A katolikus karizmatikus megújulás 2.

„Mindent vizsgáljatok meg”

A katolikus kariz­matikus megújulás többszörösen kifejezett szándéka, hogy „az Egyház szívében” akar lenni, nem pedig a peremén. Igaz, perem­jelenségként indult, de igazságtalan és tájékozatlan dolog volna ma is annak, sőt veszedelemnek tekinteni. A Szentszék püspök-tanácsadókat jelölt ki a Megújulás mellé (Suenens volt az első), az ICCRS pedig koordinatív szerepét gyakorolva igyekszik szo­rosra fűzni Róma és a világszerte működő Megújulás közöt­ti szálakat. Hogy a karizmatikus megújulás nincs veszélyek nélkül, azzal a Szentatya is, a Megújulás fe­lelős vezetői is teljesen tisztában vannak. Az ember esendő, amíg a földön él. Szüksége van bölcs megkülönböztetésre, józan fe­gyelmezésre. De ez mit sem változtat azon, hogy a katolikus ka­rizmatikus megújulás lényegét az Egyház vezetői elfogadták a Szentlélek hiteles művének. Az Egyház szívébe fogadta a tüzet, amely a Duquesne egyetemen lángolt föl 1967-ben.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne volna szükség józan megkülönböztetésre a Megújulás jelenségeivel szemben. Szekularizált társadalomban általában alacsony szintű az Egyház hitének ismerete, nálunk pe­dig a hitoktatás elnyomása a kommunista diktatúra évtizedeiben egyenesen katasztrofális tudatlanságot teremtett. Akik élő hitre ébredtek a karizmatikus megújulás ha­tására, azok nagyon sokszor a legkritikátlanabb módon átvettek olyan nézeteket, amelyek nem felelnek meg az Egyház tanításá­nak. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején alig le­hetett olyan magyar katolikus karizmatikus közösséget találni, ahol ne fordultak volna elő tanbeli tévedések. (Említettem S. cso­portját, amikor személyes tapasztalatomról számoltam be. Jellem­ző volt, nem kivételes eset.) Egy darabig azt hittem, hogy a protestáns hatás beszűrődése a katolikus „karizmatikusok” gon­dolkodásába speciális magyar jelenség, de amikor alkalmam nyílt külföldi papokkal erről beszélni, „megnyugtattak”, hogy náluk is ismerős a probléma. Az intenzív Szentlélek-megtapasztalás an­nyira hitelesen hat, hogy vele együtt könnyen hitelesnek fogadja el az ember mindazt a doktrínát vagy gyakorlatot, amely ezt a ta­pasztalatot körülveszi vagy kíséri. Ezért vették át sokszor katoli­kusok is annak a csoportnak a nézeteit, amely a Szentlélek-ke­resztség gyakorlatába bevezette őket, anélkül, hogy tisztában let­tek volna azok nem-katolikus jellegével. Mikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetét elbeszéltem, volt alkalmam megmutatni, hogy az indulás e tekintetben tiszta volt. A pitts­burghi Duquesne Weekend résztvevői mindnyájan katolikusok voltak, köztük jól képzett teológusok; pap is volt jelen. Az őket támogató neopentekosztalista csoport semmi összeférhetetlensé­get nem látott a katolikus Egyház és a Szentlélek munkája kö­zött. Amikor a Notre Dame egyetem hallgatóit „térítési” kísérlet érte, ellenálltak. Nem mulasztották el tájékoztatni a püspököt sem. Magyarországon a kommunista uralom éveiben hasonló nyíltság nem volt lehetséges. Most már azonban ütött az igazság órája. Püspökeinknek meg kell ismerniük a karizmatikus megúju­lás tevékenységét, nekünk pedig engedelmes szívvel kell fogad­nunk figyelmeztetéseiket. Még mindig sokkal becsületesebb nyíltan csatlakozni egy szabadegyházhoz, mint látszatra katolikus­nak maradva nem-katolikus nézeteket terjeszteni, belülről bomlasztani.

Azokat azonban, akikre a lelkek megkülönböztetésének joga és terhe hárul, nagy tisztelettel arra kérem, hogy árnyaltan gon­dolkodjanak. Egyfelől: különbséget kell tenni tudatlanság és eret­nekség között. Az eretnekséget jellemzi a makacs szembefordulás a tanító Egyház tekintélyével. Tapasztalatom szerint a nyolcvanas évek végére ez a magatartás nagy általánosságban eltűnt a ma­gyar katolikus karizmatikus megújulásból; megtalálta külön sza­badegyházas kereteit. Tudatlanság van bőven, de azt tanítással kell leküzdeni, nem elutasítással. Másfelől: különbséget kell tenni az egyes karizmatikus közösségek között. A karizmatikus meg­újulás nem homogén jelenség, és elvileg sem lehetséges homogén­né tenni. Ez abból következik, hogy a Szentlélek-keresztség alaptapasztalatán kívül más nem köti össze a különféle karizma­tikus csoportokat. Elméleti orientációjuk is, gyakorlatuk is a leg­messzebbmenő változatosságot mutathatja föl. Igazságtalan tehát az az ítélet, amelyik egy vagy több csoport hibáit a teljes kariz­matikus megújulásra általánosítja. Türelmesen arra kell töreked­ni, hogy a katolikus karizmatikus megújulás résztvevői helyes doktrinális eligazítást kapjanak a Biblia katolikus értelmezésével,a szentségekkel, a hierarchia szerepével, a lelki élet alapelveivel kapcsolatban. Egyébként erre nemcsak ők szorulnak rá, hanem az egész magyar katolikus társadalom, amelyben a tévhitek egész tömege terjedt el – például a szexuális és házassági erkölcs te­rén. Ezek leküzdésében éppen a katolikus karizmatikus megúju­lás lehet egyik komoly támasza a hierarchiának.

Miközben joggal fájlaljuk azt, hogy a karizmatikus tapasztalás sokakat a szabadegyházakba vezet, nem szabad azt gondolnunk, hogy ez a tendencia a karizmatikus megújulás lényegéből fakad. Inkább arról van szó, hogy az emberi felületesség a kisebb ellen­állás irányában mozog. Ahol a Szentlélek vezetésének mély megélésével találkozunk, ott világosan kivehető egy éppen ellen­kező irányulás: a Szentlélek megtapasztalása olyan keresést ösz­tönöz, amely végül a katolikus Egyházban pihen meg. Jól ismert tény, hogy a hazánkban is virágzó Nyolc Boldogság Katolikus Kö­zösség két protestáns házaspár kezdeményezéséből született. Efraim testvér, az alapító, az 1975-ös római karizmatikus kong­resszus alkalmából fogadta el a pápaság intézményét egy látomás folytán, miután a Szentlélek már régóta a katolikus hit irányában vezette. [EFRAIM Testvér: Kései esők. Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Péliföld-Szentkereszt, 1992. 37. o.] Hasonló utat járt be a hazánkban is többször megfor­dult Kim Kollins, aki evangélikus szülők leányaként gyermekko­rában baptista közösségbe járt, eltávolodott Istentől, majd felekezetközi karizmatikus gyülekezetben tért meg. Amikor Eu­rópába jött, szívében egyre hallotta Isten hívását: „Gyere haza!” Keresése a katolikus Egyház közösségébe való teljes befogadás­sal végződött, amit Jean Chabbert püspök végzett Arsban 1984. augusztus 2-án. Amikor katolizálása után Kim újból Amerikában járt, korábbi lelkipásztora, aki őt még mint protestánst evangéli­záló szolgálatra küldte, megértéssel és szeretettel vette tudomásul lépését. [KOLLINS, Kim: Es ist nur der Anfang. Vier-Türme Ver­lag, Münsterschwarzach, 1990. 172. o.] Hadd hajtsam meg e helyen az elismerés zászlaját tisz­teletes Marvin Crow, a garlandi (Texas, USA) International Christian Center lelkipásztora előtt! Az is figyelemreméltó, hogy Kim (elvált asszonyként) még protestáns korában elfogadta, hogy Jézusért magányos életet él (pedig a katolikus tanítást az újabb házasság lehetetlenségéről akkor még nem tette magáévá). Ha­sonló utat járt be egy másik női evangelizátor: Marilynn Kramar, aki az Assemblies of God pünkösdi közösségbhől lépett át a kato­likus Egyházba . [New Covenant 1985/2. 8-11. o.] Idevág John Michael Talbot esete is, aki me­todista család sarjaként rock-zenész lett, majd megtérve funda­mentalista szabadkeresztény, végül pedig Assisi Szent Ferenc alakjában találta meg eszményképét: katolizált, és ma ferences testvérként mint „Isten trubadúrja” muzsikál. [Uo.] Egy protestáns házaspár, Dan és Cherry O'Neill, akik különböző szabad­egyházakhoz tartoztak, a karizmatikus tapasztalat után a Szentlé­lek vezetése révén szintén a katolikus Egyházban találták meg lelki otthonukat. Dan O'Neill nemzetközi segélyszervezetet ala­pított, Cherry énekesnő és dalszerző. [New Covenant 1986/7. 24-27 o.] A karizmatikus megúju­lás egyik jól észrevehető hatása, hogy a katolikus Egyházat újra hitelessé teszi azoknak a protestáns hívőknek a szemében, akik ko­rábban a katolicizmust az evangélium meghamisításának, a bál­ványimádás egy formájának tekintették. Nem triumfálni akarok a fölsorolt néhány példával, de mélyen hiszem, hogy a Lélek a ka­tolicitás irányában dolgozik, mind az egyének, mind a közösségek életében. Az ökumenikus mozgalom komoly segítséget kapott a karizmatikus megújulásban, a felmerülő problémák ellenére is. Nem szabad azonban máról holnapra látványos eredményeket várnunk. Meg kell tartanunk az ökumenikus direktórium előírá­sait, sokat kell imádkoznunk, és engednünk, hogy a Szentlélek formálja a szíveket – a mienket is. Történelmi tavasznak va­gyunk tanúi, a gyümölcsöket a jövő fogja leszüretelni.

Visszatérve belső ügyeinkhez: vannak, akik nem doktrinális elhajlásokkal, hanem gyakorlati széthúzás keltésével, elkülönülés­sel vádolják a karizmatikus megújulást. A probléma valós, időn­ként igen súlyos is a lehet, hiszen a karizmatikus és a hagyományos imamód nagyon elüt egymástól, a kétféle gyakorlat könnyen barikádok emeléséhez vezet. Mégis úgy vélem, hogy – amennyiben nem emberi féltékenység és versengés a megoszlás oka, ami persze gyarlóságunk folytán nagyonis lehetséges – a probléma nem kezelhetetlen. Kezelését a jelenlegi szentszéki at­titűd sugallja, amely a karizmatikus megújulást az Egyházban mű­ködő lelkiségi mozgalmak egyikének tekinti. Minden ilyen mozgalomnak tudomásul kell vennie, hogy nem az egyetlen lehet­séges utat képviseli, hanem csak egyet a sok lehetséges lelkiség jogos pluralizmusában. EI kell fogadnia, hogy mind a hagyományos katolikus lelkiélet, mind pe­dig az egyháziasság kritériumainak eleget tevő többi lelkiségi mozgalom járható útja az életszentségnek és az üdvösségnek. EI kell fogadnia továbbá azt is, hogy a katolikus hitélet alapja a he­lyi közösség, a plébánia volt és marad. Egyetlen mozgalom vagy közösség sem ignorálhatja az egyházközség igényeit és a plébá­nos jogait. Ugyanakkor azonban mind a plébánosnak, mind a tra­dicionális ösvényeken járó hívőknek tudomásul kell venniük, hogy a lelkiségi mozgalmak elismerése és okos támogatása nincs az ő tetszésükre bízva, hanem az Egyház hivatalos álláspontja ér­telmében kötelességük. „Arra kell buzdítani a papságot – mondja II. János Pál pápának a magyar Püspöki Karhoz intézett beszé­de – , hogy ... adjanak teret a plébániákon azoknak a közössé­geknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az Egyházban. Kellő 'megkülönböztetéssel' – amely a ti sajátos pásztori feladatotok – , mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szent­lélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.” [II. János Pál magyarországi látogatása. MKPK Sajtóirodája, Bp. 1991. 2.kiadás. 70. o.] Ahol a plébá­nos nem biztosít egyházi helyiséget a karizmatikus imacsoport­nak, nincs joga panaszkodni, hogy a csoport „elzárkózik”. Az elzárkózás egyébként is érdekes vád: ha egy „karizmatikus” prog­ram nyilvános, a kritika így hangzik: „Ránk akarjátok kény­szeríteni!”, ha pedig zártkörű, a bírálat ezt a formát ölti: „Elzárkóztok!” A Megújulásba tartozóknak egyiket sem szabad tenniük: nem szabad másokra erőszakolniuk útjukat, sem pedig teljesen zárt programokra szorítkozniuk. A plébánosoknak pedig el kell fogadniuk II. János Pál pápa tanítását, amely szerint a hí­veknek az a joga, hogy hitéleti társulásokat alkossanak, nem a hierarchia engedményéből származik, hanem magában a kereszt­ségben gyökerezik. [Christifideles laici 29.] Nem tekinthetik tehát rendellenességnek, hogy plébániájukon olyan közösségek is működnek, amelyeket nem ők irányítanak, ha felügyelik is tevékenységüket. Amennyi­ben pedig a plébános is résztvevője a karizmatikus megújulásnak, feltétlenül szabadságot kell engednie plébániáján a hitélet tradi­cionális irányzatainak és a többi lelkiségi mozgalomnak is, ha azok helyet kérnek ott. A plébánia területi, nem lelkiségi egység. Számolnia kell a lelkiségek pluralizmusával.

Ha a karizmatikus megújulás hívei és ellenzői között nincs meg a testvéri szeretet és a másik véleményének tiszteletben tar­tása, ebben mindkét fél hibás lehet. Aki valóban mélyen éli az Egyház tradicionális hitéletét, általában el tudja fogadni a kariz­matikus megújulás őneki szokatlan megnyilvánulásait is, még ha a maga számára nem is igényli azokat. A baj a formák és szokások hitbeli tartalomtól kiüresedett kul­tuszával van, amelynek mentalitása olyan világosan tettenérhető például a húsvéti vigília időpontja körüli nézeteltérésekben, ahol a „hagyomány” hívei a megszokás pártjára állnak a kötelező egyház­fegyelemmel és az ősibb hagyománnyal szemben. A szokás rabjai engesztelhetetlenek a karizmatikus megújulás iránt, mert szokatlan. Másrészt a karizmatikus megújulás résztvevői képtele­nek a toleranciára akkor, ha karizmatikus elitgőg van bennük. A gőg általános emberi kísértés, és a sátán föl tudja használni, hogy a Szentlélek kegyelmeit hatástalanítsa. Mihelyt a karizmatikus megújulásban résztvevő személy – intenzív lelki élményétől so­dortatva – azt gondolja, hogy csak ő találkozott hitelesen Isten­nel, és mindazok, akik ezt a fajta találkozást nem ismerik, őt kell hogy utánozzák, a sátánnak nyert ügye van. Fájdalommal állapí­tom meg, hogy ez a lelkület nem ismeretlen a karizmatikus meg­újulás köreiben. Mondok egy példát. Egy magyar írónőtől hallottam, hogy pápai kihallgatás után egy „karizmatikus” pap fölajánlotta, hogy megáldja. „Most áldott meg a pápa” – csodál­kozott ő. „Az más! A pápa nem kapta meg a Szentlelket, de én megkaptam.” Ehhez hasonló esetek kelthetik azt a benyomást jószándé­kú hívőkben, papokban, püspökökben, hogy a karizmatikus megújulás „szektásság”, „elitizmus”, „elkülönülés”. Világosan kell tehát fogalmaznom. A karizmatikus megújulás résztvevőjének tu­domásul kell vennie három dolgot:

1.) nemcsak az tért meg, aki úgy tért meg, ahogyan ő;

2.) nemcsak az keresztelkedett meg a Szentlélekben, aki úgy keresztelkedett meg a Szentlélekben, aho­gyan ő;

3.) nemcsak az karizmatikus, aki úgy karizmatikus, aho­gyan ő.

