Papi hivatás és karizmatikus megújulás

Papi tanúságtételek a karizmatikus megújulással való találkozásról

Hivatásom - Fülöp László atya

1978. április 29-én születtem Alsósófalván. Református templomban részesültem a keresztségben, de később, amikor szüleim elváltak, és Parajdra költöztünk, édesanyám szülei római katolikus nevelésben részesítettek: hittanórára járattak és minden vasárnap elvittek a templomba. Az általános iskola befejezése után inasiskolába nyertem felvételt. Ennek elvégzése után beiratkoztam egy szakiskolába, de itt betegségem miatt csak egy évet végeztem el. Ezen évek alatt rájöttem arra, hogy hosszú távú fizikai munkára nem vagyok alkalmas. Ezért a nyári vakáció után felvételiztem a Korondi Elméleti Líceum matematika-fizika szakára. Érettségi után egy jótevőm bátorítására elvégeztem egy növényvédő technikumot. Ettől kezdve arra készültem, hogy elhagyom Romániát, és egy nyugati országban próbálom az anyagi helyzetünket jobbá tenni. Amikor a Gyergyószentmiklósi Caritason keresztül indulhattam volna dolgozni Svájcba, vízválasztó esemény következett az életemben: fél éves betegség. Többszöri műtét után azt éreztem, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, addigi terveim romba dőltek, nem láttam életem értelmét. Marosvásárhelyen a kórházban mindezt megosztottam egy adventista asszisztensnővel, aki ekkor beszélni kezdett nekem Jézusról, az ő szavaival vigasztalt. Addig Istent nem ismertem, számomra a szentmise is kényszerűség, ceremónia, érthetetlen, megfoghatatlan titokzatosság volt. Ez a személyes beszélgetés kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, sokat vívódtam, megpróbáltam a számomra ismeretlen Istenhez fordulni, és azt kértem tőle, hogy szabadítson ki ebből a tarthatatlan állapotból, én nem akarok ilyen körülmények között élni, hanem az igazság keresésének szeretném szentelni az életemet. Eldöntöttem, hogy ezután őszinte keresztény akarok lenni, aki számára a hit nem képmutatás, hanem életmód, értékrend, világnézet. Ez a találkozás számomra csodálatos élmény volt, az életfelfogásomban, erkölcsi magatartásomban pedig radikális változást eredményezett. Miután a kórházból hazavittek, szereztem magamnak egy Szentírást, és ettől kezdve életemet Isten igéje befolyásolta. 2002-ben felvételt nyertem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. A szemináriumi élet első négy éve biztosította számomra azt a keretet, amelyben lelkileg is, szellemileg is tudtam készülni a lelkipásztori életre. Mégis a korszellem hatására a gyakorlati évre úgy távoztam, hogy meg szerettem volna győződni, nincs hivatásom. Féltem az elköteleződéstől. Mivel a plébánián megszűnt a kötelező imaprogram, amit a szemináriumi élet keretei biztosítottak, megszűnt a személyes imaidőm is. Az imádság elhanyagolása következményeként tékozló fiú módjára kezdtem élni, így lassan megszűnt az Istennel való személyes kapcsolatom. Nehéz volt az oltárnál állva úgy beszélni a szerető Istenről, hogy tudtam, nem élek az Ő jelenlétében. Körülbelül a negyedik hittanórán egy másodikos fiúcska megkérdezte tőlem: "Tisztelendő úr mikor beszél nekünk Jézusról"? Ez a kisfiú ébresztett rá arra, hogy olyan valakit képviselek, akit nem is ismerek személyesen. Egyre több csalódás következett az életemben. Több barátomnak el is mondtam, hogy ott akarom hagyni a Teológiát, de nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy a fontos eseményeknél addig nem dönthetek, amíg káosz van az életemben. Eddigi életem legnagyobb fordulópontjának azt tekintem, amikor Csíkszeredában meghívtak egy Fülöp-kurzusra. Gyanakodva mentem el, mert a karizmatikus lelkiségi mozgalmat többen szektának állították be. Rám mégis olyan nagy hatással volt, hogy megváltozott egész lelki életem. Megtapasztaltam az Atya szeretetét, ami úgy érzem, többet ér mindennél. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy Jézus úgy szeret engem, ahogy vagyok! Isten új emberré formált: addig a prédikációimban mindig másokra hivatkoztam, azóta tudok úgy beszélni Jézusról, mint aki naponta formálja az életemet, jelen van az életemben. Boldoggá tesz a tudat, hogy Isten eszköze lehetek. Jelmondatom: "Az Istent szeretőknek minden a javukra válik" - (Róm 8,28) - e mondat nagyon a szívembe vésődött és meghatározza mindennapjaimat, világnézetemet.

