Családfagyógyítás katolikus módon

Az utóbbi időben különböző vélemények és írások jelentek meg, amelyek kritikával illetik a családfagyógyítást. Ezek megtévesztők lehetnek, mert bizonyos fogalmakat összekevernek, vagy az egyes irányzatokat egymásba mossák. Ezért néhány fogalmat szeretnék tisztázni, hogy világosan lássuk, miről van szó.

A Szentírás tekintélye:

A Katolikus Katekizmus azt írja: „Az Ószövetség a Szentírás elengedhetetlen része, könyvei Istentől sugalmazottak és örök érvényűek.” (Dei Verbum – II. Vatikáni Zsinat). Ezt azért kell hangsúlyozni, mert elhangzott egy olyan vélemény, mely szerint az ószövetség a „természetes vallást mutatja be, és ennél fogva nincs számunkra kötelező ereje”. Ez egy teljesen hamis beállítás, mert a tíz parancs is az ószövetségben olvasható, és kötelező érvényű. (Nyilván, hogy az állat-áldozatok bemutatása érvényét veszítette, mert helyette Jézus áldozata van érvényben, ahogy ezt szent Pál írja a zsidókhoz írt levelében, a 9. fejezetben.). Amikor az Ószövetségből idézünk, akkor Isten kinyilatkoztatásából idézünk. Az Egyház a tisztítótűz bizonyítására először a Makkabeusok könyvét idézi (II. Makkabeus 12,43), mert ez arról szól. Ez a módszer nem „szelektív” eljárás - ahogy egyesek állítják, - hanem ez a természetes, hogy egy állítást az azzal összefüggő szentírási igével támasztunk alá.

Büntető istenkép: A családfagyógyítás fontosságára a következő Igét idézik: „Az atyák vétkét számon kérem a fiaktól… negyedíziglen” (Kiv 34,6-7) Ez a helyes értelmezés szerint nem a büntető Isten képét akarja elénk állítani, hanem azt a felelősségünket, hogy tetteinknek van következménye. Aki rosszat tesz, az meg fogja tapasztalni rossz tettének következményeit. Ez a mondat nem szünteti meg a szabad akarat létezését, sem a saját felelősségünket, hanem éppen megerősíti. Minden gondolkodó ember – nemcsak a pszichiáterek – jól tudja, hogy a szabad akaratot több tényező befolyásolja: a környezet, a neveltetés, a félelmek, az öröklött hajlamok, a lelki sérülések stb. De ezek nem szüntetik meg a szabad akaratot, csupán befolyásolják. Ezek közé a befolyásoló tényezők közé került az a felismerés, hogy elődeink bűnei és rossz szokásai is hatással lehetnek szabad akartunkra.

Szentmise keretében: Az egyenesen nevetséges állítás, - amit egyesek mondanak - hogy mágikus formának tekintik azt a gyakorlatot, hogy a szentmise keretében imádkozunk a családfa gyógyulásáért. Hiszen az egyház szándéka pontosan az a II. Vatikáni Zsinat reformja után, hogy a szent cselekményeket vigyük bele a szentmise keretébe: ezért van nászmise, gyászmise, keresztelési szentmise… és családfa-gyógyító szentmise.

A tisztítótűzben való tartózkodás egyáltalán nem olyan, mint egy vasúti váróteremben való várakozás. Itt bizony komoly szenvedés vár ránk, amely megtisztítja önző szívünket, meggyógyítja a bűnök okozta sebeinket. Ahogy a fájdalmas operáció után a beteg még szenved, de reménykedik a biztos gyógyulásban, itt is hasonlót élünk át. Szenvedünk, de remélünk az Úr mielőbbi színelátásában. 
Cantalmessa atya azt írja, hogy a családfagyógyításnak nincs szentírási alapja. Nem tudom milyen összefüggésben írta ezt az atya, de éppen hogy az ellenkezője igaz, mert nemcsak „az atyák vétkét számon kérem” (Kiv 34,6) idézetről van szó, hanem a tisztítótűz egyházi tanításáról is, mely szerint közbenjárhatunk elhunyt rokonainkért. A családfagyógyítás katolikus formája beletartozik a karizmatikus gyógyító szolgálat keretébe. (Arról talán nem kell írni, hogy II. János Pál pápa a Christifidéles Laici című apostoli buzdításában azt írja, hogy a „Világi hívek részesültek Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságában”. Tehát a gyógyító és szabadító szolgálat feladata az egyháznak és a híveknek egyaránt, nem hobbi.
Belső képek: Közösségünkben hét testvérről tudok, aki rendszeresen kap közbenjáró ima és magánima közben belső képeket. Ez az Úr ajándéka, ami segít az emberek szolgálatában.
Előfordulhat ez bárkinél egy örömteli vagy fájdalmas eseménnyel kapcsolatban. Egy édesanyáról jegyezték fel 1943-ban, hogy napközben, amikor dolgozott, a szívéhez kapott és felkiáltott: „jaj, kisfiam!” Belső képben látta fiát, hogy a harctéren lövést kapott és elesett. Később megtudta fia bajtársától, hogy távol, Oroszországban, tehát 4-5 ezer kilométerre, ugyanazon a napon és abban az órában esett el a fia, amikor azt a képet látta. Ő egy vidéki asszony volt, aki állatokat nevelt, földet művelt – de nagy szeretet volt benne. Később nem kapott belső képet. Ezt azért hoztam fel, hogy illusztráljam, alkalomszerűen bárki kaphat belső képet, ami eligazítja. 
Hogy ez hogyan jön létre, hogy a lelki-szellemi képességeinknek hol van a határa, ezt nem tudjuk. Nem kell álmodozónak lennünk ahhoz, hogy az Úr megajándékozzon bennünket rendszeresen, vagy alkalomszerűen ezzel a képességgel.
Vannak pszichiáterek, akik összekeverik a karizmákat az ezoteriával. Mivel nincs tapasztalatuk ezen a téren, nem látnak tisztán. A belső kép, a belső látomás, az ismeret szava – ezek mind a Szentlélek adományai közé tartoznak. Ezek olyan karizmák, amelyek segítik az imádkozót – aki közbenjár mások gyógyulásáért –, hogy meglássa a betegség, vagy lelki sérülés gyökereit. 
Olvastam egy protestáns lelkész írását, aki Avilai Szent Teréz levitációját ördögi működésnek tekintette. Nem tudta, hogy ez olyan misztikus jelenség, amely Istentől származik. Aki nem tiszteli a Szentlelket, az a legszebb adományokat is képes bemocskolni, mert félreérti a dolgokat.