A karizmatikus megújuláson kívül is működik a Szentlélek az Egyházban. Senkinek sincs joga kétségbevonni azoknak a Szentlélek-megtapasztalásoknak a hitelességét, ame­lyek nem egyeznek meg az övével, mindaddig, amíg ezeket a ta­pasztalatokat az Egyház hite magába tudja fogadni.

Föltehető az a kérdés is (föl is teszik): normális jelenség-e egyáltalán a karizmatikus megújulás, vagy inkább pszichopatoló­giai tünet? Nos, bizonyos viselkedésformák kétségtelenül patologi­kusak. Ezeket azonban nem nehéz fölismerni. Kirívóak, bántóak, diszharmónikusak, ízléstelenek. Ilyenek a zagyva vagy önmutoga­tó prófétálások, ilyen a nyelvkarizma disszonáns használata. Eze­ket nem szabad szó nélkül hagyni. Az imaösszejövetel, bármilyen kötetlen is az imádság formája, mindig irányítást, vezetést igényel. A zavaró személyeket szeretettel meg kell kérni, hogy mérsékeljék feltűnő viselkedésüket. Amennyiben erre nem haj­landók, udvariasan el kell távolítani őket az összejövetelről. „Is­ten... nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene” (1Kor 14,33). „Minden illő módon és rendben menjen végbe” (1Kor 14,40). A próféciákat egyébként is mindig megkülönböztetésnek kell alávetni. Dembowski püspök úrtól, az ICCRS tagjá­tól tudom, hogy a hamis próféciák a Megújulás egyik legnagyobb gondját jelentik világszerte. További probléma, hogy mindig akadnak olyan személyek, akik érzelmi kielégítetlenségükben a karizmatikus megújulást használják arra, hogy belső sérüléseik gyógyulásáért imát kérve, gyóntatójuk vagy csoportjuk idejét pa­zarlóan vegyék igénybe. Való igaz, hogy Isten gyógyulást ad az imádságon keresztül, ha az hittel és a Lélek erejével történik: ki­engesztelődések történnek, érzelmi problémák oldódnak, kény­szerességek szűnnek meg. E gyógyulás menete azonban nem az, hogy valaki egyre többet és többet foglalkozik és foglalkoztat sa­ját pszichés világával, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy megta­nul kóros önmagába-süppedés nélkül élni. Ellene mondva a hibás magatartásoknak, mindennapi keresztjeinket egyre nagyobb készséggel magunkra véve, növekvő örömmel járhatjuk a bizalom és a lelki gyógyulás útját. Azok, akik mindig többet és többet kö­vetelnek mások idejéből, nem is akarnak valójában kigyógyulni problémáikból, hiszen e problémák biztosítják számukra a lelkia­tya vagy a csoport törődését. Ebbe a csapdába nem szabad bele­menni, mert az eredmény csak az elhatalmasodó pszichés zűrzavar, „becsavarodás” lehet. A karizmatikus megújulás egyik lehetséges tévútjának látom, hogy túl sok önmagunkkal való fog­lalkozásra indíthat, ha nem tanulunk meg magunkról megfeled­kezve, önzetlenül szolgálni a közösségben. Az introspekció egészséges a napi lelkiismeretvizsgálat alatt, és a (gyakori, de rö­vid) gyónásokra való készülés során. Egyébként azonban Jézust kell szemlélnünk, minden örömünkkel-fájdalmunkkal őhozzá kell fordulnunk.

Mi, magyarok, depressziós fajta vagyunk: rosszul kommuniká­lunk, hamar csüggedünk. Ezért és a káromkodás ördögi szokása miatt olyan magas az öngyilkossági statisztikánk. Befelé forduló hajlamunk, merevségünk megnyilvánul abban is, hogy a karizma­tikus imaösszejövetelek oldott stílusa, amely olyan természetesen jön a latin-amerikaiaknak, feketéknek, de még a fehér észak­amerikaiaknak is, nálunk inkább taszítja az átlagos védekező me­chanizmusokkal fölszerelt embert. Idézek egy alig ismert verset, amely találóan fejezi ki nemzeti karakterünket: Péterhidi Gyula Hazám c. rövid költeményét. [PÉTERHIDI Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. KA­LÁSZ, Bp.1943. 22. o.]

A nyelv, amelyen beszélni édes,

A táj, mely ismerős, de sose unt, 

S lelkünk, örökké magányra éhes, 

Különös, komoly, hideg homlokunk, 

S dalunk, múltunktól szomorú, véres, 

Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk: 

Hazám.

Igen, ilyenek vagyunk. De azért nézzük meg ezt az „örökké magányra éhes” magyart, amikor többezred magával bezsúfolva egy stadionba, helyéről felugorva tombol, mert csapata az utolsó percben belőtte a győztes gólt! Az emberi természet mindenhol azonos, ha vannak is temperamentum-különbségek. A magyar ember számára is normális, hogy tud együtt-örülni, együtt-ünnepel­ni, befelé fordulás helyett egy közös középpontra figyelni, magáról megfeledkezve beleszédülni egy nagy közös örömbe. Ebben senki nem lát semmi patologikusat, ha a stadionban történik! De ne­künk, hívő keresztényeknek, nagyobb örömünk van egy győztes gólnál: Jézus föltámadása. Ez a döntő „gól”, ez a végleges győ­zelem a sötétség fejedelme fölött, ez a megnyílása a mennynek – ez ne váltson ki belőlünk önfeledt ünneplést? Isten boldog­ságának kiáradását a földre csak visszafogottan, mereven „nor­mális” szemlélni? Itt a válasz azoknak, akik a karizmatikus megújulást egészében patologikusnak vélik. „A bolondok, akik fölemelt kézzel imádkoznak!” „Képesek táncolni a templom­ban!” De hát miért csak az ördögnek volna szabad táncolnunk? A diszkók és bulik volnának az öröm hiteles helyei? Ha „külö­nös, komoly, hideg homlokunkat” a mennyei öröm kenete éri, ha „lobbanó szívünket” az isteni szeretet emésztő tüze járja át, nem az-e a normális, ha nyelvünk, kezünk, egész testünk a Föltáma­dott csodálatos jelenlétét hirdeti, olyan örömben, amelyet csak Isten gyermekei ismernek? Nekünk, depressziós nép fiainak, ki­csit tanulnunk és gyakorolnunk kell ezeket a bátor kifejezési for­mákat, nem olyan spontánul kapjuk őket, mint – mondjuk – brazil testvéreink. De nem engedhetjük át ezeket az idegbetegek­nek, mintha a normális emberhez méltatlanok volnának! Patolo­gikus jelenségek keveredhetnek a karizmatikus megújulásba. Ki kell szűrnünk, féken kell tartanunk ezeket. A megújulás azonban a maga egészében egészséges jelenség. Az örömtelen keresz­ténység a kóros.

Beszéljünk az emberi esendőségről is. A Szentlélek kereszt­sége beavatási tapasztalat. Nem biztosít a bűn ellen, legföljebb kezdősebességet ad, hogy kerüljük a rosszat. Ha a karizmatikus megújulás résztvevői emberi gyarlóságokat árulnak el, ha hűtlen­ségbe, botrányba keverednek, ez nem a Megújulás érvénye ellen szól, hanem az állandó megújulás szükségessége mellett. Nem az a kérdés, hogy „megújultunk-e”, hanem az, hogy készek va­gyunk-e mindennap jobban átadni magunkat az Úrnak. Másképp az Ellenség csapdájába esünk. S éppen azok kapnak legkönnyeb­ben sebet, akik a harcban az első vonalban küzdenek... Bűnösök vagyunk, nem jobbak senki másnál. A klasszikus aszketika sem­mit sem veszít érvényéből a karizmatikus megújulásban. A buk­dácsolásokon nem botránkozni kell, hanem Isten irgalmát kérni és kínálni a botladozóknak.

A karizmatikus megújulás eleven tapasztalattal rendelkezik arról is, hogy a sátán és a démonok – ahogy az Egyház mindig is vallotta – nemcsak az emberi szív rossz tendenciáinak megsze­mélyesítései, hanem személyes hatalmak, perverz szellemi erők. félelmetes ellenségek. Ez a tapasztalat érték, a lelki realitás fölfe­dezése, a hit megerősítése. Ellen kell állni azonban az ördöghisz­tériának, és a Gonosz elleni harcban is ügyelni kell az Egyház előírásaira. Az exorcizmus szertartása csak püspöki engedéllyel végezhető. Ugyanakkor minden hívőnek joga van arra, hogy Jé­zus nevében hittel és hatalommal imádkozza: „Szabadíts meg a gonosztól!” Jézus és Mária nevétől fut a démoni sereg.

A karizmatikus megújulás problematikus oldalaival éppolyan őszintén kívántam foglalkozni, mint amilyen őszintén Isten aján­dékának tartom azt a katolikus Egyház számára. A gyakorlati kérdésekre nincsenek fekete-fehér válaszok. Distinkciókra van szükség. Mindent árnyaltan kell szemlélnünk. Pál apostol már megadta a felelős megkülönböztetés alapelveit: „A Lelket ki ne oltsátok. A prófétai beszédet meg ne vessétek. Mindent vizsgál­jatok meg; ami jó, azt tartsátok meg. Mindenfajta rossztól óva­kodjatok” (1Tessz 5,19-22).

Szép feladat. Nehéz, összetett feladat. Nincs kitérés előle. Is­ten nem hagy el bennünket! A megkülönböztetés is a Lélek ajándéka.

Jelek és csodák

Bár az emberi gyarlóság és a sátán aknamunkája folytán szüntelen erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a karizmatikus meg­újulást megőrizzük a tévutaktól, maga a Megújulás a szuverén módon cselekvő Isten műve. Ezt legjobban a rendkívüli karizmák jelentkezése teszi kézzelfoghatóvá. Vakmerően törekednünk ezekre nem szabad, de éppúgy nem szabad „kioltanunk” sem a Lelket, amikor Isten megfoghatatlan szeretete jelek és csodák formájában avatkozik be Egyházának életébe.

Bár a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének 1967. február 18-át, a Duquesne Weekend időpontját tekintjük, a neo­pentekosztalizmus lassú beszűrődése a katolikus Egyházba már a megelőző években elkezdődött, egy amerikai szerző becslése sze­rint körülbelül 1962-től. [FORD, J. Massingberd: The Pentecostal Experience. Pau­list Press, Paramus-New York, 1970. 21. o.] Érdekes és a protestáns Agnes San­fordéhoz hasonló a katolikus Barbara Shlemon útja, aki először az Úr gyógyító hatalmát tapasztalta meg. „Mint hivatásos ápoló­nő, a délutáni műszakba voltam beosztva egy kis ... kórház sebé­szeti osztályán. A délelőtti váltástól kapott tájékoztatás szerint az egyik páciens kómában volt, és várni lehetett, hogy az éjszaka folyamán meghal. Ezt különösen szomorúvá tette az, hogy a be­teg fiatal anya volt, három kicsi gyerekkel, és hatalmas küzdel­met vívott az életben maradásért kórházi kezelése folyamán. Amikor beléptem szobájába, hogy intravénás infúzióit ellenőriz­zem, a látvány levertté tett. Az asszony súlya harminc kilóra csökkent, az is elsősorban folyadék volt a hasában, ami kilence­dik hónapos terhességre emlékeztetett. Karja és lába fogpiszkáló vékonyságú volt, haja teljesen kihullott, bőre sötétsárga volt. Semmilyen stimulánsra nem reagált, gyöngén és akadozva léleg­zett. Férjére pillantottam a szoba másik felében, és azt kívántam, bárcsak találnék szavakat, amelyek valami vigaszt nyújthatnak ne­ki. Feleségének halála egészen közelinek látszott. Visszatérve a nővérszobába, megvallottam érzéseimet és tehetetlenségemet Harriet Saxtonnak, a velem együtt beosztott nővérnek. Egyetér­tett azzal, hogy a helyzet súlyos, de nem tartotta azt reményte­lennek. Tudtam, hogy Harriet buzgó episzkopalista, aki mélyen hisz abban, hogy Isten valóban meghallgatja az imádságot. Mindazonáltal úgy éreztem, elrugaszkodik a valóságtól, amikor azt gondolja, hogy Isten be tud vagy akar avatkozni ebben az eset­ben. Szkepticizmusom nem riasztotta vissza. Azt javasolta a férj­nek, hogy forduljon plébánosához és kérje felesége megkenését a szent kenettel. Sok éven át úgy tekintettek az olajjal való meg­kenésnek erre a szentségére, mint a halálra való előkészületre, az utolsó kenetre. Harriet elmagyarázta, hogy az éppen folyó vatikáni zsinat vissza akar térni e szentség eredeti hangsúlyá­hoz, a betegek kenetének fogalmához... A férj hosszasan mérle­gelte döntését, végül belátta, hogy nem tehet mást. A pap, aki fölvette a telefont, néhány percen belül ott volt a kórházban, Idős ember volt, a helyi katolikus egyházközség plébánosa. Nyu­godtan elvégezte a szertartás latin szövegét, közben meg-megáll­va és megkenve a szent olajjal a beteg asszony testét. Magával hozta a Szent Eucharisztiát is egy kis ostya formájában, de az asszony túl mély kómában volt ahhoz, hogy magához vehesse. A pap gyöngéden a nő ajkaihoz érintette a Szentostyát, aztán távo­zott a kórházból. Az egész cselekmény mindössze néhány percig tartott, a beteg állapotában nem következett be látható változás, és éjjel abban a tudatban fejeztem be a szolgálatot, hogy hamis reményt ébresztettünk egy reménytelen esetben. A következő délután újból bejöttem szolgálatra. Ahogy elmentem a haldokló asszony szobája mellett, benéztem, és földbe gyökerezett a lá­bam. Az ágy szélén ült és levest evett. Nem tudtam hinni a sze­memnek! A reggeles nővér, aki arra járt, tárgyilagos hangon közölte: 'Múlt éjszaka javulni kezdett.' Beavatásom Jézus Krisz­tus gyógyító erejébe megkezdődött...” [SHLEMON, Barbara Leahy: Healing Prayer. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1976. 13-16. o.] Ez 1964-ben történt. Barbara megtanult eredményesen imádkozni a betegek gyógyulá­sáért, bekapcsolódott egy neopentekosztalista imacsoportba – amely kifejezetten kívánta, hogy a katolikus Egyházban marad­jon! –, majd a pittsburghi események után a katolikus karizma­tikus megújulás egyik vezető személyisége lett. Föladta állását, hogy teljesen a gyógyító imának szentelhesse életét. Egyike azoknak a gyógyító karizmatikusoknak, akik nagy létszámú gyó­gyító szolgálatokon az ismeret szavát (logosz gnószeósz, 1Kor 12,8) kapják: Istentől beléjük öntött tudást arról, hogy milyen gyógyulások történnek a tömegben. Nem minden beteg gyógyul meg ilyenkor, és nem minden gyógyulás rendkívüli. Kétségtelenül előfordulnak azonban rendkívüli gyógyulások is.

