A feltámadást és a pünkösdi események titkát az Egyház éli és hirdeti, hiszen örököse és továbbadója az apostolok Jézus Krisztus feltámadásáról szóló tanúságtételének. Az Egyház állandóan tanúsítja azt a halál feletti győzelmet, amely kinyilatkoztatta a Szentlélek hatalmát és meghatározta az Ő újrajövetelét, az Ő új jelenlétét az emberekben és a világban. Mert Krisztus feltámadásában a Vigasztaló Szentlélek úgy jelent meg, mint aki életet ad: „...Ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által”.Krisztus feltámadása nevében az Egyház a halál határain túlmutató életet hirdet, olyan életet, amely erősebb a halálnál. Egyidejűleg hirdeti azt, aki ezt az életet ajándékozza: a Lelket, az Éltetőt; hirdeti Őt, és közreműködik vele az élet közlésében. Mert „jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él” a megfeszített és feltámadt Krisztus által. Krisztus feltámadása nevében szolgálja az Egyház azt az életet, amely magától az Istentől fakad, szoros egységben a Lélekkel, neki alázatosan szolgálva.
Éppen e szolgálat által válik az ember mindig új értelemben „az Egyház útjává”, amint azt a Megváltó Krisztusról szóló enciklikámban kifejtettem, és most a Szentlélekről szólva megismétlem. Az Lélekkel egységben lévő Egyház mindenki másnál jobban ismeri, hogy valójában mi lakik az ember bensejében, mi a legmélyebb és leglényegesebb, mert ez lelki és múlhatatlan. Ezzel plántálja belénk a Lélek „a halhatatlanság gyökerét”, amelyből az új élet fakad: az az élet, melyet az ember Istenben él, mely Isten üdvözítő önközlésének gyümölcse a Szentlélekben; ezért csak az ő hatása alatt fejlődhet és erősödhet. Ezért könyörög az apostol Istenhez a hívekért, és kijelenti nekik: „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt... adja meg nektek..., hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré.”
A Szentlélek hatása alatt érik és erősödik ez a benső, vagy „lelki” ember. Ebben az isteni életközösségben találkozik az emberi szellem, „mely ismeri a szív titkait”, azzal a Szentlélekkel, „aki mindent átlát, még Isten mélységeit is”. Ebben a Lélekben, aki örök ajándék, nyílik meg a Szentháromság az ember, az emberi lélek számára. Az isteni Lélek rejtett leheletére nyílik meg az emberi lélek Isten üdvöt hozó és megszentelő megnyilatkozására. A Lélekből áradó kegyelem által lép be az ember egy „új életbe”, bejárása van az isteni élet természetfeletti valóságába,ahol a Szentlélek hajléka és „az élő Isten temploma” lesz. A Szentlélek által az Atya és a Fiú hozzá mennek, és szállást vesznek nála. A Szentháromsággal való kegyelmi közösségben kitágul az ember „élettere”, mert az isteni, a természetfeletti élet síkjába emelkedik. Az ember Istenben és Istenből él: „a Lélek szerint él”, és „arra törekszik, ami a Lélek szerint való.”
Az Istennel a Szentlélekben való benső kapcsolatból szükségszerűen következik, hogy az ember önmagát, saját emberségét új értelmezésben ragadja meg. Így teljesedik ki az az isteni képmás és hasonlatosság, mely kezdetben sajátja volt. Az emberség belső igazságát Krisztus rásugárzó fényében, vele összefüggésben kell felfedeznie, hiszen Ő az Istennel való kapcsolatunk ősmintája, és Őbenne teljesen csak akkor találhatunk önmagunkra, ha őszintén ajándékul adjuk önmagunkat a többi embernek, amint azt a II. Vatikáni zsinat tanítja: „ E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” személyének méltóságában, aki ugyanakkor nyitott a társadalmi beépülésre és közösségre, hogy kiteljesedjék. Létünk eme igazságának hatékony felismerése és gyakorlati megvalósítása csak a Szentlélek munkája révén történhet. Az ember ezt az igazságot Jézus Krisztustól tanulja, saját életében gyakorlattá teszi a Szentlélek közreműködésével, kit maga Krisztus adott nekünk.
Ezen az úton – a belső érés útján, amely magába foglalja az embervolt mélyebb megértését és teljes felfedezését – válik Isten jelenvalóvá emberségünk bensejében és hatja át egyre mélyebben az emberi világot. A háromszemélyű egy Isten, aki önmagában mint személyek közötti ajándék természetfeletti valósága létezik, a Szentlélekben ajándékként közölve önmagát az emberekkel, átalakítja az ember világát annak bensejében, azaz szívében és lelkiismeretében. Ezen az alapon, az isteni ajándékban részesedve válik a világ emberségesebbé és teljesen emberivé, amint azt a zsinat tanítja: az ember szívében és lelkiismeretében egyre inkább megérik arra az országra, amelyben „Isten lesz minden mindenben” mint ajándék és szeretet. Ajándék és szeretet: ez az az örök hatalom, melyben a háromszemélyű egy Isten kinyilatkoztatja magát az embernek és a világnak a Szentlélekben.
