A Hittani Kongregáció dokumentuma a hierarchikus és karizmatikus egyházról

Június 14-én kedden délben mutatták be a Szentszék sajtótermében a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia, az Egyház megfiatalodik kezdetű dokumentumát, melyet Ludwig Müller bíboros-prefektus és Luis Ladaria érsek-titkár látott el kézjegyével a Hittani Kongregáció részéről. Az egyház hierarchikus és karizmatikus jellegét és egymáshoz való viszonyát bemutató dokumentumot Ferenc pápa március 14-én hagyta jóvá és így a dekrétum maga március 15-i keltezésű. Kedden délben Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa, valamint Piero Coda prelátus, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja mutatták be az új dokumentumot a sajtó képviselőinek, María del Carmen Aparicio Valls, a Gergely egyetemen professzorasszonyának a tanúságtételével. A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum a püspököket szólítja meg, de természetesen rajtuk keresztül az egész egyházat és alapvető kérdésként a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatát elemzi, melyek az egyház életét és küldetését szolgálják.  

Harmonikus és egymást kiegészítő kapcsolat, a főpásztor iránti engedelmességgel   

A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum teológiai, nem pedig pasztorális-gyakorlati megközelítését adja azoknak a kérdéseknek, melyek az egyházi intézmények és az új egyházi mozgalmak, társulatok kapcsolatából erednek. A dokumentum hangsúlyozza a hierarchia és a karizma harmonikus egymáshoz kapcsolódását és egymást kiegészítő jellegét, amennyiben „a karizmák rendezett és termékeny részvétele az egyház közösségében” nem hatalmazza fel őket arra, hogy „kivonják magukat az egyházi hierarchia iránti engedelmességből, továbbá jogcímet sem ad nekik önálló szolgálatra”. „Az egyház élete és missziós küldetése számára elengedhetetlen fontosságú adományoknak, vagyis a hiteles karizmáknak tehát tekintetbe kell venniük az egyház missziós nyitottságát, a pásztorok és az egyház benső élete iránti szükséges engedelmességgel együtt”.

Ne állítsuk szembe a hivatalos egyházat a szeretet egyházával

A karizmáknak a szembeállítása vagy éppen egymás mellé helyezése a hierarchikus adományokkal szemben azonban tévedés lenne. Nem szabad ugyanis szembeállítani a hivatalos egyházat a szeretet egyházával, mert „az egyházban a lényeges intézmények karizmatikusak”, másfelől pedig a „karizmáknak hivatalos jelleget kell ölteniük, hogy következetesek és folyamatosak legyenek”. Ilyen módon mindkét szemlélet együtt halad, hogy „közösen jelenítsék meg Krisztus misztériumát és üdvözítő művét a világban”.

A karizmatikus jelleg soha ne hiányozzon az egyházban, de szükséges az egyházi érettség is

Az új egyházi valóságoknak egy bizonyos „egyházi érettségre” kell eljutniuk, mely magába foglalja „a teljes értékelésüket és az egyházba való beilleszkedésüket, mindig közösségben a püspökökkel és figyelemmel az útmutatásaik iránt”. Az új egyházi valóságoknak létezése „az egyház szívét örömmel és hálaadással tölti el”, de ugyanakkor arra kéri őket, hogy „pozitív kapcsolatokat építsenek ki az összes többi adománnyal”, melyek jelen vannak az egyház életében, azzal a céllal, hogy azok „nagylelkű támogatást kapjanak és a püspökök atyai éberséggel kísérjék őket, hogy együtt osztozzanak az egyház javaiban és evangelizáló küldetésében”.

A hiteles karizmák megkülönböztetésének a jegyei

De hogyan lehet felismerni a hiteles karizmatikus adományt? – teszi fel a kérdést a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma. Válaszként a megkülönböztetésre utal, mely az egyházi hatóság illetékessége, a következő sajátos szempontok szerint: a szentség eszközeként szolgálni az egyházban, elköteleződni az evangélium missziós hirdetésében, a teljes katolikus hitet megvallani, az egész egyházzal való tényleges tanúságtétel, becsületes készséggel elfogadni hittani és pasztorális tanításait, elismerni és megbecsülni az egyház más karizmatikus jelenségeit, alázattal elfogadni a megkülönböztetés nehéz pillanatait, lelki gyümölcsöket teremni, mint a szeretet, béke, öröm és emberség, tekintettel lenni az evangelizálás társadalmi dimenziójára és végül tudatában lenni annak a ténynek, hogy a „társadalom leginkább elhagyatott tagjai iránti elkötelezettség nem hiányozhat egy hiteles egyházi valóság életéből”.

