Isten meggyógyította, hogy általa másokat is gyógyítson

Beszélgetés Ligy Payyappilly nővérrel

Pósaházán a római katolikus idősek otthonát a Szent József Kongregáció nővérei vezetik. Vezetőjük az indiai Ligy Payyappilly nővér, aki a rendbéli szolgálata mellett a gyógyító imádság szolgálatát is végzi. Hétköznap több tucat betegséggel, bajokkal, problémákkal megterhelt ember megy hozzá, hogy közvetítse imáin, kézrátételén keresztül Isten gyógyító erejét. Az alábbi interjúban őt kérdeztük szolgálatáról, életéről.

– Indiában, Kerala államban születtem, – kezdi a beszélgetést Ligy nővér – kilencen vagyunk testvérek, 6 fiútestvérem és 2 leánytestvérem van. Szerzetesi hivatásom kialakulására nagy hatással volt nővérem, aki szintén szerzetes. 23 éve vagyok a rendben. 2000-ben érkeztem Ukrajnába, kijevi rendházunkba, elöljáróim kérésére. Sokkolóan hatott rám az emberek vallástalansága, a templomok üressége, a sok szenvedélybeteg és istentelen ember. Reménykedtem, hogy mielőbb visszatérhetek hazámba. Nem éreztem jól magam Kijevben. Fél év után erős hát- és fejfájás jelentkezett nálam. A kivizsgálás során gennyes daganatot találtak a gerincemnél, ami csonttuberkulózis miatt alakult ki. Az orvosok azt mondták, néhány hetem van még hátra. Az elöljáróm megkérdezte, hogy mi az utolsó kívánságom. Én azt feleltem: „Nem akarom, hogy Ukrajnában temessenek el. Kész vagyok arra, hogy Franciaországba, a rendünk központjába, vagy Indiába utazhassak, hogy ott tölthessem utolsó napjaimat.” Ő azt mondta, menjek haza a családomhoz. Indiában is alátámasztották az orvosok, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, és hozzátették: ha az Istenem, akiben hiszek, akarja, hogy éljek, akkor élni fogok.

– Sejtem, hogy mi történt ezek után…

– Volt egy élményem, amikor vagy álmomban, vagy látomásban Istennel beszélgettem. Ő azt mondta: „Azt akartam, hogy Ukrajnában szolgálj nekem, te pedig nem akartad. Tudom, hogy elítéled az ottani embereket, mert bűnösen élnek. De senki nem ítélkezhet más ember fölött. Nem akartad őket szolgálni, ezért hazahoztalak.” Isten senkire sem kényszeríti rá az akaratát. Én akkor azt kértem Istentől, hogy gyógyítson meg halálos betegségemből, és én visszatérek Ukrajnába, s Őt fogom szolgálni. Ezek után lassan, de folyamatosan elkezdett javulni az állapotom. Még néhány hónapig nagy fájdalmaim voltak, amitől nem sokat tudtam aludni, ezért imádkoztam. Egy nap alatt 45-50 rózsafüzért is elimádkoztam, hiszen volt időm rá. Egy év után már lábra tudtam állni, és teljesen felépültem. Mivel fizikai munkát nemigen végezhettem, s rendtársaim is kímélni akartak még, egész nap a kápolnában imádkoztam az Oltáriszentség előtt. Volt, hogy naponta 8-10 órát is ott töltöttem. Újabb egy év elteltével az elöljáróm megkérdezte, vissza akarok-e térni Ukrajnába. Nagyon féltem az ottani szolgálattól, de igent mondtam.

– És mikor, hogyan kapta Istentől a gyógyítás adományát?