A kisbaba ártatlansága: A katolikus Egyház a „gonoszlélek hatalmának megtöréséért” imádkozik a hivatalos keresztelési szertartás könyve szerint. (A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 110. oldal) Ez pedig azt jelenti, hogy a szó szoros értelmében a kisbaba nem ártatlan. A gyermeknek nincs személyes bűne, de lelkében ott van az áteredő bűn bélyege (Zs 51,7 „Lásd, én vétekben születtem, már akkor bűnös voltam, mikor anyám fogant.”). Emiatt a lelke nem tiszta. Ezen a szálon kapcsolatban áll a gonosz lélekkel. Ezért imádkozik az Egyház szabadulásért a keresztelés alkalmával, hogy ez a csatorna megszűnjön, és a gyermekben „a Szentlélek lakozzon”. Jóllehet a keresztelés után is megmarad a gyermekben a bűnre való hajlam, de a lélek már megkapta Jézus pecsétjét, az Ő védelme alatt áll. Éppen ezért a generációs gyógyítás kiemeli a keresztség szentségének a fontosságát, és tanácsolja, hogy a születés után minél előbb részesüljön a gyermek Krisztus védelmében. (Az egyetlen teljesen ártatlanul született gyermek a Boldogságos Szűz volt, akit a mennyei Atya megőrzött az áteredő bűntől, hogy Szent Fia ne kerüljön kapcsolatba a gonoszlélekkel az áteredő bűn által.)
Hogy mennyire komoly ez a probléma, - mármint az őseinktől kapott gonoszság fertőzése - arra utal egy Puerto Rico-i eset. Egy édesanya – aki sátánista és szellemidéző médium volt – gyermekét még születése előtt megfertőzte ezzel a démonizáltsággal. (Valószínűleg fel is ajánlotta őt a sátánnak.) A gyermek már első éveiben kinyilvánította a gonoszság jeleit. Ahogy növekedett, egyre kibírhatatlanabb lett. Egy alkalommal anyja transzba esett és azt mondta gyermekének, „te az ördög fia vagy, takarodj ki a lakásból”. (Repülj kicsim, repülj, Bp. 7. oldal) Elment New Yorkba, ahol több gyilkosságot követett el, bandát szervezett, verekedett, rabolt és drogozott. Amikor egyszer találkozott Wilkerson lelkésszel - aki imádkozott érte, – akkor szabadult meg a gonosztól.
Ha tehát egy édesanya okkult élete ilyen tragikus lehet, akkor nem nehéz feltételezni, hogy a családfában érvényesülő átkok, rossz kívánságok és az áteredő bűn milyen csatornát hoz létre a gonosz lélek felé. Az öröklött rossz tulajdonságok nemcsak a géneken keresztül, hanem a gonosz lélek működésén keresztül is érvényesülnek. Ebből érthető, hogy akinek az ősei között öngyilkos, alkoholista, gyűlölködő egyének voltak, azok a jelenben élők gondolataiban és hajlamaiban is felfedezhetők. (Hangsúlyozni kell, hogy a szabad akarat mellett, mert ezek nem legyőzhetetlen hajlamok.)
Ebből érthető, hogy milyen fontos a generációs gyógyításban imádkozni elhuny hozzátartozóinkért, és szentmisét kérni érettük. A szentmise, amely Jézus keresztáldozatának megújítása a katolikus tanítás szerint, ezért a leghatékonyabb gyógyító és szabadító forrás. Mivel a II. Vatikáni Zsinat liturgiai reformja ajánlja, hogy a szent cselekményeket a szentmisében éljük át, ezért vannak nászmisék, gyászmisék, - és miért ne lehetne családfa-gyógyító szentmise is, ahol a most élő rokonság az Úr előtt esedezik a elhunyt hozzátartozók gyógyulásáért, és a jelenben élőkért. Ez szerintem teljesen az Egyház tanításának megfelelő gondolkodás.
A keresztség jelentősége: Az teljesen téves álltás, hogy a generációs gyógyítás elutasítja az egyház tanítását a keresztségről – mert éppen az ellenkezője igaz, - megerősíti azt. 
A megtapasztalás ereje: A megtapasztalás felülmúlja az elméletet. Tamás apostol, amikor megérintette a feltámadt Jézus sebeit, akkor a hit bizonyosságát élte át. Ettől kezdve neki mondhattak százféle elméletet arról, hogy nem lehetséges a feltámadás, ő abszolút biztos volt a hitében.
Emmánuel nővér írja legújabb könyvében (A rejtőzködő Medjugorjei Gyermek), hogy amikor részt vett Párizsban egy ima-összejövetelen, akkor a Szentlélek arra ösztönözte, hogy lépjen oda a mikrofonhoz és imádkozzon nyelveken. Nem tudta, hogy a hátsó sorokban ül egy nyelvész professzor, aki nagyon ellenséges volt a karizmatikus megújulással szemben, de most eljött egy barátja kedvéért. Ez a professzor az alkalom végén odament a nővérhez és megkérdezte tőle, hol tanult szír nyelven ilyen szép kiejtéssel. A nővér mosolyogva válaszolta, hogy azt sem tudta, hogy ő szírül imádkozik, csak elmondta, amire a Szentlélek indította. A professzor nagyon meglepődött, és attól kezdve ő lett a karizmatikus megújulás legfőbb védelmezője az egyetemen.
Egyetlen tapasztalat többet ér, mint száz elmélet. Hiába készít valaki elméleteket arról, hogy a halál után senki nem jöhet vissza, amikor Mária Simma (1915-2004) osztrák asszony évtizedeken keresztül (50 éven át) fogadta a tisztítótűzből jövőket, akik imádságot kértek tőle.

Tisztítótűz: Hiába mondja valaki, hogy a tisztítótűz nem más, mint fájdalmas vágy Isten után, ez is csak egy elgondolás. Emellett a szentek (Szent Gertrud, Bosco Szent János, Szent Fausztina és még sokan mások) arról számolnak be, hogy ott nagy szenvedések várnak ránk. Ezek a szenvedések egyrészt az elkövetett bűneink következményeinek felismeréséből fakadnak, továbbá abból a fájdalomból, hogy elmulasztottuk Istent szeretni és szolgálni. Az önvád, és a bűnök súlyának felismerése úgy égeti az ott szenvedőket, mint a tűz. Ezért írja Pál apostol, hogy „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket…” (Fil 2,12) Vagy lehetne idézni a Galata levelet is: „Isten nem hagy magából gúnyt űzni! Amit az ember vet, azt le is aratja. Aki tehát testébe vet, testéből arat majd romlást; aki pedig lelkébe vet, lelkéből arat örök életet.” (Gal 6,8)
Ez nem azt jelenti, hogy a büntető Isten képét akarnánk előtérbe helyezni. Inkább azt jelenti, hogy felelősséggel kell élnünk. Ahogy Pál írja: „Értsd meg Isten jóságát és szigorúságát: szigorúságát a vétkesek iránt, irántad pedig Isten jóságát, föltéve ha megmaradsz a jóban.” (Róm 11,22) Jézus maga is világosan megfogalmazta: „Aki hisz …az üdvözül, aki nem hisz elkárhozik”. (Mk 16,16) Ahogy a fizikai világnak, úgy a lelki- erkölcsi életnek is vannak szabályai. Az ember értelmes mivoltánál fogva felismeri, hogyha kiugrik a harmadik emeletről, akkor meghal, jobb esetben összetöri magát. Ezért nem hibáztathatja Istent, hanem csak saját magát. Ugyanígy ha valaki tönkreteszi a saját maga és családja életét, testét, lelkét, akkor ennek súlyos következményei lesznek. Ezekért nem Isten a hibás, hanem az, aki önpusztító életet élt, és kegyetlen volt saját magához és családjához (sőt az utódaihoz is).
C. Lombrozó (1836-1909) olasz pszichiáter felkutatta egy család történetét száz évre visszamenőleg. M. Dunks ateista, alkoholista egyén 560 utódjából 150 bűnöző lett, 17 gyilkos, 100 alkoholista, 90 prostituált, a többi komoly betegségben szenvedett, vagy korán meghalt. Megdöbbentőek ezek az adatok, mert a számok mögött ott rejlik a még megdöbbentőbb felelőtlenség, önpusztítás, és az eltékozolt élet félelmetes következménye. „Az atyák vétkét számon kérem a fiakon” – mondja az Úr. (Kiv 34,6)
Ez a családfa is bizonyítja, hogy a kisgyermek nem „ártatlanul” születik, mert hordozza magában az eredeti bűn és az elődök személyes bűneiből fakadó negatív hajlamokat. Ezeket a hajlamokat lehetett volna gyógyítani, - az előbbi esetben - ha valaki ezt a bűnös folyamatot megállítja, és Istenhez fordul gyógyulásért. Ha elhanyagoljuk a belső gyógyítás feladatát, akkor társadalmunk egyre inkább lefelé süllyed a totális anarchia felé.