Briege McKenna ír származású klarissza nővér első fogadalma után súlyos reumás fájdalmat kezdett érezni a lábában. 1967-ben Floridába küldték, hátha az ottani klíma enyhíti baját. De 1969-­ben az orvosok azt közölték vele, hogy rövidesen megbénul, to­lószékhez lesz kötve. Ugyanebben az évben kapcsolatba került a karizmatikus megújulással. Előbb nézőként járt az összejövete­lekre, de később kezdte érezni, hogy olyasvalamit talált, amire szüksége van. Nem a fizikai gyógyulásra gondolt. „Az volt a vá­gyam, hogy valóban szent legyek” – mondta később. – „Ha már fiatalon odaszenteltem az életemet mint szerzetes, végig akartam járni a teljes utat.” [New Covenant 1985/6. 8-9. o.] Ott volt a tömegben egy karizma­tikus lelkigyakorlaton, és éppen kérni akarta, hogy imádkozzék vele valaki a Szentlélek erejéért, amikor váratlan dolog történt. Egy hang azt mondta benne: „Engem keress!” Lehunyta szemét és imádkozott. Egy kezet érzett a kezén; kinyitotta szemét, de nem látott senkit. Testét azonban elkezdte átjárni egy erő. A bé­nító ízületi gyulladástól görcsösen összehúzódott lába kezdett ki­egyenesedni. Amiről az orvosok azt mondták, hogy lehetetlen, most megtörtént: lába hirtelen teljesen egészséges lett. Fölugrott és kiabálni kezdett: „Jézus, te itt vagy!” Váratlanul meggyógyult, és lelkébe is új erő költözött. Imaösszejöveteleket kezdett vezet­ni, de a testi gyógyulással nem foglalkozott. A „faith healer”, a hit-gyógyító figurája komikus és ellenszenves volt a szemében. Hat hónap múlva pünkösd vigíliájának éjszakáján egy belső kész­tetés a kápolnába vezette. Hirtelen sűrű csönd nehezedett a le­vegőre. Egy hang nevén szólította, de nem látott senkit. Erőt érzett, égető erőt átáradni a testén. A hang újra szólt: „Megkap­tad tőlem a gyógyítás adományát. Menj és használd.” Aztán a légkör megint a megszokott lett. Briege nővér úgy döntött, hogy képzelődés volt az egész. Bűnbánatot tartott, amiért ilyen gondo­latokkal foglalkozik. Nem szólt az egészről senkinek. Nem akart hinni benne. De újból és újból ezek a szavak visszhangzottak reggelenként a tudatában: „Megkaptad tőlem a gyógyítás adomá­nyát.” A távoli Los Angelesben járva, egy vadidegen episzkopa­lista lelkésztől kapott figyelmeztetést: „Még sose beszéltem katolikus apácával. De üzenetem van az Ön számára. Megkapta a gyógyítás adományát. Tudja, hogy megkapta. Isten két hete szólt Önhöz a kápolnájukban, és Ön senkinek se beszélt róla. Mikor fogja már használni?” De Briege nővért még ez se győzte meg. Makacs ír természet volt benne! „Honnan tudhatná ezt egy protestáns?” - okoskodott. Csakhogy teljesen váratlanul új és új ismeretlenektől kapott figyelmeztetést: „Isten adott magának egy adományt. Mikor használja végre?” A nővér annyira irtózott a „faith healer” szerepétől, hogy még mindig ellenállt. De egyszer üzenetet kapott a helyi plébánostól: egy beteg, aki hallotta Brie­ge nővért az imádság erejéről beszélni, segítségét kéri. Megláto­gatná? Briege nem mondhatott nemet. Kitűnt, hogy a beteg asszony – súlyos sorscsapások és fizikai betegség súlya alatt lel­kileg megroppanva – már az öngyilkosságra készült, amikor éj­szaka Briege nővért látta, aki a Jézusban való hitre biztatta... A nővér semmit sem tudott erről. Imádkozott a beteggel, mert nem tehetett mást. És a beteg testileg-lelkileg meggyógyult. Briege McKenna nővér megadta magát a kápolnai Hangnak. Elöljárói engedélyével megkezdte gyógyító szolgálatát, amely nagyszabású­ra nőtt. „Rendszerint az Eucharisztiával kapcsolatban szolgálok – mondja – , hogy Jézus Krisztust állíthassam központba az Ol­táriszentségben, őrá irányíthassam a figyelmet... Csodákat láttam történni mise közben... A vakok szemem láttára nyerték vissza látásukat. Láttam egy kilencéves kisfiút, aki süketnémának szüle­tett, tökéletesen meggyógyulni, amikor anyja szentmisére és szentáldozásra hozta őt ... Egy tizennyolcéves prostituált, egy lány, aki hétéves korától az utcán nőtt föl, valakivel eljött egy misére, ahol szóltam egy pár szót. Heroinon élt, megvakulóban volt, éle­te merő zűrzavar. Nem akart a templomba jönni, azt gondolta, mindnyájan képmutatók vagyunk. Nem figyelt egyetlen szóra sem, amit mondtam, vagy amit a pap mondott. De hirtelen sírni kezdett – első alkalommal tizenhárom éves kora óta – , és nem bírta abbahagyni. Amikor kiment az ajtón, így szólt: 'Ó Istenem, szeretném, ha hinni tudnék'. Ebben a pillanatban visszakapta a látását. A herointól is megszabadult, és egy percig se voltak el­vonási tünetei. Mikor később találkoztam vele, azt mondta: 'Tu­dom, mi történt. Abban a pillanatban, amikor Krisztus eljött, amikor a kenyér és a bor Jézussá változott át, én is átváltoz­tam.” [Uo. 10-11. o.]

Jelek és csodák! 1977-ben egy tizenegy éves kisfiú, Jerry Taylor egy elhagyott gyárépület mellett játszva megérintett egy élő elektromos vezetéket. Halottnak látszott. Egy bostoni kór­házban több mint egy hónapot töltött súlyos kómában. Mestersé­gesen tartották életben, az agytevékenység leállt. Az orvosok többször javasolták Jerry szüleinek, hogy egyezzenek bele a Jerryt életben tartó apparátus eltávolításába, mert nincs esély, hogy a fiút az életbe visszahozzák. A szülők azonban még táplál­tak egy utolsó reményt. Elhívták kisfiuk betegágyához Edward McDonough redemptorista atyát, aki rendszeresen tartott gyógyí­tó szolgálatokat a Mindig Segítő Miasszonyunk bostoni templo­mában. A pap bement a gyerekhez, két kezét ráhelyezte, és imádkozott. Húsz percen belül Jerry fölnyitotta a szemét, és visszanyerte eszméletét. Attól kezdve napról napra javult. Két nap múlva elhagyhatta az intenzív osztályt. Egy hónap múlva mozgásterápiára fogták. Három hónap múlva hazamehetett a kórházból. Később újból iskolába járhatott. „Egy valóban figye­lemreméltó dolog Jerry gyógyulásával kapcsolatban – mondta később McDonough atya – az a hatás, amit saját plébániáján tett. Az egyházközségben mindenki tudott Jerry esetéről: olyan volt, mintha Lázár támadt volna föl a halálból. Lelki ébredést váltott ki a dolog.” [New Covenant 1981/6. 16-17. o.] McDonough atya két nagy iratszekrényben tárolja az orvosilag dokumentált gyógyulások adatait.

1978-ban tartották Bombayben az indiai katolikus karizmati­kus megújulás harmadik országos találkozóját. November 2-án gyógyító szolgálatra került sor. Ezen résztvett egy fiatal indiai ta­nítónő, Paulina D'Souza, aki ugyanazon év április 19-én vasúti katasztrófa áldozata volt. Egy vonat belerohant abba a kocsiba, amelyben Paulina utazott. Hatalmas ütést kapott, beszorult a roncsok és a sikoltozó emberek közé, iszonyú fájdalom hasított a lábába. Úgy érezte, megfullad. A mentőosztag csak három órával a baleset után érkezett a helyszínre. Közben Paulina hol elájult, hol pedig elviselhetetlen fájdalomra, fuldoklásra és szomjúságra, az áldozatok hörgésére ébredt. Ő lett az egyetlen túlélő a kocsi­ban, ahol ötven nő utazott. Mentéskor a lángvágó átvágta a térdidegeket Paulina jobb lábában. Életben maradása is kétséges volt, de abban biztosak voltak az orvosok, hogy a lábát soha töb­bet nem tudja használni. Háta is megsérült, állandó fájdalmakat szenvedett. Fűzőt és acélpántos ortopéd cipőt viselve hónapok múltával mégis képes lett állni, valahogy járni is. Fájdalmai mel­lett állandóan gyötörte a szörnyű baleset visszatérő emléke: időn­ként minden elsötétedett előtte és újból az összeroncsolt vasúti kocsiban érezte magát, fuldokolva és vízért kiabálva, körülötte az agonizáló útitársakkal... Paulina hitt Isten segítő szeretetében, és a gyógyító szolgálatra a hit jeléül egy pár papucsot vitt magával! A lépcsőn nem tudott fölmenni, vinni kellett. Mise után négy-öt ember imádkozott érte, köztük egy püspök. „Miután két vagy három percig imádkoztak – meséli Paulina – , eldőltem, anél­kül, hogy eszméletemet veszítettem volna.” (Ezt nevezik a Lé­lekben nyugvás jelenségének.) „Éreztem valakit a lábam mellett, aki megérintett engem. Fölnéztem és két személyt láttam ott: Jé­zust és Máriát! Hirtelen hatalmas fényességet láttam. Majdnem megvakultam, és ezután nem bírtam kinyitni a szememet. Vala­mivel később mégis sikerült fölnyitnom a szememet. Minden a szokásosnak látszott. De valami hiányzott. A lábamból hiányzott a fájdalom! S a levegőért és vízért kapkodás érzését nem tapasz­taltam, amikor elestem. Kezdtem a lábamra állni. Valaki felém nyúlt, hogy segítsen. 'Rendben van' - mondtam. - 'Föl bírok állni. Jól érzem magam.' Jól is voltam! Leültem egy székre, és el­ső dolgom volt a papucsomat kérni és fölhúzni. Aztán fölálltam. Mindenki tátotta a száját! Jártam, ugráltam, pár métert futottam is. Kiáltoztam: 'Jól vagyok! Jól vagyok! Jézus meggyógyított en­gem!' [New Covenant 1979/10. 9-10. o.] Egyidejűleg meggyógyult Paulina háta is.

Nem foglalkozom külön a Szent Szív misszionárius Emiliano Tardif atya gyógyító szolgálatával, melyről két népszerű könyv is megjelent magyar nyelven. [TARDIF, E. - FLORES, J.H.P.: Jézus él! Marana Tha 2000, Bp., évszám nélkül; TARDIF, E. – FLORES, J.H.P.: Jézus a Messiás. Marana Tha 2000, Bp. 1991.] Rendkívüli jelenségek mindig is fölléptek az Egyházban: szentek életében, Mária-kegyhelyeken a hívő katolikus hálatelt szívvel, hite megerősítéseként fogadta eze­ket. A karizmatikus megújulásban egyrészt gyakoribbak lettek (az ismertetett néhány példa igazán csak ízelítőt jelent), másrészt új­szerűen ható kontextusba kerültek. Nem egyes személyek vagy speciális szent helyek privilégiumaiként lépnek föl, hanem az élő hittel átjárt közösség kontextusában. Ez gyakran meglepő a hívő katolikus számára, amint azt Agnes Sanford leírja egy katolikus sebesült esetében, aki nem volt hajlandó gyógyulásért imádkozni, mert „csak a szentek tudnak csodákat tenni”. „Mitől szent vala­ki?” - kérdezte Agnes. „Senki nem lehet szent, amíg meg nem halt” - jelentette ki a fiatalember. „Úgy tűnt, ez a lehetőségek határain túlra helyezi a dolgot” – rezignál Agnes Sanford. [SANFORD, Agnes: Sealed Orders. Logos International, Plainfeld, New Jersey, 1972. 181-182. o.] (Később azért több sikere volt a katolikusokkal.) Teológiailag kétségtelen, hogy a karizmák, akár a rendkívüliek is, önmaguk­ban nem jelei az életszentségnek; Mt 7,22-23-ból tudjuk, hogy „gonosztevők” is tehetnek csodákat. Mégis figyelmet érdemel a rendkívüli karizmák jelentkezésének újszerű összefüggése. II. Já­nos Pál pápa tanítja, hogy a keresztény szellem akkor hódíthat teret a társadalomban, „ha megújul az egyházi közösségek ke­resztény lényege”. [Christifideles laici 34.] A hívő közösség lényege szerint a föltá­madt Jézus jelenlétének helye, a Szentlélek működésének terepe, az új teremtés vajúdása és műhelye. Ez az igazság válik most kézzelfoghatóvá szemünk láttára olyan közösségekben, ahol a keresztény lényeg – meghalni önmagunknak és a föltámadt Úrnak élni – szintén kézzelfogható. Isten megőrzi szuverén sza­badságát a jelek és csodák osztogatásában, de azért szabad fölfi­gyelnünk arra, milyen körülmények között ajándékozza leggyakrabban azokat. Ez a szempont tereli figyelmünket azokra a rendkívüli eseményekre, amelyek a mexikói nagyvárosban, Jua­rezben történtek.

Rick Thomas jezsuita atyát 1964-ben bízta meg rendje az Our Lady's Youth Center (Miasszonyunk Ifjúsági Központ) igaz­gatásával El Pasóban (Texas, USA). El Paso határváros: a Rio Grande folyó túlsó oldalán már a milliós mexikói város, Juarez terül el. Az életszínvonal meghökkentő különbséget mutat a fo­lyó két partján, a szegény mexikóiak gyakran szöknek át a hatá­ron, hogy munkalehetőséget találjanak. Rick Thomasnak bőséges lehetősége nyílt, hogy a szegények között dolgozzék, nyomoruk enyhítésére törekedjék. 1969-ben egy barátja, akivel együtt vé­gezte a noviciátust, New Orleansból jelezte, hogy Isten „valamit kezdett” náluk. Ez a valami a katolikus karizmatikus megújulás volt, ami először csak nagyon mérsékelt érdeklődést váltott ki Rick atyából. Mégis elment egy imaösszejövetelre, ahonnan sike­rült annyira elkésnie, hogy a befejezés után érkezett. Barátja imádkozott, hogy töltse el Ricket a Szentlélek, de látszólag nem történt semmi. Rick Thomas hazament, lefeküdt, és nagyon gyor­san elaludt. „Az éjszaka közepén fölébredtem, és mély imába merülten találtam magamat, pedig ezt az élményt már rég elve­szítettem. Az imádság visszatért, nagyon egyszerűen, mint a noví­ciusi buzgóság idejében.” [LAURENTIN, René: Miracles in El Paso? Servant Books, Ann Arbor, 1982. 55-56. o.] Rick érdeklődni kezdett, az OLYC-ban (Our Lady's Youth Center) imaösszejöveteleket indí­tottak. Ott hallott először nyelvimát. Mikor tudni akarta, mi az, a fiatal lány csodálkozott: „Ezt nem tanítják a szemináriumban?” Lassan karizmatikus közösség alakult ki El Pasóban. A helybeli püspök bölcsen várt, hova fejlődik a dolog. Rick atya és munka­társai azonban a határon túl, a juarezi szegények között is mű­ködtek, s itt a karizmatikus megújulás ellenállásra talált. A juarezi püspök jónak látta egy darabig betiltani az imaösszejöve­teleket, de két hónap múlva, az általa is nagyrabecsült Guillermi­na Villalva szociológus csodás gyógyulásának hatására újból engedélyezte azokat. Gullermina a korábbi marxista szellem he­lyett most már keresztény hittel ment a legszegényebbek közé, akik Juarez szeméttelepén a hulladék gyűjtögetéséből éltek, és embertelen körülmények között laktak, az alkohol, a drogok és az erőszak pusztító hatalmának kiszolgáltatva. Egy hónappal a juarezi imaösszejövetelek újraindulása után, 1972 karácsonyán az OLYC munkatársai ebédet adtak a juarezi szemétgyűjtőknek. 120 főt vártak, 200 főre elegendő adag ételről gondoskodtak, és 300-an jöttek. Az étel mégis elegendő volt, még bőségesen maradt is. Semmi kétség: Isten avatkozott be. Azóta újra és újra ismét­lődik az ételszaporodás csodája Juarezben.