– Ez még Indiában történt, amikor hat hónapig az ukrán vízumomra vártam. Egy idős férfi jött el rendházunk kápolnájába, és arra kért, hogy imádkozzak érte, hogy mielőbb meghalhasson, mivel nincs már ereje szenvedni a betegsége miatt. Én akkor megkérdeztem tőle: „De hát miért ne azért imádkozzunk, hogy Isten meggyógyítsa Önt?” Ő csodálkozva mondta: „Nem tudom, erre még nem is gondoltam, hiszen idős vagyok már” Kezemet fejére helyezve így imádkoztam fölötte: „Istenem, Te fiatal korom ellenére betegséget küldtél nekem, majd csodás módon meggyógyítottál. Hiszem, hogy terved van velem. Ha azt akarod, hogy Ukrajnában szolgáljalak Téged, adj jelet. Gyógyítsd meg ezt az embert.” Ez egy pénteki napon történt. Két nap múlva a vasárnapi szentmise után ez az idős ember odajött hozzám és azt mondta: „Isten engem teljesen meggyógyított az Ön imái által. Köszönöm!”

– Hogyan folytatódott a szolgálata Ukrajnában?

– Megkérdeztem az elöljárómtól, szolgálhatnék-e egy másik ukrajnai városban, mert úgy érzem, nem Kijevben kell lennem. Azt mondta, keressek egy helyet. Két püspöknek írtam érdeklődő levelet – Leon Dubravskij püspöknek és Majnek Antal püspöknek –, hogy szükség lenne-e náluk a Szent József Kongregáció nővéreinek szolgálatára.

– Miért csak nekik?

– Mert egy egyházi statisztika szerint e két egyházmegye területén (munkácsi és kamenec-podilsk-i egyházmegye – szerk. megj.) él a legtöbb katolikus hívő az összlakossághoz képest, és én olyan helyre akartam menni, ahol sok a katolikus. Imáimban azt mondtam Istennek, hogy amelyik püspök előbb válaszol levelünkre, oda megyünk. Antal püspök küldött elsőként választ, hogy a munkácsi egyházmegyében szüksége lenne a szolgálatunkra. Így ide jöttem, először csak egyedül. Egy ideig a szinyáki plébánián laktam, majd ideköltöztem Pósaházára, amikor megalakult az öregek otthona, és akkor rendtársaim is érkeztek ide.

– Hogyan indult itt Kárpátalján a gyógyító imaszolgálata?

– Beszélgetések során mondták el az emberek, hogy ilyen vagy olyan betegségük, problémájuk van. Én megkérdeztem, hogy imádkozhatok-e fölöttük a gyógyulásukért. Ezek az emberek többnyire meggyógyultak, vagy legalábbis enyhült a betegségük. Jelenleg naponta legkevesebb ötven ember látogat el hozzánk és kéri a gyógyító imádságomat. De van, amikor 150-200 ember fölött is imádkozom egy nap alatt.

– Ez az imádkozás mennyire fárasztó, kimerítő lelkileg?

– Lelkileg egyáltalán nem kimerítő, hiszen én csak közvetítem Isten gyógyító kegyelmét. Ima alatt egyik kezem mindig az Oltáriszentségnél van, a másikat pedig a betegre helyezem. Mivel állva imádkozom, ezért esetleg fizikai fáradtságot érzek a több órás állás miatt.
Sokan jönnek ide úgy, hogy nem hisznek az imában, Isten erejében. Van, aki Istenben sem hisz, egyszerűen csak egy gyógymódnak tekinti ezt, és szeretne egy próbát tenni. De amikor egy-egy betegtől megkérdezem rögtön találkozásunk elején, hogy fáj-e még a háta vagy a keze, akkor felkapják a fejüket: „Honnan tud ezekről a fájdalmaimról?”

– Mindenki meggyógyul, aki Önhöz jön?

– Nem, nem mindenki. Amikor imádkozom, soha nem a gyógyulást kérem Istentől, hanem azt, hogy bocsássa meg az illető bűneit és áldja meg. Isten egyedül dönti el, hogy a gyógyulás az ember üdvösségét szolgálja-e vagy sem. Van, amikor ima közben látom, hogy az illető meg fog halni egy hónap múlva vagy három napon belül. Ekkor mindig az adott ember üdvösségéért imádkozom.

– Mi az, amit tanácsolni, üzenni szeretne az olvasóinknak?

