„Ha tehát
ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább
adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13)
Miért kérünk? Azért, mert vágyakozunk valamire, amit nem
birtokolunk. Isten és az Ő Szentlelke nincsen a birtokunkban, a Szentlelket
ezért kérnünk kell, és ingyenes ajándékként meg is kapjuk.Hívjuk ezért a
Szentlelket, hogy Ő tegyen szentté bennünket! Minél inkább engedjük, hogy elteljünk
a Szentlélekkel, annál jobban szentté tudunk válni.
Téves az felfogás, miszerint az életszentséget az ember a
saját erőfeszítése által tudja elérni; csak kitartóan és szorgalmasan neki kell
látnia egyre tökéletesebbé tennie magát. Biztosan nem igaz, hogy egy általunk
eldöntött életprogram megvalósításával válhatunk szentté. Bár nélkülözhetetlen
részünkről a kitartó küzdelem, de a
feladat meghaladja emberi erőnket. „Nélkülem semmit sem tehettek.” Ezért a Szentlélek segítsége
nélkül lehetetlen ezt elérnünk. A csúcsra jutáshoz én csak egy kis rész tudok
hozzátenni.
Ahogyan megtapasztaljuk a korlátainkat, egyre inkább rájövünk
arra, hogy Isten kezébe kell átadnunk a kormányt. Egyedül Isten ismeri minden ember
útját. Ezért a megszentelődés
legnagyobb akadálya lehet, ha ragaszkodunk a saját tökéletességünkről alkotott
képhez. Amit Isten akar megvalósítani velünk kapcsolatban, az mindig más, mint
amit mi el tudunk képzelni. Mindig zavarba ejtő, de végtelenül szebb, mert
egyedül Isten képes teljesen egyedülálló remekművet teremteni.
Emiatt, ha valaki szentté akar válni, akkor nem elegendő,
hogy csupán követi a mindenki számára érvényes általános irányelveket. Tudnom
kell, hogy mit vár tőlem az Egyház vagy a Mozgalom, de ezen túlmenően meg kell,
hogy halljam Isten nekem szóló, személyes vezetését. A szentté válás nem egy
eszményképhez való hasonulásban valósul meg, hanem az Isten sugallataihoz való
belső hűségben.
Ha
egy eszményképhez akarunk minden erőfeszítésünkkel igazodni, akkor annyi
parancsolatot kell betartanunk, annyi erényt kell gyakorolnunk, hogy lehetetlen
minden fronton helytállnunk. Fontos tehát tudni, hogy életünk egy adott pontján
melyik erénynek adjuk az elsőbbséget. Nem a mi elképzelésünk, hanem valóban
Isten akarata szerint, mert az sokkal hatékonyabb lesz. És ez nem mindig az,
amire mi gondolunk! Gyakran teszünk hatalmas erőfeszítéseket, hogy egy bizonyos
dologban növekedjünk, miközben Isten mást kér tőlünk. Előfordul, hogy bőszen
törekszünk kijavítani egy jellemhibánkat, holott Isten éppen azt szeretné, hogy
szelíden és alázattal fogadjuk el önmagunkat.
A kegyelem sugallatai ezért nagyon értékesek, mert segítenek
helyesen eligazodni. Nélkülük egyes területeken feladnánk a küzdelmet, más
területeken pedig túl sokat követelnénk magunktól, ami ugyanolyan súlyos hiba.
Ezért, mivel nem elegendő csupán szabályokat és ideákat követni, nagy szerepe
van a személyes istenkapcsolatomnak, hogy meghalljam,
mire hív az imádságban Isten. A szabályok és keretek adta biztonságon túl
Istenre kell építenem a legfőbb biztonságomat!
Mit tehetünk azért, hogy az Úr minél jobban részesítsen
minket sugallataiban? Vágyakozni kell rá és kérni: „Azt
mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és
ajtót nyitnak nektek.” (Lk
11,9) Emellett pedig erősen
határozzuk el, hogy semmit sem tagadunk meg Istentől, éljünk gyermeki
engedelmességben. Önmagam
helyett Istent állítsam a középpontba!