Az El Pasóban működő United Way szervezet, amelytől az OLYC anyagilag függött, rossz néven vette az ifjúsági központ munkatársainak fokozódó hithirdető aktivitását. 1973-ban az OLYC szakított a United Way-el, munkatársai fizetés nélkül maradtak. [New Covenant 1985/3. 17. o.] Hihetetlen kaland kezdődött: a szegényekért élő kö­zösség, amelynek egyetlen támasza az Úr, továbbra is táplálta az éhezőket, és mindent megtett fölemelkedésükért. Megalakult a Lord's Ranch, az Úr birtoka, amelyen önkéntesek dolgoznak, többnyire lelkes fiatalok, átmeneti jelleggel. 1975-ben Martha Medrano pénzügyi szakember föladta állását, hogy a szegényeket tápláló Lord's Food Bank (az Úr élelem-bankja) alelnöke legyen; a bank elnöke az Úr maga. Ennek a banknak nincsenek épüle­tei: a szegények munkát „tesznek be”, és cserébe élelmet „vesz­nek ki”. Utat építenek, vályogtéglákat égetnek, házakat emelnek. A banknak a folyó mindkét oldalán van „fiókja”. „Legérdeke­sebb az Úr Élelembankjában, amikor maga a bankelnök veszi kézbe az ügyeket!” - írja Rick Thomas atya. - „Nemrég egy hetvenéves asszony jött a bankhoz, sántítva, botjára görnyedten. A gyógyulásért végzett ima után eldobta a botot, és táncolni kez­dett a Lélekben. Ma ő az első, aki a táncot vezeti az Úr di­cséretére!” [New Covenant 1978/2. 19. o.] Egy elhagyott földön, amelyet Rick Thomas hasznosít, a mérnökök és öntözési szakemberek szerint nem le­hetett vizet találni. Prófétai szó nyomán mégis kutakat fúrtak, és ma a farmnak két mesterséges halastava van. Amikor Rick atya fölajánlotta egy szomszédjának, aki hajlandó lett volna fizetni a vízért, hogy díjtalanul használhatja azt, a kutak szivattyúzás nél­kül kezdték adni a vizet! [International Newsletter 1980.4. 3. o.] A juarezi szeméttelep szegényeinek élete gyökeresen megváltozott. A gyerekek iskolába járnak, a szemétgyűjtők értékesítési szövetkezetbe tömörülnek, Juarez közéletében visszaszorul a korrupció. A hívő közösség látogatja a börtönt, a javító- és az elmegyógyintézetet, Isten szeretetét és ir­galmát árasztva az elveszettekre, reménytelenekre. A börtönök­ben megváltozott a bánásmód. A közösség föllép a meg nem született élet védelmében is. 1992-ben elmélyülésről olvasunk: „Az utóbbi hónapokban az imádság szelleme nagyon elmélyült, és a személyes megtisztulás igénye megerősödött. A szolgálatba lépő új személyzet feladata, hogy megtanítsa az embereket az Úr komoly szolgálatára.” [Good News jubileumi különszám, 1992. 62. o.]

Az Egyesült Államok 1978-as országos katolikus karizmatikus konferenciáján (Notre Dame, Indiana) egy juarezi fiatalember húszezer résztvevő előtt tett tanúságot megtéréséről. „Életem abból állt, hogy dolgoztam és a pénzen lerészegedtem. Kártyáz­tam is. Nem tudtam eltartani a családomat a keresetemből. Egyik nap, amikor részegen mentem haza, meg akartam verni a felesé­gemet, mint mindig. Hároméves kislányom azt mondta: 'Anyu, imádkozzunk apuért, hogy ne legyen többet részeg.' A kicsi rám ­tette a kezét, a feleségem szintén. Nyelveken kezdtek imádkozni. Meglepődtem. 'Mi bajuk van ezeknek?' Még nem ismertem az Urat. Gyermekem és feleségem már ismerte az Urat. Az ima so­rán az Úr karjaiba zuhantam, úgy, ahogy voltam, részegen.” (Is­mét a Lélekben-nyugvás jelensége: a verekedős férj elterült a földön.) „Azonnal éreztem az Úr erejét. Másnap a feleségem ebédet csinált, de én nem kértem. 'Miért nem kérsz?' - kérdez­te. Azt mondtam: 'Most megyek, és az Élelembankban fogok dolgozni.' Azon az éjszakán az Úr megváltoztatta az életemet, és most már tizenegy hónapja az Úrért dolgozom.” [New Covenant 1978/11. 12-13. o.] Ez a drámai megtérés nem egyedülálló eset.

Hadd idézzek egy egyedülálló esetet is. Rick Thomas az em­lített konferencián bemutatott egy testes mexikói nőt. „Hadd mondjam el nektek, mi történt ezen a héten Adellával. Szerdán jött át Juarezből az Ifjúsági Központba. Délután mindnyájan le­pihentünk a földön. Jót aludtam éppen, amikor Evangeline nő­vér, képzett ápolónő, fölébresztett és azt mondta: 'Ez a hölgy nem mutat életjeleket!' Fölkeltettem a többi testvért, és kértem őket, énekeljék kedvenc dalukat: 'La Sangre de Cristo Tiene Po­der' (Krisztus Vérének ereje van). Ők énekeltek, s közben Evangeline nővér egy tanuló ápolónővel megpróbálta szájból-­szájba lélegeztetve életre kelteni Adellát, de nem tudtak légzést elérni. Azt gondoltam, jobb, ha föladom a betegek kenetét. Kö­rülnéztem, ki tudja elhozni nekem az olajat, végül találtam is va­lakit, és így szóltam hozzá: 'Menj az irodámba, húzd ki ezt és ezt a fiókot, és ott vannak az olajok.' Ez a hölgy elment az irodába, és visszatért két üveg szenteltvízzel! Így hát elmentem magam és elhoztam az olajat, s amikor visszatértem, föladtam a betegek ke­netét. Ezalatt nem mutatkoztak életjelek. Adella életjelenségek nélkül volt ébredésünk után mintegy tíz percen át. Végül rájöt­tem, mit kell tennem. Jézus Krisztus nevében kezünkbe vettük a hatalmat a szituáció fölött, megparancsoltuk Adellának, hogy kel­jen föl – s ő fölkelt, és öt perc múlva táncolni kezdett.” Adella ennyit tett hozzá: „Hálát adok az Úrnak, mert sok csodát tett ér­tem. Mindent megadott nekem, amit csak kértem. Megígérem neki, hogy követni fogom őt, amíg csak el nem hív az ítéletre. Viva Cristo Rey! (Éljen Krisztus Király!)” [Uo. 13. o.]

Hogy mondja az Úr? „A betegeket gyógyítsátok meg, a ha­lottakat támasszátok fel...” (Mt 10,8). „Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek... Kérjetek és kaptok, hogy örömö­tök teljes legyen” (Jn 16,23-24).

Viva Cristo Rey!

Van egy kazettám a katolikus karizmatikus megújulás 1987-­es római vezető-konferenciájáról. Linda Koontz nővér beszél rajta, aki egy ideig munkatársa volt Rick Thomas atyának El Pasóban. Tűrhetően olvasok angolul, de az élőszót nehezen értem. Ezt a kazettát azonban annyiszor meghallgattam, hogy egész jól kiveszem a részleteket is. Már az első hallgatáskor, amikor csak a mondanivaló fő tendenciáját értettem, egészen különös benyomást gyakorolt rám. Linda nővér határozottan és egyszerűen adja elő Juarez csodáit; közülük soknak szemtanúja volt. Néhány mondatba tömöríti a megrázó megtéréseket, amelyeket gyakran fizikai gyógyulás kísér. Ezek a rendkívüli esemé­nyek egy szociális programból nőttek ki, s ez a program azóta se szünetel: a juarezi szegények kiemelkednek nyomorukból. De több történik, mint szociális segítő munka. A szegényeknek hirdetik az evangéliumot! (Vö. Lk 7,22). A jelek és csodák fellépésének igazi összefüggése az evangelizációs folyamat. Ez nem valami ráadás az Egyház életében, nem valami szabadon választható speciális feladatkör, hanem az Egyház szívverése, alapfunkciója. Mária, aki hitben anyánk, az Igét foganta és adta a világnak, s az Egyház ezt folytatja: hittel befogadja és másokkal közli az Örök Igét, a teremtetlen Igazságot, a személyes Jó Hírt, Urunkat, Jézus Krisztust. A II. Vatikáni Zsinat a missziós dekrétumban megállapítja, hogy az Egyház természeténél fogva missziós jellegű, [Ad Gentes 2.] a világiak apostolkodásáról szóló dekrétumban pedig nagyon világosan tanítja, hogy a Jézusról való tanúskodás küldetése nem korlátozódik a klérusra és a szerzetesekre, hanem a világi hívőnek is kikerülhetetlen kötelessége. [Apostolicam actuositatem 1., 2., 3., 4., 5., 7.] VI. Pál pápa szerint – aki nagyon tudatosan vette föl a nemzetek apostolának nevét, s aki­nek személyét és életművét egyre inkább csodálom – „az evangelizálás... az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az Egyház tükröződik vissza. Az Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja.” [Evangelii nuntiandi 14.] II. János Pál pápa prófétai erővel hirdette meg, hogy ütött az új evangelizálás órája. [Christifideles laici 33., 34.] Hazánk Püspöki Karához 1991-ben intézett beszédében ezt mondja: „Megtörténhet, tisztelendő Testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom széle­sebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: 'Missziós területté váltunk!' Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni! [II. János Pál magyarországi látogatása. MKPK Sajtóirodája, Bp. 1991. 2.kiadás. 73. o.] Történelmi helyzetünk és az Egyház evangelizáló alapműködésének tudatosítása adja azt a horizontot, amelyben a rendkívüli karizmák váratlan bőségben való jelentkezése teológiai szabatossággal elhelyezhető. A karizmatikus megújulás Isten cselekvése, aki missziós parancsával együtt ígéretet tett, hogy a hívőket jelek fogják kísérni (Mk 16,15-18). „Tanításom és igehirdetésem nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” (1Kor 2,4); „Apostoli küldetésem bizonyítékai voltak nálatok a nagy türelem, a jelek, csodák és erőmegnyilvánulások” (2Kor 12,12). A karizmák sohasem öncélúak. Szolgálatra adatnak. Az I. Vatikáni Zsinat hittételként tanítja, hogy a csodák valóban bizonyítják a keresztény vallás isteni eredetét. [DS 3034] Ez a rendkívüli karizmák célja: az evangélizáció hitelképessé tétele egy hitehagyott, racionalista korban. Isten azért adja őket, mert az Egyháznak szüksége van rájuk, hogy küldetésének megfelelhessen.

Az említett kazettán Linda Koontz nővér drámai erővel hangsúlyozza ezt az összefüggést, arra buzdítva hallgatóságát (ezer delegátust a világ minden tájáról!), hogy tegyék félre egyéb problémáikat és ügyeiket, nyíljanak meg a Szentlélek ösztönzése és ereje előtt, és szenteljék magukat bátran a tanúságtételnek, az evangelizációnak. Tegyenek hitben egy lépést, és Isten hét lépést fog tenni! Úgy érzem, Linda nővér előadásában a Szentlélek sajátos dinamizmusa működik. Mikor megismerkedtem ezzel a be­széddel, úgy hatott rám, mintha a szemem láttára nyílt volna ki egy virág. Eszembe jut a misztériumjáték szövege, amit Sillye Jenővel írtunk: „Nyílj ki virág, pünkösd piros virága!” Valamit nagyon mélyen megmozdít bennem ez a kazetta. Újra és újra végighallgattam.

Előadása végén a nővér imába viszi át hallgatóságát. Arra bátorítja a küldötteket, hogy egymás kezét megfogva vele együtt forduljanak az Úrhoz, szabadságot adva neki, hogy végrehajtsa életükben azt a változást, amelyre az evangelizációs küldetés vállalásához szükségük van. Új szívet kér a konferencia résztvevői számára, fogékonyat a szegények ínségére, nyitottat Isten tervei előtt. Kéri, hogy a Lélek adományai, amelyek a keresztség és a bérmálás révén már mindnyájukban ott szunnyadnak, Isten akarata szerint kirobbanó erővel ébredjenek életre mindannyiukban, s Isten szere­tetének és irgalmának mérhetetlen ereje tegye képessé őket, hogy megújítsák a föld színét. A csalódottak nevében kimondja a megbocsátás szavát, és imádkozik lelki szabadságért, hogy az Úr tiszta eszközei legyenek. Kimondja, hogy mindnyájan újból az Úrnak szentelik szájukat, és kéri Jézustól a tüzet, az ihletett szó ajándékát, a tanúságtétel karizmáját, a bölcsesség és szeretet szavait a Megváltó hirdetésére. Pünkösd megújulásáért imádkozik a konferencia-teremben, és hallani, amint a delegátusok vele imádkoznak. Izzani kezd a levegő.

„Kúra ma siamdara ba... Kúra ma siamdara ma...

Linda nővér nyelveken imádkozik. A terem fölzúg. Dallam árad, mint dagálykor a tenger. Az ezer delegátus nyelveken énekel.

„Kúra ma siamdara ba... Kúra ma siamdara ma...”

Isten Lelke lebeg a tömeg tengermoraja fölött!

„Úr Jézus – imádkozza Linda – , hatalmas erőddel vedd el rólunk a félelem szellemét, hogy fölkeljünk és szent bátorsággal hirdessük: közel van a te országod, itt van a te országod! Szabadíts meg ma minket a félelem minden terhétől! Köszönjük, Jézus, hogy szabaddá teszel bennünket – most!”

„Kúra ma siamdara ba...”

„Bocsáss meg, Jézus, hogy kételkedtünk erődben! Hirdetni akarunk téged!”

Árad a nyelvének. Hol vagyunk, a jeruzsálemi Cenákulumban? A terem lángol. Az Örök Város lángol. Az Egyház szíve lángokban áll. A mindenség szíve lángol! Isten szeretetének emésztő tüze lángol!

„Kúra ma siamdara ma...”

„Te vagy az, aki szabaddá teszed a foglyokat! Köszönjük, Urunk! Köszönjük, Jézus!”

„Kúra ma siamdara ba...”

„Köszönjük, Urunk, hogy ez új nap számunkra! Új nap Egyházad számára! Új nap az életünkben, Urunk! Köszönjük, hogy irgalmas voltál hozzánk! Hogy újra kiárasztottad Szentlelkedet! Köszönjük, hogy új látást kaptunk a mieink számára, közösségünk számára, városunk számára, országunk számára! Köszönjük, Jézus!”

A küldöttek – Linda nővér vezetésével – ismétlik Jézus szavait: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy, felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje!” (Lk 4,18-19). Ezer ember fogadja el, hogy föl van kenve az Egyetlen Fölkentben, föl van kenve az evangélium hirdetésére! Ki-ki a saját nyelvén... Pünkösd van a teremben!

„Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Úr Jézus Krisztus!”

Mindent fölkavaró pünkösdi vihar. A dicsőség Lelke kiárad. Fény a sötétben élőknek, az imádás Lelke a hitetleneknek, a káromkodóknak... Ó, hazám!

„Alleluja! Köszönjük, Urunk! Dicsőség és áldás neked!”

A teremben most tapsvihar zúg. Ünneplik az Urat!

„Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Úr Jézus!”

A lelkesedés percei. A Lélek túláradása a szívekben.

„Viva Cristo Rey!” (Éljen Krisztus Király!)