– Isten legyen mindig az első helyen az életükben. Az imádság nagyon fontos. Mindenkinek időt kell találnia az életében a napi imádságra. A családban nagyon fontos a közös imádság. Gyakran mondom családos embereknek, hogy bár a gyermekeik néha sírva vagy kedvetlenül mennek az óvodába, iskolába vagy az orvoshoz, mégis elviszik őket, mert tudják, hogy ez a javukra válik. Így kell ennek lennie az imádsággal is. Már a kisgyerekeket hozzá kell szoktatni. Az én szüleim minden reggel öt órakor ébredtek, és minket is akkor ébresztettek. Addig senki nem mehetett el otthonról, amíg nem végeztük el a közös imát. Édesanyám addig nem adott vacsorát a családban senkinek, amíg nem mondtuk el közösen az esti imádságot. Ez nagyon erős alapot adott az életemnek. Lehet, hogy gyermekkoromban nehezemre esett ez a közös imádság, de most már látom, milyen hatalmas kincset adtak nekem ezzel a szüleim.

Bunda Szabolcs

Forrás Új Hajtás

A Lélek, aki a szenvedést üdvöthozó szeretetté alakítja

A Lelket, aki Isten mélységeit vizsgálja, Jézus az utolsó vacsora termében elhangzott beszédében Közbenjárónak (Paraklétosz) nevezte. Mert kezdettől fogva arra hivatott, hogy „győzze meg a világot a bűnről.” (görögül: parakalein, „segítségül hívni”, „maga mellé hívni”) Végérvényes felhívást kapott Krisztus keresztje által. „A bűnről meggyőzni” annyit jelent, mint megmutatni, mi benne a gonosz, azaz feltárni a „gonoszság misztériumát”. Nem lehet a bűn gonoszságát egész fájdalmas valóságában feltárni „Isten mélységeinek vizsgálata” nélkül. Kezdet óta megnyilvánult a világban a bűn sötét misztériuma, amely az emberi szabadságnak a Teremtőhöz való viszonyából adódik. S úgy jelenik meg, mint a teremtett ember tudatos szembefordulása Isten akaratával: Isten üdvözítő akaratával; sőt, úgy jelenik meg, mint az igazságnak ellentmondó, mint a „már elítélt” hazugság követője, azé a hazugságé, amely a teremtő és üdvözítő isteni szeretetet állandóan vádolja és kárhoztatja. Az ember követte a „hazugság atyját”, és az élet Atyja, valamint az igazság Lelke ellen fordult.

„Meggyőzni a bűnről” azt is jelenti: feltárni a szenvedést. Feltárni azt a felfoghatatlan és kimondhatatlan fájdalmat, melyet a Szentírás a maga antropomorf szemléletével a bűn miatt „Isten mélységeiben”, sőt bizonyos mértékben a felfoghatatlan Szentháromság szívében vél látni. Az Egyház a kinyilatkoztatás alapján hiszi és vallja, hogy a bűn Isten megbántása. Mi felel meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek kifürkészhetetlen bensejében ennek a „megbántásnak”, a Lélek eme visszautasításának, aki maga a szeretet és ajándék? Istennek mint az abszolút legtökéletesebb létezőnek a fogalma teljesen kizár Istenből minden fájdalmat, amely akár hiányból, akár sebesülésből származna; de az atyai szeretet „Isten mélységeiben” az ember bűnére oly erősen reagált, hogy a Szentírás a maga nyelvén ezt mondja: „...megbántam, hogy teremtettem őket”. „Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön... megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön... és mondotta... megbántam, hogy teremtettem őket.”  De sokkal többször szól nekünk a Szentírás egy olyan Atyáról, aki részvéttel van az ember iránt; szinte osztozik fájdalmában. Végül ez a felfoghatatlan és kimondhatatlan atyai fájdalom eredményezte a megváltó szeretet csodálatos rendjét Jézus Krisztusban, hogy az Isten irántunk való végtelen irgalmának titka révén az ember történetében a szeretet erősebbnek bizonyuljon a bűnnél. Hogy erősebbnek bizonyuljon „az ajándék”!