Kánonjog szerinti hivatalos elismerés      

Az említett megkülönböztetésen túl a Hittani Kongregáció új dokumentuma két alapvető szempontot jelöl meg, melyeket figyelembe kell venni az új egyházi valóságok jogi elismerésekor, a kánonjog által meghatározott normák szerint. Az első szerint „tekintettel kell lenni az egyes egyházi közösségek karizmatikus sajátosságára”, hogy „elkerüljük a jogi kényszerítést és ne gyötörjük halálra az újdonságot”. A másik szempont pedig az alapvető egyházi rendszert érinti, vagyis elő kell segíteni, hogy „a karizmatikus adományok ténylegesen beilleszkedjenek az egyház életébe, elkerülve annak a veszélyét, hogy azokat párhuzamos valóságként értelmezzük, a hierarchikus adományok rendjére való hivatkozás nélkül”.

Az egyetemes és a helyi egyház közötti kapcsolat elengedhetetlen feltétel   

A Hittani Kongregáció új dokumentuma nyilvánvalóvá teszi, hogy a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatának tekintettel kell lennie az egyetemes és a helyi egyház közötti elengedhetetlen és alkotó jellegű kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy a karizmák az egész egyház javára születtek, de benső lényegüknél fogva egy konkrét egyházmegye szolgálatában kell megvalósulniuk. Ezen túlmenően ezek a karizmák annak a hiteles jelentőséget jelentik, hogy mindenki élhesse és gyarapíthassa a saját keresztény hivatását, akár házasság, papi nőtlenség vagy felszentelt szolga minőségében. Az Istennek szentelt élet is az egyház karizmatikus dimenziójába illeszkedik, mert a lelkiség egy jelentős erőforrássá válhat akár a világi hívek, akár a papság számára, mindkettőt segítve abban, hogy saját konkrét hivatását megélje.

Tekintsünk Mária példájára  

A Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma végül arra hívja az olvasót, hogy „tekintsen Máriára, az Egyház Anyjára, a Szentlélek kezdeményezései iránti teljes engedelmesség és a fénylő alázat példájára”. Közbenjárása adja, hogy a „Lélek által a hívek között bőségesen osztott adományt engedelmesen befogadják és hogy az gyümölcsöt hozzon az egyház és az egész világ javára”.

Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió

Jöjj, Szentlélek, jöjj! Jöjj az erőddel!

"Jöjjetek hozzám!" - dicsőítő és közbenjáró imaestek

A Szentlélek bennünk

A világ megszentelése.
A három isteni személynek különféle munkálatokat tulajdonítunk: az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek pedig megszentelte a világot. Ezt az igazságot már zsenge korunkban lelkünkbe véste az Egyház. És most, amikor az életszentségről elmélkedünk, jólesik visszagondolni arra, hogy a megszentelés, az életszentség kialakítása különös módon a Szentlélek Isten műve.
Az Úr Jézus, amikor elbúcsúzott apostolaitól, megígérte, hogy elküldi majd a Vigasztaló Lelket, aki eszükbe juttat mindent, amit tanított nekik. A Szentlélek Úristen az apostolokra pünkösd ünnepén szállt alá és azóta szünet nélkül működik, tevékenykedik az Egyházban és megszenteli a lelkeket.

„Ha valaki szeret engem …”
Az Úr Jézus azt tanította: „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja és Atyám is szeretni fogja őt és hozzája megyünk és lakóhelyét szerzünk nála”. (Jn 14,23) Figyeljük csak ezt a szót: „ha valaki szeret engem”. A mennyei Atya szeret, az Úr Jézus szeret, a szeretet kapcsolja össze a lelkünket a mennyei Atyával és az Úr Jézussal. A szeretet az az egységesítő erő, amely bennünket Istenhez fűz és amely Istent hozzánk fűzi, és ez a szeretet a Szentlélek Úristen s az ő működése, az ő szétáradása a lélekben az, hogy Isten bennünk lakik.
Hogy megértsük a Szentlélek Úristen bennünk lakozását, elmélkedjünk arról, milyen a Szentlélek élete a Szentháromság belső világában.
Már átelmélkedtük azt, hogy a mennyei Atya amikor önmagát szemléli és látja, amikor önmagát megérti, akkor szüli a Fiút, a Logost. Amikor a második isteni Személy, a Fiú is rátekint Atyjára, akkor megindul tőle valami szent, valami tűzhöz hasonló vonzalom, amelyet szeretetnek nevezünk. Az Atya nemcsak látja és megérti önmagát, nemcsak szüli a Fiút öröktől fogva és a Fiú nemcsak megismeri és látja az Atyát és benne önmagát, hanem szereti is. Az Atya szeretete a Fiúhoz és a Fiú szeretete az Atyához ez a személyes Szentlélek Úristen, akinek a lényege a szeretet. Az Atya sajátosságát az ő végtelen jóságában láttuk; a Fiúét az igazság teljében, mert ő a Logos; a Szentlélek sajátossága az, hogy ő a teremtetlen örök Szeretet. A teljes Szentháromság belső élete tehát ez a belső megértés és szeretet. A Szentlélek egyaránt származik az Atyától és a Fiútól, mert a Fiú is szereti az Atyát és ez a kölcsönös és állandó szeretet, ez a Szentlélek lényege, ez a Szentlélek élete a teljes Szentháromság kebelében.

