Negyven éves az Emmánuel
Az Emmánuel (velünk az Isten) Közösség a Katolikus Egyház úgynevezett karizmatikus megújulásának egyik sikertörténete. A ma már kiterjedt szervezeti felépítéssel rendelkező karizmatikus közösség életének kezdetei a hetvenes évek Franciaországába nyúlnak vissza. Jelenleg kilencezer elkötelezett tagot számlál szerte a világon, közöttük 220 pap, 115 papnövendék, 195 cölibátusban élő testvér és nővér jelzi e vallási életforma erejét.
Még csak induló közösség volt az Emmánuel Magyarországon, amikor „belecsöppentem”. Igen, ilyenre vágyom! – ez volt az első gondolatom. Évekkel korábban már találkoztam a karizmatikus megújulással, azzal a lelkiségi mozgalommal, amelynek tagjai felismerték, hogy Isten Lelke ma is hasonlóképpen működik, mint az egyház kezdetekor, kétezer évvel ezelőtt. A karizmatikus mozgalmakhoz tartozó hívő emberek átható tapasztalata, hogy a Szentlélek személyes életünket ma is átjárhatja, ha engedjük neki, és rábízzuk magunkat.
Négy évtizede...
Franciaországban Pierre Goursat esztéta, filmkritikus, amikor már csaknem 60 éves volt, egy kanadai pap révén találkozott a karizmatikus megújulással. Ezzel egy időben egy fiatal orvostanhallgató, Martine Laffitte, aki „imaiskolát” vezetett Párizsban, egy lelkigyakorlatos hétvégén erőteljesen megtapasztalta „a Szentlélek kiáradását” (Apostolok Cselekedetei 1,5; 11,16). Amikor ez a két ember 1972-ben találkozott, örömmel osztották meg egymással az imádságból származó élményeiket. Mindketten ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy naponta összejöjjenek, imádkozzanak és dicsérjék Istent. Rövidesen sokan csatlakoztak hozzájuk, ezért sokkal nagyobb helyet kellett keresniük az összejöveteleik számára, sőt több csoportot kellett alakítaniuk. Így jött létre az Emmánuel Közösség, amelynek az elmúlt 40 év alatt mind az öt kontinensen és Európa minden országában alakultak csoportjai. Ma a világ 57 országában mintegy kilencezer tagot számlál. Lelki központja a közép-franciaországi Paray-le- Monial, Alacoque Szent Margit városa, a Jézus Szíve tisztelet központja, ahol évről évre sok embert vonzó, nemzetközi lelkigyakorlatokat tartanak. „ Az Emmánuel Közösség tagjai nem élnek monasztikus életet, tehát nem vonulnak el a mozgalmas élettől, hanem mindenki igyekszik helytállni saját környezetében, a munkahelyén, a családjában.
Két évtizede...
Budapesten a nyolcvanas években kis imacsoport működött egy lakótelepi ház negyedik emeletén. Ennek vezetői, Marik József és Erzsébet találkozott Hervé-Marie Cattával, Martine Laffitte-nak, az egykori orvostanhallgatónak a férjével, aki mesélt nekik az Emmánuel Közösségről, és el is hívta őket Franciaországba. Ekkor fogalmazódott meg bennük a felismerés: mindig is erre vágytak! Másokkal, keresztény testvérekkel közösen áldani Istent, dicsőíteni őt a mennyeiekkel együtt, és hirdetni az Örömhírt, ami egész életüket átjárja!
Minden megváltozik
A Szentírás szerint testünk a Lélek temploma. Csak kérni kell a Szentlelket, és Ő „kiárad” ránk. A hittanórás tananyag, ahogy a Katekizmusban is olvasható, pedig azt mondja, hogy „a keresztények a bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet”. Nos, én ezt a különleges erőt egyáltalán nem éreztem! Próbáltam én „tanú” lenni, de be kell látnom, nem voltam „igazi”. Bár megbérmáltak és rendszeresen „áldoztam is”, a szentségek ereje mintha szunnyadt volna bennem. Amikor azonban egy karizmatikus csoport tagjai imádkoztak értem, egyszer csak minden megváltozott. A legnagyobb élményt ekkor az jelentette, hogy addig soha nem tapasztalt örömmel töltött el mindaz, ami vallási életemben korábban inkább feladatteljesítésnek számított. Gyerekkoromban megtanultam, hogy reggel, este, étkezés előtt és után imát mondjak. Később felhívták a figyelmünket arra, hogy fontos olvasni a Szentírást. Ezt becsületesen végeztem is. Vasárnaponként és a kötelező ünnepeken eljártam misére, a böjtölés szabályait megtartottam. Miután azonban az imában kértem a Szentlelket, hogy járjon át egészen és újítsa meg a szívemet, az életemet, minden megváltozott. A Biblia szavai egyszer csak „megszólaltak”. Isten a Szentírás szavai által mintha személyesen nekem üzenne. És én is megszólíthatom Őt, ahogy az édesapjához fordul a gyermek. Bensőséges kapcsolatban lehetek Vele. Örömmé vált minden pillanat, amit ebben a meghittségben tölthettem el a templom csöndjében, a megállóban a buszra várva, az értekezletek kávészüneteiben vagy az esti „zárás” után. Egyszerűen minden, ami azelőtt belém nevelt vallási szabályokat jelentett, most értelmet nyert, személyessé vált, és olyan örömmel töltött el, ami miatt egyre többre és mélyebbre vágytam az Istennel való kapcsolatomban. Bár senki nem várja el, mégis indíttatást érzek arra, hogy böjtöljek, és azt felajánljam valakiért, akiről tudom, hogy bajban van. Korábban a szenvedésem csak keserűséget okozott. Most örülök, na nem a fájdalomnak, hanem annak, hogy Istenre figyelve másokért ajánlhatom fel.