A Szentlélek az, aki Jézus szavai szerint „meggyőz a bűnről”, az Atya és a Fiú Szeretete, és mint ilyen a Szentháromság ajándéka, egyben örök forrása minden teremtménynek szánt isteni adománynak. Őbenne ismerjük meg azt a személyes és transzcendens módon tevékeny irgalmasságot, melyet az egyházatyák és a teológusok hagyománya az Ó- és Újszövetség alapján magának Istennek tulajdonít. Az emberben az irgalmasság a felebarát nyomorúságán érzett fájdalomban és részvétben nyilvánul meg. Istenben pedig a szeretet-Lélek az ember bűne fölötti fájdalmat és részvétet új, üdvözítő szeretet-adománnyá formálja. Az Atyával és a Fiúval egységben Őbelőle árad az üdvözítő terv, mely az emberi történelmet a megváltás ajándékával halmozza el. Ha a szeretet visszautasítása miatt a bűn amely valamilyen módon minden teremtményre ránehezedik az embernek fájdalmat okoz, a Szentlélek belép az emberi és kozmikus fájdalomba szeretetének azzal az új ajándékával, amely meg fogja váltani a világot. Jézusban, a Megváltóban, emberi természetében igazolást nyer Isten „fájdalma”, amikor szájából visszhangzik az örök szeretet isteni irgalma: „Misereor –  „szánom őket”. Így tehát a Szentlélektől ered, hogy „bűnről való meggyőzés” „a mulandóságnak alávetett” teremtmény –  különösen az emberi lelkiismeret mélye –  előtt kibontja, hogyan győzi le Isten Bárányának áldozata a bűnt, aki haláláig engedelmes szolgának bizonyult, és ezzel az ember engedetlenségét jóvátéve megváltotta a világot. Az igazság Lelke, a Vigasztaló ezen az úton „győz meg a bűnről”.

Jézus áldozatának értékét a Zsidó levél szerzője igen jelentős szavakkal fogalmazza meg. Emlékeztet az Ószövetség áldozatára: „...a bakok és bikák vérére... mely külsőleg tisztává tesz”, azután hozzáfűzi: „...mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk?”Bár más lehetséges magyarázatokat is ismerünk, annak tudatában, hogy a Szentlélek jelen van Jézus egész életében, e szöveg alapján arra kapunk indítást, hogy meglássuk ennek a Léleknek a jelenlétét a megtestesült Ige áldozatában is.

Először vegyük szemügyre a szöveg kezdő szavait, melyek erről az áldozatról szólnak, majd külön „a lelkiismeret megtisztítását”, melyet eredményez. Ez valóban áldozat, melyet „az örök Lélek” ajánl fel, aki abból „nyer” erőt, hogy üdvösségesen „meggyőzzön a bűnről”. Ez ugyanaz a Lélek, akit Jézus Krisztus –  az utolsó vacsora termében tett ígérete szerint –  feltámadása napján, amikor megmutatta nekik sebeit, elhozott az apostoloknak, és akit „a bűnök megbocsátására” nekik adományozott: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.”