Ezt a kiáltást a mexikóiak között tanulhatta Linda nővér. Ezzel a kiáltással álltak a mexikói vértanúk a kivégzőosztag elé. A sortüzek elhallgattak Mexikóban, de a kiáltás máig cseng. A mártírok vére mag!

„Viva Cristo Rey! Viva Cristo Rey!”

Zeng a kiáltás a mexikói szegények ajkán. Zeng a kiáltás a római konferenciateremben. Zeng a kiáltás az univerzum határáig.

„Éljen Krisztus Király!”

Ez a kiáltás az élet értelme, a szentek boldogsága. Úgy szeretnék élni, hogy tetteim ezt kiáltsák. Úgy szeretnék meghalni, hogy halálom is ezt kiáltsa. Ez a kiáltás a Jó Hír. Ezzé a kiáltássá akarok válni. Mindenkinek tovább akarom kiáltani.

Éljen Krisztus Király! Benned is, testvér!

Forrás: Hagiosz

A katolikus karizmatikus megújulás 1.

Az ezredforduló Egyháza – emberileg szólva – egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A zsinatot követő krízis még nem ült el. Vannak, akik a világ szellemét bocsátják be az Egyházba, és vannak, akik számára az Egyházból csak a vallási szokások fontosak. A kereszténynek mondott társadalom távol áll az élő krisztusi hittől. Kritikus helyzetben van az erkölcs, a család, az ifjúság. Az ökumenikus közeledés lassan halad. A legtöbb ember – világnézetétől függetlenül – gyakorlati materializmusban él. Az egyházellenes liberalizmus humanista frázisokkal támadja a hitet. Számos keleti vallás és okkult irányzat gyűjt követőket a keresztény gyökerű kultúrákban. Az Iszlám fundamentalizmus félelmetes hatalom, amely falként áll az evangéliummal szemben. A kom­munizmus véres agyréme most is uralmat gyakorol a föld népességének jelentős hányada fölött. Kicsit tétován olvassuk a missziós parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Érezzük, hogy erőnk elégtelen. Istennek kell cselekednie. Az itt következőkben azt szeretném bemutatni, hogy Isten valóban cselekszik is. Nem hagyott magunkra bennünket. Nem saját erőnkből kell tanúskodnunk a föltámadt Jézusról, hanem a Szentlélek erejéből.

A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban

Szent Ágoston tanítja, hogy a Szentlélek azt teszi az Egyház­ban, amit a lélek tesz a testben; ami testünk számára a lélek, az a Szentlélek Krisztus Teste, az Egyház számára. [Sermo 267,4 és 268,2; idézi: CONGAR, Y.: I Believe in the Holy Spirit. Seabury-Chapman, New York - London, 1983. I.k. 154.o.] XIII. Leó pápa így beszél: „Míg Krisztus az Egyház feje, a Szentlélek a lel­ke”. [DS 3328] XII. Piusz ezt idézi a Mystici corporis enciklikában. [DS 3808] Át­vette a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat is: Krisztus „azt akarja, hogy szünet nélkül megújuljunk őbenne, ezért Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanazon személyként lakik a főben is, a tagokban is; úgy élteti, egyesíti és mozgatja az egész testet, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták a szentatyák, amelyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.” [Lumen Gentium 7]

Katolikusnak lenni annyi, mint hinni abban, hogy ez a Szentlélektől éltetett Krisztus-test itt a földön azonos azzal a közösséggel, amelyet a római pápa és a vele egységben lévő püspökök vezetnek. Ezt a testet megsebezték az emberi hűtlenség tövisei, megtépázták a szakadások roncsolásai, de életben maradt. Mindenki, aki valóban Krisztushoz tartozik, ehhez a testhez tartozik, még ha töredékes, tökéletlen és rejtett módon is; mindenki, aki üdvözül, e test tagjaként üdvözül, még ha láthatatlan és burkolt is a hozzátartozása. Ennek megfelelően: katolikusnak lenni annyi, mint hinni, hogy ezt a Péter utódának főpásztori hatalma alatt álló Egyházat soha nem hagyta el a Szentlélek. Balgaság és képtelenség a Lélek korszakát várni, mintha az külön valami len­ne a Fiú korszaka után. A Lélek korszaka az első pünkösdtől Jézus második eljöveteléig tart, és az eszkatonban sem szűnik meg, hanem beteljesül.

Az Egyház gyarló emberekből áll, mégis szent, mert a Lélek élteti. Ez mindig megnyilvánult a személyes életszentség gyümölcseiben. Egyszer előadást tartottam a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Utána megkérdeztek: csak nem gondolom, hogy egy Sienai Szent Katalin, egy Avilai Szent Teréz nem kapta meg a Szentlelket? Elképedtem a kérdés hallatára, mert semmi olyat nem mondtam, amiből ezt lehetett volna kihallani, és nem is állt tőlem semmi távolabb, mint hogy ilyesmit állítsak. A kérdező belevetíthetett valamit mondanivalómba, amit mástól hallott vagy csak feltételezett. Az Egyház – így vallom, és így kell vallania mindenkinek, aki nem csupán névlegesen katolikus – so­hasem veszítette el a Szentlelket, mióta Urától megkapta. Lehetnek az Egyháznak holt tagjai, akik elveszítették a Lelket, s a kárhozatnak élnek; de maga az Egyház a Lélekből él. Ez legnyilvánvalóbb a szentek életében, de az egész Egyházat jellemzi. Struktúrája, liturgiája a Szentlélek hordozója.

Beszéltem arról, hogy a középkori Európában a kereszténység közönséges jelenség volt, nem kívánt döntést, magától értődőnek számított, s ennek megfelelt a karizmák bizonyos mér­tékű visszavonulása a beavatás kontextusából. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Szentlélek visszavonult a beavatási szentségekből! A keresztség a Szentlélek templomává tette az embert, a bérmálás pedig közölte a Lélek erejét a hitvalló, „nagykorú” keresztény élethez. Olvassuk csak, hogyan beszél a bérmálás hatásáról egy teljesen tradicionális szellemű lelki könyv: „A bérmálásban hozzánk jött Lélek, aki végleg lakást vett bennünk és ragyogó templomává avatott, életünk tüze, gondolkodó elménk világossága, akaratunk ereje, érzelmünk ritmusa és cselekvésünk lendülete. A szó teljes értelmében átitatja lényünket megszentelő, alakító erejével, átáramlik életünkön, végigviharzik rajtunk, hogy elindulásunkra folytatás és méltó befejezés következzék. Életünk ennélfogva mindig Lélek-járás.” [WIMMER M. Anzelm: Az isteni Tűz világa. Korda, Bp. 1942. 117. o.] Ez a szöveg a Szentlélek-keresztség, vagyis a hatékony bérmálási kegyelem hatásainak szép leírása, holott a szerzőnek semmi köze a pünkösd-mozgalomhoz, egyáltalán meg sem említi azt. A bérmálás célja és ereje mindig is ugyanaz volt. Biztos, hogy nem mindenki tapasztalta ezeket a hatásokat; de ennek oka az volt, hogy nem is várta őket, nem is volt kész együttműködni a kegyelemmel. A szentség maga nem volt hiányos.

Akiknél elszánt döntés történt Jézus mellett, azoknak életében a Lélek működése nagyon is nyilvánvaló formákat öltött. A szentek karizmái ismeretesek. Tudjuk, hogy a karizma önmagában egyáltalán nem igazolja az életszentséget, sőt mégcsak azt sem, hogy az illető személy a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen a Szentlélek a karizmákat játékos szabadsággal, tetszése szerint osztogatja, nem pedig érdemek fejében. De azért mégse véletlen, hagy a Léleknek jobban átadott emberek több karizmát mutatnak föl. Természetes, hogy a kifeszített vitorlába jobban belekap a szél. Tudjuk, hogy a szenttéavatási eljárás során gondosan megvizsgálják a szenttéavatandó közbenjárására föllépett rendkívüli karizmákat, bár döntő szerepe elsősorban az erények vizsgálatának van. Nagyon sok rendkívüli gyógyulást is­merünk a szenttéavatási perek anyagából, sőt halottföltámasztá­sokat is. Találkozunk a szentek életében próféciával, az ismeret szavával (lélekben olvasás), felülről kapott bölcsességgel, ter­mészeti csodákkal (ételszaporítás). A rendes karizmák termé­szetesen még nagyobb bőséggel találhatók meg életükben, mint a rendkívüliek, hiszen következetesen természetfölötti síkon éltek.

A misztika kísérőjelenségei között megtaláltuk a nyelvek adományát is, amelyről úgy tetszik, hogy az első századok után eltűnt az Egyházból. Nem tűnt el, csak ritkább lett. Néha csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy a misztikus tapasztalat beszámolói a glosszolalia jelenségét rögzítik; máskor az eset világosabb. Két példát említek. Sienai Szent Bernardin életrajza tárgyalja a szent hitszónok szereplését a firenzei uniós zsinaton. „Nem beszélte a görögöt, és mégis, a világ legnagyobb nyelvtudósainak jelenlété­ben oly nyelven beszélt, amelyet a görögök görögül, a latinok la­tinul értettek. Az apostolok nyelvének csodás adományával tündökölt.” [BARGELLINI-NAGYMÁNYOKY: A szienai sas. Magyar Barát, Gyöngyös, 1943. 197. o.] Itt a nyelvek értelmezésének rendkívüli karizmájá­ról lehet (elsősorban) szó. A másik esetet Vianney Szent János egy gyónójának beszámolójából ismerjük. Gyónása után megkér­dezte Vianneyt, mi lehet Isten szándéka vele. „Ah, gyermekem” - ennyit mondott a szent plébános, aztán a másik oldalon egy láthatatlan beszélgető társhoz fordult. „Öt percig beszélt, mint­egy önmagában, nem tudom, milyen nyelven, mert nem értettem. Egészen elámulva néztem az arcát. Úgy látszott, magán kívül van. Úgy gondoltam, a jó Istent látja. Méltatlannak éreztem ma­gam, hogy ilyen nagy szent jelenlétében maradjak, és kimen­tem.” [BURGER, F.: Johannes-Maria Vianney. Miriam-Verlag, Jestetten, 1987. 218. o.] Mint tudjuk, Vianney Szent János csak franciául beszélt, a latint nem sikerült kellően elsajátítania. Ha a gyónó számára ismeretlen nyelven szólt, az glosszolaliás jelenség lehe­tett, amit ő maga talán észre sem vett, még kevésbé említett má­sok előtt. Nem volt szokása misztikus élményeit kiteregetni.

De nem szabad azt gondolni, hogy a karizmák jelentkezése teljesen a misztikusok vagy éppenséggel a szentek életére korlá­tozódott. Egy olyan karizma, mint a nyelvek adománya, sokszor előfordulhatott egyesek imaéletében, anélkül, hogy tudták volna, mi az, vagy említésre méltónak tartották volna. Hadd idézzek egy személyes beszámolót, melyet levélben kaptam. „1920-ban szület­tem Budapesten, s nem sokkal születésem után abba a házba költöztünk ..., ahol abban az időben Prohászka Ottokár lakott... Mivel apám is felvidéki volt, hát hamarosan beszédes jóviszonyba kerültek... Engem is ismert. Egy szép napon, karonülő korom­ban, átvett anyámtól, kezét a fejemre téve hosszan imádkozott felettem... 1929. május 29-én áldoztam először ünnepélyesen, s pár nap múlva pünkösdkor bérmálkoztam... 1929 szeptemberétől egyszerre csak buzgó napi áldozó lettem, szomjaztam az isteni tanítást... Akkor ragadt rám... a szentségi Jézussal folytatott dia­lóg szokása, a gyakori szentségimádás, az Istenben való elcsende­sülés, s ami a legkülönösebb volt számomra, mikor már nem tudtam, mit mondjak Jézusomnak, akkor kitört belőlem egy ért­hetetlen és furcsa dallamú énekszerűség, amit persze gondosan akkor gyakoroltam, mikor egyedül voltam otthon. Kinek is be­szélhettem volna erről 1929-ben? Bolondnak tartottak volna.” A kilencéves kislány nyelveken énekelt, csak tizenkét éves korában határozta el, hogy fölhagy ezzel a gyerekességgel... 1978-ban egy karizmatikus összejövetelre tévedve újította föl gyermekkori ado­mányát. Más hasonló beszámolókkal is találkozunk. A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban, s tetszése szerint oszto­gatta ajándékait.

Más dolog azonban azt állítani: „a Szentlélek kezdettől meg­szakítatlanul működött az Egyházban”, és megint más kijelente­ni: „a Szentlélek hívása az Egyházban fölösleges”. Előbbit vallom, utóbbit tagadom. Az Egyház mindig is hívta a Szentlel­ket, mert tudta, hogy a Lélek élő vize csak folytonos áramlásban marad friss. Gondoljunk csak a már tárgyalt „kis pünkösd” jele­netére (ApCsel 4,23-31), ahol ugyanazokat tölti el a Szentlélek, akiket pünkösdkor már eltöltött: gondoljunk a Szentlélek segítsé­gül hívásának gyakorlatára lelkiismeretvizsgálat előtt, tanév kez­detén, lelkigyakorlatok, egyházi összejövetelek elején; gondoljunk a liturgia Lélek-hívogatásaira a pünkösdi szekvenciában (Veni Sancte Spiritus) és vesperás-himnuszban (Veni Creator Spiritus), vagy akár a délelőtti napközi imaóra egyik himnuszában (Nunc Sancte, nobis, Spiritus). A Lélek egész, de a mi dolgaink töredé­kesek; a Lélek végtelen, de mi végesek vagyunk. Soha nem tudjuk Őt úgy befogadni, hogy még jobban ne kívánhatnánk. Ellen­kezőleg: „Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik” (Sir 24,21).

Nem tudnánk hívni a Lelket, ha nem működne bennünk. Megszűnt volna működni bennünk, ha nem kívánnánk egyre mé­lyebben befogadni. Az Egyház Lélektől-éltetettségének jele, hogy vágyik megújulni a Szentlélekben.

Pápák hívják a Lelket

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a XIX. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből: [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29. o.]

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson.

Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indításaiban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Valóban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig kiadta a Divinum illud munus enciklikát, amely nagyszabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és állhatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak rendeltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmozdítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az engedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tartozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azonban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodásunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé. [Kézirat]

Az idős pápa arról vall, hogy fő célja a katolikus hitélet meg­újítása és az ökumenikus újraegyesülés volt egész pápasága so­rán. Közelgő halálát érezve, mindkettőt a Szentlélekre akarja bízni. Péter utóda egyet akar a luccai nővérrel. XIII. Leó 1901. január elsejének első másodperceiben a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot, és ünnepélyesen intonálta a Veni Creator Spiri­tust az egész Egyház nevében. [New Covenant 1989/5. 9. o.] Halála előtt még egy alkalommal, 1902. április 18-án fölhívta a figyelmet a Szentlélekkel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásainak jelentőségére és kötelező voltára a püspökökhöz intézett Ad fovendum in Christiano populo kezdetű levelében. [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29-30. o.] Egy jó évvel később, 1903. július 20-án hazatért Urához.

Ezekben az években már folyt a pünkösdi ébredés a szabadegyházakban. Prohászka Ottokárt, aki 1904-ben az USA-ban járt, a clevelandi magyar plébános, Boehm atya ámulva kérdezte: miért ad Isten annyi kegyelmet az „eretnekeknek”? Figyelemreméltó, hogy Prohászka évek múltán is többszörösen reflektál a kérdésre naplójegyzeteiben. [PROHÁSZKA Ö.M. 23.k. 264. és 302. o.]