Hivatásom - Rusti Alexandru atya

Ez a nevem, vagy egyszerűen magyarul: Sanyi. Jászvásárban születtem (1981-ben, tehát mindjárt 28 éves leszek) és Besztercén, Észak-Erdélyben nevelkedtem. Itt, a katolikus templomban találkoztam először a magyar kultúrával és vallásossággal, de csak később, az egyetemi évek alatt fogtam neki tanulni is a magyar nyelvet. Szüleim elváltak, én és a húgom édesanyámmal maradtunk. Van egy mostoha kisebb húgom is. Hála Istennek a kapcsolatunk édesapámmal jó. Az elemi iskolát Jászvásárban végeztem, a gimnáziumot és a líceumot Besztercén. Képzőművészeti líceumba jártam. Ezután Kolozsvárra mentem, de nem folytattam a művészpályát, úgy gondoltam, abból nem lehet megélni Romániában. A terveim szerint mentem volna külföldre dolgozni, mint bármelyik "normális" román fiatalember. De azelőtt kellett művelődnöm is egy kicsit, gondoltam én. Hűséges ministráns voltam, annak ellenére, hogy elég rossz fiú módjára éltem. Tehát érdekes módon szerettem az egyházat, és a plébánosom ötlete szerint beiratkoztam a kolozsvári teológiai képzésre. Természetesen nekifogtam tanulni a magyar nyelvet, hogy alkalmazkodjam. Két egyetemi év elmúltával, érdekes módon (vagyis nem nagyon lehet körülírni, hogyan hatott rám, a lelkemre) megkaptam a hivatás kegyelmét Istentől. Mérges voltam - miért pont én, miért kell én pap legyek, nem talál hozzám stb. Az volt a gond, hogy a papság cölibátussal jár, s ez semmiképp nem tetszett nekem. Végül is két hónap belső vívódás után elfogadtam - és boldog voltam. Istennek nem lehet nemet mondani, belülről elég az ember másképpen. Meg kellett szakítsam a kapcsolatot az akkori barátnőmmel. Nem volt könnyű dolog. Na és így kezdődött egy új életszakasz: Gyulafehérvár, hét év szeminárium. Meg kell mondjam, hogy én olyan fiatalember voltam, aki nem éppen angyalka. Vagyis - szabados, könnyelmű, cinikus, ironikus, beképzelt, "művész" stb. Nehéz volt megszokni a fehérvári életet, meg a fehérváriaknak is nehéz volt megszokni engem. Szegény elöljárók! Most, ha visszagondolok, belátom, hogy "kemény dió" voltam számukra. Hálás vagyok türelmükért. Látszólag elfogadtam a cölibátust, a szabályokat - "mert így muszáj" -, de igazán, belsőleg nem így volt. Sokat vívódtam ezzel az első három év alatt. Azután a könnyelműségem győzött, s lemondtam a harcot. Kezdtem mondani magamban - hát ez normális, emberi dolog, lehet így is végezni a dolgokat, nemcsak én vagyok ilyen stb. Nem akartam látni, hogy az ilyenfajta kettősség lelkileg megöli az embert. Mondogattam magamban, hogy én nem tudok ezzel megbirkózni, nem vagyok képes, bennem másképpen folyik a vér, én igazi férfi vagyok. A lényeg az, hogy nem akartam, mert ha az ember nem akar, akkor Isten se segít. Az elöljárók előtt tudtam mutatni, hogy nem is én vagyok a legrosszabb fiú, mert jól ment a tanulás nekem, sok tízesem volt - okostojás voltam. Persze, nagyon gőgös is voltam ezért - senki sem tudott olyan gyorsan s jól tanulni, mint én. De lelkileg száraz és savanyú voltam. Nem foglalkoztam a sok lelki kinccsel, amit a lelkiatyák ajánlottak. A szemináriumban csodálatosan lehet növekedni lelkileg, minden biztosítva van, de én mit se törődtem ezzel. Persze úgy indokoltam: itt semmi se jó, ezek nem is tudnak minket segíteni, az egész hülyeség stb. Úgy múlt el az első négy év, hogy az volt a fontos, hogy én menő fiú legyek. Lelkileg nem fejlődtem, csak tudásban. A gyakorlati év friss levegőt hozott a lelkembe. Találkoztam jó emberekkel, kezdtem jobban érezni, milyen fontos, hogy jó pap legyek. Csíkszeredában első félévben igen sok szeretetet és elfogadást tapasztaltam - ez nagy hatással volt rám, Isten kegyelme kezdett mélyebben működni bennem. Második félévben Vicében árva gyerekekkel foglalkoztam. A