Az ősök hatásai: Linn jezsuita atya a következő esetről számol be egyik könyvében (Imaszeminárium az élet sebeinek gyógyítására, Bp. Marana Tha, 128. old.). Az elmegyógyintézetben (Angliában) élt egy fiatalember, aki 21 év óta skizofréniában szenvedett. Amikor új orvos jött arra a osztályra, az orvosnak feltűnt a fiatalember neve, és utána nézett a lexikonban. Kiderült, hogy az egyik őse, aki 450 évvel azelőtt élt, kalózkodással foglalkozott, és egy tengeri csatában halt meg. (Rajta kívül még nyolc kalóz volt a családban.) Az orvos hitt a családfa-gyógyítás fontosságában és összehívta barátait, hogy imádkozzanak a kalóz ős megtisztulásáért, és a tőle származó gonosz erők megszűnéséért. Az ima után a fiatalember jobban lett, és egy hét múlva teljesen meggyógyult. Nemsokára munkát vállalt és megházasodott. 
Mi történt itt? Erre nincs tudományos magyarázat. Ez egy kő-kemény valóság, ami aláhúzza a családfa-gyógyítás létjogosultságát és fontosságát. A gonosz-lélek bilincsei ebben az esetben összetörtek, amelyek fogva tartották a családot és annak leszármazottait évszázadokon át.

A generációs gyógyítás elősegíti, illetve erősíti a katolikus tanítást, hogy fontos a tisztítótűzben szenvedőkért imádkozni, és a kisbabákat születésük után mihamarabb megkeresztelni. A keresztelést nem szabad halogatni, vagy későbbi évekre kitolni.
„Amikor úgy beszélünk (mi keresztények) magunkról, mint az eucharisztikus kenyér egyik darabkájáról, és mint Jézus misztikus testéről, akkor lényegében a szentek évszázadokon átnyúló közösségéről beszélünk. A zsidó emberek ezzel a létértelmezéssel kapcsolódtak őseikhez, amit mindannyiszor kifejezésre juttattak, valahányszor önmagukról, mint Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottairól beszéltek. - Mi megtanultuk, hogy milyen nagy befolyással lehet ránk a múlt. (…) Krisztus misztikus testében kapcsolatban vagyunk egymással téren és időn át. Ezért fontos, hogy imádkozzunk a teljes családfáért, azt kérve, hogy a szentmise Jézus kereszten kiontott Véréből nyert hatalma által visszatérhessünk az összes egykori nemzedékhez, és megtisztíthassuk őket mindattól a sötétségtől, amelyet ott találunk.” (Linn: Imaszeminárium az élet sebeinek gyógyítására, 129. oldal)

Ezoterikus gyakorlat: Hogy a családfa-gyógyításról beszélnek ezoterikus körökben is, ez az ő dolguk. Ez semmit nem von le a katolikus családfa-gyógyítás értékéből. (Ahogy egy Mária-kegyhelyre is elment egy ezoterikus csoport, és beszámolt az ott tapasztalható erős energiákról….- ez egyáltalán nem von le semmit a Mária-kegyhely katolikus értékéből.)
B. Hellinger osztrák pszichiáter is felismerte, hogy a családfa élő és elhunyt tagjai között lehetnek energiák, amelyek vonzó, vagy taszító módon áramolnak az élő személyek felé. Az ő véleménye szerint a negatív energiákat megbocsátással és a tisztelet kifejezésével meg lehet szüntetni. De nekünk katolikusoknak nem a Hellinger-féle családfelállítás az utunk. Mi is gyakoroljuk a megbocsátást, de számunkra a gyógyulás és szabadítás forrása a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztáldozata. Mi az Ő kegyelmének áradását kérjük. Az Ő szent nevének erejével parancsolunk a gonosz lelkeknek, hogy távozzanak családfánk vonalából és szűnjék meg a megkötöző és pusztító erejük.
Jung szerepe: Van olyan is, aki a családfa-gyógyítás katolikus formáját azzal vádolja, hogy a jungi szemlélet (kollektív tudattalan) nyer teret benne. Álljunk meg itt egy szóra! Gyökössy Endre pasztorál-pszichológus, református lelkész, jungiánus volt. Jung tanításából felhasználta azt, amit be tudott építeni lelkigondozói munkájába. Az elmúl húsz évben nagyon sok katolikus testvérnek elmélyítette a hitét „Bandi bácsi” könyveinek olvasása. Az ő könyveinek értékeiből semmit nem vont le az, hogy Jung tanításából kivette azt, ami segítette a munkáját. Azért mert Jung foglalkozott egy időben spiritizmussal, ez nem azt jelenti, hogy egész életművét tűzbe kellene dobni. Ez naív szemlélet lenne, amely nem akar különbséget tenni a jó és a rossz között. Pedig Pál apostol megmondta: „Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg…” (1Tessz 5,21) Egyébként teljesen téves az a megállapítás, hogy a jungi kollektív tudattalan szerepelne a családfa-gyógyításban, hiszen az egészen mást jelent. 
A Jung féle kollektív tudattalan azt jelenti, hogy a különböző kultúrákban és népcsoportokban vannak olyan ősképek, mítoszok, mesék, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak egymással. (Ebből arra következtetett, hogy az emberiség tudattalan tartalma közös.) De ennek semmi köze sincs a családfagyógyításhoz, ahogy azt egyesek állítják.

A katolikus családfa-gyógyítás azt tanítja, hogy minden mélyebb érzelmi állapotnak, vagy szenvedélynek vannak biokémiai hatásai. (Ez orvosilag bizonyítható: „Az embert ért különféle pozitív és negatív hatások azért befolyásolják maradandóan a lelki életet, mert biokémiai és neurális változásokat idéznek elő.” – dr. Szendi Gábor) Ezek a hatások a genetikai láncon illetve a vérvonalon keresztül az utódokban is érvényesülnek. Az ezoterikus, vagy súlyosan bűnös élet emellett hordozhat démoni kötődéseket is, amelyek szintén továbbadódnak. Ezektől kell megszabadulni, ezeket kell meggyógyítani a mi Urunk, Jézus megváltásának kegyelméből.
Hangsúlyozni kell, hogy a személy felelős a tetteiért, és a szabad akaratot is vallják azok, akik katolikus módon imádkoznak családfájuk gyógyulásáért. Az ősöktől örökölt rossz hajlamok, vagy a gonosz lélek kísértése az ősök bűnein keresztül nem veszi el az akarat szabadságát, csak befolyásolja, ahogy azt már sok pszichiáter is megfogalmazta.
A betegség oka: Egyik kritikus azt írja a családfa-gyógyítással kapcsolatban, hogy mivel nem akarjuk vállalni bűneinket, ezért inkább az őseinkre toljuk a felelősséget. De ez nem igaz! - Minden gyógyítani akaró személy először a betegség oka iránt kutat. Azért veszi fel az orvos az anamnézist a betegnél (különösen a rákbetegeknél), hogy kiderítse a betegség hátterét. Jóllehet minden ember más, és nagyon sok tényező közrejátszhat egy betegség kialakulásában, mégis vannak alapproblémák, amelyek dominánsan közreműködnek a betegség létrejötténél. A családfagyógyítás katolikus formája egyáltalán nem akar visszavezetni minden betegséget a családfa sérüléseire, hanem mint egy lehetséges okot, vagy erősen befolyásoló tényezőt akarja kideríteni az öröklött negatív hajlamokat, vagy a gonosz lélek hatását. Nem akarja mindenáron megmagyarázni a betegséget, hanem keresi annak lehetséges forrását. 
Ebben is megmutatkozik a karizmatikus megújulás pozitív istenképe, mert hisszük, hogy Isten az Ő végtelen szeretetében gyógyítani akar bennünket. A megváltás hatékonyságát hirdeti ebben a kérdésben is, ahogy a próféta mondta: „Az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,5). „Jézus azért jött, hogy lerontsa az ördög műveit” (1Ján 3,8) – írja szent János apostol. Természetesen elfogadjuk a szenvedést, mint Krisztus keresztjében való részesedést, mert hisszük, hogy Urunk javunkra fordítja mindazt, amit elhordozunk.