Származik az Atyától és Fiútól.
Gondoljunk most arra, hogy ez a kölcsönös Szeretet, ami az Atyától a Fiúhoz, s a Fiútól az Atyához állandóan kicserélődik, ez az isteni örök szeretet állandóan bennünk lakozik. Azért lakozik bennünk, mert az Atya szeretete és a Fiú szeretete nemcsak abban a zárt körben egymás között lobog, hanem mert az Atya is, a Fiú is „lakóhelyet vesz” nálunk. Ez a szeretet minket is éppenúgy érint, mint ahogy betölti az Atyát és a Fiút egészen. A Szentlélek Úristen, a teremtetlen örök szeretet „procedit”: származik, mert öröktől fogva kiindul az Atyától és a Fiútól, öröktől fogva szereti az Atya a Fiút és a Fiú az Atyát.

De szeret bennünket is.
E Szeretetnek köszönhetjük, hogy a létet kaptuk, hogy Isten nem hagyott magunkra, hanem midőn elszakadtunk tőle és bűnbe estünk, akkor úgy határozott, hogy megvált minket. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.” (Jn 3,16) Megint a Szeretet volt az, amely megindította az Atyát, hogy adja a Fiút és megint a Szeretet volt az, amely Krisztust arra ösztönözte, hogy önmagát adja érettünk: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

A Szentlélek bennünk él.
Ez az örök Szeretet, a Szentlélek Úristen, aki megszentel bennünket és eszközli azt, hogy a mennyei Atya is, a Fiú is lelkünkben lakozzék. E Szeretet okozza azt, hogy az isteni élet nem maradt zárt a teljes Szentháromság körében, hanem bennünket is belekapcsol az Isten életébe. Ez a Szeretet minket is odakapcsol Istenhez és képesít arra, hogy részt vegyünk a Szentháromság életében. A Szentlélek kegyelme nélkül nem lakoznék Isten bennünk, a mennyei Atya nem árasztaná el jóságával szívünket. Nélküle Krisztus tagjai sem lehetnénk. A Szentlélek kegyelme eszközli azt is, hogy ez a teremtetlen, örök Szeretet nem marad meddő bennünk, hanem kiárad reánk és átalakítja szívünket, lelkünket a maga képére és hasonlatosságára. A Szentlélek tehát ugyanazzal a szeretettel, amellyel a mennyei Atya és a Fiú iránt viseltetik, látogat meg bennünket is és lakozik nálunk. Ő is, mint az Atya és a Fiú állandó lakóhelyet vesz szívünkben-lelkünkben. Ezt az állandó lakóhelyet nevezi Szent Pál apostol a Szentlélek templomának.

Csupa ajándék.
A Szentlélek csupa ajándék, csupa kegyelemosztás. Az első kegyelem, amelyet akkor ad nekünk, amidőn megszentel bennünket: az ő lényege, a Szeretet. Azért mondja Szent Pál, hogy „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott”. (Róm 5,5) Amikor lelkünkbe költözik, azonnal kiárasztja szeretetét, a charitast. A charitasnak nagy szerepe van az élet megszentelésében! Róla tanítja az apostol, hogy ott csordul túl, ahol nagyon megsokasodik a bűn: „amikor elhatalmasodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem”. (Róm 5,20) Minél jobban megrontja a bűn az embert, annál inkább indíttatva érzi magát a Szentlélek, hogy ezt a lelket különös módon megmentse, megszentelje!

Charitas és életszentség.
De ennek a szeretetnek, a charitasnak tulajdonképpeni lényege a szentség lényegét is érinti. A charitas olyan hajlamot hoz létre a lélekben, amely bennünket Istenhez hajlít. A szeretet olyan készség, hajlam, amelynek lényege, hogy ellenállhatatlan erővel Istenhez fűz. Márpedig éppen ez a szentség lényege: Istennel egybekapcsolódva, egyesülve élni. Mindaz, ami eltávolít Istentől, bűn és ellentéte a szentségnek, mert belesüllyeszt valami sötét, undok, kimondhatatlan szennyes állapotba. Az Istentől való elszakadás nem más, mint a Szentlélek elvesztése.