Tudjuk, hogy –  miként Simon Péter Kornéliusz házában hirdette –  „Isten felkente a názáreti Jézust Szentlélekkel és erővel”; János evangéliumából megismertük elmenetelének húsvéti misztériumát. A Zsidó levél szavai most megvilágítják, hogyan „adta magát Krisztus Istennek szeplőtelen áldozatul”, és hogyan tette ezt az „örök Lélek által”. A Szentlélek jelen van az Emberfia áldozatában, és ugyanúgy közreműködik, mint fogantatásakor, amikor a világba lépett, rejtett életében és nyilvános működésében. A Zsidó levél szerint Jézus a Getszemáni kerten és a Golgota hegyén át „elmenő” Jézus emberi természetében teljesen megnyílt a Vigasztaló Lélek tevékenysége előtt, aki a szenvedést üdvözítő örök szeretetté emelte. Ezért a „hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy Ő volt a Fiú, az engedelmességet szenvedésben tanulta meg.” A levél így mutatja be, hogy az emberiség, mint Ádám utóda hogyan lett alávetve a bűnnek, Jézus Krisztusban hogyan lett tökéletesen alávetve Istennek és hogyan kapcsolódott egységbe azzal az Istennel, aki teljes irgalommal fordult az emberhez. Így az ember új létet kapott, amely Krisztus szenvedése és keresztje által visszatért ahhoz a szeretethez, melyet Ádám bűnével elárult. Újra megtalálta önmagát az eredeti kegyelem-ajándék isteni forrásánál: a Léleknél, aki „Isten mélységeit vizsgálja” és aki maga a Szeretet és az Ajándék.

Isten Fia, Krisztus Jézus mint ember szenvedésének forró imájában átadta magát a Szentléleknek, aki emberségét teljesen áthatotta, hogy tegye halálát tökéletes áldozattá, a szeretet áldozatává a keresztfán. Teljesen önkéntesen tette ezt a felajánlást. Mint egyetlen főpap „önmagát adta tiszta áldozatul Istennek”. Emberi természete szerint méltó volt ilyen áldozattá válni, mert egyedül ő volt makulátlan. De „az örök Lélek által” adta magát: ez azt jelenti, hogy a Szentlélek az Emberfiának ebben a tökéletes önátadásában együttműködött vele, hogy a szenvedést megváltó szeretetté változtathassa.

Az Ószövetségben gyakran olvashatjuk, hogy az „égből jött tűz” emésztette meg az emberek felajánlott áldozatát. Hasonlattal élve, a Szentlelket nevezhetjük „égből jövő tűznek,” ki a kereszt misztériumának mélyén működik. Az Atyától jőve a Fiú áldozatát az Atyának nyújtja, és magába a szentháromságos közösségbe foglalja. Ha a bűn szülte a fájdalmat, akkor az Isten fájdalma a megfeszített Krisztusban a Szentlélek által most megkapta teljes emberi kifejezését. Itt állunk a szeretet csodálatos és egyedülálló misztériuma előtt: Krisztusban szenved az Isten, akit az általa teremtett ember elutasított: „Nem hittek bennem!”; de ugyanakkor éppen ebből a fájdalomból –  és közvetve éppen abból a bűnből, hogy „nem hittek” –  nyert új mértéket a Szentlélek ajándéka, mely az ember és a világ számára készült kezdettől fogva. A kereszt misztériumának mélyén a szeretet munkálkodik, amely az embert megújítja, hogy részese lehessen annak az életnek, amely Istenben van.

A Szentlélek, mint szeretet és ajándék, valamiképpen leszáll annak az áldozatnak a mélyébe, melyet a keresztfán mutattak be. Ha újból elővesszük a szentírási hagyományt, elmondhatjuk: az emészti a szeretet tüzével ezt az áldozatot, aki a Fiút az Atyával összekapcsolja a Szentháromság egységébe, és mert a keresztáldozat cselekménye Krisztus sajátja, ebben az áldozatban „megkapja” a Szentlelket. De úgy kapja meg, hogy később ő maga –  és egyedül ő maga az Atyával –  az apostoloknak, az Egyháznak és az emberi nemnek „adni” tudja. Ő egyedül „küldi” a Lelket az Atyától. Ő egyedül jelent meg az utolsó vacsora termében egybegyűlt apostoloknak, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer”, amint Keresztelő János előre hirdette: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni”. Jézus ezekkel a szavakkal, amelyeket az apostolokhoz intézett, kinyilatkoztatta a Szentlelket, aki azonnal jelenlévővé lett, mint szeretet, aki a húsvéti misztérium mélyén fejti ki hatását, mint a kereszt üdvözítő erejének forrása, mint az új és örök élet ajándéka.

Ezt a Szentlélekre vonatkozó igazságot fejezi ki naponta a Római Liturgia, amikor a szentáldozás előtt a pap ezeket a jelentős szavakat mondja: „Uram Jézus Krisztus, élő Isten Fia, te az Atya akaratából a Szentlélek közreműködésével halálod által életre keltetted a világot”. És a harmadik kánonban a pap ugyanarra az üdvrendre hivatkozva kéri Istentől: „Ő tegyen minket előtted örök áldozattá.”

Forrás:DOMINUM ET VIVIFICANTEM - II. János Pál pápa enciklikája a Szentlélekről az Egyház és a világ életében, 1986. május 18. 

Új élet Krisztusban - Fülöp - kurzus Kolozsváron

Karizmatikus Személyi Plébániát alapított Erdő Péter bíboros

Idézet az érseki körlevélből: "Megismerve az igényeket és lehetőségeket – valamint az 515. k. 2.§-a szerint meghallgatva a Papi Szenátus véleményét – az Esztergom-Bu­dapesti Főegyházmegyében lakó karizmatikus lelkiségű hívek lelkipásztori gondozására, 2016. január 1-jével megalapítottam a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébániát.

Templomának – a plébánia területi jellegét megtartva – a Budapest-Angyalföldi Szent Mihály Plébániatemplomot (1131 Budapest, Babér u. 17/c) jelölöm ki. A személyi plébánia első plébánosává – egyéb beosztásait érintetle­nül hagyva – Főtisztelendő Mohos Gábor urat nevezem ki.

A plébánia illetékessége nem kizárólagos, hanem párhuzamos a területi plébániákéval. Így az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye terü­letén lakó karizmatikus lelkiségű hívők szabad választásuk szerint kérhetik a szentségek és szentelmények kiszolgáltatását, és a lelkipászto­ri ellátást akár a területi, akár a személyi plé­bánia keretében.

Egyelőre a személyi plébánia külön anya­könyvezést további intézkedésig nem folytat, hanem a Babér utcai területi plébánia végzi az anyakönyvi bejegyzéseket.

Kívánom, hogy az új plébánia legyen mind­annyiunk segítségére, hogy felfedezhessük Krisztus különböző tagjainak értékét az egy test közösségében. (Vö.: Róm 12, 4-8)"

Forrás: Szeretet földje

Közbenjáró imaest Kecelen

Isten fegyverzete és a Szentlélek karizmatikus ajándékai

Pál apostolnak bőséges tapasztalata volt arról, mit jelent Isten ügyében küzdeni és fáradozni. Nem voltak illúziói sem önmagáról, sem általában a test gyengeségeiről. Amikor a korintusi híveket a Krisztusért való küzdelemre buzdította, ezt írta:

 „Igaz ugyan, hogy testben élünk, de harcunkat nem a test szerint vívjuk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak. Így megcáfoljuk az ellenérveket és mindazt, ami Isten megismerése elé akadályként tornyosul, minden értelmet hatalmunkba ejtünk, s Krisztus iránt hódolatra kényszerítünk.” (2Kor 10, 3-5)

A harci fegyverzetet pedig a korabeli római katona felszerelés példáján így magyarázza: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.

Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent le-győzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.

Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát.” (Ef 6, 11-15)

Szükséges, hogy imádságban végigelmélkedjük, mit is jelent ez a fegyverzet, hogy így azt magunkra öltve azt soha ne tudjon az ellenség meglepni, hanem mindig készen álljunk a küzdelemre és a győzelemre.

