek, hogy ezt a lelket különös módon megmentse, megszentelje!

Charitas és életszentség.
De ennek a szeretetnek, a charitasnak tulajdonképpeni lényege a szentség lényegét is érinti. A charitas olyan hajlamot hoz létre a lélekben, amely bennünket Istenhez hajlít. A szeretet olyan készség, hajlam, amelynek lényege, hogy ellenállhatatlan erővel Istenhez fűz. Márpedig éppen ez a szentség lényege: Istennel egybekapcsolódva, egyesülve élni. Mindaz, ami eltávolít Istentől, bűn és ellentéte a szentségnek, mert belesüllyeszt valami sötét, undok, kimondhatatlan szennyes állapotba. Az Istentől való elszakadás nem más, mint a Szentlélek elvesztése.

A szentség alapja.
Abban a pillanatban, amikor a lélek bűnbeesik, kiköltözik belőle a Szentlélek. A szentség lényege tehát az, hogy a lélek visszatér Istenhez: „ad Deum” és ennek a szentségnek foka annál nagyobb, minél tökéletesebben törekszik ad Deum, minél jobban kapcsolódik Istenhez és olvad bele Isten életébe. Minél teljesebb, minél tökéletesebb ez az Istenhez való törekvés, Istenbe való bekapcsolódásunk, annál jobban emelkedik lelkünkben a szentség foka. Aki még csak a főparancsokat teljesíti és csupán arra vigyáz, hogy Istentől éppen csak el ne szakadjon, abban megvan a szentség alapja, de addig, amíg a kisebb hibákat ki nem küszöböli, sok akadály áll a charitas útjában, amelynek egészen át kell járnia lelkét és meg kell tisztítania őt minden salaktól. Az életszentséget a közönséges életben csakis az erkölcsi cselekedetekben szokták tekinteni és az bizonyos, hogy nincs szentség cselekedeteink tisztasága nélkül.

A Szentlélek sürget.
De az életszentség tulajdonképpen a Szentlélek műve, aki a szeretettel tisztítja a lelket nemcsak a nagy bűnöktől, hanem a hibáktól, sőt tökéletlenségektől is, mert folyton sürget, hogy többet tegyünk, mindig többet, – sürget, hogy mindig jobban hagyjunk el mindent, ami tisztátalan és eltávolítana Istentől. Szentség a legegyenesebb út Istenhez és a Szentlélek ezen az úton vezeti az embert. Aki megalkuszik a bűnnel és folyton csak azt nézi, meddig mehet el, hogy még ne kövessen el halálos bűnt, az ellenáll a Szentlélek sugallatainak és jóra való sürgetésének!

„Ne szomorítsátok a Szentlelket!”
Ezért mondja a Szentírás: „Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét!” (Ef 4,30) Pedig mily sokszor megszomorítjuk őt mi magunk is, mert igen könnyen vesszük a lelki életet, igen elnézőek vagyunk önmagunkkal szemben. Áltatjuk magunkat azzal, hogy nagy bűnöket úgy sem követünk el. De ugyanakkor ellenállunk a Szentléleknek, nem követjük a Szeretet sürgető szavát, amely ösztönöz, hogy még többet tegyünk, még jobban törekedjünk Istenhez. A Szeretet ösztönöz bennünket és sürget, de mi nem hallgatunk szavára, a Lélek nálunk süket fülekre talál és ezzel szomorúságot okozunk neki.

Komoly megszívlelésül!
Ez nagyon komoly és rendkívül megfontolandó pontja a rekollekciónak! Olyan kegyesen el tudunk nézni magunk felett, de olyan szigorúan, metsző élességgel vagyunk másokkal szemben. Figyeljük csak meg, milyen szigorúak ítéleteink mások felett és ugyanazokat a hibákat hogyan kendőzzük magunkban! Szembehelyezkedünk megszentelődésünk művében a Szentlélekkel, aki megszentelné a lelkünket és mindig több kegyelmet adna, ha nem állnánk neki ellen rendetlen önzésből, kevélységből! Aki másban szigorúan elítéli, de önmagában meg nem látja a hibát, ítéletet szerez magának, kemény ítéletet, ahogyan ő látta a más hibáját, úgy fog elítéltetni ő is!