A szentség alapja.
Abban a pillanatban, amikor a lélek bűnbeesik, kiköltözik belőle a Szentlélek. A szentség lényege tehát az, hogy a lélek visszatér Istenhez: „ad Deum” és ennek a szentségnek foka annál nagyobb, minél tökéletesebben törekszik ad Deum, minél jobban kapcsolódik Istenhez és olvad bele Isten életébe. Minél teljesebb, minél tökéletesebb ez az Istenhez való törekvés, Istenbe való bekapcsolódásunk, annál jobban emelkedik lelkünkben a szentség foka. Aki még csak a főparancsokat teljesíti és csupán arra vigyáz, hogy Istentől éppen csak el ne szakadjon, abban megvan a szentség alapja, de addig, amíg a kisebb hibákat ki nem küszöböli, sok akadály áll a charitas útjában, amelynek egészen át kell járnia lelkét és meg kell tisztítania őt minden salaktól. Az életszentséget a közönséges életben csakis az erkölcsi cselekedetekben szokták tekinteni és az bizonyos, hogy nincs szentség cselekedeteink tisztasága nélkül.

A Szentlélek sürget.
De az életszentség tulajdonképpen a Szentlélek műve, aki a szeretettel tisztítja a lelket nemcsak a nagy bűnöktől, hanem a hibáktól, sőt tökéletlenségektől is, mert folyton sürget, hogy többet tegyünk, mindig többet, – sürget, hogy mindig jobban hagyjunk el mindent, ami tisztátalan és eltávolítana Istentől. Szentség a legegyenesebb út Istenhez és a Szentlélek ezen az úton vezeti az embert. Aki megalkuszik a bűnnel és folyton csak azt nézi, meddig mehet el, hogy még ne kövessen el halálos bűnt, az ellenáll a Szentlélek sugallatainak és jóra való sürgetésének!

„Ne szomorítsátok a Szentlelket!”
Ezért mondja a Szentírás: „Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét!” (Ef 4,30) Pedig mily sokszor megszomorítjuk őt mi magunk is, mert igen könnyen vesszük a lelki életet, igen elnézőek vagyunk önmagunkkal szemben. Áltatjuk magunkat azzal, hogy nagy bűnöket úgy sem követünk el. De ugyanakkor ellenállunk a Szentléleknek, nem követjük a Szeretet sürgető szavát, amely ösztönöz, hogy még többet tegyünk, még jobban törekedjünk Istenhez. A Szeretet ösztönöz bennünket és sürget, de mi nem hallgatunk szavára, a Lélek nálunk süket fülekre talál és ezzel szomorúságot okozunk neki.

Komoly megszívlelésül!
Ez nagyon komoly és rendkívül megfontolandó pontja a rekollekciónak! Olyan kegyesen el tudunk nézni magunk felett, de olyan szigorúan, metsző élességgel vagyunk másokkal szemben. Figyeljük csak meg, milyen szigorúak ítéleteink mások felett és ugyanazokat a hibákat hogyan kendőzzük magunkban! Szembehelyezkedünk megszentelődésünk művében a Szentlélekkel, aki megszentelné a lelkünket és mindig több kegyelmet adna, ha nem állnánk neki ellen rendetlen önzésből, kevélységből! Aki másban szigorúan elítéli, de önmagában meg nem látja a hibát, ítéletet szerez magának, kemény ítéletet, ahogyan ő látta a más hibáját, úgy fog elítéltetni ő is!

Tüzes nyelvek.
A Szentlélek Úristen az apostolokra tüzes nyelvek alakjában szállott alá. A Léleknek nincs teste, ő tiszta szellem és mégis látható és érzékelhető alakban szállott alá, mert jelezni akarta azt a hatást, amelyet a lélekben kivált akkor, amikor birtokába veszi azt és megszenteli. Ez a tüzes láng, amely az apostolokra szállott, nagy világosságot jelent. Tényleg, a tűznek egyik sajátsága, hogy világít. A Szentlélek is világosságot hoz a lélekbe, nagyobb világosságot derít lelki életünkbe, hiszen megígérte nekünk az Úr Krisztus, hogy a világosító Szentlélek eszünkbe juttat mindent. Csodálatos dolog a Szentléleknek ez a megszentelő világossága.