DE hisszük azt is, hogy Isten gyógyítani akar bennünket, ahogy ezt Jézus élete példázza és ahogy a karizmatikus gyógyítók: Tardif atya, McNutt, McKenna nővér és még sokan mások a gyógyítás karizmájával ezt bizonyították. Jézus missziós parancsa: „gyógyítsátok a betegeket” (Mt 10,8), erre is vonatkozik, hogy a családfa-gyógyítást vegyük komolyan, de ez azt is jelenti, hogy kerüljük a bűnöket, éljünk szeretetben és megbocsátásban.
„Nyitottság” a karizmatikus működés iránt: A katolikus családfagyógyításnál a mi Urunk Jézus megváltása áll a középpontban. Hozzá visszük szenvedő őseinket, Tőle kérjük a szabadítást, és az élő családtagok gyógyulását. Ebben nincs semmi pszichikai veszély, ahogy egyesek mondják. Az ősegyházban a prófétai karizmával rendelkező személyek irányító szerepet töltöttek be egy egy közösség életében. Minden prófécia, minden gyógyító szolgálat ott tud hatékony lenni, ahol ezt hittel fogadják. Ez teljesen evangéliumi igazság. Márk evangélista megjegyezte, hogy amikor Jézus Názáretben járt, az emberek megbotránkoztak benne. „Nem tudott csodát tenni, …maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,6) Ezt a hitbeli elfogadást „nyitottságnak” is nevezhetjük, mert a lélek ilyenkor készséges a kegyelem működésére. Míg az az ember, aki tele van haraggal, elutasítással, hitetlenséggel, az éppen ellenkezőleg, blokkolja az imádság kegyelmi hatását, és nem tudja befogadni a kegyelmi működést. Ezt a Linn atyák és McNutt is hangsúlyozza könyveiben.

A jelenkori különféle szellemi áramlatok többféle formáját gyakorolják a családfagyógyításnak. Ha valaki ezeket összekeveri, akkor elveszíti a tisztánlátását, és másokat is tévedésbe visz. Különbséget kell tenni a katolikus és a protestáns látásmód között, továbbá a katolikus és az ezoterikus szemlélet között.

De különbséget kell tenni a katolikus karizmatikus és a katolikus racionális szemlélet között is. A racionális szemlélet szeretné a véleményét tudományosnak feltüntetni, holott sok esetben nem más, mint tapasztalanság, illetve hitetlenség. (Ez a „tudományosság” odáig is elment, hogy némely katolikus teológus tagadja a személyes gonosz létezését, és a kárhozat örök voltát. Ezért a most szentté avatott II. János Pál pápa figyelmeztette a teológusokat, hogy ne felejtsék el, az Egyház tanító tekintélye a pápát illeti, és nem őket. Az alázat a legfontosabb erény kell, hogy legyen minden teológusnál.)
Talán elegendő megemlítenem, Soubirous Bernadettet, aki Lourdesban látta a Szűzanyát. Ezért világi és egyházi oldalról is üldözést szenvedett az első években, mert nem akarták elfogadni, hogy a Szent Szűz egy tudatlan, szegény pásztorlányhoz szólt, és őt választotta ki, hogy közvetítse kegyelmeit.

Végül egy példázattal szeretném zárni mondanivalómat. A következő történt egy óvodában! Két kisfiú verekedni kezdett. Az óvónő odasietett és megkérdezte mi a baj? Kiderült, hogy a hit miatt verekedtek össze. Az egyik így szólt: az én apukám azt mondta, hogy van Isten, de Lacika apukája azt mondta, hogy nincs Isten, ezért verekedtünk össze. Az óvónő kis gondolkodás után így szólt: ezért nem kell verekedni, Pistikének van Istene, Lacikának nincs Istene. A gyerekek szeme elkerekedett az egyszerű megoldáson, kezet fogtak és szent volt a béke.
Aki elfogadja a családfagyógyítás katolikus változatát, az kérje Isten gyógyító szeretetét a családfa élő és elhunyt tagjaiért. Aki nem fogadja el, az ne kérje. DE emiatt ne veszekedjenek, ne kritizálják a testvérüket, hanem maradjanak meg békességben. Pál apostol írja: „Ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélkezel?....Mindnyájan megjelenünk Isten előtt…mindegyikünk magáról ad számot Istennek. (Róm 14, 4;11 „Törekedjék mindegyikünk felebarátja kedvére, javára és épülésére.” (Róm 15,2) 
(Egyébként a napokban számolt be valaki arról, hogy a családfa-gyógyító szentmise után a 26 éves fia kibékült az apjával, akivel nyolc év óta nem beszélt, mert az apa elhagyta a családot.)
Mindenek fölött az a fontos, hogy megmaradjon bennünk a szeretet, mert erről fog az Úr megítélni bennünket, amikor eléje járulunk.

2011. április 26.

Katona István atya

Forrás: Emmausz Közösség

Két könyvajánlat a témához:

AVE hétvégék Iszkaszentgyörgyön

A Székesfehérvári Egyházmegye és az

Emmanuel Közösség szervezésében

tavasszal három alkalomból álló AVE-hétvégét szerveznek

Iszkaszentgyörgyön (Székesfehérvár mellett)

egyedülálló szülők számára. 

A találkozók időpontjai: 

március 2-3., április 6-7., május 4-5. 

Bővebb információ a www.emmanuel.hu és az

http://www.avelap.hu/ honlapon található.

Az új evangelizáció védőszentjei

Szent Cirill és Szent Metód, 

az új evangelizáció védőszentjei, 

könyörögjetek érettünk, 

hogy az evangelizációs munkánkat 

mindig Istennek tetszően és 

a Szentlélek erejére támaszkodva végezzük 

soha meg nem szűnő lelkesedéssel. Amen.

Nagyböjti ének

Gyógyító lelkigyakorlat a Ferences Kisnővérek vezetésével

2013. február 20-24. (szerda vacsorától – vasárnap ebédig)

Gyógyító lelkigyakorlat minden korosztály számára.

„Legyen neked a Te hited szerint.”

Vezetik: Szt. Ferenc Kisnővérei

Helyszín: MATER SALVATORIS LELKIGYAKORLATOS HÁZ
Cím: 2100 Gödöllő-Máriabesnyő, Kapucinusok tere 3.
Telefon: 28/420-176, 28/510-740, fax: 28/510-742,
E-mail:  matersal@invitel.hu
mater.salvatoris@vaciegyhazmegye.hu
http://www.matersalvatoris.hu

Közösségek bemutatása 9.

