A megújulás története, tevékenysége.
A Magyar Katolikus Karizmatikus megújulás és közösségei.
Az összefoglaló elérhető itt.
2013. június 12., szerda
2013. június 11., kedd
A Hét Láng Közösség lelkigyakorlata
A Hét Láng Közösség nyílt lelkigyakorlatot
tart
2013. július 17.
szerda délután 4 órától
július 21.
vasárnap délután 2 óráig
a leányfalusi Szent Gellért
Lelkigyakorlatos Házban
Mélységek tánca címmel.
A lelkigyakorlat témája: Isten szépsége
Az előadásokat Kovács Gábor tartja.
Jelentkezés: Görbe Lászlónál a
A lelkigyakorlat témája: Isten szépsége
Az előadásokat Kovács Gábor tartja.
Jelentkezés: Görbe Lászlónál a
gorbestar@gmail.com e-mail címen.
2013. június 8., szombat
Gyógyító-evangelizációs alkalom az Emmánuel Közösséggel
Szeretettel hívnak és
várnak
az Emmánuel Közösség
tagjai
2013. július 13-án
a Lehel téri Szent
Margit templomba
15 órára
gyógyító-evangelizációs
ima alkalmukra.
Meghívott vendég
Varga János SVD atya.
Minden kedves
érdeklődőt szeretettel várnak!
2013. június 7., péntek
2013. június 5., szerda
Szemész és szerzetes
Az önkéntes
magyar szemész szakorvos és szerzetes, Dr. Hardi Richárd Kongóban gyógyítja a
betegeket. Nagyjából nyolc
millióan élnek a megyében, ahol másodmagával látja el a szemész szakorvosi
feladatokat.
Zakar Ádám
riportja (Család-barát extra).
Hardi Richard 1958-ban született Budapesten, hatgyermekes
család negyedik gyermekeként. Mivel édesapja Algériában vállalt munkát, így 15
éves korában szüleivel és három testvérével Algériába utazott. A Constantine
városában eltöltött 5 év mély nyomot hagyott benne. Afrika iránti vonzalma
ekkor alakult ki véglegesen.
Hazatérte után elkezdte tanulmányait az orvosi egyetemen.
Szemészeti szakvizsgájának elvégzése után a Nyolc Boldogság Közösségbe lépett.
Akkor már régóta kerestek a közösség irányítása alatt álló
kabindai kórházba szemészt, így került ki Richárd 1995-ben az akkori Zairébe, a
mai Kongói
Demokratikus Köztársaságba. Itt szembesült az iszonyatos
körülményekkel, a kórház felszereltségének hiányosságaival és az orvoshiánnyal.
Rengeteg csodában és kalandban volt része.
2007. március 18-án volt Richárd testvér örökfogadalma.
Nagy ünnep volt ez a közösség életében, mert kabindai jelenlétüknek 25 éves
évfordulója is volt egyben.
Forrás: Gratuitas
2013. június 4., kedd
Mert áldott a fa, amely igaz célokat szolgál
„Egy másik meg, aki tengeri útra indul és szilaj
hullámokat készül átszelni, fadarabhoz esedezik, amely törékenyebb, mint a
hajó, amely viszi. Mert ezt
keresetvágy eszelte ki, és hozzáértő ember bölcsessége építette, és a te gondviselésed
kormányozza, Atyánk, hisz a tengeren is adtál utat és biztos ösvényt a hullámok
között. Megmutattad ezáltal, hogy
minden helyzetből ki tudsz szabadítani, s így hajóra szállhat az is, akinek (a
hajózásban) nincsen jártassága. Ilyen módon azt akarod, hogy bölcsességed művei ne heverjenek
parlagon. Ezért az emberek parányi fára is rábízzák életüket, és épségben
maradnak, amikor tutajon szelik át a habokat. Így keresett már az ősrégi időben, amikor a gőgös óriások vesztüket
lelték, tutajon menedéket a világ reménysége, és új nemzedék magvát hagyta a
világra, mivel a te kezed kormányozta. 7Mert áldott a fa, amely igaz
célokat szolgál. Az emberi kéz
csinálta bálvány azonban átkozott, meg az is, aki csinálta. Ez azért, mert azt
csinálta, az meg azért, mert mulandó dolog létére istennek nevezték. Mert egyaránt utálatos Isten
előtt az istentelen és istentelen alkotása. És készítőjével együtt a mű is bűnhődik.Ezért ítélet alá esnek a pogányok bálványai is, mert utálat
tárgyává lettek az Isten teremtette világon, botrány forrása az emberek
lelkének és kelepce a balgák lábának.” Bölcs 14, 1-11
Megtérésem rövid története
Az én megtérésem – mint sokunk életében is -
nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy
hosszabb folyamat eredményeként történt. Több ilyen megtérési hullám is volt az
életemben, de a legutóbbi (2008 ősze) volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.
Vallásos családban nőttem fel egy vidéki nagyvárosban, hitüket gyakorló nagymamákkal, akik már kisgyerek-koromban sokat vittek magukkal a templomba, ahol igen szívesen időztem már akkor is; ez is azt mutatja, hogy az Úr már gyermekkoromban is jelen volt az életemben, szerető kegyelme akkor is elkísért.
Azután iskolába kerültem, jöttek a hittanórák, majd az ifjúsági hittanok, ahol sokat tanultam a Mennyei Atyáról, Jézusról és a Szentlélekről. Az Úr egyre többet nyilatkoztatott ki magából nekem is, és nagyon jól éreztem magam az Ő közelében, de sajnos a gondok, problémák, amik jelen voltak családunkban (alkoholista édesapám révén) szétzilálták a jó Istenről alkotott képet bennem – serdülőként nem értettem, miért kell annyit szenvedni, miért engedi meg Isten a rosszat. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nem volt jó példa előttem, a szüleim folyton veszekedtek, a meg nem értés, a szeretetlenség és durvaság sajnos mindennapos jelenség volt, és a közös ima is csak illúzió maradt.
Én közben tini-lány lettem és elkezdtem igen élénken érdeklődni a fiúk iránt. Mivel a fiúk szép lánynak tartottak – mindig akadtak rajongóim – náluk találtam meg azt a vigasztalást, bátorítást, amire akkor úgy gondoltam, szükségem volt. Nagyon jól esett megfürödni nap, mint nap az ő tetszésükben (ez hízelgett hiúságomnak). Ez volt az a terület a tanulás mellett, ahol sikerélményeim voltak, így hát ebbe menekültem.
Közben nagyon sok jó dolog is történt velem: jól tanultam, s a Gondviselésnek hála nemsokára főiskolai bölcsész diplomát szereztem, majd munka mellett elkezdtem egyetemi tanulmányaim is. Közben elmentem egy-egy keresztény ifjúsági táborba, ahol különös módon többször is megérintett az Úr a csendben és a természet szépségén keresztül. Ekkor egy rövid időre megértettem, hogy Ő létünk forrása és Ő a végső cél is, de amikor visszakerültem a világ forgatagába, ismét elragadott a hiúság, a divatos ruhák, az anyagi világ szépségei.
Szerelmi kapcsolataimon is érezni lehetett, hogy nem igazán volt rajtuk Isten áldása: a barátaim nem élték a keresztény értékrendet, és így mindig visszahúztak engem, nem tudtam a lelki életben előrejutni, fejlődni – erre sajnos csak később jöttem rá. Mindig a teremtményeknek akartam megfelelni és nem a Teremtőnek, sajnos nem az Urat tettem az első helyre az életemben. Így lassan kialakultak rendetlen ragaszkodásaim, a kötődések, amelyek persze számtalan lelki sebet ejtettek rajtam, és egy-egy csalódás után úgy éreztem bizony, hogy a világ omlott össze. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a sebek az én bűneim következményei voltak; azt hittem ártatlanul szenvedek. Mivel az Úr zárt ajtókra talált a szívemben, továbbra is vak maradtam. De az egyre szaporodó csalódások arra késztettek, hogy mindinkább csendesedjek el; éreztem a szívem mélyén, csak Isten lehet a megoldás.
Éppen egy ilyen nehéz életszakasz lezárása után Budapesten kezdtem új életet, és itt találkoztam gyerekkori ismerősömmel, Ibolyával, akivel egy városból származunk, és aki éppen 1 hónappal korábban költözött a fővárosba, mint én. A lelki sebek, a közös sors közel hoztak bennünket egymáshoz, többször találkozgattunk, beszélgettünk, és az Úr Ibolyán keresztül ismét megszólított:
„Gyere, mert nálam vigaszra lelsz, és begyógyítom minden sebedet!”
Ibolya mély lelki életet élő lány volt korábban is, és tudtam, hogy ez nem véletlen, hogy mi most éppen találkoztunk. Már nem volt kérdés, hogy ez az Úr kegyelme. Szépen lassan visszataláltam Hozzá, és éreztem, a szeretetkapcsolatom az Úrral egyre mélyül.
Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan is szerethetek valakit, ha alig ismerem?” Tudtam, nemcsak teológiai téren hiányosak az ismereteim, de sokat kell egyedül lennem a csendben, hogy Ő is szólhasson hozzám. Ezt sajnos az utóbbi években csak nagyon ritkán tettem meg. Ekkor kezembe vettem néhány könyvet – többek között Szent Ágoston Vallomásait és Ignacio Larranaga-tól a Názáreti Szegényt – mert kimondhatatlanul vágyódtam az Úr Jézus után. Elismertem Őt személyes Megváltómnak, és tudtam, hogy Ő bűneim ellenére sem taszít el, éppen ellenkezőleg: minél több a bűnöm, annál gyengédebb szeretettel közeledik felém és emel föl engem. Ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg bennem is, mint Ágostonban: „Istenem, Te végtelen Szépség, én mindig kívül kerestelek Téged, és Te belül voltál....itt voltál bennem....”.
Szárnyalni tudtam volna a boldogságtól, ezt a környezetemben sokan észre is vették, látványosan mindig jó kedvem volt, azt mondták, sugárzom!! Nagy lelkesedéssel kezdtem el október 6-án a Szentlélek Szemináriumot, melynek az előadásait István atya tartotta. Ez a szeminárium nagyon sok kegyelmet tartogatott számomra, és a kis csoportunk számára is. Most először az életemben éreztem úgy, hogy feltétel nélkül rá tudom bízni magam az Úrra, és életem azon területeit is át tudom adni Neki, melyeket eddig még sohasem. „Most már nem számít senki és semmi, csak az Úr”- gondoltam. Őt kell valamennyiünknek az első helyre tennünk életünkben, mert ha hagyjuk Őt működni, akkor fogjuk csak megtapasztalni, hogy sohasem csalatkozunk! Ha csak a magunk feje után megyünk, annak mindig hasra esés lesz a következménye. Higgyétek el, ez biztosan így van!!!
Szeretnék hálát adni az Úrnak István atyáért, Ibolya testvéremért és a Szentlélek Szemináriumon részt vevő csoporttársaimért, mert tudom, hogy valamennyien a Gondviselés eszközei voltak, akiken keresztül áradt felém Isten kegyelme.
Továbbá hálát adok Varró István testvérért is és az Elizeus Közösségért (akik a Tömő utcai kápolnában tartanak nyílt evangélizációt minden szerdán 19 órai kezdettel), a közös dicsőítésekért, a tanításokért, a közbenjáró imákért, mert ezeken az alkalmakon is gazdagon ajándékozott meg az Úr. Most, közel 30 évesen értettem meg, hogy Krisztus a mi boldogságunk, a mi életünk egyetlen célja, és hogy nélküle nincs jövőnk.
Kedves Testvérek, merjük átadni Neki életünket, és tapasztaljuk meg a Szeretet számtalan csodáját! Dicsőség legyen az Úrnak! :-)
Vallásos családban nőttem fel egy vidéki nagyvárosban, hitüket gyakorló nagymamákkal, akik már kisgyerek-koromban sokat vittek magukkal a templomba, ahol igen szívesen időztem már akkor is; ez is azt mutatja, hogy az Úr már gyermekkoromban is jelen volt az életemben, szerető kegyelme akkor is elkísért.
Azután iskolába kerültem, jöttek a hittanórák, majd az ifjúsági hittanok, ahol sokat tanultam a Mennyei Atyáról, Jézusról és a Szentlélekről. Az Úr egyre többet nyilatkoztatott ki magából nekem is, és nagyon jól éreztem magam az Ő közelében, de sajnos a gondok, problémák, amik jelen voltak családunkban (alkoholista édesapám révén) szétzilálták a jó Istenről alkotott képet bennem – serdülőként nem értettem, miért kell annyit szenvedni, miért engedi meg Isten a rosszat. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nem volt jó példa előttem, a szüleim folyton veszekedtek, a meg nem értés, a szeretetlenség és durvaság sajnos mindennapos jelenség volt, és a közös ima is csak illúzió maradt.
Én közben tini-lány lettem és elkezdtem igen élénken érdeklődni a fiúk iránt. Mivel a fiúk szép lánynak tartottak – mindig akadtak rajongóim – náluk találtam meg azt a vigasztalást, bátorítást, amire akkor úgy gondoltam, szükségem volt. Nagyon jól esett megfürödni nap, mint nap az ő tetszésükben (ez hízelgett hiúságomnak). Ez volt az a terület a tanulás mellett, ahol sikerélményeim voltak, így hát ebbe menekültem.
Közben nagyon sok jó dolog is történt velem: jól tanultam, s a Gondviselésnek hála nemsokára főiskolai bölcsész diplomát szereztem, majd munka mellett elkezdtem egyetemi tanulmányaim is. Közben elmentem egy-egy keresztény ifjúsági táborba, ahol különös módon többször is megérintett az Úr a csendben és a természet szépségén keresztül. Ekkor egy rövid időre megértettem, hogy Ő létünk forrása és Ő a végső cél is, de amikor visszakerültem a világ forgatagába, ismét elragadott a hiúság, a divatos ruhák, az anyagi világ szépségei.
Szerelmi kapcsolataimon is érezni lehetett, hogy nem igazán volt rajtuk Isten áldása: a barátaim nem élték a keresztény értékrendet, és így mindig visszahúztak engem, nem tudtam a lelki életben előrejutni, fejlődni – erre sajnos csak később jöttem rá. Mindig a teremtményeknek akartam megfelelni és nem a Teremtőnek, sajnos nem az Urat tettem az első helyre az életemben. Így lassan kialakultak rendetlen ragaszkodásaim, a kötődések, amelyek persze számtalan lelki sebet ejtettek rajtam, és egy-egy csalódás után úgy éreztem bizony, hogy a világ omlott össze. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a sebek az én bűneim következményei voltak; azt hittem ártatlanul szenvedek. Mivel az Úr zárt ajtókra talált a szívemben, továbbra is vak maradtam. De az egyre szaporodó csalódások arra késztettek, hogy mindinkább csendesedjek el; éreztem a szívem mélyén, csak Isten lehet a megoldás.
Éppen egy ilyen nehéz életszakasz lezárása után Budapesten kezdtem új életet, és itt találkoztam gyerekkori ismerősömmel, Ibolyával, akivel egy városból származunk, és aki éppen 1 hónappal korábban költözött a fővárosba, mint én. A lelki sebek, a közös sors közel hoztak bennünket egymáshoz, többször találkozgattunk, beszélgettünk, és az Úr Ibolyán keresztül ismét megszólított:
„Gyere, mert nálam vigaszra lelsz, és begyógyítom minden sebedet!”