Nem tanít új igazságot.
Nem új igazságot hirdet a Szentlélek, ó nem mást, csak amit Krisztus hirdetett, azt akarja megvilágítani. A kevély ember mindig csak az újdonságok után futkos, annak a füle szinte ki van hegyezve arra, hogy újat halljon és éppen ez az, ami elzárja a lelkét a Szentlélek előtt. A Szentlélek azoknak ad világosságot, akik elég alázatosak és nem hitetik el magukkal, hogy behatoltak az igazságok mélyébe, amelyeket eszünkkel föl nem foghatunk. Hol vagyunk mi még az igazság mélyétől? Az a néhány igazság, amit Krisztus tanított, olyan mélységeketrejt magában, hogy egy örökkévalóságon keresztül sem tudjuk teljesen kimeríteni azoknak értelmét. De a kevély ember azt hiszi, hogy azokat már mind tudja és nem fordul a Szentlélekhez, hogy világosítsa fel.

Mindig több fényt ad.
Hiszen jó magunk is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy például elmélkedési könyveinkről sem mondhatjuk soha: mivel végigelmélkedtük azokat, már polcra tehetjük. Ha a következő alkalommal elővesszük, a Szentlélek mindig újabb megvilágosítást, fényt és meglátást derít a már átelmélkedett igazságok megéléséhez. Nem mondhatjuk, hogy az az egyszerű beszéd, amelyet az igénytelen falusi plébános mond híveinek, nekem nem szól, mert könnyen megtörténhet, hogy a Szentlélek a legnagyobb igazságok megértését éppen annak az igénytelen falusi plébánosnak szavaihoz fűzte. Amikor az emberek a felvilágosodottság korában olyan nagyra voltak az emberi ész mindenható erejével, a Szentlélek akkor szégyenítette meg őket a legjobban, mert egy tudatlan falusi pap, Vianney Szent János ajkára adta a legmélyebb igazságokat, akinek észtehetsége az átlagosnak alatta állott. A felvilágosodottság hazájában, ahol az emberi gőg az Észt emelte oltárra, éppen ennek a tudatlan falusi papnak jutott a feladat, hogy visszafordítsa korát Istenéhez, mert a Szentlélek kísérte minden szavát s nem tudás, vagy bölcsesség, költői frázisok, hanem a Szentlélek ereje sugárzott belőle. Nekünk is olyan alázatosaknak kell lennünk, hogy mindig készségesen fogadhassuk a Szentlélek világosító kegyelmét!

Átmelegedik a lélek.
Tüzes nyelvek alakjában jelent meg a Szentlélek, amely nemcsak világít, hanem melegít is. Amikor komolyan törekszünk lelki tökéletességre, hányszor panaszkodunk, hogy milyen hideg a szívünk-lelkünk s tényleg, ahol nincs szeretet, ott csak hidegség van, ahol gyűlölség honol s befagyott a lélek, ott nincs Szentlélek. Ahol a Szentlélek megjelenik, ott a Lélek melege kezd áradni, még akkor is, amikor a kedély nem nagyon mozdul. A lélek melegedik, izzik benne a Szentlélek tüze. Így is nevezzük őt: „Dulcis hospes animae”; a lélek édes vendége, mert a Szentlélek a lélek legnagyobb édessége, legnagyobb élvezete és gyönyörűsége. A lelkiélet – - bár sok kemény önmegtagadással jár, mert a rosszrahajló természetet kemény kézzel kell megfékezni, – mégis csupa öröm és csupa boldogság. Csak nem ennek a földre hajló emberi természetnek, hanem a léleknek öröme és melegsége tüzesít át bennünket.

Megízlelni a lélek édességét.
Ezért szentté lenni, csakis akkor lehet, ha megízleltük a Szentlélek édességét, ha megkóstoltuk a lelki élet örömeit és az elragadta lelkünket. Hányszor halljuk mi is a világ szavát, hogy milyen ostobaság az ifjúság virágában lemondani az élet örömeiről, lemondani a világ javairól. Hányszor próbáltak elcsábítani minket is Krisztus követésétől! Nem tudják megérteni, hogy a Szentlélek olyan örömöket tud a lélekben fakasztani és szívünkben olyan tüzet gyújtani, amely a legnagyobb áldozatokat is szívesen meghozza és nem érzi azoknak súlyát! Ha mégis érezné, akkor nem engedte, hogy a Szentlélek egészen átjárja szívét-lelkét! A küszködő, amikor kezdi nehéznek érezni az áldozatot, tudja meg, hogy a Szentlelket nem engedte működni lelkében. Nem engedte, hogy áttüzesítse és eltöltse a maga boldogságával. Ha akadályokat gördítünk a Szentlélek elé, komoly bajokat okozunk lelkünkben!