plébános ott nagyszerű pszichológus. Az árva gyerekek szeretete s a plébános bölcsessége csodákat műveltek a lelkemben - természetesen Isten használta őket. Következett az 5. év, visszajöttem a szemináriumba. Kezdtem lenyugodni, változtatni a viselkedésemen, a dolgok kezdtek jobban menni. Óriási segítség volt számomra a spirituális, aki szintén nagyszerű pszichológus. Kezdtem rendszeresen járni hozzá, hetente legalább egyszer, és tényleg kezdtem fejlődni lelkileg s erkölcsileg. Felnőtté váltam, nyugodt s mérsékelt lettem, s amikor azt hittem, hogy tényleg jól állok, akkor jött a nagy csapás - bár ez is igen fontos lecke volt Isten részéről az életemben. Nagyon szerelmes lettem, egyszerűen alig tudtam lélegezni. Isten kegyelméből nem hoztam döntést, mert akkor biztos abbahagytam volna a teológiai tanulmányokat. Mindenesetre semmi nem érdekelt a Teológián, nem tudtam koncentrálni semmire, csak vártam a vakációkat, hogy azt a lányt lássam, akibe szerelmes voltam. Diakónusszenteléskor éreztem, hogy kettészakadok. Bár a szentelésnek örültem, nem tudtam nyugodni a szerelmem miatt. Csak később, szentelés után sikerült Isten kegyelméből fájdalmasan elrendezni ezt is. Sokat tanultam ebből - s ezt nem negatíve fogalmazom meg, hogy mit ne tegyek. Megtanultam, mik a gyengeségeim, megtanultam elfogadni sok mindent, ami bennem van, és megtanultam még jobban tisztelni a nőket. Bár az előző években is Isten elhalmozott engem a kegyelmével, bár én nem láttam ezt, szerintem az utolsó év csodálatos volt számomra. Tulajdonképpen a sok minden, ami összegyűlt az előző években: tudás, élettapasztalatok, most felvirágzott. Egyszerűen Isten rám öntötte a kegyelmet, egy nagy vederrel! Két osztálytársam, akik számomra olyanok, mint a testvérek, már korábban csatlakoztak a karizmatikus megújuláshoz, és bennük láttam igen nagy, pozitív változásokat - így kíváncsi lettem erre. Azelőtt én ellene voltam a karizmatikus mozgalomnak - így volt divatos -, "én komoly, férfias pap akarok lenni, nem lebegni!" Azután megenyhültem, vagyis egyszerűen nem törődtem velük, mintha ez jobb lett volna. Végül én is részt vettem a Fülöp-kurzuson, ahol minden előítéletem eloszlott - hát ezek igazi katolikusok, ezek igazán keresztény módon élnek, lám, lehet élni a Szentírás szerint. Ismerkedtem nagyszerű emberekkel, akiknek az életpéldája megérintette a lelkemet. Azután más lelki kurzusokon is részt vettem, és erős lelki fejlődés és gazdagodás indult meg bennem. Nem blamálom egyáltalán a Teológiát, mert én voltam az együgyű, aki nem élt a lehetőségekkel, de az én esetemben az, hogy én is csatlakoztam a karizmatikus mozgalomhoz, döntő volt az életemben. Ez, mint az eső s a sok mag, ami bennem volt, amit a Teológián kaptam (tudás, tapasztalat stb.), kezdett végre gyümölcsöt hozni. Konkrét példák: elfogadtam a cölibátust, rájöttem, hogy családdal vagy család nélkül, a boldogság csak Istentől jöhet; döntöttem a tisztaság mellett; más íze van az imának, a Szentírásnak; másképp prédikálok; tanultam igazán megbocsátani; sokkal türelmesebb vagyok, békésebb stb.; teljes szívemből szeretem a liturgiát; örömteli az életem, élő kapcsolatom van Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy szent vagyok, vagy annak hiszem magam, vagy hogy "lebegek", hanem egyszerűen most Isten kegyelméből tudok igazán keresztény módon élni, félelem nélkül. Boldogan várom a papszentelést, jó pap akarok lenni, így szolgálni Istent s az embereket. A karizmatikus megújulás szerintem konkrét válasz a katolikus egyházon belül a 21. század problémáira. Jelmondatom: "Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az Ő útját" (Lk 1,76). Mit is mondjak - ez a dolgom, hogy az Úr előtt egyengessem az utat! Ennyi!

Forrás: EKKM