A Szentlélek karizmatikus ajándékai

Amikor az Ószövetségben vagy az Újszövetségben arról olvasunk, hogy valakire leszállt az Úr Lelke, a Szentlélek, akkor ott mindig jelek és csodák történtek. Pünkösd után pedig a Szentlélek leszállt a hívők egész közösségére és a karizmatikus ajándékok nagy bősége mutatkozott meg az Egyházban. Pál apostol ezért szükségesnek ítélte, hogy külön is tanítson ezekről, mert „nem akarom, testvérek, hogy a lelki adományokat illetően tudatlanok maradjatok.” (1Kor 12, 1)

Levelében részletezi a különféle karizmákat, adományokat és ajándékokat – erős hit, prófétálás, gyógyító és szabadító erő, ismeret, nyelvek nemei és megértésük, stb. - de többször is nyomatékosítja: „a Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon (szolgáljon) vele.” (1Kor 12, 7) (Mi nem kivilágított karácsonyfák akarunk lenni, akik messziről szépek, de közelről szúrnak! Nem tetszelegni akarunk a karizmatikus ajándékokkal, hanem szolgálni Isten dicsőségére és az emberek javára!)

Milyen csodálatos dolog ilyen módon megtapasztalni Isten jelenlétét és munkáját közöttünk! Hallani a testvérek szájából az Istentől jövő igaz kijelentéseket és próféciákat, látni a gyógyulásokat és szabadulásokat, megtapasztalni életek helyreállítódását – igen, kérnünk és könyörögnünk kell azért, hogy a Szentlélek karizmái nagy bőséggel áradjanak ki Egyházunkra és közösségeinkre, hogy a szolgálatok által minél többen megtapasztalhassák Isten csodálatos szeretetét közöttünk!

Drága Istenünk! Kérünk, cselekedj közöttünk és általunk a karizmák és kegyelmi ajándékok által! Ámen.

Sípos (S) Gyula

Forrás: Szeretet földje

Dávid győzelme kurzus Erdélyben

Ifjúsági imaest a Városmajorban az Emmánuel Közösséggel

Gyere és találkozz egészen személyesen az irgalmas Istennel!

Időpont: február 23. kedd 19 óra

Helyszín: városmajori kistemplom, XII. kerület Csaba u. (Széll Kálmán térnél)

Előadó: Dr. Fábry Kornél atya

Tűz és fény imaest

Evangelizáció és ítélkezés

Miért mondta Jézus a tanítványainak, hogy ne ítélkezzenek?

„Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztal-ni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Luk-ács 6,37) Vajon a mindennapi életben is alkalmazhatók ezek a mondatok? Nemde szükséges az ítélkezés, ha nem akarunk tétlenek maradni a problémákkal szemben? De mégis, Jézus e felhívása mélyen bevéste magát a szívek-be. Jakab és Pál apostol, akik egyébként nagyon különbözőek, majdnem ugyanazokkal a kifejezésekkel visszhangozzák Jézus mondatait. Jakab ezt írja: „Te pedig ki vagy, hogy felebarátodat megítéled?” (Jakab levele 4,12) És Pál: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” (Rómaiaknak írt levél 14,4)

Sem Jézus, sem az apostolok nem akarták eltörölni a bíróságokat. Felhívásuk a mindennapi életre vonatkozik. Ha Krisztus tanítványai a szeretetet választják, akkor is követnek el súlyosabb vagy kevésbé súlyos következményekkel járó bűnöket. Az ítélkezés spontán reakció azzal kapcsolatban, aki – hanyagságból, gyengeségből vagy feledékenységből – hibákat vagy balsikereket okoz. Persze kiváló indokaink vannak felebarátunk megítélésére: az ő javát akarjuk, hogy okuljon és fejlődjön...

Jézus ismerte az emberi szívet, s így nem tévesztették meg a rejtett szándékok. Azt mondja: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lukács 6,41) Mások hibáit felhasználva megnyugodhatok saját tulajdonságaim miatt. Az okok, amiért megítélhetem felebarátom, hízelegnek önérzetemnek (lásd Lukács 18,9-14). De nem azért lesem-e felebarátom legkisebb vétkét is, hogy így mentesítsem magam saját hibáimmal való szembenézéstől? A benne talált sok ezer hiba nemde azt bizonyítja, hogy jobb vagyok nála? Ítéletem szigorúsága talán csak elrejti saját bizonytalanságom és félelmem a megítéltetéstől.