Lobogó láng.
Azonban azok a tüzes nyelvek, amelyeknek alakjában a Szentlélek leszállt, nemcsak világítottak, nemcsak melegítettek, hanem lobogó lánggal égtek is. A lobogó tűznek olyan feszítő ereje van, hogy az emberi ész beleszoríthatja gépekbe és nagy munkát végeztethet vele. Ez csak hasonlat. A Szentlélek is ilyen lobogó, feszítő erő a lélekben! A Léleknek ez a tüzes lángja a buzgóság: „Charitas Christi urget nos. Krisztus szeretete sürget minket”. (2Kor 5,14)
Igen, folyton sürget, késztet, ösztönöz, nyugtalanít!

Lelki buzgóság forrása.
Ez az örök forrása annak a lángolásnak, amely nem apad el és nem fárad ki soha. A lelki életbe akkor fáradunk bele, ha nem engedjük át magunkat egészen a Szentlélek sürgető, lángoló tüzének, mert ő állandóan sürget és soha nem lankad. Ha azt akarjuk, hogy lelki életünkben buzgók maradjunk és soha meg ne fogyatkozzunk a lendületben, frissességben, akkor a Szentlélekkel kell szent szövetségre lépni, mert ő kiapadhatatlan forrása minden buzgóságnak, minden lángolásnak. Aki a Szentlélekkel igazán töltekezik, az sohasem hanyatlik az életszentségben, hanem minél buzgóbb, minél többet ad magából, annál többet kap a Szentlélektől, annál inkább tüzeli őt a Szentlélek. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a nagy forrásokkal és kutakkal, minél több vizet merítünk belőlük, annál erőteljesebben és tisztábban buggyán fel a forrás. A Szentlélekkel is úgy vagyunk, hogy minél többet merítünk a lobogásából és minél többet kérünk a lelkekért, annál többet kapunk, annál jobban lángol bennünk sürgető tüze!

A Szentlélek eszközei.
A Szentlélek tüze lelkeken át is terjed és új tüzeket gyullaszt. Mi is fogjuk érezni, hogy erő megy ki belőlünk, hatással leszünk mások lelki életére. Itt egy bűnös megtér, ott egy ingadozó megerősödik, a buzgó még buzgóbb lesz. A Szentlélek eszközül használ bennünket, mert a szentség sugárzó erejét lelkünkön átárasztja környezetünkre. Nemcsak minket szentel meg, hanem általunk másokat is. És valahányszor valakinek a megszenteléséhez valamit mi is hozzáadunk, akkor ez a mi lelkünkre is visszahat, még jobban fellobbantja bennünk a Szentlélek tüzét! Mindig jobban és jobban fogunk égni, lángolni.

A Lélek ihletett szolgája.
Úgy képzeljük el a Szentlélekkel élő lelki életet, ahogy Prohászka élte: minél jobban előrehaladott a korban, annál jobban lángolt és gyújtott, mert a Szentlélek volt vele s mindig új tüzet, új fényt gyújtott szavai nyomán. Figyeljük csak meg, hogyan éli ő a Szentlélek életét, hogyan engedi át főpapi szívét a Szentlélek kegyelmi hatásának. Prohászka püspök élete arra tanít, hogy ne féljünk a hosszú lelki élet megszokásától, sem a világ káros hatásától. A Szentlélek Úristen velünk van, bennünk van, és nem engedi, hogy lelohadjon a lelkesedés tüze, amelyet ő gyújtott!

Lelkeken át szentel meg.
Nem azért gyújtotta meg ezt a tüzet, hogy csak nekünk lángoljon, hanem hogy eszközei legyünk a megszentelés művében, mert a Szentlélek az Egyházat a szent életet élő lelkeken keresztül akarja megszentelni. A Szentlélek az ő megszentelő kegyelmét életünkhöz, szavunkhoz, munkánkhoz, szívünkhöz köti! Ezért kell nagyon szenteknek lennünk, ezért kell teljesen átengednünk önmagunkat a Szentléleknek és kérni, hogy úgy járja át lelkünket és úgy lobbantsa lángra szívünket, hogy soha le ne lohadjon a tüze! Akkor papi életünk befejezése nem lesz letörés, lelohadás, nem a gyertya lángjának elhamvadása, hanem olyan fellobbanás, amelynek lángja az egekbe ér.

Ismer, szeret, törődik velünk.
Ilyen mélység, ilyen gazdagság a Szentlélek élete bennünk. Hogy ismer minket a Szentlélek! Hogy szeret bennünket! Hogy törődik velünk! Hiszen az Egyház megszentelésének eszközeivé választott. Mi a Szentlélek munkatársai vagyunk, azért küldött az Úr Jézus, hogy az Anyaszentegyház megszentelő művében mi legyünk a Szentlélek eszközei, a Szentlélek keze, teste. Nemcsak Krisztus tagja, hanem a Szentlélek Úristennek temploma, a szerve, amely látható, földi, emberi, s akiken keresztül kegyelme szétárad az emberekre.

Ki ne aludjon lángja soha!
A teljes Szentháromság lakik bennünk: a mennyei Atya, aki az ő jóságát sugározza reánk és a lelki atyaság nagy missziójába küld. A Fiú, aki minket úgy áthasonít magába, hogy bekebeleztetünk Krisztusba, és a Szentlélek, aki megszentelő művének eszközeivé választott bennünket és azt akarja, hogy életünk olyan hatalmas fáklya legyen, amely a sötétségben világít, a lelki ridegségben melegít és a dermedtségben lángra lobbant. A Szentlélek tüzének lángja soha ki ne aludjon lelkünkben addig, amíg az örök Szeretet tüzébe bele nem olvad az örökkévalóságban.

Forrás: Erdey Ferenc - Az életszentség tudománya/PPEK

Júniusi missziós programok Budapesten

A TŰZ-höz kapcsolódva több napos programot tartunk a katolikus RENEWAL MINISTRIES szolgálócsoportjával. A Renewal Ministries a világ egyik legismertebb katolikus missziós szervezete, az elmúlt 30 évben az öt kontinens száz országában szolgáltak. Alapítójuk Ralph Martin, a katolikus karizmatikus megújulás egyik legtekintélyesebb személyisége. Akik most hozzánk érkeznek:

Tom Edwards: Nagy hatású előadó, fáradhatatatlan imaszolgáló és misszionárius. A Katolikus Karizmatikus Megújulás egyik legtapasztal¬tabb vezetője, 1974 óta főállásban tölti be hivatását. Szolgálatát világszerte számos megtérés, a Szentlélek erőteljes megnyilvánulásai kísérik. Minden évben több hónapot tölt missziós utakon Afrika, Ázsia és Európa országaiban. Kínában az üldözött földalatti Egyházat szolgálja. Afrikában nagy gyakorlatra tett szert az embereket sújtó mágikus gyakorlatokkal szembeni szellemi küzdelemben. Szenvedélye, hogy segítsen nekünk abban, hogy Isten Szava gyakorlattá váljon az életünkben. Az Egyesült Államokbeli St. Augustinban él, két felnőtt gyermeke van. Tom Isten kedves és szabad gyermeke: vidám, közvetlen, egyszerű. Szolgálatát megyéspüspöke biztatásával és áldásával végzi.

Graham Keep atya: Plébános a kanadai St. Thomas városában. Mindenekelőtt lelkipásztornak tartja magát, de közben az új evangelizáció művének lelkes munkálója az egész világon. A Katolikus Karizmatikus Megújulás és a Renewal Ministries régi szolgálója. Missziós televíziós programok résztvevője, keresett konferencia-előadó hazájában és az Egyesült Államokban, főként az új evangelizáció témakörében. Missziós útjai eddig Tanzániába, Ghánába, Szlovákiába és Ukrajnába vezettek, ahol papi lelkigyakorlatot is tartott. Érdeklődéssel várjuk első magyarországi szolgálatát, s ezen belül pénteki, szombati és vasárnapi szentbeszédeit!

Szeretettel várunk szolgálataikra:

Június 10., péntek, 18.00:

„JÖJJETEK HOZZÁM, MINDNYÁJAN AKIK ELFÁRADTATOK ÉS TERHEKET HORDOZTOK…” (Mt 11,28) IMAEST GYÓGYULÁSOKÉRT ÉS SZABADULÁSOKÉRT
Beszédet tart és az imádságot vezeti: Tom Edwards. Előtte 17 órától gitáros szentmise Graham Keep atya szentbeszédével. (A helyszín szintén a Horváth Mihály téri templom.)

Június 11., szombat, 16.00:

TŰZ Találkozó
Dicsőítés: Csiszér László, missziós beszéd: Tom Edwards. 18 órától gitáros szentmise Graham Keep atya szentbeszédével. (Horváth Mihály téri templom.)

Június 12., vasárnap, 9.30:

ÚJ JERUZSÁLEM KÖZÖSSÉGI NAP
Tanúságtételek, tanítás a tanúságtevő családi életről, gyermekszolgálat! 12 órától szentmise. Helyszín: Szent II. János Pál Iskolaközpont (Bp. XI., Mezőkövesd út 10.)

Forrás: MKKM

A Szentlélek és az Eucharisztia

Jézus és a Szentlélek

Maga az Úr szavával s a kenyérrel és a borral átadta nekünk az új kultusz lényeges elemeit. Az Ő jegyese, az Egyház arra hivatott, hogy napról napra ünnepelje az eucharisztikus lakomát az Ő emlékezetére. Ezáltal beleírja az emberi történelembe jegyesének megváltó áldozatát és szentségileg jelenvaló teszi minden kultúrában. Ezt a nagy misztériumot liturgikus formákban ünnepeljük, melyeket az Egyház a Szentlélek vezetésével az időben és a térben bontakoztat ki.Ezzel kapcsolatban tudatosítanunk kell a Szentlélek döntő szerepét a liturgikus forma kifejlesztésében és az isteni misztériumok elmélyítésében. A Vigasztaló a hívőknek adott első ajándék,aki már a teremtésben működik (vö. Ter 1,2), teljességgel jelen van a megtestesült Ige egész valójában: Jézus Krisztus ugyanis fogantatott Szűz Máriától a Szentlélek tevékenysége által (vö. Mt 1,18; Lk 1,35); nyilvános működésének kezdetén a Jordán partján látta, hogy leszáll rá galamb képében (vö. Mt 3,16 és párh.); ugyanebben a Lélekben cselekszik, beszél és ujjong (vö. Lk 10,21); és benne ajánlja föl önmagát (vö. Zsid 9,14). A „búcsúbeszédben”, melyet János hagyott ránk, Jézus világosan kapcsolatba hozza saját életének a húsvéti misztériumban történő odaajándékozását a Szentlélek övéinek történő ajándékozásával (vö. Jn 15,7). Föltámadva, testében hordozva a szenvedés jegyeit, ki tudja árasztani a Lelket (vö. Jn 20,22) és övéit saját küldetésének részesévé teszi (vö. Jn 20,21). A Szentlélek az, aki megtanítja a tanítványokat mindenre, és emlékezteti őket mindarra, amit Krisztus mondott (vö. Jn 14,26), mert az Ő dolga mint az igazság Lelkéé (vö. Jn 15,26), hogy bevezesse a tanítványokat a teljes igazságba (vö. Jn 16,13). Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében a Lélek Pünkösd napján leszáll a Máriával együtt imádkozó apostolokra (vö. 2,1-4), és lelkesíti őket a küldetésre, hogy minden népnek hirdessék az evangéliumot. Éppen ezért maga Krisztus a Szentlélek tevékenységének erejében marad jelenlévő és tevékeny Egyházában az élő központból, az Eucharisztiából kiindulva.

A Szentlélek és az eucharisztikus ünneplés

Ezen a horizonton értjük meg a Szentlélek döntő szerepét az eucharisztikus ünneplésben, s különösen az átlényegüléssel kapcsolatban. Ennek tudata az egyházatyáknál nagyon jól bizonyítható. Jeruzsálemi Szent Cirill katekéziseiben mondja, hogy „segítségül hívjuk az irgalmas Istent, hogy küldje el Szentlelkét az előttünk lévő fölajánlott adományokra, hogy Ő változtassa át a kenyeret Krisztus testévé és a bort Krisztus vérévé. Amit a Szentlélek megérint, megszenteltetik és teljesen átlényegül.” Aranyszájú Szent János is kiemeli, hogy a pap segítségül hívja a Szentlelket, amikor bemutatja az áldozatot:a szolga mint Illés – mondja ő – hívja a Szentlelket, hogy „amikor a kegyelem leszáll az áldozatra, általa mindenki lelke lángra lobbanjon”.Ezért nagyon fontos a hívők lelki élete számára, hogy tudatosabbá váljék bennük az átváltoztatás gazdagsága: Krisztusnak az utolsó vacsorán kimondott szavaival együtt ugyanis az anaforában az epiklézis is benne van, a kérés az Atyához, hogy küldje el a Szentlélek ajándékát, hogy a kenyér és a bor Jézus Krisztus testévé és vérévé váljon, s hogy „az egész közösség egyre inkább Krisztus testévé legyen”.A Szentlélek, akit a miséző az oltárra helyezett kenyér és bor ajándékára lehív, ugyanaz, mint aki a hívőket „egy testté” egyesíti, és az Atya előtt kedves lelki áldozattá teszi őket.

Forrás: Sacramentum Caritatis, XVI. Benedek pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz és papokhoz, a szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz, és a világi krisztushívőkhöz - AZ EUCHARISZTIÁRÓL, AZ EGYHÁZ ÉLETÉNEK ÉS KÜLDETÉSÉNEK FORRÁSÁRÓL ÉS CSÚCSPONTJÁRÓL