Még figyelemreméltóbb, hogy a Prohászka szellemi köréhez tartozó Farkas Edit, a Szociális Missziótársulat alapítója, 1909 és 1911 között Szikszón tartott Szentlélek-konferenciáin világos, kidolgozott elméletét adja a Szentlélek keresztségének a Biblia alapján. [FARKAS EDITH Lelkiiskolája II. Szociális Missziótársulat, Bp. 1944. 11-20. o.] Igaz, a karizmákról nem ad tanítást, de az korai is lett volna azokban az években. Így a Szentlélek keresztsége kissé elvontnak hat, kevésbé látjuk manifesztálódni a tapasztalati szfé­rában. Ennek ellenére nem lehet eléggé méltányolni ezt a lelkiségi-teológiai teljesítményt, a benne megnyilvánuló eredetiséget és a Lélek előtti nyitottságot. Hiszen abban a korban a „Szent­lélekben való megkeresztelkedés” a katolikus fülnek alig-alig mondott egyebet, mint a keresztség szentségét. Kinek jutott eszébe, hogy az Apostolok Cselekedeteit ilyen direkt módon alkalmazza önmagára? Prohászka köréből elindulhatott volna egy új pünkösd hazánkban...

Aztán eldördült egy pisztoly Szarajevóban. Két világháború megnevezhetetlen borzalmai zúdultak az emberiségre. Az ikonok és sztarecek földjéről ateista rémuralom szabadult a nemzetekre, ördögibb és tartósabb a jakobinus diktatúránál. A Szeretet Lelke helyett a Gyűlölet Lelke kapott szabad kezet.

Az Egyháznak tennie kellett valamit. 1959. január 25-én az alig három hónapja megválasztott XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívását. 1962. október 11-én több mint kétezer püspök vonult be a római Szent Péter Bazilikába, a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. „Újítsd meg csodáidat napjaink­ban, új pünkösd gyanánt!” - imádkozta Boldog XXIII. János pápa. [FALVO i.m. 37. o.] Az Egyház bevonult a Cenákulumba.

Ahogy a zsinat elé terjesztett szövegsémák módosultak a tárgyalások folyamán, egyre nagyobb szerephez jutott bennük a Szentlélek. Azzal is, hogy a szövegek többször említik, de első­sorban azzal, hogy a zsinati tanítás egyre több teret biztosít a Lélek kreatív szabadságának. Már láttuk ezt a karizmákról szóló bekezdés esetében. Most hadd hívjam föl a figyelmet az ökume­nizmus témájára. A katolikus közösség megújítása mellett ez volt a másik fontos vonala nemcsak XIII. Leó ambícióinak, hanem a 20. század zsinatának is. A katolikus Egyház mindig elismerte, hogy a jóhiszemű nemkatolikus keresztények üdvözülhetnek, de korábban nem fejtette ki ezt az igazságot teljes terjedelmében, Pedig ha lehetséges számukra az üdvösség, akkor itt a földön működik bennük a Szentlélek, és gyümölcsöket is hoz; miért ne lehetnének táplálóak ezek a gyümölcsök a mi számunkra is? A zsinat levonja ezt a következtetést, amikor így nyilatkozik: „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” [Unitatis redintegratio 8.] Anélkül, hogy a katolikus hitvallásból bármit is feladna, a zsinat kívánatosnak tartja, hogy tanuljunk a nemkatolikus keresztényektől is! A lelki nyitottság általános légköre és a karizmákról adott tanítás mellett ezzel a tételével teremtette meg a II. Vatikáni Zsinat az esélyt, hogy a protestáns pentekosztalizmus termékeny lehessen a katolikus Egyház számára.

1965. december 8-án zárult le a zsinat, és 1967. február 18-án elindult útjára a katolikus karizmatikus megújulás.

Pünkösdi robbanás az amerikai egyetemeken

Pittsburghban (Pennsylvania, USA) a Duquesne egyetemet a Szentlélek Atyák szerzetesközössége tartja fenn. 1826-ban keresztelkedett meg hosszú vívódás után egy németországi zsidó rabbi fia, Jakob Libermann. A keresztségben a Ferenc nevet kapta. Keresztsége misztikus tapasztalattá lett. „Úgy tetszett, másik világban vagyok, egy mérhetetlen tűzgolyó középpontjában. Bensőmben olyan dolgok játszódtak le, amelyeket nem vagyok képes leírni, és ez a szertartás nagyrészén keresztül tartott. Sosem szűnök meg csodálkozni a változáson, amelyen akkor ke­resztülmentem.” [New Covenant 1989/11. 31. o.]

Franz Libermann később pappá lett, majd megalapította Párizsban a Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről elnevezett missziós társulatot, amelynek a Szentlélek Társulattal való egyesítéséből született a Szentlélek Atyák társasága (1948). Libermann atya boldoggá avatása folyamatban van.

A Duquesne katolikus egyetem épületcsoportja a Pittsburgh központját képező dombok egyikének tetején áll, széljárta helyen. „A szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8); de különösen a Du­quesne egyetemen! Libermann, a Lélek embere, bizonyára közbenjár Istennél, hogy a lelki fuvalmak ne hagyják el társalapítását. Maga az egyetem nem valami szédítően monumentális intézmény. 1964-ben egy elsőéves hallgatónő sírva fakadt, olyan lehangolónak találta a környezetet. Néhány héten belül azonban megszerette az iskolát is, az embereket is, és úgy döntött, hogy félév végeztével sem megy át másik egyetemre. A lányt Patti Gallaghernek hívták. [New Covenant 1989/2. 9. o.] Miközben Patti haját kócolták a pitts­burghi szelek, az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat friss szelei fúj­tak. A Duquesne tanszékein oktató világi katolikusok nagy várakozással vetették magukat a különböző mozgalmakba: liturgikus mozgalom, ökumenikus mozgalom, polgárjogi mozgalom, békemozgalom... A zsinat véget ért, és ők még mindig kerestek valamit. Amit csináltak, túlságosan emberi erőfeszítésnek tűnt. A Bibliában a kereszténység sokkal inkább Isten cselekvése. Ho­gyan vihetnék bele fáradságos munkájukba és imaéletükbe azt a dinamizmust, amely felülről jön?

1966 őszén, amikor ezek a kereső katolikusok imádság és megbeszélés céljából összejöttek, egy könyvről beszélgettek, amelyet augusztusban a Cursillo-mozgalom országos összejövetelén kaptak egy barátjuktól. Cursillo annyi, mint „kis kurzus”: hétvégi mini-lelkigyakorlat, amely alkalmat ad a keresztény hit lényegének újraélésére. Jelentőségét talán Ralph Martin beszámolója értetheti meg velünk, aki katolikus nevelés után már a középis­kolában, de méginkább a Notre Dame katolikus egyetem (South Bend, Indiana) hallgatójaként eltávolodott a keresztény hittől, s akit csak nehezen lehetett rávenni, hogy 1964. februárjában részt vegyen egy Cursillón. „A Cursillo első napján – írja – megcsodáltam a hétvége csoportdinamikáját, és megláttam, hogyan vesznek rá egyeseket arra, hogy azt gondolják: vallásos tapasz­talatban lesz részük. Megcsodáltam annak a személynek a szellemi képességeit, aki a Cursillót kialakította. Aztán kezdtem annak a személynek a szellemi képességeit csodálni, aki a kereszténységet kitalálta, amint kezdtem izgalmasnak találni a ke­reszténység képanyagát és témáit. Kezdett az a kényelmetlen érzésem támadni, hogy magának Istennek gondolkodásából észlelek valamit.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 38-39. o.] Egyre inkább érezte Jézus jelenlétét. Fölad­ta elméleti kételyeit, végül – nagy lelki harc után – föladta gőgjét is, amely tiltakozott a bűnbánat szükségessége ellen. Térd­re borult, megvallotta bűnösségét, ellene mondott a gonosznak, és életét Jézusnak adta, mint Urának. Hatalmas erő és öröm szabadult föl benne. Intenzív módon megtapasztalta Isten szere­tetét. Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy ezt a Szentlélek ke­resztségének lehetne nevezni. A Cursillo nincs kapcsolatban a pünkösd-mozgalommal. „Körülbelül egy hónappal ezután, egye­dül a szobában, olyan hangokon kezdtem imádkozni, amelyeket nem értettem, de amelyek – úgy tűnt – az Úrral és az Ő Lel­kével voltak kapcsolatosak. Megosztottam ezt a tapasztalatot néhány emberrel, de ők csodálkozva vonogatták a vállukat. Hama­rosan abba is hagytam az effajta imádkozást.” [Uo. 59. o.] Ralph Martin és egy másik fiatal katolikus, Steve Clark az egyetemi hallgatók részére alakult Szent János Plébánia munkatársai lettek East Lansing (Michigan) városban. Steve Clark adta oda a pittsbur­ghiaknak a David Wilkerson pünkösdi prédikátor élményeiről szóló, A kereszt és a rugóskés c. könyvet. [WILKERSON, D. - SHERRILL, J. - SHERRILL, E.: The Cross and the Switchblade. Pyramid Publications, USA, 1963.]

A könyv arról szól, hogyan működik Wilkerson a New York-i ifjúsági gangek züllött és erőszakos világában a Szentlélek erejé­vel. Bűnözők térnek meg, kábítószeresek szabadulnak meg szen­vedélyüktől. A Lélek irányítja a prédikátor lépteit, a Lélek kényszeríti térdre a legkeményebb fiút, Nicky Cruzt. (Azóta ő is pünkösdi prédikátor lett, Magyarországon is járt. Megrendítő volt saját szájából hallgatni a könyvben olvasott történetet, néhány démontól megszállott sivalkodni kezdett a törökőri Lisieux-i Szent Teréz templomban...) A John Sherrill és felesége közremű­ködésével készült könyv izgalmas olvasmány, és a pünkösd-moz­galom tapasztalatait nem ismerő olvasó számára valóságos reveláció. Isten nem távoli benne, hanem kézzelfogható közelség­ben van. A pittsburghiek elolvasták a könyvet, egyikük föllapozta a Szentírásban a bibliai utalásokat, és új világot fedezett föl. Ismerős szentírási helyek új összefüggésben álltak össze, és egy hatalmas remény bontakozott ki általuk: van kulcs az isteni erő­höz. A kulcs a Szentlélek keresztsége.

A pittsburghi Duquesne egyetem oktatóinak kis csoportja újult reménnyel kezdett imádkozni. Naponta elmondták egymásért a Veni Sancte szekvenciát. Közben egyikük, Ralph Keifer, elolvasta John Sherrill Más nyelveken szólnak című könyvét is, [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 39. o.], amely sok mindent világossá tesz a pentekosztalizmus körül. A csoport úgy döntött, hogy ideje segítséget kérniük olyan emberektől, akiknek ismerős a pünkösdi tapasztalat. A pünkösdi felekezetek katolikus-ellenességétől tartva, egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak tanácsért: William Lewishez, egy nagy episz­kopalista egyházközség rektorához Pittsburgh északi részén. Fel­hívták telefonon: – „Ismeri ezt a két könyvet?” – „Igen, ahogy itt ülök, látom őket a könyvespolcomon.” – „Nem ismer ilyen imacsoportot?” – „De igen, ahogy kinézek az ablakon, látom a házát egy hölgynek, akinél minden péntek este imaösszejövetel van.” A közeledő karácsony miatt csak 1967. január 6-ra sikerült találkozót megbeszélni az illető hölggyel, aki – szándékuk komolyságát látva – meghívta az érdeklődő katolikusokat az ös­szejövetelre. Január 13-án (az akkori liturgikus naptár szerint éppen Jézus megkeresztelkedésének ünnepe volt) egy másik helyen, a presbiteriánus Miss Florence Dodge lakásán volt az összejövetel. Négy katolikus – Ralph Keifer és felesége, Patrick Bourgeois és William Storey [A névsort René LAURENTIN azonosította (Catholic Pen­tecostalism. Longman and Todd, Daiton, 1977.)] – élete első pentekosztalista imaalkalmán vett részt. Minden simán és jólnevelten zajlott, a középosztály modorában, bárminemű entuziazmus nélkül. Csak a Biblia magyarázatának módja taszította kicsit Ralph Keifert. „Nem jó szó az, hogy fundamentalista. Sokkal inkább arról volt szó, hogy úgy próbálták olvasni a Szentírást, mint az egyház­atyák: roppant allegórikusan. De még ebben is megláttam az Is­ten jelenléte iránti érzék tanújelét. Lehet, hogy éppen ez zavart. Félek a 'szuper-közvetlen rövid út Istenhez' mentalitástól.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York - Toronto, 1969. 14-15. o.] A reflektáló katolikusok mégis úgy érezték: itt Isten működik. Ja­nuár 20-án csak kettőjük tudott elmenni az összejövetelre: Ralph Keifer és Patrick Bourgeois, mindketten a Duquesne teológiai tanszékének munkatársai. Az imaest végén kérték a csoportot: imádkozzanak értük, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélek­ben. „Egyszerűen az kérték tőlem – meséli Ralph Keifer – , hogy indítsam föl a hit aktusát, hadd működjék bennem a Lélek ereje. Elég hamar nyelveken kezdtem szólni. Nem volt valami különleges lebegés, egyáltalán nem volt látványos dolog. Némi békét éreztem, egy kis vágyat az imádságra, és – őszintén szólva – kíváncsiságot, hova vezet ez az egész.” [Uo. 15. o.] A következő héten Ralph Keifer tette kezét feleségére és William Storey-ra, és ők is megkeresztelkedtek a Szentlélekben. (Storey 1969-70-ben sza­kított a pünkösdi irányzattal.) Feltűnés nélkül történt minden, mégis tapasztalhatóan körülölelte őket Isten jelenléte és szere­tete. Imádságuk megtelt dicsőítéssel. Megkapták a nyelvek ado­mányát. A Biblia új vonzóerőt gyakorolt rájuk. Problémáikat Istenbe vetett bizalommal viselték. Bátorság és a hit öröme töl­tötte el őket. Könnyen és szívesen beszéltek másoknak Jézusról. Teológiailag képzett, elkötelezett katolikusokról volt szó, akik jól tudták, hogy nem a keresztség és a bérmálás szentsége helyett ta­láltak valamit, hanem azok ereje éledt föl bennük. A kézrátétel, amit alkalmaztak, a magánima gesztusnyelve volt számukra, nem szakramentális aktus. Megtalálva az erőt, amit kerestek, az egyetem hallgatóival február közepére tervezett hétvégi lelkigya­korlat témájává az Apostolok Cselekedetei első négy fejezetét tették. Nem volt szándékukban rájuk erőltetni élményüket, úgy gondolták, imádságban együtt kell keresniük Isten akaratát. Min­denesetre megkérték őket, hogy előkészületül olvassák el ApCsel 1-4-et meg A kereszt és a rugós­kés c. könyvet.

Körülbelül harmincan vettek részt a lelkigyakorlatos hétvé­gén. A legtöbben nem is hallottak még a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Ott volt Patti Gallagher is, aki két és fél évvel azelőtt olyan keservesen siratta, hogy a Duquesne-re talált vetődni. „Bár tanáraink közül hárman már megkapták a Szentlé­lek keresztségét egy hónappal azelőtt, akkor egyikünk se tudott erről – írta a lány később. – Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, letérdeltem a szobámban, és imádkoztam, hogy mélyeb­ben érzékeljem életemben a Szentlelket és erejét. A 'nyelven szólásra' és a kézföltétellel kapott 'keresztség'-re való utalások elkerülték a figyelmemet, amikor a könyvet olvastam. Rám az tett nagy benyomást, hogy milyen világosan ismerte Dave Wil­kerson Isten akaratát. Emlékszem, azt kívántam, hogy én is ilyen világos jeleket kapjak arra nézve, mit akar velem az Úr.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York -Toronto, 1969. 33. o.]