Ibolya mély lelki életet élő lány volt korábban is, és tudtam, hogy ez nem véletlen, hogy mi most éppen találkoztunk. Már nem volt kérdés, hogy ez az Úr kegyelme. Szépen lassan visszataláltam Hozzá, és éreztem, a szeretetkapcsolatom az Úrral egyre mélyül.
Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan is szerethetek valakit, ha alig ismerem?” Tudtam, nemcsak teológiai téren hiányosak az ismereteim, de sokat kell egyedül lennem a csendben, hogy Ő is szólhasson hozzám. Ezt sajnos az utóbbi években csak nagyon ritkán tettem meg. Ekkor kezembe vettem néhány könyvet – többek között Szent Ágoston Vallomásait és Ignacio Larranaga-tól a Názáreti Szegényt – mert kimondhatatlanul vágyódtam az Úr Jézus után. Elismertem Őt személyes Megváltómnak, és tudtam, hogy Ő bűneim ellenére sem taszít el, éppen ellenkezőleg: minél több a bűnöm, annál gyengédebb szeretettel közeledik felém és emel föl engem. Ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg bennem is, mint Ágostonban: „Istenem, Te végtelen Szépség, én mindig kívül kerestelek Téged, és Te belül voltál....itt voltál bennem....”.
Szárnyalni tudtam volna a boldogságtól, ezt a környezetemben sokan észre is vették, látványosan mindig jó kedvem volt, azt mondták, sugárzom!! Nagy lelkesedéssel kezdtem el október 6-án a Szentlélek Szemináriumot, melynek az előadásait István atya tartotta. Ez a szeminárium nagyon sok kegyelmet tartogatott számomra, és a kis csoportunk számára is. Most először az életemben éreztem úgy, hogy feltétel nélkül rá tudom bízni magam az Úrra, és életem azon területeit is át tudom adni Neki, melyeket eddig még sohasem. „Most már nem számít senki és semmi, csak az Úr”- gondoltam. Őt kell valamennyiünknek az első helyre tennünk életünkben, mert ha hagyjuk Őt működni, akkor fogjuk csak megtapasztalni, hogy sohasem csalatkozunk! Ha csak a magunk feje után megyünk, annak mindig hasra esés lesz a következménye. Higgyétek el, ez biztosan így van!!!
Szeretnék hálát adni az Úrnak István atyáért, Ibolya testvéremért és a Szentlélek Szemináriumon részt vevő csoporttársaimért, mert tudom, hogy valamennyien a Gondviselés eszközei voltak, akiken keresztül áradt felém Isten kegyelme.
Továbbá hálát adok Varró István testvérért is és az Elizeus Közösségért (akik a Tömő utcai kápolnában tartanak nyílt evangélizációt minden szerdán 19 órai kezdettel), a közös dicsőítésekért, a tanításokért, a közbenjáró imákért, mert ezeken az alkalmakon is gazdagon ajándékozott meg az Úr. Most, közel 30 évesen értettem meg, hogy Krisztus a mi boldogságunk, a mi életünk egyetlen célja, és hogy nélküle nincs jövőnk.
Kedves Testvérek, merjük átadni Neki életünket, és tapasztaljuk meg a Szeretet számtalan csodáját! Dicsőség legyen az Úrnak! :-)
Budapest, 2009. február 24.
Czuczor Aliz
tanárnő
Forrás: Emmausz Közösség
2013. június 2., vasárnap
Égi eledel
"A lángok azonban nem emésztették föl a bennük járó múlandó lények testét, és nem olvasztották el a könnyen olvadó égi eledelt, amely jéghez hasonlított." Bölcs 19,21
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)