Tüzes nyelvek.
A Szentlélek Úristen az apostolokra tüzes nyelvek alakjában szállott alá. A Léleknek nincs teste, ő tiszta szellem és mégis látható és érzékelhető alakban szállott alá, mert jelezni akarta azt a hatást, amelyet a lélekben kivált akkor, amikor birtokába veszi azt és megszenteli. Ez a tüzes láng, amely az apostolokra szállott, nagy világosságot jelent. Tényleg, a tűznek egyik sajátsága, hogy világít. A Szentlélek is világosságot hoz a lélekbe, nagyobb világosságot derít lelki életünkbe, hiszen megígérte nekünk az Úr Krisztus, hogy a világosító Szentlélek eszünkbe juttat mindent. Csodálatos dolog a Szentléleknek ez a megszentelő világossága.

Nem tanít új igazságot.
Nem új igazságot hirdet a Szentlélek, ó nem mást, csak amit Krisztus hirdetett, azt akarja megvilágítani. A kevély ember mindig csak az újdonságok után futkos, annak a füle szinte ki van hegyezve arra, hogy újat halljon és éppen ez az, ami elzárja a lelkét a Szentlélek előtt. A Szentlélek azoknak ad világosságot, akik elég alázatosak és nem hitetik el magukkal, hogy behatoltak az igazságok mélyébe, amelyeket eszünkkel föl nem foghatunk. Hol vagyunk mi még az igazság mélyétől? Az a néhány igazság, amit Krisztus tanított, olyan mélységeketrejt magában, hogy egy örökkévalóságon keresztül sem tudjuk teljesen kimeríteni azoknak értelmét. De a kevély ember azt hiszi, hogy azokat már mind tudja és nem fordul a Szentlélekhez, hogy világosítsa fel.

Mindig több fényt ad.
Hiszen jó magunk is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy például elmélkedési könyveinkről sem mondhatjuk soha: mivel végigelmélkedtük azokat, már polcra tehetjük. Ha a következő alkalommal elővesszük, a Szentlélek mindig újabb megvilágosítást, fényt és meglátást derít a már átelmélkedett igazságok megéléséhez. Nem mondhatjuk, hogy az az egyszerű beszéd, amelyet az igénytelen falusi plébános mond híveinek, nekem nem szól, mert könnyen megtörténhet, hogy a Szentlélek a legnagyobb igazságok megértését éppen annak az igénytelen falusi plébánosnak szavaihoz fűzte. Amikor az emberek a felvilágosodottság korában olyan nagyra voltak az emberi ész mindenható erejével, a Szentlélek akkor szégyenítette meg őket a legjobban, mert egy tudatlan falusi pap, Vianney Szent János ajkára adta a legmélyebb igazságokat, akinek észtehetsége az átlagosnak alatta állott. A felvilágosodottság hazájában, ahol az emberi gőg az Észt emelte oltárra, éppen ennek a tudatlan falusi papnak jutott a feladat, hogy visszafordítsa korát Istenéhez, mert a Szentlélek kísérte minden szavát s nem tudás, vagy bölcsesség, költői frázisok, hanem a Szentlélek ereje sugárzott belőle. Nekünk is olyan alázatosaknak kell lennünk, hogy mindig készségesen fogadhassuk a Szentlélek világosító kegyelmét!