A Bárka és Galamb elnevezésű lelkigyakorlatos házban bűn­bánattal kezdték a lelkigyakorlatot pénteken, 1967. február 17-én este. Szombat délelőtt fölhangzott a kérdés: „Készen vagy arra, amit Isten tenni akar az életedben?” [NewCovenant 1985/1. 7. o.] A hallgatókon lassan el­uralkodott a hit atmoszférája. Újból és újból énekelték a Veni Creator himnuszt angolul. Délután Patti Gallagher cédulát rajz­szögezett ki a hirdetőtáblára: CSODÁT AKAROK! Egyszercsak kiderült, hogy nincs víz. A szivattyú elromlott. Víz nélkül nem maradhattak másnapra, de abszurdnak lát­szott most félbehagyni a sokat ígérő együttlétet. „Imádkozzunk!” Egy fiú, aki másokkal együtt imádkozott, hogy a vízprobléma megoldódjék, az esti bibliai elmélkedés után lement, és megnyi­totta a csapot. Bőséges sugárban ömlött a víz! Sokan nem is tud­ták, hogy baj volt a vízvezetékkel, de akik tisztában voltak a gonddal, most a hit örömét tapasztalták. (Csak egy „kis csoda” történt, a házat gondozó nővéreknek sikerült fölhajtaniuk egy szerelőt, aki szombat délután megjavította a szivattyút.) Egy lány, Karin Sefcik, a kápolnában térdelt, hogy hálát adjon Istennek. Ekkor berob­bant az előbb említett fiú, David Mangan, és teljes hosszában arcra borult az Úr előtt. „Az oltár előtt álltam, és a következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy leborulva fekszem a föl­dön, sírok, és olyan elragadtatott örömet érzek, amilyet talán so­ha többet nem fogok érezni. Jobban sírtam, mint bármikor életemben, de egyetlen könnyet sem hullattam. Jézus Krisztus hirtelen olyan valóságossá és annyira jelenlevővé vált, hogy min­denhol őt éreztem köröskörül. A szeretetnek olyan érzése zúdult rám, hogy meg se próbálom leírni. Egy idő múlva (nem tudom, meddig tartott) a lábamra segítettek, és miközben lementem a lépcsőn, tudtam, hogy Isten Lelke cselekedett bennem az imént.” [RANAGHAN i.m. 26-27. o.]

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik három társuk (köztük egy pap) születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár – Paul Grey és Maryanne Springle – hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Egy idő múlva vissza akartak menni a többiekhez, de nem szándékoztak beszámolni élményükről. Közben azonban Patti Gallagher indítást érzett, hogy a kápolnába menjen. „Föl­mentem a kápolnába, anélkül, hogy tudtam volna, miért is te­szem. De alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár előtt, és Krisztus békéje tölt be... Azon az éjszakán az Úr az egész csoportot a kápolnába hozta. [Nem szószerint a teljes csoportot. Voltak, akik aludtak. K.G.] Nem győztem imádkozni, hogy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.” [Uo. 34-35. o.]

Este tíztől hajnali kettőig imádkoztak. A résztvevők egy része békében szunnyadt, de a többiek megteltek mennyei tűzzel. Ez volt a híres Duquesne Week­end. Patti Gallagher (aki azóta családanya lett, férje után Patti Mansfieldnek hívják) ma már pontosan tudja, hogy Isten kitünte­tő figyelme vezette őt éppen erre az egyetemre... Még egy fontos körülmény: 1967. február 18-án Florence Dodge neopen­tekosztalista csoportja ima-virrasztást tartott a lelkigyakorlatozó katolikusokért. Hála legyen Istennek a protestáns testvérek sze­retetéért! Azon az éjszakán valami megszületett, ami számos kér­désünkre ad újszerűen hangzó, de a kereszténységgel egyidős választ.

A pittsburghi események híre eljutott a Notre Dame egye­temre is (South Bend, Indiana). A Ranaghan-házaspár, Kevin és Dorothy könyvében olvassuk: „Közvetlen reakciónk gyanakvás és kétkedés volt... De jól ismertük ezeket az embereket... Tudtuk, hogyha ők valami jót találtak ebben a kézrátételes dologban, ak­kor kell lennie benne valaminek. Február közepén Ralph Keifer South Bendbe jött hivatalos ügyben, és nálunk töltötte a hétvé­gét. Ő néhányadmagával már megkapta a 'Szentlélekben való ke­resztséget', de a Duquesne Weekend akkor még nem történt meg. A nyugodt tűz, amely Ralphban égett, mindkettőnknek nyilvánvaló volt. Valósággal új ember volt, olyan, aki jobban kö­zéppontba helyezi Krisztust... Hosszúra nyúló estéken, sok csésze kávé fölött, előhoztunk minden intellektuális, esztétikai és pszi­chológiai ellenvetést... Hetek teltek el. Egy este csöngött a tele­fon. Ralph volt, Pittsburghból hívott, beszámolt a 'Duquesne Weekend' csodáiról, néhány könyvet ajánlott olvasásra, és közöl­te, hogy egy másik oktató, jó barátunk, akit szintén betöltött a Lélek ereje, látogatóba jön hozzánk a következő hétvégén.” [Uo. 38-39. o.] Arra a hétvégére úgyis éppen imaösszejövetel volt tervezve Ra­naghanéknál. Húsz-harminc személy jött össze az alkalomra, amelyen a pittsburghi látogató kijelentette: „Nem kell többet hinnem a pünkösdben, én láttam azt!” [O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana. 1971. 39. o.] Biztonsága és imájának ereje megingatta a kételkedőket. Másnap este újabb imaösszejö­vetelre gyűltek össze, ezúttal a Ghezzi-házaspár (Bert és Mary Lou) lakásán. A pittsbourghi vendégen kívül kilencen voltak. Két résztvevő imát kért a Szentlélek keresztségéért. A látogató (érdekes, de egyik beszámoló sem említi a nevét) „azt válaszolta, hogy nem lát különösebb okot arra, hogy ő tegye ezt, és biztos, hogy neki nincs ereje, hogy bárkivel is lelki adományokat közöl­jön. De mert kívánják, hajlandó imádkozni velük, és bízik benne, hogy Isten meghallgatja az ilyen imát. Egy-két percig imádkozott, olyan határozottan, hogy ez ismét mély benyomást tett. Kérte Is­tent, hogy teljesítse ígéreteit, és küldje el Lelkét, erővel telve. Aztán egyenként imádkozott mindazokért, akik kérték, közben fejükre léve két kezét. Végül mindenki sorra került. [Uo. 41. o.] Ez már­cius 5-én, vasárnap történt. Látható karizmák nem jelentkeztek, de az imádság új lendülete, a hit elmélyülése és Krisztus szere­tetének megtapasztalása igen.

Március 13-án egy csoport (főleg azok, akik már megízlelték a Lélek keresztségét) meglátogatta Ray Bullardot a közeli Mishawakában. Bullard az Assemblies of God presbitere és a Teljes Evangéliumi Üzletemberek South ­Bend-i csoportjának vezetője volt. A pünkösdi vendéglátók és a katolikus látogatók nagyon különböztek egymástól egyházi kultú­rájukat tekintve, de a Jézusba vetett közös hit erejében képesek voltak együtt imádkozni. Azon a hétfő estén a katolikusok közül is sokan megkapták a nyelvek adományát. Nagy örömben dicsér­ték együtt az Urat. Aztán a keresztény megosztottság tragikuma is megnyilatkozott. „Most, hogy megkaptátok a Szentlelket, mi­kor akarjátok elhagyni a katolikus Egyházat?” – kérdezte két katolikus egyetemistától egy nyugalmazott pünkösdi misszionári­us. Azok meglepődve válaszolták, hogy egyáltalán nem áll szán­dékukban elhagyni a katolikus Egyházat. „Akkor el fogjátok veszíteni a Lélek ajándékát!” – hangzott a fenyegetés. „Hagyd – húzta el egy hölgy – , hadd jöjjenek rá maguktól.” [Uo. 46-47. o.] Azóta se „jöttek rá”. A Notre Dame egyetem a katolikus karizmatikus éb­redés fontos színhelye lett.

A már említett Ralph Martin, aki szintén hallotta a pittsbur­ghi híreket, némi ellenállás és reflexió után szintén érdeklődni kezdett a Szentlélek keresztsége után. Steve Clarkkal együtt az események színhelyére utazott. „Az első este Pittsburghben, 1967 márciusában, munkatársam. Steve és én résztvettünk egy kis imaösszejövetelen, talán tíz emberrel. A közepe táján odajött hozzám egy férfi, és megkérdezte, akarom-e, hogy imádkozzék a Lélek további felszabadulásáért életemben. Bíztam benne és ab­ban, amit mondott, így hát letérdeltem. Két kezét könnyedén a fejemre tette, és imádkozni kezdett. Nem tapasztaltam Istenből semmi megdöbbentőt, csak annak érzését, hogy még többet is akar tenni életemben. Körülbelül egy óra múlva ennek a férfinak a felesége félrevont és azt vetette föl, hogy ha most egyszerűen elkezdek beszélni, nyelveken fogok imádkozni. Úgy is tettem, és nevetés, sírás és éneklés kíséretében megtapasztaltam Isten Lel­kének felszabadulását, miközben nyelveken imádkoztam. Hirte­len eszembe jutott, amit három éve észleltem, és tudtam, hogy most jöttem rá valamire, amit Isten akkor próbált megtenni.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 60. o.]

Ralph Martin és Steve Clark visszatértek East Lansingbe, a Lélek örömével szívükben. Hirdették friss élményüket a Michigan State University hallgatói között. Április 7-től 9-ig erről az egyetemről mintegy negyvenöten jöttek – lelkipásztorukkal együtt – a Notre Dame egyetemre, hogy az ottani tapasztalatokban osztoz­zanak. Ez a nagy összejövetel magára vonta a nyilvánosság figyel­mét. A South Bend-i krónikába Michigan State Weekend néven vonult be. Több pünkösdi szabadegyházas vendég is akadt; egyi­kük, egy lelkész fia, farmernadrágot és pulóvert öltve könyveket vett a hóna alá, hogy hallgatónak nézzék, mert nem tudta, ho­gyan fogadnák a katolikusok... A Lélek öröméből fakadó egysé­get tapasztalva, egyik pünkösdi látogató fölkiáltott: „Testvérek, nem tudom elmondani nektek, mennyire boldog vagyok, mert lá­tom, hogy a katolikusok is megkaphatják a Szentlelket!” [O'CONNOR i.m. 61. o.]

Mint mondottam, a katolikusok mindig is megkaphatták a Szentlelket. De mindig kaphatnak többet a Lélek élő tüzéből.

Tűz az Egyház szívében

1967 lángoló tavasza után a „katolikus pünkösd-mozgalom” gyors terjedése következik. Ha valaki ennek történetét részlete­sen meg akarná írni, „azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni” (Jn 21,25). A vi­lági katolikusok után papok, szerzetesek, püspökök is bekapcso­lódnak (Suenens bíborosé a legismertebb név). Az „új pünkösd” átterjed Európába és a többi földrészre. Imacsoportok alakulnak magánházakban és plébániákon. Nagyobb imaösszejövetelek, lelkigyakorlatok, találkozók, kongresszusok szerveződnek. Új, el­kötelezett katolikus és ökumenikus közösségek keletkeznek. Fo­lyóiratok születnek, könyvtárnyi könyvet írnak a témáról. Jók a gyümölcsök: hitükben közömbössé vált emberek újból szentségekhez járulnak és lelkesen imádkoznak, szolgálatukban megfáradt papok megújult lelkesedéssel kezdenek dolgozni, a szekulariz­mustól megzavart fejekben helyre kerülnek a katolikus hit fontos igazságai (Jézus istensége, valóságos jelenléte az Oltáriszentség­ben, a kereszten szerzett megváltás, Jézus testi föltámadása, a harc a sötétség valós hatalmai ellen, a bűnbocsánat szentségének megtisztító ereje, a betegek szentségének hatékonysága, az imád­ság értéke, az életszentségre való meghívás, az Úr második eljö­vetele, a Szentírás mint Isten szava, a megbocsátás kötelessége, a szexuális tisztaság követelménye stb.). Megszületik az új mozga­lom „hivatalos” (a Szentszéktől is használt) elnevezése: katolikus karizmatikus megújulás. A spontán módon használt kifejezés a „karizmatikus mozgalom” volt, de a résztvevők a „mozgalom” szót „megújulásra” cserélték, nehogy valaki azt gondolja, hogy az emberi szervezésből született sokféle program valamelyikével áll szemben. A „karizmatikus” szót is sokan értik félre, ezért magam is szerencsésebbnek érezném a Suenens által javasolt „pünkösdi megújulás” elnevezést, ám ez gyakorlatilag nem került használat­ba. Az olaszok „Lélekben való megújulásról” beszélnek, ez azon­ban – legalábbis a magyarban – kissé körülményes. Németül használatos a Geisterneuerung is, amit egyesek átvittek a magyar­ba („Lélek-újulás”), csakhogy ez a német irodalomban inkább a Szentlélek-keresztség kifejezés helyettesítője. A mozgalmat ma­gát Heribert Mühlen professzor sugallata nyomán Gemeinde­erneuerung, „egyházközségi megújulás” néven említik német nyelvterületen, de ez nem utal a pünkösdi jellegre. Hozzá szok­ták tenni a charismatische jelzőt, így viszont a Gemeinde tűnik szószaporításnak. A terminológiai erőfeszítések mögött az a tö­rekvés húzódik meg, hogy elhatárolják a katolikus pünkösdi meg­újulást a szabadegyházas pünkösd-mozgalomtól, de oly módon, hogy az evangélikusokkal közös megjelölést használhassanak. Úgy gondolom, ez német probléma. Mi magyarok aligha tehe­tünk okosabbat, mint hogy az angol Catholic Charismatic Rene­wal kifejezés fordítását fogadjuk el. Világszerte ez terjedt el leginkább, és eléggé egyértelmű is. A mozgalom római irodája is az International Catholic Charismatic Renewal Office (rövidítve ICCRO) nevet vette föl, később a Szentszék International Catholic Charismatic Renewal Services (rövidítve ICCRS) néven hagyta jóvá. Megjegyzem még, hogy nem valami sze­rencsés „szentlelkesekről”, „karizmatikusokról” beszélni, hiszen az egész Egyház szentlelkes és karizmatikus. A köznapi nyelvben azonban alig kerülhetők el az ilyen pontatlan túlegyszerűsítések.

A Megújulás (gyakran így rövidítik le a három szóbál álló el­nevezést) 1990-es statisztika szerint több mint hetvenmillió kato­likust érintett meg. Ezek közül több mint tizenegymillió maradt aktív a statisztika készültekor. [Good News jubileumi különszáma, 1992. 56-57. o. A magyar kiadásban: 52-53. o.] A lemorzsolódási arányon nem fogunk csodálkozni, ha megfontoljuk, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés – mint tisztáztuk – beavatási tapasztalat, amely az életszentségtől még igen-igen távol álló embereket ra­gad Istenhez, anélkül, hogy megszüntetné az emberi állhatatlan­ságot, a pszichológiai gyöngeségeket, a jellemhibákat, a bűnös hajlamokat, a világias környezet nyomását. A „forgóajtó-szindró­ma” – az a jelenség, hogy egyesek kimennek, miközben mások bejönnek – nagyon ismerős a karizmatikus megújulásban. Ezzel együtt azonban a mai katolikus Egyház legdinamikusabb lelki mozgalmáról van szó. (Későbbi statisztikai adataim sajnos nincsenek.)

Hogyan fogadta a karizmatikus megújulást a hivatalos Egy­ház? A püspökök első reakciói óvatosak voltak, de nem elutasí­tóak. (Érdekes tény, hogy a protestáns egyházakban inkább előfordult a kezdeti negatív reagálás hivatalos részről. A különb­ség magyarázata: a katolikus Egyház soha nem deklarálta hivatalosan, hogy a karizmák kora lejárt; éppen ellen­kezőleg, a katolikus gondolkodásban mindig jelen volt a karizma­tikus princípium.) Hamarosan mind több lett a pozitív értékelés az egyházi hatóságok részéről, természetesen a nagyon is indo­kolt figyelmeztetések mellett. (A figyelmeztetések indokait, a karizmatikus megújulás kockázatait rövidesen tárgyaljuk.} Külö­nösen fontos az elismerő hang, amit VI. Pál pápa megütött.