A Chemin Neuf – Új Út - Közösség

A Chemin Neuf Közösség egy imacsoportból született 1973-ban a franciaországi Lyonban. Ökumenikus elhivatottságú katolikus közösség, amelyben házaspárok, családok, cölibátusban élő férfiak és nők, papok a közösségi életet választották, az Egyház és az Evangélium szolgálatában. A Chemin Neuf Közösség Loyolai Szent Ignác lelkiségéből és a Franciaországban kb. 35 éve jelen lévő Karizmatikus Megújulás tapasztalatából egyaránt táplálkozik. 1984 óta a Közösséget Lyon érseke a Krisztushívők Hivatalos Társulása rangjára emelte. A Chemin Neuf Közösségnek mára már több mint 1000 tagja van Európa, Afrika, Amerika és a Közel-Kelet mintegy 25 országában. A Chemin Neuf „Kommunion” (a Chemin Neuf Közösséghez közel álló testvériségi kör) mintegy 9000 embert gyűjt egybe a világon.

A Közösség tagjainak nagy része foglalkozását megőrizve dolgozik a világban, mások teljesen az Egyház szolgálatában állnak. A Közösség saját munkájából és adományokból él, tagjai életközösségben (ugyanazon házban lakók) vagy kerületi közösségben (azonos városban lakók) élnek, s a hét folyamán több alkalommal találkoznak közös imádságra, az Eucharisztia megünneplésére. A tagok mindannyian 7–12 fős kis csoportokban, úgynevezett fraternitékben találkoznak megosztásra vagy közös étkezésre.

Az egység szenvedélye

A Közösség lelkiségét kezdettől fogva meghatározta a különböző felekezetű keresztény testvérek találkozása, és hű akar maradni az imához, melyet Jézus halála előtt mondott: „Hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan Te Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”

A Közösség katolikus, ortodox, anglikán, református és evangélikus egyházhoz tartozó tagjai együtt élnek, imádkoznak és evangelizálnak: anélkül, hogy lemondanának felekezeti hovatartozásukról és a saját egyházukkal való egységről. Az egység szenvedélye így magában foglalja az emberek és az Egyház egységét, az egységet férfiak és nők, házaspárok, családok és szerzetesek között. Egység a különböző népek és etnikumok között, megosztás szegények és gazdagok között.
    Az egység útja hosszú, s a találkozások, útkereszteződések veszélyesek is lehetnek, azonban tapasztalatból tudjuk, hogy ez az út egy kiteljesedett élet hordozója lehet.

Missziók az Egyház és a világ szolgálatában

„A Közösség célja nem önmagában van, közös örömünk, hogy testvérek vagyunk    Krisztusban, ami nem jelent mást, mint azt a közös vágyunkat, hogy elvigyük az emberekhez a feltámadás jó hírét.” (A Közösség Konstitúciójából)

Alapítása óta a Közösség egyik alapvető missziója a keresztények képzése, hogy így támogassa őket az Egyházban és a társadalomban vállalt felelősségeik hordozásában. Több lelkigyakorlatos házat és képzési központot bíztak a Közösségre Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Magyarországon, Lengyelországban, a Csehországban, Kongóban, Elefántcsontparton, Martiniqueon. A töltekezésnek és a csendnek ezeken a kivételezett helyein egész évben mindenféle korosztályból érkező csoportok követik egymást egy hétvégére, egy hétre, egyhónapos lelkigyakorlatra, bibliai előadásokra, hittani képzésre. Ezek Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai szerint zajlanak.
        
A Chemin Neuf Közösség 1980 óta több mint 40 országban szervez Kánaheteket házaspárok és családok részére. Ezek a hetek leggyakrabban az egyházmegyék családpasztorációs programjaiba illeszkednek. Magyarországon is immár tíz éve minden nyáron szervezünk házaspárok számára Kánahetet.

A Kána-hetekből született a Kána Testvériség a házaspárok és a családok evangelizációjáért. A Kána-heteken a házaspár elgondolkodhat a házasság lényegéről, időt szánva az egymással és a Teremtőnkkel való találkozásra, aki az embert „férfinak és nőnek teremtette”, és szüntelenül újjáteremti a megbocsátásban és az örömben. A Kána-hetek alatt újra megélhetjük az Istenre való ráhagyatkozás kegyelmét, melyben ő a mindennapok vizét menyegzői borrá változtatja.

”Alakuljatok át értelmetek megújulásával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.”

A 18–30 éves fiatalok számára a Közösség minden évben bibliai és teológiai képzést szervez Franciaországban, ahol a Közösség tagjaival együtt élve tapasztalatot szerezhetnek a közösségi életről is. Franciaország-szerte több nagyvárosban egyetemi kollégiumot működtetünk. A tanulmányokat előtérbe helyezve ezek a kollégiumok lelki és bibliai képzést is nyújtanak az év folyamán.

Azoknak, akik szeretnének megtanulni franciául, angolul vagy németül, ugyanakkor szeretnék felfedezni a közösségi életet, háromhónapos nyelviskolát ajánlunk. Együtt építeni az egységet és a szeretet civilizációját – ez azt is jelenti, hogy megtanuljuk a másik nyelvét.

Magyarországon is rendszeresen szervezünk találkozókat, hétvégéket, csendes lelkigyakorlatot ennek a korosztálynak. Budapesten és több vidéki városban pedig Net for God csoportok működnek. Ez az imaháló azért jött létre 2000-ben több mint ötven országban, hogy lehetőséget nyújtsunk azoknak a fiataloknak – de mára már minden korosztálynak –, akik szeretnének „a mélyre evezni” Krisztus követésében, a szeretet és a béke társadalmát építeni, ugyanakkor rendszeres bibliai képzésben részt venni.

Magyarországi elérhetőségeink:

Országfelelősök: Győri Kata, Fejérdy Gergely és Blandine
Tel.: 30/922-2122
E-mail: info.chemin.neuf@gmail.com
Honlap: www.chemin-neuf.hu

Házasok Kána missziója: (Budapest)
Tel.: 30/408-8256
E-mail: fejerdyg@freemail.hu

Budapesti felelős: Győri Kata (Budapest)
Tel.: 30/922-2122
E-mail: katagyori@yahoo.fr

Bodrogolaszi
Csomor Judit és Ottó Tel.: 20/828-9573;
E-mail: csomorjutka@yahoo.com
Cím: 3943 Bodrogolaszi, Kastély u. 1.
Tel.: 20/828-9570(Csomor Ottó)

Ifjúsági Misszió:
18-30 éveseknek a felelőse: Győri Kata és Gyapay Borbála (Budapest)
E-mail: ifjusagi.misszio@gmail.com

14-18-as éveseknek a felelőse: Bendsák Ágnes, Uracs Nikolett, Uracs
Miklós (Budapest)
E-mail: bendsii@yahoo.com

Forrás: OLI

További ismertető a közösségről. 

Győzelem Modinnál

„A király ádáz gyűlölettel közeledett; azt tervezte, hogy gonoszabbul bánik a zsidókkal, mint atyja. Amikor Júdás erről tudomást szerzett, arra intette a népet, hogy éjjel-nappal könyörögjön az Úrhoz, hogy - mint mindig - most is segítsen rajtuk, hisz az a veszedelem fenyegeti őket, hogy elveszítik a törvényt, a hazát és a szent templomot. Ne engedje, hogy a nép, amely éppen csak föllélegzett egy kissé, az elvetemült pogány népek kezére kerüljön.  Meg is tették mindannyian. Három napig térdre borulva, könnyek közt böjtölve, szüntelenül könyörögtek az irgalmas Istenhez. Ezután Júdás bátorította őket, és megparancsolta, hogy legyenek készenlétben. Maga a vénekkel azt határozta, hogy kivonul, és Isten segítségével dűlőre viszi az ügyet, mielőtt még a király serege benyomulna Júdeába és elfoglalná a várost.  Vállalkozása végső kimenetelét a mindenség Teremtőjére bízva, bátorította embereit, harcoljanak bátran egészen halálukig a törvényért, a szentélyért, a városért, a hazáért és a hagyományokért. Aztán Modin közelében tábort ütött. Majd kiadta katonáinak a jelszót: "Istentől a győzelem!" A legjava válogatott ifjakkal éjjel megtámadta a király sátorát, és megölt a táborban mintegy kétezer férfit. A legnagyobb elefántokat is leszúrta vezetőjükkel egyetemben. Az egész táborban félelmet és rettenetet keltettek, aztán mire a nap fölvirradt, győztesen elvonultak. Ezt vitték végbe azzal a segítséggel, amelyben Isten Júdást részesítette.” 2Makk 13, 9-17

A megszentelt élet egy mai formája a gyakorlatban

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség 

A szerző a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség tagja, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszékének oktatója. Legutóbbi írását 2009. 5. számunkban közöltük. — Írása előadásként elhangzott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2009. április 25-én „Megszenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban” címmel rendezett konferencián, melynek anyaga a közeljövőben könyv alakban is megjelenik a Főiskola kiadásában.

A Nyolc Boldogság Közösség 1973-ban született Dél-Franciaországban. A közösséget sok más, a hatvanas-hetvenes években született közösséggel együtt a II. Vatikáni zsinatot követő egyházi megújulás gyümölcsének tekinthetjük. Az elmúlt években a Laikusok Pápai Tanácsának volt a feladata, hogy a pártfogó püspökök mellett ezen új közösségeket befogadja, sajátos karizmájukat tanulmányozza és segítse őket a fejlődésben, az egyházi integrációban.

A Nyolc Boldogság Közösség jogi és szervezeti átalakulását éli, az egyház megfelelő szerveivel való párbeszéd és útkeresés után ez év októberében fog átalakulni hívek egyházmegyei jogú hivatalos társulatává, azzal a céllal, hogy a megszentelt élet új lelki családját hozza létre.

Ebben a rövid írásban nem célom az átalakulás jogi és szervezeti vetületét kifejteni, sokkal inkább a lelkiség néhány lényeges pontját szeretném kiemelni. A jogi és szervezeti átalakulást röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a közösség a Laikusok Pápai Tanácsának fennhatósága alól átkerül a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának fennhatósága alá. E lelki család tagjai az egyház által elismert megszentelt életű testvérek és papok (klerikus ág), megszentelt életű nővérek (nővér ág), valamint a közösség lelkisége iránt elkötelezett laikusok, házaspárok és egyedülállók (laikus ág). E három ág együtt alkotja e lelki családot, osztoznak az apostoli munkában, a liturgiában, a képzésben, ugyanakkor a laikusok anyagi autonómiával rendelkeznek. Az ágak közötti communio biztosítéka az egyes ágak vezetőiből álló tanács, illetve a lelki család elnökének személye, akinek feladata az ágak együttműködésének elősegítése.

„Isten népének lenni” — ez a Nyolc Boldogság Közösség alapvető, alapító tapasztalta.„A Közösség tagjai különböző életállapotú hívők egy közösséget alkotva, mely megjeleníti Isten népét annak egységében és a hivatások különbözőségében” — olvashatjuk az 1998-as szabályzatban.¹

Az alapítók a közösség születését a személyesen és közösségben megélt új pünkösdi tapasztalathoz kötik, mely többeket a felnőttkori megtérésre és hitük megújulására vezetett. Az alapítók kis csoportja úgy értelmezte magát, mint Istennek szentelt népet, amely arra hivatott, hogy választ adjon Isten egyetlen hívására, az Evangélium szerint való életre. Az alapító tagok saját maguk tapasztalták meg a Lumen Gentium egyházról szóló dogmatikai konstitúció igazságát, miszerint Istennek úgy tetszett, hogy „az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg, és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgálja”.² Akik előtte nem voltak nép, önmagukat Isten által megtalált, a Lélek által közösséggé formált népnek tudhatták (vö. Oz 2,26; Róm 9,25).

Az Isten népe fogalomnak különböző értelmezési körei voltak, vannak a Nyolc Boldogság Közösség történetében. Ezek az értelmezési körök megfelelnek az egyház II. Vatikáni zsinaton, illetve zsinat utáni Isten népe fogalommal kapcsolatos megnyilatkozásainak.

A Nyolc Boldogság Közösség alapításának pillanatában egy ökumenikus közösség volt, tagjai között voltak protestánsok és katolikusok egyaránt. E közösség identitását jól leírta az Isten népe fogalom, amint a Lumen Gentium konstitúció is igen tágan értelmezi az Isten népe fogalmát, amikor kitágítja azt a katolikus keresztények csoportján túlra, arról beszélve, hogy milyen kapcsolatban állnak a nem katolikus keresztények, illetve a nem keresztények az egyházzal.

Az alapító közösség tagjai fokozatosan közeledtek a Katolikus Egyházhoz, és vágyakoztak a szentségekkel való életre. Főként az eucharisztikus Jézus vonzotta őket, mígnem kérték felvételüket a Katolikus Egyházba. A közösség tagjai számára az Isten népe fogalom értelmezési köre ezzel együtt változott. Az Isten népe második jelentéstartalma azt fejezte ki, hogy az Istennek-szenteltség és kiválasztottság a szentséggel való életben bontakozik ki.

1978. november 18. (a Szent Péter és Szent Pál bazilikák felszentelésének ünnepe) jelentős dátum a Közösség életében. Robert Coffy, pártfogó püspök, állandó diakónussá szenteli az alapítót, és az egyedülállók közül egyesek, akik Istennek szentelt cölibátusra kaptak meghívást, a püspök kezébe tett fogadalom által Istennek szentelik magukat. A fogadalmakat a pártfogó püspök fogadja, és ugyanő támogatja, sőt kéri, hogy azok, akik Isten Országáért vállalják a szüzes­séget, a fogadalom letételekor öltsék magukra a megszentelt élet jeleként a habitust. Isten népe harmadik jelentéstartalma: az életállapotok közössége — olyan közösség, amelyben megszületik a megszentelt cölibátus, illetve a szolgálati papság karizmája.

Isten népe negyedik jelentéstartalma: „A megszentelt élet új lelki családja” jogi kategória, amely jogilag is stabilizálja az egyes életállapotokat. A közösség laikus státusza átalakul és a megszentelt élet intézményévé válik.

Az Isten népe fogalom az előbbiekben felvázolt összefüggésben alapkategóriája a „megszenteltségnek” abban az értelemben is, hogy Isten nem egyenként akar megszentelni bennünket, hanem közösségben, valamint jogi értelemben is alapkategória az Isten népe fogalom: a „megszentelt élet egy bizonyos családja” Istennek azon népe, amely egy közös hivatást, küldetést, egy adott elismerést és jogrendet kapott az egyházon belül.

Az Isten népe fogalom nemcsak a közösség fejlődéstörténetét írja le jól, hanem megjelöli lelkiségét és az egyházban betöltött küldetését is.

Amikor az egyes életállapotokról gondolkozunk, gazdagító lehet, ha odafigyelünk a többi életállapothoz való viszonyukra. Így nyílik meg a lehetőség arra, hogy az egyes életállapotok komplementaritását és egymást gazdagító voltát felfedezzük és elmélyítsük.

Amikor ráébredünk az életállapotok komplementaritásából fakadó gazdagságra és ajándékra, és e szerint rendezzük az életünket, csodálatos termékenységnek leszünk a tanúi. Valóságosan megtapasztaljuk, hogy kölcsönösen ajándékok vagyunk egymás számára. Nem csupán praktikus szinten, hanem emberségünk alapjait érintve. A komplementaritás jó értelemben kölcsönös szembesítést, figyelmeztetést, kihívást is jelent.