Átmelegedik a lélek.
Tüzes nyelvek alakjában jelent meg a Szentlélek, amely nemcsak világít, hanem melegít is. Amikor komolyan törekszünk lelki tökéletességre, hányszor panaszkodunk, hogy milyen hideg a szívünk-lelkünk s tényleg, ahol nincs szeretet, ott csak hidegség van, ahol gyűlölség honol s befagyott a lélek, ott nincs Szentlélek. Ahol a Szentlélek megjelenik, ott a Lélek melege kezd áradni, még akkor is, amikor a kedély nem nagyon mozdul. A lélek melegedik, izzik benne a Szentlélek tüze. Így is nevezzük őt: „Dulcis hospes animae”; a lélek édes vendége, mert a Szentlélek a lélek legnagyobb édessége, legnagyobb élvezete és gyönyörűsége. A lelkiélet – - bár sok kemény önmegtagadással jár, mert a rosszrahajló természetet kemény kézzel kell megfékezni, – mégis csupa öröm és csupa boldogság. Csak nem ennek a földre hajló emberi természetnek, hanem a léleknek öröme és melegsége tüzesít át bennünket.

Megízlelni a lélek édességét.
Ezért szentté lenni, csakis akkor lehet, ha megízleltük a Szentlélek édességét, ha megkóstoltuk a lelki élet örömeit és az elragadta lelkünket. Hányszor halljuk mi is a világ szavát, hogy milyen ostobaság az ifjúság virágában lemondani az élet örömeiről, lemondani a világ javairól. Hányszor próbáltak elcsábítani minket is Krisztus követésétől! Nem tudják megérteni, hogy a Szentlélek olyan örömöket tud a lélekben fakasztani és szívünkben olyan tüzet gyújtani, amely a legnagyobb áldozatokat is szívesen meghozza és nem érzi azoknak súlyát! Ha mégis érezné, akkor nem engedte, hogy a Szentlélek egészen átjárja szívét-lelkét! A küszködő, amikor kezdi nehéznek érezni az áldozatot, tudja meg, hogy a Szentlelket nem engedte működni lelkében. Nem engedte, hogy áttüzesítse és eltöltse a maga boldogságával. Ha akadályokat gördítünk a Szentlélek elé, komoly bajokat okozunk lelkünkben!

Lobogó láng.
Azonban azok a tüzes nyelvek, amelyeknek alakjában a Szentlélek leszállt, nemcsak világítottak, nemcsak melegítettek, hanem lobogó lánggal égtek is. A lobogó tűznek olyan feszítő ereje van, hogy az emberi ész beleszoríthatja gépekbe és nagy munkát végeztethet vele. Ez csak hasonlat. A Szentlélek is ilyen lobogó, feszítő erő a lélekben! A Léleknek ez a tüzes lángja a buzgóság: „Charitas Christi urget nos. Krisztus szeretete sürget minket”. (2Kor 5,14)
Igen, folyton sürget, késztet, ösztönöz, nyugtalanít!

Lelki buzgóság forrása.
Ez az örök forrása annak a lángolásnak, amely nem apad el és nem fárad ki soha. A lelki életbe akkor fáradunk bele, ha nem engedjük át magunkat egészen a Szentlélek sürgető, lángoló tüzének, mert ő állandóan sürget és soha nem lankad. Ha azt akarjuk, hogy lelki életünkben buzgók maradjunk és soha meg ne fogyatkozzunk a lendületben, frissességben, akkor a Szentlélekkel kell szent szövetségre lépni, mert ő kiapadhatatlan forrása minden buzgóságnak, minden lángolásnak. Aki a Szentlélekkel igazán töltekezik, az sohasem hanyatlik az életszentségben, hanem minél buzgóbb, minél többet ad magából, annál többet kap a Szentlélektől, annál inkább tüzeli őt a Szentlélek. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a nagy forrásokkal és kutakkal, minél több vizet merítünk belőlük, annál erőteljesebben és tisztábban buggyán fel a forrás. A Szentlélekkel is úgy vagyunk, hogy minél többet merítünk a lobogásából és minél többet kérünk a lelkekért, annál többet kapunk, annál jobban lángol bennünk sürgető tüze!