Jézus kétszer beszélt a „rossz” szemről (Máté 6,23 és 20,15). Így nevezi a féltékenységtől megzavart látást. A rossz szem egyszerre csodálja, irigyli és megítéli a felebarátot. Ha csodálom felebarátomat jó tulajdonságai miatt, de ugyanakkor féltékeny is vagyok rá, a szemem rossz lesz. Már nem olyannak látom a valóságot, amilyen, és még az is megtörténhet, hogy a másikat egy képzeletbeli rossz miatt ítélem el, amit sosem követett el.
Az uralkodási vágy is ítéletre késztethet. Ezért írja Pál a már idézett részben, hogy: „ Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” Aki felebarátját ítéli meg, úrnak kiáltja ki önmagát, és végülis Isten helyét bitorolja. Pedig arra vagyunk hivatottak, hogy „alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Filippieknek írt levél 2,3). Nem arról van szó, hogy rossz hírbe keverjük magunkat, ha-nem mások szolgálatára kell állnunk, ahelyett, hogy meg-ítélnénk őket.
Az ítélkezésről való lemondás közömbösséghez és passzivitáshoz vezet?

Ugyanabban a mondatban Pál apostol az ‘ítélkezni’ kifejezést két különböző értelemben használja: „Ezért ne ítéljük el többé egymást, hanem inkább arra határozzátok el magatokat, hogy ne okozzatok a testvérnek megütközést vagy megbotránkozást!” (Rómaiaknak írt levél 14,13) Az egymás megítélésének elhagyása nem passzivitáshoz vezet, hanem feltétele a továbblépésnek és helyes viselkedésnek.

Jézus nem arra hív, hogy csukjuk be a szemünket és hagyjuk a dolgokat elmenni magunk mellett. Mert miután arra int, hogy ne ítéljünk, így folytatja: „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lukács 6,39) Jézust azt szeretné, hogy a vakokat segítsék abban, hogy rátaláljanak az útra. De a rossz vezetőket visszautasítja. A szövegösszefüggés alapján e kissé nevetséges vezetők éppen azok, akik ítélkeznek és elítélnek. Az ítélkezésről való lemondás nélkül nem lehet tisztán látni, és másokat a jó útra vezetni.

Íme, vegyünk egy példát a két, VI. századi gázai szerzetes, Barsanuphe és János levelezéséből. Miután János felelősségre vont egy testvért hanyagsága okán, most attól szenved, hogy szomorúnak látja. Még bántja a dolog, amikor úgy érzi, most őt ítélik meg a testvérek. Hogy békét találjon, elhatározza, hogy többet nem szól senkinek, és csak azzal foglalkozik, amiért egyedül ő a felelős. De Barsanuphe megérteti vele, hogy Krisztus békéje nem a visszavonulásban van. Sokadszorra, Pál apostol szavait idézi: „Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (Timóteusnak írt második levél 4,2)

A mások békén hagyása elítélésük egy kifinomult formája is lehet. Ha a többieket méltatlannak tartom figyelmemre és erőfeszítésemre, az nemde annak jele, hogy csak magammal akarok foglalkozni? Gázai János elhatározza, hogy nem ítéli el testvéreit, de Barsanuphe megérti, hogy a szívében továbbra is el-ítéli őket. Ezt írja neki: „Ne ítélkezz és ne ítélj el senkit, de figyelmeztesd őket, mint igaz testvéreidet.” (21. levél) Épp az ítélkezésről lemondva válik képessé János, hogy igazán törődjön másokkal.

„Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr” (Korintusiaknak írt első levél 4,5): Pál a legnagyobb visszafogottságot ajánlja az ítélkezésben. Ugyanakkor kitartóan kéri, hogy foglalkozzunk másokkal: „...feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok a gyengéket, legyetek türelmesek mindenki iránt!” (Tesszalonikieknek írt első levél 5,14) Tapasztalatból tudta, hogy mi az ára az elítélés nélküli intésnek: „...három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.” (Apostolok cselekedetei 20,31) Csak a könyörületes szeretet képes ilyen szolgálatra.

Forrás: Taizéi Közösség