Tudjuk, hogy az életszentségre valamennyi keresztény meg van híva. Vajon a szerzetesek minden lelki féltékenység nélkül, a laikusok pedig félénkség nélkül merik-e állítani, hogy a laikusok is meg vannak híva a szívet, lelket, testet átalakító közvetlen istenkapcsolatra és teljes lényük Istennek való odaadására, ’odaszentelésére’?

Amikor ráérzünk az életállapotok komplementaritására, akkor nem gyártunk felesleges lelki ideológiákat a megszentelt életről, amely mögött biztonságban meghúzódhatunk, és azt mondhatjuk, azért a szerzetesek mégiscsak felsőbbrendűek.

Közösségünkben az életállapotok egységét igyekszünk megélni. A kezdetektől tapasztaljuk, hogy az egyes életállapotok hogyan segíthetik egymást, emlékeztetve a másikat sajátos hivatására.

Mi az, amivel a házasok gazdagítják a megszentelt életűeket? A házasok azáltal, hogy szentségi módon élik meg jegyesi szeretetüket és hűségüket, emlékeztetik a megszentelt életűeket arra az alapvető emberi valóságra, hogy arra teremtettünk, hogy egész lényünkkel szeressünk, hogy emberi szeretetünk úgy bontakozik ki, ha nemcsak gyermeki módon, hanem jegyesi, atyai illetve anyai módon is képessé válunk a szeretetre. A házasok sajátos kegyelmi javakat kommunikálnak a megszentelt cölibátusban élők felé, ez a felismerés tükröző­dik a Papi élet és szolgálat direktóriumában, amikor arról beszél, hogy a „Vőlegény-Krisztussal való közösség miatt a szolgáló papság is — Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban — a megváltó szeretetnek arra a misztériumára alapszik, melyben a keresztények házassága részesedik”.³

A megszentelt életű azáltal gazdagítja a házasokat, hogy az emberi egzisztencia, az emberi szeretet végső távlatait kutatva várja az Eljövendőt, Jézust, aki közeleg.

Azok a laikus egyedülállók, akik még nem köteleződtek el, vagy nem tudnak elköteleződni⁴ egy életállapotban, ugyanúgy, mint az özvegyek, részesülnek a fent említett kegyelmi ajándékokból. Ők maguk pedig szintén gazdagítják a Közösség lelki családját, nagylelkű és érdek nélküli elkötelezett Krisztus-követésük révén.

A komplementaritás annak valóságát is jelenti, hogy nem a megszentelt életű vagy a pap az, aki éli a lelkiséget, és ebből részesülnek a laikusok, hanem ugyanazt a lelkiséget éljük laikusként, papként, megszentelt életűként.

A következő pontokban a lelkiség néhány alapeleme kerül bemutatásra.

 „A keresztény élet célja a Szentlélek megszerzése” — mondja Szárovi Szent Szerafim Motovilovval folytatott beszélgetésében.⁵ A Szentlélekben való élet nem érzelmi átélés csupán, hanem az Isten akaratával való egyesülés garanciája. Ugyanakkor ahhoz, hogy életünket egyre inkább a Szentlélek vezetésének rendeljük alá, nélkülözhetetlen, hogy szívünk, emberségünk legmélyén megérintődjünk, megrendüljünk Isten jósága, szeretete, irgalma előtt. Csak így történhet meg, hogy nem leszünk elegek többé önmagunknak, hanem egzisztenciálisan ráutalva érezzük magunkat Istenre. Istennek nem a műveinket kell bemutatnunk, hanem a „dicséret áldozatát” (Zsolt 50,14), azt a művet, amelyet Ő munkált ki bennünk a Lélek által, hiszen csak ilyen módon építhetjük Isten Országát.

A Szentlélekben való élet nem azonosítható egyszeri vagy akár ismétlődő karizmatikus imatapasztalattal, bár ezek a jelenségek kísérhetik és megerősíthetik a Lélekben való életet. A Szentlélek az, aki megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26) és elvezet bennünket a teljes igazságra (Jn 16,13), leginkább a folyamatos megtérést és megújulást munkálja bennünk. Lisieux-i Szent Teréz nővéréhez, Célinehez írt levelében tanít minket, hogy soha ne keseredjünk el, legyen bátorságunk mindig újrakezdeni: „Céline, talán azt hiszed majd, hogy mindig megteszem, amiről beszélek. Ó nem! Nem mindig vagyok hűséges, de sohasem csüggedek, Jézus karjára bízom magam. A kis harmatcsepp még beljebb húzódik a mezők Virágának kertjébe, s ott megtalálja mindazt, amit elvesztett, sőt sokkal többet” (1893. július 18.).⁶

A Szentlélekben való élet jelenti azt a készséget is, hogy végső értelmét kutassuk a teremett valóságoknak. Vagyis ne ragadjunk le annál, amit látunk, tapasztalunk, akár a munkánkban, akár a másokkal és önmagunkkal való kapcsolatunkban, hanem merjük a megtapasztalható valóságot az üdvösségtörténet részeként szemlélni és értelmezni.

„Az imádságot — mely számtalan formát ölthet — a legkiválóbb eszköznek tekintjük a Lélek olajának megszerzéséhez, az Atyával való baráti párbeszéd során.”⁷ Elismerjük Szent Pállal, hogy még azt sem tudjuk, miképpen kell imádkozni, ugyanakkor vele együtt valljuk, hogy a Lélek segítségünkre jön az imádságban (vö. Róm 8,26). Az imádság, még mielőtt szavakban testet öltene, nem más, mint ráhangolódás a bennünk élő, sóhajtozó Lélekre, hiszen a szóbeli imádság — ahogy Sienai Szent Katalin tanítja — sohasem végezhető belső ima nélkül.⁸ A személyes ima, a közösen végzett liturgia és ezek forrása és csúcsa, az Eucharisztia ünneplése az az esemény, amikor az Ég és a Föld összeér, és mi, imádkozó emberek megállhatunk e kettő találkozásában. Ilyen módon lehet az imádság kapu, mely által belépünk, belehelyeződünk személyesen és közösségileg is Isten Országába, mely már köztünk van, és egyben eljövendő is.

A Lélekben való élet indít a közbenjárásra. A közbenjáró ima érintheti életünknek, embertársaink életének legapróbb részleteit, szükségleteit, ugyanakkor fontos, hogy közbenjárásunk a Lélek által Jézus szándékaira legyen hangolva: „a közbenjárás elsősorban azt jelenti, hogy egyesülünk Jézussal, aki az Egyetlen Közbenjáró”.⁹

Az üdvösségtörténet egységes szemlélete jól megvilágítja a Közösség közbenjáró imájának fő szándékait: Jézus második eljövetelét várjuk, imádkozunk az evangelizáció műveiért, hivatásokért az egyház számára, a keresztények egységéért és az első szövetség népéért.

A Szentlélek (Vinculum Caritatis) arra indít, hogy híddá váljunk és a kiengesztelődés műveit mozdítsuk elő. 