A Szentlélek eszközei.
A Szentlélek tüze lelkeken át is terjed és új tüzeket gyullaszt. Mi is fogjuk érezni, hogy erő megy ki belőlünk, hatással leszünk mások lelki életére. Itt egy bűnös megtér, ott egy ingadozó megerősödik, a buzgó még buzgóbb lesz. A Szentlélek eszközül használ bennünket, mert a szentség sugárzó erejét lelkünkön átárasztja környezetünkre. Nemcsak minket szentel meg, hanem általunk másokat is. És valahányszor valakinek a megszenteléséhez valamit mi is hozzáadunk, akkor ez a mi lelkünkre is visszahat, még jobban fellobbantja bennünk a Szentlélek tüzét! Mindig jobban és jobban fogunk égni, lángolni.

A Lélek ihletett szolgája.
Úgy képzeljük el a Szentlélekkel élő lelki életet, ahogy Prohászka élte: minél jobban előrehaladott a korban, annál jobban lángolt és gyújtott, mert a Szentlélek volt vele s mindig új tüzet, új fényt gyújtott szavai nyomán. Figyeljük csak meg, hogyan éli ő a Szentlélek életét, hogyan engedi át főpapi szívét a Szentlélek kegyelmi hatásának. Prohászka püspök élete arra tanít, hogy ne féljünk a hosszú lelki élet megszokásától, sem a világ káros hatásától. A Szentlélek Úristen velünk van, bennünk van, és nem engedi, hogy lelohadjon a lelkesedés tüze, amelyet ő gyújtott!

Lelkeken át szentel meg.
Nem azért gyújtotta meg ezt a tüzet, hogy csak nekünk lángoljon, hanem hogy eszközei legyünk a megszentelés művében, mert a Szentlélek az Egyházat a szent életet élő lelkeken keresztül akarja megszentelni. A Szentlélek az ő megszentelő kegyelmét életünkhöz, szavunkhoz, munkánkhoz, szívünkhöz köti! Ezért kell nagyon szenteknek lennünk, ezért kell teljesen átengednünk önmagunkat a Szentléleknek és kérni, hogy úgy járja át lelkünket és úgy lobbantsa lángra szívünket, hogy soha le ne lohadjon a tüze! Akkor papi életünk befejezése nem lesz letörés, lelohadás, nem a gyertya lángjának elhamvadása, hanem olyan fellobbanás, amelynek lángja az egekbe ér.

Ismer, szeret, törődik velünk.
Ilyen mélység, ilyen gazdagság a Szentlélek élete bennünk. Hogy ismer minket a Szentlélek! Hogy szeret bennünket! Hogy törődik velünk! Hiszen az Egyház megszentelésének eszközeivé választott. Mi a Szentlélek munkatársai vagyunk, azért küldött az Úr Jézus, hogy az Anyaszentegyház megszentelő művében mi legyünk a Szentlélek eszközei, a Szentlélek keze, teste. Nemcsak Krisztus tagja, hanem a Szentlélek Úristennek temploma, a szerve, amely látható, földi, emberi, s akiken keresztül kegyelme szétárad az emberekre.

Ki ne aludjon lángja soha!
A teljes Szentháromság lakik bennünk: a mennyei Atya, aki az ő jóságát sugározza reánk és a lelki atyaság nagy missziójába küld. A Fiú, aki minket úgy áthasonít magába, hogy bekebeleztetünk Krisztusba, és a Szentlélek, aki megszentelő művének eszközeivé választott bennünket és azt akarja, hogy életünk olyan hatalmas fáklya legyen, amely a sötétségben világít, a lelki ridegségben melegít és a dermedtségben lángra lobbant. A Szentlélek tüzének lángja soha ki ne aludjon lelkünkben addig, amíg az örök Szeretet tüzébe bele nem olvad az örökkévalóságban.

Forrás: Erdey Ferenc - Az életszentség tudománya/PPEK