Hogy ezt elérhessem, a kis
dolgokban való hűséggel kell
kezdenem (pl. állapotbeli kötelességek). Ez az, ami kellő gyakorlással
megerősít abban, hogy életem minél több eseményében képes legyek az Istenhez
való hűség mellett dönteni és ebben kitartani. „Aki
a kicsiben nem hű, a nagyban sem az.” Valahányszor hűségesek
vagyunk a Szentlélek indításaihoz, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának,
mégha a legjelentéktelenebbnek tűnő dologról is van szó, ez a hűség a kegyelem
és erő növekedését eredményezi az életünkben. Végül a kegyelemnek ez a növekedése
bennünk képessé fog tenni minket mindannak a jónak a megvalósítására is, amihez
korábban még nem volt erőnk. „Jól van
te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád.”
(Mt 25,23)
Igyekezetünk az engedelmességre ne váljon azonban
aggodalmaskodássá! Természetes, hogy ez nem sikerülhet mindig, ezért sose a félelem motiváljon, hanem
mindig a szeretet, az Istenbe
vetett bizalom! Isten
szemében az őszinte szándék a legfontosabb. Engedjük, hogy a Szentlélek fogja a
kezünket ezen az úton, de ne aggályosan keressük Őt. Nem kell minden pillanatban
görcsösen figyelnünk a Szentlélekre! Sokszor nem közvetlenül, hanem az
embereken és az eseményeken keresztül szól hozzánk.
Az Istennek való engedelmesség kiváló iskolája, ha
megtanulunk az embertársainknak engedni. Nem gondolhatjuk, hogy képesek vagyunk
engedelmeskedni Istennek, miközben képtelenek vagyunkodaadni magunkat
embertársainknak, és ehelyett a saját elképzeléseinket és vágyainkat
követjük. Hiszen mindkét esetben ugyanazt az akadályt kell leküzdenünk: az
önmagunkhoz, a saját akaratunkhoz való ragaszkodást. Ha csak akkor tudok
alkalmazkodni az emberekhez, ha kedvem van, akkor hogyan lennék képes
alkalmazkodni Isten akaratához? Az emberek iránti alázat a Szentlélek iránti
alázatunk feltétele is.
Az engedelmesség fontos formája az „események iránti
engedelmesség” is. Ha képesek vagyunk rá, hogy békességgel és szeretettel
beleegyezzünk mindabba, amit az élet elénk hoz, akkor Isten el fog halmozni
szeretetével a szívünkben megszólaló Szentlélek által. Az élet nehéz helyzeteit
ne csupán elszenvedjem, hanem szabad akaratommal fogadjam el, és engedjem, hogy
Isten mindent a javamra fordítson!
Ha mindezeket a gondolatokat alaposan megfontoljuk és
életünkben gyakoroljuk, akkor fokozatosan kialakul és megszokottá válik bennünk
egy Istenre figyelő beállítottság. Ennek jellemzői: az Isten utáni vágy, a
belső béke, az imádság és a bensőnkben való történésekre való figyelem. Ez az Istenre hangolódott
lelkületünk teszi lehetővé, hogy ha szívünkben feltámad a Szentléleknek egy
sugallata, akkor azt ne fojtsuk el, és ne vesszen bele mindenféle más
késztetések és indulatok alapzajába, hanem emelkedjék fel a tudatunk szintjéig,
és ismerjük fel benne az isteni indíttatást.
„Már oly régóta
veletek vagyok – felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát
is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14,9) Mi mennyire vagyunk képesek
a Szentlélek sugallatain keresztül felismerni Jézust, aki elvezet bennünket az
Atyához?
Fejéregyházi
Tamás LC
Elhangzott
2014. február 18-án, a Regnum Christi – Lelkiesték keretében
Az előadás
forrásanyagául szolgáló mű: P. Jacques Philippe: A Szentlélek iskolájában
(Nyolc Boldogság Közösség, Homokkomárom)
Forrás: Regnum Christi