Efraim, az alapító egy 1974-ben megélt lelki élményét osztja meg A szántóföldek már megértek az aratásra című könyvében, s ez a lelki tapasztalat lett az alapja a Közösség első szabályzatának, valamint a lelkiségnek: „Az első tapasztalat, ami szó szoros értelemben a szívembe vésődött, ragyogó fény volt: a Tábor hegye, Jézus színeváltozása. Isten azt kérte a Közösségtől, hogy változzunk át Vele együtt a dicsőségben és osztozzunk szenvedésében. A Kálvária és a három kereszt rávetődött a Táboron álló három személy képére. Egyszerre jelent meg a Júda törzséből való győzedelmes és vigasztaló Oroszlán, és az emberek bűneit sirató Áldozati Bárány.”¹⁰

A Tábor hegyi jelentben Húsvét titkát elővételezik és szemlélik a tanítványok, méghozzá a maga teljességében: Krisztus keresztjét és feltámadását egyszerre. Húsvét titkában a keresztség szentsége révén részesülünk, a szentségek vétele pedig megújítja, elmélyíti Krisztus életében való részvételünket. A Nyolc Boldogság Közösség tagjainak hivatása, hogy szemléljék a Tábor hegyi jelenetet, és azonosuljanak a Tábor hegyi Krisztus alakjával, érzületével: hogy legkülönbözőbb élethelyzeteiket a kereszt és feltámadás kettős titkának egységében éljék meg és e szerint alakítsák.

A bibliai boldogságok pedig zarándokutunk sarokkövei, melyek által aprópénzre válthatjuk elköteleződésünket, és megnyílhatunk Krisztus gyógyító és átalakító szeretetére, a Szentlélekre. Hiszen a bibli­ai boldogságok embere a Szentlélek működése által érezheti és tudhatja magát már most valóban boldognak, azáltal, hogy a Húsvét titka őbenne aktualizálódik. A Boldogságok útja által juthatunk el a Krisztussal és önmagával egységre jutott ember, a húsvéti-ember alakjához.

 Megtapasztaltuk a Feltámadott valóságos, élő Jelenlétét a megszentelt kenyérben és borban, és ez a tapasztalat ébresztette fel születő Közösségünkben a vágyat, hogy hagyja magát az egyház szívébe vezetni. Az eucharisztikus Jézus nemcsak a közösséget alapító protestáns tagokra volt életüket megrendítő, megváltoztató hatással, hanem az alapítás óta valamennyi közösségi tagra. Többek megtérésélménye, meghívása kifejezetten az Eucharisztiához, a Szentségimádáshoz kötődik. Közösségi életünk forrása és csúcsa az Eucharisztia megünneplése, s ezen ünneplés folytatása a kitett Oltáriszentség imádásában. Az Eucharisztia elmélyíti szívünkben a teljesség iránti vágyat, egészen az örök menyegzőig. A táplálék, amelyet Isten várakozásunk betöltéséhez ad, méltán viseli az „angyalok eledele” nevet. Az Eucharisztia a mennyei haza felé tartó szegény zarándokok kenyere.¹¹

Az Eucharisztia az egység kenyere is, mivel egy kenyér és egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesültünk (vö. 1Kor 10,17). Azon túl, hogy az Eucharisztia egységet teremt az emberek között és az egység munkásaivá alakít, mindenekelőtt Krisztus testének élő tagjaivá tesz bennünket. Már most a feltámadott, örök életünket tápláljuk az Eucharisztia vétele által.

Aki az Úr hívó szavára felmegy a szent hegyre, az imádás hegyére, egyre jobban meg fog éhezni Istenre. Amint a II. Vatikáni zsinat tanítja, az ember „az önmagáról való lemondás ajándékában találhatja meg magát”.¹² A szentségimádás tehát, mint az Istennek való teljes önátadás egy formája, minden ember életének alapszükséglete és végső beteljesedése kellene, hogy legyen. Isten vágya megelőzte az emberét, amidőn jelenvalóvá tette magát a megtestesülés, a megváltó halál és a Feltámadás által, majd pedig megérinthetővé, láthatóvá és ehetővé az Eucharisztia misztériumában.

Az egyház folyamatosan az Oltáriszentségben jelen lévő Úrra szegezi tekintetét, így vele együtt fedezhetjük fel benne Isten szeretetének teljes kinyilatkoztatását,¹³ hogy Vianney Szent Jánossal együtt kiáltsuk: „Ott van Isten! Ott van Isten!”¹⁴

Az Eucharisztia szemlélése nem csupán passzív magatartást igényel, hanem arra indít, hogy saját életünk váljon eucharisztikus áldozattá.

 Mind a Szentlélekben való élet, mind az eucharisztikus élet, a napi szentmise és szentségimádás a végső dolgok felé fordítja tekintetünket. Az Eucharisztia csillapítja éhségünket, és egyben ébren tartja a vágyat, hogy egykor színről színre láthassuk Jézust, aki egyedül képes betölteni és felülmúlni minden emberi szív vágyát. A megszentelt életűek hivatásához alapvetően hozzátartozik a vágyakozás arra, hogy egyszer Jézus legyen minden mindenben. II. János Pál írja a Vita Consecrata apostoli buzdításában:„Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő vágyakozás, innen a törekvés, »hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga« (Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet), ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).”¹⁵

A megszentelt életű személyek azáltal, hogy még szorosabban kötelezik el magukat azon életforma mellett, amelyet Krisztus élt a világban, jelei lesznek Isten eljövendő Országa elsőbbrendűségének e világ valóságával szemben. A jel szerep azzal a küldetéssel is felruházza őket, hogy láthatóvá tegyék valamennyi keresztény hivatását, ami nem más, mint engedni, hogy Isten a jegyesévé tegyen, Izajás szavai szerint: „Teremtőd fog veled frigyre lépni” (Iz 62,5).¹⁶

Az eszkatológikus irányultság nem millenarista utópiát, vagy semmittevést jelent, hanem a keresztény realizmus része, mely tudatában van annak, hogy ebben a világban nincs maradandó városunk (vö. Zsid 13,14). Az Úrra való várakozás nem csupán az imádság lelkületét járja át, nem marad a templom csendes mélyén és nem oldódik fel az ebből a világból való elvágyódás érzésében. Az eszkatológikus lelkület, lendület átjárja a testvéri életet, az evangelizációt, az együttérzés szolgálatát, mert mindezekben — a testvéri életben épp úgy, mint és apostoli munkában — a Szentlélek mindent megújító jelenléte által Isten Országának megnyilvánulásait kívánjuk szolgálni, előkészíteni.

 Az Egyiptomból kiszabadított embercsoport, Izrael, a negyvenéves pusztai vándorlása alatt vált Isten népévé. A saját identitással nem rendelkező csoport hittel elindult a Vörös-tengeren át, Isten ígéretében bízva. Tapasztalta Isten értelmet meghaladó gondoskodását, mikor mannával táplálta őket a pusztában. Törvényt kapott, ami az életet szolgálja; hűtlenné vált, de Isten mindvégig hű maradt népének tett ígéreteihez. A választott nép a zarándokúton ébredt identitására, ott a pusztában, ahol Isten vele együtt járt és a szívére beszélt (vö. Kiv 34; Oz 2,16).

A Nyolc Boldogság Közösség immár harminchat éve zarándokol, és kezdi megtanulni, mint nép és mint közösség, ki is valójában, de ami ennél is fontosabb: egyre inkább felfedezi, milyen az élő Istennel élni, Ővele, aki létbe hívta, megáldotta, megszentelte és gondoskodik róla.

Egy fiatal, zarándokútját járó közösség nem hivatkozhat nagy szent elődeire. Ugyanakkor a Szűzanya és a szentek példáját követve rendkívül fontos, hogy tagjai Krisztusra tekintsenek, a Lélek által folyamatosan párbeszédet keressenek a népe körében zarándokló, élő Istennel, és a közösség önértelmezését az Istennel való párbeszéd révén a hit fényében alakítsák.

Versegi Beáta Mária CB

Forrás: Vigilia