Küldetésünk van
"Alapkegyelmek"
Az Emmánuel Közösségnek három „alapkegyelme” van. Az első az adoráció. Minél több időt töltök Isten jelenlétében imádságban, annál inkább megélem Isten közelségét. Az így szerzett élményeket, a belőle fakadó örömöt természetesen nem tudom magamban tartani. Úgy érzem, világgá kell kürtölni! Ez a missziós lelkület, avagy az evangelizáció, az Örömhír terjesztése. A közösséggel ezért rendszeresen kimegyünk az utcára, hogy örömünket hírül adjuk azoknak is, akik különben nem jönnének be a templomba, a pap aligha érné el őket. A karácsony előtti időszakban például piacokon szoktunk missziót tartani. Ha pedig engedem, hogy Isten hívása így kiteljesedjen bennem, a Szentlélek annál inkább észrevéteti velem mások fájdalmát és nehézségeit, és ekkor a szükséget szenvedőket már nem kívülállóként szemlélem, hanem átérzem a helyzetüket, és arra vágyom, hogy közösséget vállaljak velük. Ez a kompassió, a megbékélt együtt szenvedés a környezetemmel. Közösségünk tagjai külföldön hajléktalanokkal, AIDS-betegekkel és szenvedélybetegekkel is foglalkoznak. Itthon főként a lelki szükségben lévők felé fordulunk: a reményvesztettek, céltalanok, mellőzöttek felé.
Rendszeresen tartunk imaesteket a budapesti Lehel tér Szent Margit templomában, ahol személyes imát is kérhetnek, akik gyógyulást, vigasztalást keresnek. Gyógyító imaesteket is szervez a közösségünk olyan plébániákon, ahová meghívást kapunk. Egyedülálló szülőknek három hétvégéből álló „AVE” sorozatot hirdetünk meg tavasszal és ősszel. Az összetört életű, elvált, külön élő, házasságot nem kötött édesapák és édesanyák számára nagy élmény, hogy ezeken az alkalmakon megélhetik: nincs végleg elrontott élet, Isten szeretete nagyobb a bűneinknél és hatalmasabb minden fájdalmunknál. Mellettük haladunk a megbocsátás és gyógyulás útján. Házaspároknak is tartunk „AVE” hétvégéket, amelyek során megújulhat, elmélyülhet, örömtelibbé válhat a kapcsolatuk, Isten szeretete átjárhatja az életüket. Az ifjúsági alkalmakon a 16-26 év közöttiek útkeresésében segítenek a közösség fiataljai. A nyári lelkigyakorlatos tábor Kaposvárott minden évben néhány száz résztvevőt vonz, akik így a nyaralást ötvözik a lelki feltöltődéssel.
Jubileum
Az idei esztendő jubileumi év az Emmánuel Közösség életében, hiszen 40 éve jött létre. Az alapítót, Pierre Goursát 20 évvel ezelőtt szólította magához a Teremtő. A Laikusok Pápai Tanácsa 20 éve fogadta el a közösség statútumát. 30 évvel ezelőtt pedig fogadalmat tettek az első (konszekrált) nővérek, hogy életüket teljesen lelki hivatásuknak szenteljék. Ugyanennyi ideje segítik a közösség önkéntesei az elmaradott országokban élőket az Emmánuel által alapított szervezet, a Fidesco által. Most, a jubileumi év elején a pápa fogadta a közösség társalapítóját, Martine Cattát, az alapító, Pierre Goursat boldoggá avatási eljárása pedig hivatalosan is elkezdődött. XVI. Benedek pápa többek között a következő szavakat intézte az Emmánuel Közösség tagjaihoz: „Legyetek a ma emberei között az Evangélium tüzes hirdetői, akik Krisztusban gyökerező életet élnek! Szomjazzatok arra, hogy hirdessétek Isten Igéjét! Korunkban különösen sürgető feladat az igehirdetés a gyakran széttöredezett családokban, a fiatalok között, és az értelmiségiek körében.” A pápa arra is buzdította a közösség tagjait, hogy belülről nyújtsanak segítséget a plébániák apostoli tevékenységének megújulásához, és így támogassák a keresztény közösségek spirituális és missziós küldetését. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a közösség különösen is figyeljen azokra, akik keresik az útjukat vissza az egyházba, valamint azokra, akik eddigi életük során nem részesülhettek alapos hitoktatásban.
Forrás: A Szív folyóirat - 2011