1973. október 10-én (történetesen Prohászka Ottokár szüle­tésének évfordulóján) VI. Pál a katolikus karizmatikus megújulás tizenhárom vezetőjét fogadta a világ minden tájáról. Melegen, bátorítóan szólt hozzájuk. Kifejezte érdeklődését a mozgalom iránt, és hozzátette: „Együtt örvendünk veletek, drága barátaink, a lelki élet megújulásán, amely ma megnyilvánul az Egyházban.” Felsorolta a Megújulás pozitív vonásait: „Érzék a mély imához, személyesen és csoportosan, visszatérés a szemlélődéshez és Isten dicsőítésének hangsúlyozása, a vágy, hogy teljesen Krisztus­nak szenteljük magunkat, nagy készség a Szentlélek útmutatásai­nak elfogadására, a Szentírás odaadóbb olvasása, nagylelkű testvéri szeretet, szándék az Egyház szolgálatában való részvétel­re. Mindebben fölismerjük a Lélek titokzatos és diszkrét műkö­dését, aki az Egyház lelke... Imádkozunk, hogy betöltsön benneteket a Lélek teljessége, és az Ő örömében és szentségé­ben éljetek. Kérjük imáitokat, és megemlékezünk rólatok a szentmisében.” [MARTIN, George: An Introduction to the Catholic Cha­rismatic Renewal. Servant Books, 1975. 10-11. o.]

1974. október 16-án, a szerdai általános kihallgatáson, VI. Pál ezt mondotta: „Az Egyház a Szentlélek kiáradásából él, amit ke­gyelemnek nevezünk. Ő fölszereli és irányítja az Egyházat külön­böző hierarchikus és karizmatikus ajándékaival... A kegyelem szükségessége abszolút szükségletet jelent az ember részéről; szükségletet, hogy pünkösd csodája folytatódjék az Egyház és a világ történetében. Folytatódnia kell, abban a két formában, amelyben a Szentlélek ajándékát az ember elnyeri, egyfelől ab­ban, amely megszentelésére szolgál, másfelől azokban a speciális adottságokban, amelyeket karizmának nevezünk... Azt kell re­mélnünk, hogy új bősége fogja elárasztani napjaink Egyházát nemcsak a kegyelemnek, hanem a karizmáknak is.” Beszéde vé­gén az írott szövegen túllépve így szólt: „Mit jelent a karizma? Ajándékot. Kegyelmet. Vannak speciális kegyelmek, amelyeket egyik személy a másikért kap, a közös jóért. Az egyik a bölcses­ség adományát kapja, hogy tanító legyen, a másik a csodatétel adományát, hogy olyan dolgokat tehessen,amelyek a bámulat és csodálkozás révén hitre szólítják az embereket; és így tovább.” Kifejezte a reményt: „Milyen csodálatos volna, ha az Úr még nö­velné a karizmák kiárasztását, hogy gyümölcsözővé, széppé és csodálatossá tegye az Egyházat, képessé önmaga megszilárdításá­ra, ami érdeklődést és meglepetést vált ki még ebből a profán, szekularizált világból is. Megemlítünk egy könyvet, amely ponto­san ebben az időben íródott, Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét. Ebben igazolja ezt az új várakozást, amely valóban tör­ténelmi gondviselés lehet az Egyház számára, s amely a kariz­máknak nevezett természetfölötti ajándékok kiáradásán alapul.” Befejezésül a pápa hangsúlyozta, hogy a Szentlélek teljességének befogadása „hitet követel, alázatot és bűnbánatot kíván, és nor­mális körülmények között szentségi keretekben történik. Továb­bá vallásos életünk gyakorlásában csöndet, meditációt, odahallgatást igényel, és mindenek fölött hívogatást és imádsá­got, ahogy az apostolok is tettek Máriával az emeleti teremben. Tudnunk kell várni, tudnunk kell kiáltani: Jöjj, Teremtő Lélek! Ó jöjj, Szentlélek!” [Uo. 11-12. o.]

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa hangsúlyozta, hogy a szentév lényege az ember belső megújulásában áll. „Az ember­nek belülről kell megújulnia. Ez az, amit az evangélium megté­résnek, bűnbánatnak, a szív megújulásának hív.” [New Covenant 1978/10. 29. o.] Majd így folytatta: „Mi az, amit áldott és szeretett Egyházunk első és utol­só szükségletének érzünk? Mi az? Ki kell mondanunk, mi az, mi­közben remegve könyörgünk érte, mert az Egyház titkáról és életéről van szó. Tudjátok, mi az: a Szentlélek, az Egyház élte­tője és megszentelője, isteni lélegzetvétele, vitorláiban a szél, egységének princípiuma, világosságának és erejének belső forrá­sa, támasza és vigasztalója, karizmáinak és dicsőítő énekének, bé­kességének és örömének ajándékozója, boldog örök életének záloga és nyitánya. Az Egyháznak szüksége van a maga állandó pünkösdjére, szüksége van tűzre a szívében, szavakra az ajkán, próféciára a látásában. Kell, hogy az Egyház a Szentlélek Temp­loma legyen, ami a belső élet teljes tisztaságát jelenti. Élő embe­rek, fiatalok, Istennek szentelt lelkek, testvéreink a papságban, hallgattok ránk? Ez az, amire az Egyháznak szüksége van. Szük­sége van arra, hogy a Szentlélek legyen bennünk, mindegyikünk­ben, mindnyájunkban együttesen, bennünk-az-Egyházban.” [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 89-90. o.]

Az 1975-ös szentévben a katolikus karizmatikus megújulás harmadik nemzetközi kongresszusát tartotta Rómában. Május 19-én VI. Pál a kongresszus tízezer résztvevője előtt mondott beszédet. „Ebben a szentévben – mondotta – , kedves fiaink és leánya­ink, Róma városát választottátok harmadik nemzetközi kongresszusotok színhelyéül. Arra kértetek bennünket, hogy találkozzunk veletek a mai napon, és szóljunk hozzátok. Ezzel meg akartátok mutatni ragaszkodásotokat a Jézus Krisztus által alapított Egyházhoz, és mindahhoz, amit Péter széke kifejez szá­motokra. Ez az erős vágy, hogy az Egyházban helyezkedjetek el, hiteles jele a Szentlélek működésének... Amint múlt októberben néhányotok előtt mondottuk, az Egyháznak és a világnak több szüksége van rá, mint valaha, hogy pünkösd csodája folytatódjék a történelemben... Semmi sem szükségesebb ebben a mindinkább szekularizálódó világban, mint ennek a 'lelki megújulásnak' tanú­sága, amelyet a Szentlélek a szemünk láttára hív életre a legkü­lönbözőbb tájakon és környezetekben... Hogyne lenne tehát ez a 'lelki megújulás' esély az Egyház és a világ számára?”

Az esély fenntartásához a Szentatya hangsúlyozta a lelkek megkül6nböz­tetésének szükségességét, három elv szerint:

1.) hűség az Egyház hiteles tanításához;

2.) az értékesebb, a közösség számára hasz­nosabb adományok keresése;

3.) a szeretet feltétlen primátusa.

Beszédét ezzel a fölkiáltással fejezte be: „Jézus az Úr! Alleluja!” Miután a francia nyelven elhangzott beszédet spanyolul és ango­lul is összefoglalta, ismét túllépett az előre leírt szövegen, és sza­badon beszélt tovább, olasz nyelven. Többek között ezeket mondta: „Nagyon gyümölcsöző lesz korunk számára, testvéreink számára, ha lesz egy generáció, a ti generációtok, fiatalok, amely hangosan odakiáltja a világnak pünkösd Istenének dicsőségét és nagyságát... Ma vagy odaadással, mélységgel, energikusan és örömmel éli valaki a hitét, vagy elveszíti azt.” [MARTIN, Ralph: Fire on the Earth. Servant Books, Ann Arbor, 1970. 87-92. o.]

Tűnődöm: amikor ezek a biztató szavak elhangzottak, sem­mit sem sejtettem a Megújulásról. Abban az évben találtam rá, amikor VI. Pál – akinek nagyságára és a Lélek előtti nyitottsá­gára csak megrendülten tudok gondolni – az Élet Teljességébe távozott (1978). II. János Pál pápa megnyilatkozásait viszont már érdekeltként igyekeztem figyelemmel kísérni.

A lengyel pápa 1981. május 7-én a vatikáni kertekben fogadta a katolikus karizmatikus megújulás negyedik nemzetközi vezető­konferenciájának 523 résztvevőjét. (Hat nappal később érte Ali Agca golyója.) Emlékeztetett a három elvre, amelyet VI. Pál pápa megfogalmazott a Megújulás számára. Aztán így folytatta: „Pál pá­pa a Lélekben való megújulást esélynek nevezte az Egyház és a vi­lág számára, és az akkori kongresszus óta eltelt hat év igazolta azt a reményt, amely vízióját inspirálta. Az Egyház látta gyümölcseit az imádság iránti odaadásotoknak, az életszentség iránti mélyebb elkötelezettségeteknek, s Isten szava iránti szereteteteknek. Külö­nös örömmel figyeltük meg, hogy a Megújulás vezetői mindjobban kialakítottak egy széles egyházias látókört, és erőfeszítéseket tet­tek, hogy ezt a látásmódot mindinkább érvényesítsék azok között, akik vezetésükre vannak bízva.” [International Newsletter 1981.3. Melléklet.] Figyelmeztette a Megújulás vezetőit az imádság, az igaz tanítás, a püspökökkel és papokkal való együttműködés, továbbá az ökumenikus elkötelezettség fon­tosságára. A Szűzanyára bízta a mozgalmat. Beszéde után – mag­nóról hallgattam – ő maga kérte, hogy énekeljenek valamit, és sokáig együtt énekelt a résztvevőkkel.

1982. november 12-én a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Tanácsát fogadta a Szentatya. (ICCRO Tanácsnak is hívták; újabban ICCRS-nek. Ez a szerv felügyeli a római iroda működését. Az egész struktúra informatív és koordinatív jellegű, nincs joghatósága.) A tanács tagjai és az iroda munkatársai résztvettek a pápa reggeli miséjén; míg a Szentatya öltözött, elénekeltek egy éneket, majd nyelveken énekeltek tovább. A mise utáni fogadáson II. János Pál gratulált Kevin Ranaghannak „a szép énekhez”. Az üdvözlő szavakra így válaszolt: „Nagyon jó! Csak haladjatok előre! Na­gyon köszönöm! Nagyon köszönöm!” [International Newsletter 1983.1. 3-4. o.]

A katolikus karizmatikus megújulás ötödik nemzetközi veze­tő-konferenciájának 538 résztvevőjéhez II. János Pál pápa 1984. április 30-­án (a jubileumi szentév lezárása után) a következő szavakat intézte: „A valóságos nyitottság a Szentlélek iránt, aki élteti és irányítja az Egyházat, hozzásegít benneteket, hogy egységben él­jetek az Úr Jézussal. Ez az erőtök, ez sajátos kincsetek, és ezt különböző módokon igyekeztek gyakorolni. De Istennek ez az ajándéka egyúttal törékeny kincs, olyan, amelyre különösen vi­gyázni kell. Ezért nemzetközi találkozótok az Egyház központjá­ban, olyan időben, amelyet annyira jellemez a megváltás jubileuma, döntő jelentőségű lehet az egész katolikus karizmati­kus megújulás számára.” [International Newsletter 1984.3. 3-4. o.] A pápa az Egyház szentségi életébe való szoros begyökerezést hangsúlyozta.

A hatodik nemzetközi vezető-konferencia 1000 résztvevőjé­hez 1987. május 15-én így beszélt a Szentatya: „Nagyon boldog vagyok, hogy találkozhatom veletek ma, és azzal kezdem, hogy biztosítani akarlak benneteket: Krisztus iránti szeretetetek és az Igazság Lelke iránti nyitottságotok a legnagyobb mértékben érté­kes tanúság az Egyház küldetésében a világon... Ebben az évben van a karizmatikus megújulás huszadik évfordulója a katolikus Egyházban. A Megújulás életereje és gyümölcsöző volta minden bizonnyal a Szentlélek erőteljes jelenlétéről tanúskodik, aki mű­ködik az Egyházban ezekben a II. Vatikáni Zsinatot követő években. Természetesen a Lélek vezette az Egyházat minden korban, és az adományok különböző fajtáit hívta életre a hívek között. A Léleknek köszönhetően az Egyház állandóan megőrzi fiatalos életerejét. És a karizmatikus megújulás ékesen szóló megnyilvánulása ennek az életerőnek napjainkban, bátor állítása annak, 'amit a Lélek mond az egyházaknak' (Jel 2,7), miközben a második évezred végéhez közeledünk.” [International Newsletter 1987.3. 2-3 .o.]

Még egy idézet II. János Pál szavaiból, amelyeket 1992. már­cius 14-én az ICCRO Tanácshoz intézett. „Amikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének huszonötödik évfordulóját ünneplitek, szívesen csatlakozom hozzátok Isten dicsőítésében a sok gyümölcsért, amelyeket a Megújulás hozott az Egyház életé­ben. A Megújulás kibontakozása a II. Vatikáni Zsinatot követő­en a Szentlélek különleges ajándéka volt az Egyház számára... E második évezred vége felé az Egyháznak minden eddiginél na­gyobb bizalommal és reménnyel kell a Szentlélekhez fordulnia, aki szüntelenül a Szentháromság szeretetközösségébe vonzza a hívőket, látható egységbe építi őket Krisztus egyetlen testében, és misszióba küldi őket a föltámadt Krisztus apostolainak adott parancsa értelmében. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a Szentlélek személyének és működésének mélyebb tudatosítása megfelel korunk szükségleteinek.” [International Newsletter 1992.2. 1. o.] II. János Pál még két to­vábbi módon juttatta kifejezésre a karizmatikus megújulás pozitív értékelését. Egyrészt olyan papok püspöki kinevezésével, akik köztudottan vezető szerepet játszanak a karizmatikus megújulás­ban, mint a francia Albert de Montleon, vagy a pápa egykori ta­nár-kollégája, Bronislaw Dembowski. Másrészt a lelkiségi mozgalmak és társulások elismerésével és ajánlásával, elsősorban a Christifideles laici apostoli buzdítás 29. pontjában, de igen fi­gyelemreméltóan az 1991-es magyarországi látogatásakor a püs­pöki karhoz intézett beszéd 5. pontjában is.

Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa mondta a karizmatikus megújulásról: „Reménység ez, az idők pozitív jele, Isten korunknak szánt ajándéka. Az ima gazdagságának és örömének felfedezése a teóriákkal szemben és a racionalista szekularizmusnak egyre jobban kiszáradt és megmerevedett gyakorlatával szemben. Magam is tapasztaltam Münchenben, hogy ebből a mozgalomból került hozzám a legtöbb jó papi hivatás.” [RATZINGER, Joseph - MESSORI, Vittorio: Beszélge­tés a hitről. Vigilia, Bp. 1990. 134. o.]

Joseph Ratzinger, aki így nyilatkozott, azóta XVI. Benedek néven II. János Pál utóda lett. 2006. pünkösd vigiliáján Patti Gallagher Mansfield köszöntötte őt a római Szent Péter téren 400 000 ember előtt, a katolikus lelkiségek és új közösségek nevében... 

[http://www.ccrno.org/PattiMansfield.Bio.Pic.11.06.htm]

Forrás: Hagiosz