A Krisztus születése utáni harmadik évezredre várakozva arra kell törekednünk, hogy egyre több és több ember „teljesen önmagára találjon, őszintén adva önmagát másoknak”, ahogyan azt a zsinat idézett helye mondja. Bárcsak megindulna a Vigasztaló Szentlélek hatására a mi világunkban az az érési folyamat az emberekben – az egyesek életében is és a közösségben is – , amelyért Jézus maga imádkozott, amikor az Atyát kérte, „hogy mindnyájan egy legyenek, mint ahogy mi egy vagyunk”, (Jn 17) mintegy jelezve, hogy van valami hasonlóság az isteni Személyek egysége és Isten igazságban és szeretetben élő gyermekeinek egysége között. A zsinat megerősíti ezt az emberről szóló igazságot, és az Egyház különösen súlyos és határozott utasítást lát ebben sajátos apostoli küldetése számára. Ha ugyanis az Egyház útja az ember, akkor ez az út átvezet Krisztus egész misztériumán, isteni példát nyújtva az embereknek. Ezen az úton a Szentlélek – miközben mindegyikünkben megerősíti a „benső embert” – azt éri el, hogy az ember egyre jobban „megtalálja önmagát azáltal, hogy őszintén ajándékul adja önmagát”. Elmondhatjuk, hogy a pasztorális konstitúció eme szavaiban benne van az egész keresztény antropológia foglalata: az evangéliumra támaszkodó elmélet és a gyakorlat, amelyben az ember felfedezi Krisztushoz tartozását és ezáltal Isten gyermekévé emelkedik; de egyúttal jobban megérti emberi méltóságát is, pontosan azért, mert Isten közeledésének és jelenlétének személyes alanya, az isteni kegyesség alanya, amely magába foglalja a végső megdicsőüléstávlatát és annak szilárd alapja. Nyugodtan megismételhetjük, hogy: „Isten dicsősége az élő ember – és az ember élete Isten látása”: az ember, amennyiben isteni életet él, Isten dicsősége. Ennek az életnek és dicsőségnek rejtett sáfára a Szentlélek. Aki – amint Szent Vazul mondja – „egyszerű létében, változatos hatalmában... úgy árad ki, hogy nem fogyatkozik... mindenki számára jelen van, aki be tudja őt fogadni, mintha csak egyedül lenne; és mindenkit eláraszt elégséges és teljes kegyelmével”.
Ha az emberek a Szentlélek segítségével – akár személyenként, akár közösségben – felfedezik ebben az isteni dimenzióban létük, életük értelmét, abban a helyzetben vannak, hogy megszabadulhatnak azoktól az úgynevezett determinációktól, melyek főként a materialista a gondolkodásmódból, cselekvésmódból és az ezeknek megfelelő módszerekből fakadnak. A mi korunkban ezek a tényezők beleivódtak az emberbe, a léleknek ama mélységeibe, ahol a lelkiismeret szentélyében a Szentlélek szakadatlanul árasztja az „Isten gyermekeinek szabadsága” szerinti új élet világosságát és erejét. Az ember érését ebben az életben akadályozza a társadalmi helyzet és a társadalom szerveződése és meghatározott mechanizmusai formájában különböző területeken reá nehezedő nyomás. Sőt elmondhatjuk, hogy a társadalmi tényezők, ahelyett, hogy fejlődésében és kibontakozásában segítenék az emberi szellemet, sok esetben inkább eltávolítják létének és életének attól az alapvető igazságától – amely fölött a Szentlélek őrködik – hogy alávessék „e világ fejedelme” uralmának.
A kétezredik esztendő nagy jubileuma a Szentlélek munkája révén a szabadulás ígérete. Egyedül Ő tud segíteni az emberen és a közösségeken „a Lélek törvénye által, amely a Jézus Krisztusban való élet folyománya”, amely a régi és új bilincsektől megszabadítja, és elvezeti az embert ily módon a teljes szabadság mértékéig és megvalósulásáig. Mert – amint Szent Pál mondja – „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”. A szabadságnak és vele kapcsolatban az ember igazi méltóságának e kinyilatkoztatása különös jelentőséggel bír a keresztények és az Egyház számára akár a korábbi akár a korunkbeli üldöztetésben, mert az isteni igazság tanúságtevői ezáltal élő bizonyítékai lesznek az igazságban működő Léleknek, aki a hívek szívében és lelkiismeretében jelen van; mártíromságukkal az emberi méltóság legnagyobb dicsőségét mutatják meg.
De a keresztények, mint az emberi méltóság hiteles tanúi a Szentlélek iránti engedelmességükkel a társadalom megszokott körülményei között is sokféle módon járulnak hozzá a „föld színének megújításához”, amennyiben együttműködnek testvéreikkel, hogy mindazt valóra váltsák és tökéletesítsék, ami a civilizáció és kultúra, a tudomány és technika, továbbá az emberi gondolkodás és tevékenység fejlődésében jó, nemes és szép. Mindezt Krisztus tanítványaiként teszik – amint azt a zsinat konstitúciójában olvashatjuk: „Krisztus, aki feltámadásával átvette az uralmat... Lelkének erejével mindjárt működni is kezdett az emberek szívében: nem csupán a túlvilág vágyát ébreszti fel, hanem éppen ezáltal élteti, megtisztítja és erősíti a nemes kezdeményezéseket, amelyekkel az emberiség nagy családja emberségesebbé teszi a maga életét, és e célja szolgálatába állítja az egész földet.”
Mindezek még jobban megerősítik az ember nagyságát, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett; ez a nagyság felragyogott Isten Fia megtestesülésének misztériumában. Jézus Krisztus az idők teljességében a Szentlélek ereje által belépett az emberiség történelmébe, és valóságos embernek bizonyult, Őt mondjuk minden teremtmény elsőszülöttének, „aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk”.
Forrás: DOMINUM ET VIVIFICANTEM - Szent II. János Pál pápa enciklikája a Szentlélekről az Egyház és a világ életében, 1986. május 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése