Új Élet Krisztusban kurzus

Tanúságtétel a Szentlélekről

Kedves István atya!

Olvastam a "Dicsőítésben rejlő erő"-t, és gondoltam írok Önnek. Amiről írnék most, az nem kifejezetten a könyvhöz kapcsolódik, előbb kezdődött. A könyvet néhány hete olvastam el, de az én életemben már január közepe után fordulat állt be.

Mivel Karácsonykor nem voltam itthon, a karácsonyi gyónásomat január 4-én végeztem el. Ezután a gyónás után valahogy több időm lett lelki olvasmányokra. Kaptam egy könyvet a születésnapomra tavaly egy barátnőmtől, azt kezdtem el olvasni. Aztán az iskola könyvtárában, ahol tanítok, kezembe került Dennis és Rita Bennett: "A Szentlélek és Te" című könyve. Már korábban olvastam a karizmatikus megújulásról, a Szentlélekkeresztségről, de valahogy akkor még nem érintett meg különösebben. Most viszont éreztem, hogy ez nekem szól. Nagy hatással volt rám a könyv. Kezdtem vágyódni a Szentlélekkeresztség után. Katolikus honlapokon (www.karizmatikus.hu, www.hagiosz.net, Virtuális Plébánia) is olvasgattam a témában, hiszen katolikusként fontosnak tartottam tudni egyházunk álláspontját ezzel kapcsolatban. A Bennett házaspár könyvében van egy ima a Szentlélekkeresztség elnyeréséért. Néhány napig elmondtam ezt az imát. Különös dolog történt, azt vettem észre, hogy teljesen átalakulok belsőmben. A Szentlélek különös jelenlétét tapasztaltam meg. Akkor még nem gondoltam, hogy hogy elnyertem a Lélekkeresztséget, mert azt hittem, hogy az valami drámai dolog, egy nagy érzelmi élmény. Mindenesetre a Szentírás elkezdett fontosabbá válni számomra, és a belső ima által csodálatos egységet éltem meg az Úrral.

Aztán egy alkalommal imádkozás közben egy furcsa szó jött a gondolataimba. Meglepődtem, hiszen meg voltam győződve róla, hogy még nem nyertem el a Szentlélekkeresztséget. Így hát nem is törődtem e szóképződménnyel.

Mikor "A dicsőítésben rejlő erő"-t olvastam, megragadott egy rész. A könyv szerzője írja, hogy valaki írt neki egy levelet, melyben leírja, hogy már egy ideje imádkozik a Lélekkeresztség elnyeréséért, de nem történt semmi. Az illető drámai élményre számított. Carothers erre elmagyarázza, hogy a Lélekkeresztség nem feltétlenül drámai élmény, hanem egy belső átalakulás, ami a lelkünkben megy végbe. Ha valaki elnyeri a Lélekkeresztséget, a belső világa átalakul. A levél írójánál a hit síkján ment végbe a Lélekkeresztség, nem érzelmi síkon. Rádöbbentem, hogy nálam is ez történt. Drámai élményre számítottam, holott nem erről szól a dolog. Visszagondoltam az elmúlt időszakra, mindarra, amit január közepe tája óta átéltem. Olyan lelki élményekben volt részem, olyan megtapasztalásokban, mint soha korábban, holott már jó ideje gyakorló hívő vagyok. Imám meghallgatásra talált, mert most már tudom, hogy én is elnyertem a Lélekkeresztséget. Mikor erre rájöttem, azt a bizonyos szóképződményt már ki mertem mondani. Annál is inkább, mivel, mint azt fentebb írtam, imádkozás közben jött az agyamba, ezért csakis Istentől jöhetett. Azóta még jött pár új "szó", de nem sok.

Igazából azért is írok, mert szükségét érzem annak, hogy egy karizmatikus atya megnyugtasson, hogy jó úton járok.

Sokat segít az, hogy van egy kolléganőm az iskolában, akivel tudok ezekről a dolgokról beszélni. Ő pünkösdi, de nagyon szereti a katolikusokat. Az ökumenikus imahéten a Thököly úti Rózsafüzér Királynője Templomba szoktak menni a katolikusokkal imádkozni, vagy a katolikusok mennek hozzájuk.

Nagyon jó vele beszélgetni, szoktunk néha együtt imádkozni is. Őt is kértem még a Bennett könyv olvasása idején, hogy imádkozzunk azért, hogy elnyerjem a Lélekkeresztséget. Megfogta a kezemet. Először hangosan imádkozott értem, majd mondta, hogy most én imádkozzak. Miközben hangosan imádkoztam, ő halkan elkezdett nyelveken imádkozni. Jó volt ezt hallani.

Sokat beszélgetünk, most éppen a Dennis Bennett életéről szóló könyvet olvasom, amit tőle kaptam kölcsön. Előtte egy katolikus karizmatikus atya bizonyságtételéről hozott nekem egy könyvet olvasni. "A dicsőítésben rejlő erő"-t én vettem. Olvastam az "Élet a Lélekben" szemináriumról. Mivel nekem nincs lehetőségem személyesen részt venni a szemináriumon, eldöntöttem, hogy magam végzem az elmélkedéseket, ill. olvasom el a szentírási olvasmányokat minden nap.

Csodálatos dolog az, hogy a Szentlélek erejét ilyen módon megtapasztalhatom. 2009-ben bérmálkoztam, de igazából most érintett meg a Szentlélek ilyen csodálatos módon.

Vannak lelki gondjaim, a szüleim velem kapcsolatos elképzelése merőben más, mint amit Isten akar velem. Hiszem, hogy Jézus azért ajándékozott meg ezzel az új élettel, mert segíteni akar. Sok évnyi ima után végre érzem, hogy Jézus elkezdte szabadító munkáját az életemben.

"A dicsőítésben rejlő erő"-t egy tanítványom édesanyjának adtam kölcsön. Ő jó barátnője pünkösdi kolléganőmnek. Ő is pünkösdi. Beteg, az ízületeivel van baj, bénul a keze, de már az egyik lábában is elkezdődött ez a folyamat. El van keseredve. Kölcsönadtam neki a könyvet, mivel hozzá amúgy is közel áll a könyv lelkisége.

Én magam is megtapasztaltam a dicsőítő ima erejét. Egyszer egyik osztály rendetlenkedett órán. Máskor kiabálni szoktam, de akkor kipróbáltam a dicsőítést. Elkezdtem Istent dicsőíteni, áldani azért, mert olyan az osztály. Egy idő után lenyugodtak. Amúgy rengeteg fegyelmezési problémám van, ami miatt sokat kiabálok, de remélem, hogy az Úr megsegít, és mind többször juttatja majd eszembe ilyen helyzetekben a dicsőítés fontosságát.

Összességében véve úgy vagyok, hogy van, amikor hihetetlen mértékben érzem Isten közelségét, van, amikor meg lelki szárazságban vagyok. Amikor január közepén elkezdett megváltozni a belső életem, kb. 2-3 hétig folyamatosan éreztem a belső örömöt, hihetetlenül telve éreztem magam Szentlélekkel. Most is tudom, hogy ez így van, a kezdeti fellángolás után is. Tudom, hogy nem lehetünk mindig a "Tábor hegyén", a lelki szárazság is hozzá tartozik belső életünkhöz, mindenesetre csodálatos, hogy Isten így megragadott engem.

Dicsőség az Úrnak!

Rita

Kedves Rita!

Nagyon megörültem a tanúságtételének. Az Úr váratlan meglepetés a Szentlélekkeresztség. Pontosan úgy, ahogy Jézus mondta Nikodémusnak: Nem tudni mikor és hogyan, de a szél ott fúj, ahol akar. Őrizze meg minél tovább imádsággal, dicsőítéssel és szeretettel...Különösen fontos, hogy a tanítványainak is átsugározza. Hallottam a megújulás kezdetén, hogy Jamaicában volt egy iskola, rengeteg rendetlenséggel, mert sokfelől jöttek a gyerekek, sokféle problémával, és amikor az egyiket betöltötte a Szentlélek, akkor elmondta barátnőjének, és nem sokára az egész iskolára kiáradt a Lélek. Tehát vannak ilyen csodák....Jó föltenni néha a kérdést is, Uram mit kívánsz tőlem, mit tegyek érted ezzel a nagy ajándékkal.....és akkor az ÚR megmutatja, hogyan lehet tovább fejlődni.

Szeretettel:

István atya

A Szentlélek az Egyház éltető lelke

Elmélkedéshez: Ap. csel. 1,4-8

„De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”(Ap. csel. 1,8)

Az Evangélium felhívása minden megkeresztelt hívőnek szól: kötelességünk életünkkel tanúságot tenni Isten Szeretetéről a környezetünk számára! Tehát nem csupán szavakkal, mint amikor kiáll valaki mások elé, és elbeszéli megtérésének történetét. A valódi tanúságtételt élni kell, s hol másutt lehet a szeretetet megélni, mint közösségben? Ezért a mai  előadás témájául a közösségi tanúságtételt választottam.

Hitünk megélésének legkézenfekvőbb és legalapvetőbb közössége a család. A mai lelkiesten azonban ennél távolabb szeretnék tekinteni. Azt kérném, hogy mindannyian vizsgáljuk meg saját plébániai vagy imaközösségünkön belül, hogy milyen mértékben sikerül megvalósítanunk azokat az evangéliumi értékeket, amelyek az őskeresztény közösségeket Krisztus tanításának hiteles és vonzó tanúságtevőivé tették. (ld. Ap. Csel. 2,42-47)

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Az egység fontos jellemzője tehát, hogy a hívek teljesen elfogadják az apostolok tanításait (pl. a Péter levelekben található erkölcsi irányelveket arról, hogy hogyan ültethetjük át a gyakorlatba hitünket). S ami még ennél is lényegesebb: a közösségek együtt imádkoztak! Sajnos ez ma egyáltalán nem magától értetődő, hogy a hívek az imaközösség erejét kihasználva együttesen forduljanak az Úrhoz.

„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” Tehát nemcsak lelki közösséget alkottak, hanem megosztották egymás között a javaikat; akiknek bőségben volt, anyagilag is segítettek a rászorulókon. Vagyis minden tekintetben számíthattak egymásra!

„A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent és az egész nép szerette őket.” Olyan közösséget alkottak, akik szemmel láthatóan szerették egymást, s ezt megtapasztalva még azok is becsülték őket, akik nem hittek Jézusban. Azt gondolom, ennél hatékonyabb módját nem lehet találni az evangelizációnak.

Végül, ami a legfontosabb, hogy ez a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek…” Gondoljunk bele, micsoda mélységet jelentenek ezek a szavak! Milyen mély egység kell ahhoz, amit az evangélista így próbál körülírni: „egy szívvel-lélekkel”. Ha ilyen egység két ember között vagy egy családban csak néhány pillanatra is megvalósul, már úgy érezzük magunkat, mintha a mennyországban lennénk! Ez az érdek nélküli, önzetlen szeretet mélysége.  Az őskeresztény hívek ismerték egymás nehézségeit, egymás örömeit, együttérzően részt vettek egymás életében. Szerettek együtt lenni, öröm és békesség járta át az együtt létüket, találkozásaikat!

Tegyük fel a kérdést magunknak: Merek-e a szívem mélyéből vágyódni arra, hogy ilyen közösséghez tartozzak, ilyen emberi kapcsolatokban éljem az életemet? Talán fel sem merül bennünk ez a vágy, mert még nem láttunk példát ilyen őszinte szeretetközösség megvalósulására, és úgy gondoljuk, hogy ez csak a mennyországban lehetséges. Azonban az őskeresztények sem saját emberi erőfeszítéseikkel valósítótták ezt meg. Ők sem voltak tökéletesebbek nálunk; ezt az egységet a Szentlélek ereje és jelenléte tette lehetővé. „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét…” Ez ma is, számunkra is lehetséges! A Szentlélek leszáll ránk, és Ő tesz minket képessé arra, hogy egymást egy szívvel- lélekkel szeressük, hogy megosszuk a vagyonunkat és az életünket velük, egyet akarjunk, egyet higgyünk. Ennek a feltétele, amint láttuk, a közös imádság!

Szeretném, ha a mai  lelkiest gyümölcse az lenne, hogy felébredjen szívünkben a vágy az őskeresztény összetartozás megélésére. Vágy arra, hogy közösségünk tagjaival együtt imádkozva kérjük a Szentlélek erejét, amely lépésről lépésre képes átformálni szíveinket, hogy egyre együttérzőbb, megértőbb, összetartóbb közösséggé válhassunk. Ez nem csak saját boldogságunk, de apostoli küldetésünk sikerének záloga is: „…az egész nép szerette őket, az Úr pedig naponként növelte az üdvözültek számát…”Az őskeresztény hívők egyszerű emberek voltak, nem a nagy  tudásuk vagy a gazdagságuk vonzotta a pogányokat a megtérésre, hanem a közöttük tapasztalt szeretet.

XVI. Benedek pápa is azt kéri, hogy az őskeresztény közösségeket tekintsük mintának: „…Ha azonban meg akarjuk érteni az Egyház küldetését, vissza kell térnünk az emeleti terembe, ahol az apostolok együtt imádkozva, Édesanyjukkal várták a Szentlelket. Ez a születőben lévő Egyház ikonja.” Folyamatosan erre a képre kell alakulnia minden egyházi közösségnek! A pápa azt javasolja, hogy ezt a mintát vegyük alapul és őszinte szívvel hasonlítsuk össze a saját közösségünkkel. Ne keseredjünk el, ha azt találjuk, hogy még távol állunk a szentírási példától. Ha pedig úgy látjuk, hogy szépen megéljük ezt a közösséget, akkor legyünk tudatában, hogy ezt a Szentlélek ránk leszálló ereje által tudtuk elérni. Ő tesz minket képessé a tanúságtételre.

Ferenc pápa is nagy figyelmet szentel az Egyházon belüli közösségek életének, és sok hasznos útmutatást ad ezzel kapcsolatban „Az Evangélium öröme” kezdetű enciklikájában, többek között a 79-80, 91-92, 98-101 pontokban.

„Mennyi háború zajlik Isten népe körében és a különböző közösségekben! Hány háború dúl irigységből, féltékenységből… A spirituális világiasság néhány keresztényt arra indít, hogy háborúzzon más keresztényekkel, akik útjában állnak a hatalom, tekintély, élvezet vagy a gazdasági biztonság utáni vágyuknak. Emellett egyesek megszűnnek szívélyes Egyházhoz tartozásban élni, hogy így a viszály szellemét szítsák. Ahelyett, hogy az Egyház gazdag változatosságú egészéhez tartoznának, ehhez vagy ahhoz a csoporthoz tartoznak, mely különbözőnek vagy különlegesnek érzi magát.” (98. pont)

„A világ minden keresztényét külön szeretném kérni egy vonzóvá és fénylővé váló testvéri közösség tanúságtételére, hogy mindenki megcsodálhassa, hogyan törődtök egymással, hogyan bátorítjátok és támogatjátok kölcsönösen egymást: ’Arról tudják meg majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt’ (Jn 13,35). Ez az, amit Jézus buzgó imádsággal kért az Atyától: ’Legyenek mindnyájan egyek…bennünk,… hogy így elhiggye a világ’(Jn 17,21). Vigyázni kell az irigység kísértésével! Ugyanabban a hajóban evezünk és ugyanazon kikötő felé tartunk! Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk örülni mások gyümölcseinek, melyek mindannyiunkéi.” (99. pont)

„… nagyon rosszul esik látnom, hogy néhány keresztény közösségben, sőt még szerzetesek között is teret adnak a gyűlölet, a megosztottság, a rágalmazás, a rossz hírbe hozás, a bosszúállás, a féltékenység, a saját elgondolások mindenáron másra erőltetése különböző formáinak… Kit akarunk evangelizálni ilyen magatartással?” (100. pont)

„Mindegyikünknek szól Szent Pál buzdítása: ’Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, hanem győzd le a rosszat a jóval’ (Róm 12,21). Továbbá: ’Ne fáradjunk bele tenni a jót! (Gal 6,9). Mindnyájunknak vannak szimpátiái és antipátiái, s talán épp ebben a percben haragban vagyunk valakivel. Legalább mondjuk az Úrnak: ’Uram, haragban vagyok ezzel vagy azzal, imádkozom érte hozzád.’ Imádkozni olyasvalakiért, akivel haragban vagyunk, szép lépés a szeretet felé, ráadásul evangelizáló cselekedet…” (101. pont)

Ferenc pápa hangsúlyozza, hogy a keresztények hivatottak arra a feladatra, hogy egy vonzó közösséget, élhető példát mutassanak a többi ember számára. Csak a példamutatás erejével tudjuk jobbá tenni a világot! De nem vagyunk képesek ezt saját igyekezetünkből megtenni, nélkülözhetetlenül szükségünk van hozzá a Szentlélek erejére. Az Ő segítsége nélkül minden világjobbító igyekezet rosszra fordul, kudarcot vall (ld. pl. marxizmus).

Amikor imádkozunk, ne csak a megosztottságunk ellen kérjük Isten segítségét, hanem azért is, hogy közösségünk minél jobban előre tudjon haladni az egység megélésében. Ez saját közösségünkben szintén nagyon aktuális. Kérjük Isten kegyelmét, hogy megvalósulhasson a minél mélyebb egység a szerzetesek, a megszentelt életűek és a világiak között, a közös karizma és a közös apostoli munka révén. Nagyon szép feladat ilyen mértékben is törekedni az egység megélésére!

Értékes és mély gondolatokat találhatunk az imáról és annak a közösséget építő erejéről az 1996-ban Algériában meggyilkolt trappista szerzetes, Christian de Chergé: „Legyőzhetetlen remény – az ima embere” című könyvében.

„Az imádság háza” vagyok… az imádság által épülök. Benne sejtem meg emberi dimenzióim legtágasabb méreteit. Súlyosan megcsonkíthatjuk az embert, ha elfeledkezünk arról, hogy Isten építi. Ezt a Lélek érteti meg velünk.”

„Ezért időről időre minden viszonzás nélkül ki kell tartanunk az imában. Szükség van az ingyenes ima időszakaira, mint ahogy szükség van arra is, hogy megálljunk, és teletöltsük az autónk tankját – még ha azért tankolunk is, hogy azután továbbhajtsunk. Az ingyenesen imára szentelt idő a többiek számára nyereség.”

Az imában értem meg, hogy azokat az embereket, akikkel együtt élek Isten adta mellém; s azt is, hogy miért vannak körülöttem és hogyan tudok segíteni nekik.

„Az ima tesz képessé arra, hogy valamennyi testvéremnek megadjam az őt megillető helyet, túllépve az együttélés gyakran embert próbáló nehézségein. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy a különbségek ellenére kiegészítjük egymást.”

A szeretetnek ezt a mélységét legjobban a közös imádság kegyelemközvetítő erejével érhetjük el. Katolikus hitünkben a közös ima legnyilvánvalóbb terei a szentmise és a zsolozsma. A közös ima erőteljesebb, ezért együttesen imádkozzunk Istenhez közösségünkért: Engedd, hogy megismerjünk Téged! Engedd, hogy egyre jobban szeressünk Téged! Add, hogy egyre nagyobb legyen közöttünk az egység! Kérjük Istent, hogy egyre inkább egy szívvé és egy lélekké tudjunk válni. Kérjük Őt, hogy egyre erősebben szítsa fel ezt a vágyat mindannyiunk lelkében! Akarjunk olyan mély közösségben élni egymással, amely valóban Istenben gyökerezik! Engedjük, hogy közös imádságaink alatt rácsodálkozzunk arra, Isten milyen nagy ajándékot akar adni nekem a közösségemen keresztül is!

Regnum Christi lelkiest – Fejéregyházi Tamás LC - 2014. május 13.

Forrás: Regnum Christi

Vajdasági Katolikus Karizmatikus Találkozó

Ifjúsági lelkigyakorlat Margaritha nővérrel

Szentmisék a Nyolc Boldogság Közösséggel

A szolgálatot szeretni, vagy az embereket?

Josip Lončar a hamis istenképről és a gyógyítás ajándékáról

Az egyik ember azzal biztatta ismerősét, csatlakozzon hozzá, s együtt térjenek be a templomba. „Nem megyek olyan helyre, ahol csak képmutatók vannak" – érkezett nyomban a válasz. „Van még egy képmutató számára hely a padokban" – jegyezte meg az invitáló. Ezt a történetet Josip Lončar, a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Szolgálatának (ICCRS) hivatalos képviselője elevenítette fel Kaposváron. Az ötvenéves horvát evangelizátor – aki A hit karizmája, a Nagymama rózsafüzére, az Erő a magasból című kötetei által is ismert – a Szent Imre-templomban tartott nagyböjti lelkigyakorlatot a szabadkai Mester Imre tolmácsolásával. Varga László plébános arra a hétvégére hívta meg a Kristofori Evangelizációs Intézet vezetőjét, amikor az Érints meg! gyógyító imadélutánt rendezik, hiszen mindannyian gyógyulni vágyunk. Testileg és lelkileg is.

Tanításaiban a megtérésről, az evangélium melletti elköteleződésről, a Szentlélek ajándékairól, a böjt és a bűnbánat szerepéről, az evangelizáció világot mozgató erejéről beszélt. Szemléletesen, szuggesztíven és mérhetetlen lendülettel. Hogyan imádkozzunk a megtérésért?– fogalmazta meg az egyik fő kérdést –, amikor sokunkban hamis istenkép él. Először nekünk kell megtérnünk – és új emberré válni egész életre szóló elköteleződést, folyamatos életprogramot jelent –, hogy másokat is sikerüljön megtérítenünk. Mindezt azonban erőszak nélkül tegyük – javasolta –, azokat itassuk, akik szomjasak. A dilemma persze ott van bennünk, hogyan térítsek én másokat, amikor ugyanolyan beteg, esetlen, szegény ember vagyok, mint mások, s ugyanazokat a bűnöket követem el én is. A megtérés lényege a tanítványság. Jézus tizenkét embert gyűjtött maga köré, s azt hagyta örökül: hirdessétek az evangéliumot, és tegyetek minden népet tanítványommá.

Josip Lončar azt javasolta, próbáljunk meg válaszolni a Ki is voltam? kérdésre, hiszen igazából nem vagyunk tisztában azzal, hogy miként szeretnénk fejlődni. Ha viszont elindultunk a megtérés útján, nem az a fontos, milyen gyorsan futunk. A helyes irány megtalálása a legfőbb cél, ha azt nem leljük, könnyen eltévedünk. Jézus kitűnő ajánlatot tett nekünk; teljes életet kínált, jóllehet kevesen hisznek ebben, pedig ha naponta nem mondunk le önmagunkról, akkor nem lehetünk a tanítványai.

A hívek sok olyan kifejezést találnak az evangéliumban, amely nem kedves a fülnek, ezért olvasnak kevés lelki irodalmat, s ha a misét követő tíz percen belül megkérdezik tőlük, miről szólt az olvasmány, kilencvenöt százalékuk nem tudja. Azért, mert képtelenek szembesülni Jézus szavaival, nem akarják hallani, nem akarják meghallani tanításait. Ezért ragadt ránk: „a jó keresztény jó képmutató".

Lončar szerint Istennel együtt képesek vagyunk a változásra, ugyanis az Úrnak megvan a terve az életünkkel. Még akkor is, ha sokan Istentől elvetettnek érzik magukat. Ennek az érzésnek a tudatosítása az ördög egyik legnagyobb hazugsága. Mivel meg vagyunk keresztelve, az Isten iránti szeretetet kaptuk ajándékba a Szentlélek által. A kereszténység lényege az, hogy jobb emberré váljunk, ez pedig csak lemondások árán megy. A döntés a mi kezünkben van. Dönteni amellett, hogy jobb emberré váljunk. A parancsokat nemcsak megtartani kell, hanem élni is, s akkor biztos, hogy jobbá leszünk.

Az előadó elmesélte: egyszer egy teológus előadását hallgatta a Vatikánban, s világossá lett számára: bármelyik hallgató ledoktorálhat teológiából úgy, hogy soha nem vágyódott arra, hogy megkeresztelkedjen. Lehet egy rakás ismeretünk a teológiáról, ettől még nem leszünk keresztények. A megtérés tehát nem kikerülhető; a világosságból indul, amikor egyértelmű lesz, mit kíván tőlünk az Úr, miként vethetjük le régi énünket, miként feszíthetjük keresztre szenvedélyeinket...

Jézus csodatételeiről, gyógyításairól is szó esett, s mint ahogy erre Josip Lončar utalt: Jézus örült, hogy jót tehetett az emberekkel, Isten ereje ösztönözte a gyógyításra. Ez volt a legfontosabb szolgálata.

– Napjainkban is sokan szeretnének gyógyítani – jegyezte meg az előadó. – Amikor megkérdeztem, ki szeretne ilyen szolgálatra szegődni, a lelkigyakorlat mind a kétszáz résztvevője feltette a kezét. Aztán amikor azt is megkérdeztem, mikor látogattatok meg utoljára a kórházban egy beteget, egyetlen kéz sem lendült a magasba, senki nem emlékezett. Az emberek szeretnék megszerezni a hatalmat a gonosz erők felett. Viszont a hatalom gyakorlása bárki vagy bármi felett összeegyeztethetetlen a szolgálattal. A szabadítás lényege nem az, hogy a gonosz lelkek szabaduljanak, hanem az, hogy az emberek szabaduljanak az ellenséges erőktől. Ha csak a szolgálatot szereti valaki, akkor nem jut messzire, ha az embereket szereti, akkor nagyon messzire el tud jutni.

Lončar a gyógyítás, a prófétálás adományával felruházott karizmatikusokról azt mondta: sokan azt gondolják, hogy a karizmatikusok a Bibliával riogatják a híveket, holott erről szó sincs. A Szentlélek emberei vagyunk, és a Lélek nemcsak a miénk, mindenki másé, aki vágyja őt. A hatvan nyilvántartott és hatvan elismerésre váró lelkiségi mozgalom egyike a karizmatikus lelkiség. A karizma pedig ki nem érdemelhető ajándék, ám ha már megkaptuk Istentől, akkor használnunk kell, csakúgy, mint a prófétálás ajándékát.

S hogy miért hisznek oly kevesen abban, hogy a karizmatikusok által Isten képes meggyógyítani bennünket? A legtöbb hívő azért teszi ezt, nehogy megtudja a plébános, hol járt. Josip Lončar szerint a világ katolikus plébánosainak többségénél ebből bizony ma problémája lehet a hívőnek. Vasárnap gyógyító-szabadító imán vesznek részt? Ráadásul szentmise alatt folyik mindez? Mintha csak Jézus korában lennénk, akkor a szombat miatt marasztalták el az embereket...

Az is tény: a hívek között szép számmal akadnak, akik egy-egy komoly betegség idején az orvost követően előbb a jóshoz, a természetgyógyászhoz jelentkeznek be, ahol fizetni kell; a számla tehát kiegyenlítődik. Ha viszont a gyógyító Istenhez fordulnak, aki képes csodát tenni, örök életükben adósai maradnak.

Az előadó azt is nyomatékosította: a hit adomány, de egész életünkben fejlesztenünk kell, s nem elég, ha az értelmünk felfogja, mi a teendő, a szívhez is el kell jutnia a felismerésnek. A szolgálat így lehet a leghatékonyabb, s a legnagyobb, a legteljesebb élvezetet az adja, ha Isten használ bennünket.

A bűnbánattal és a böjttel kapcsolatban egyebek mellett azt emelte ki: a szándék a fontos, az elhatározás, hiszen van, aki nem tudja, miről mondjon le nagyböjtben. Egyszer Josipot is felhívták azzal, tudassa már tanácstalan ismerősével, miről kellene lemondania. „Semmiről, talán az önzésről" – érkezett tőle a lakonikus válasz. Másnak azt tanácsolta, naponta hívjon fel egy régen elfeledett rokont, barátot, ismerőst, beszélgessen vele, ajánlja fel segítségét; tegyen olyasmit, amit nem szokott, amire kényszerítenie kell magát. Ez kedves lesz Istennek. Az áldozathozatalnak köszönhetően – valamint az elhatározásnak, hogy olyan emberek legyünk, amilyennek Isten szeretne látni bennünket – az Úr hatalmas dolgokat művel életünkben.

A dicsőítéssel bevezetett tanításokat szentségimádás követte, s közbenjáró imára is volt lehetőség. Számos tanúságtétel elhangzott Isten gyógyító szeretetéről. Josip Lon - čar pedig feltette a kérdést: gondolkodtunk-e már azon, mit szeretnénk látni sírfeliratunkon a nevünk alatt? Ő azt a szót: ember.

Josip Lončar 1964-ben született a horvátországi Répáson. Több mint húsz éve járja püspöki engedéllyel a világot, hogy Jézus örömhírét vigye hallgatói közé. Évente átlagosan százezer kilométert utazik, havonta legalább tíz evangelizációs alkalom meghívottja, de volt egy időszak, amikor havonta tizennyolc-húsz alkalommal is találkozhattak vele a hívek. Négy gyermek édesapja. A keresztény értékek képviselete érdekében megjelenő Book főszerkesztője és a Rhema kiadója, több könyv szerzője. Legutóbbi, Az ima iskolája című kötetének most készül a magyar fordítása. Azt vallja: Krisztus az egyetlen hiteles választási lehetőség az ember számára.

Forrás: Új Ember - 2014

Imaest a Városmajorban

Ferenc pápa az evangelizációról 1.

A közjó és a társadalmi béke

Sokat beszéltünk az örömről és a szeretetről, de Isten szava megemlíti a béke gyümölcsét is (vö. Gal 5,22).

A társadalmi békét nem lehet az egyik párt többiek fölötti uralma által biztosított irenizmusként vagy merő erőszakmentességként érteni. Hasonlóképpen hazug béke volna az, amely mentségül szolgálna egy olyan társadalmi rend igazolására, amely elhallgattatja vagy nyugvó állapotba juttatja a szegényebbeket, amelyben a jobb módúak zökkenőmentesen fenntarthatják életstílusukat, míg a többiek csak tengődnek, ahogy tudnak. A társadalmi követelések, amelyeknek a bevételek elosztásához van közük, a szegények társadalmi befogadása és az emberi jogok nem hallgattathatók el tárgyalóasztalok mellett létrehozott megegyezésekkel vagy a szerencsés kisebbség tiszavirág-életű békéjével. Az emberi személy méltósága és a közjó fölötte áll egyesek nyugalmának, akik nem akarnak lemondani kiváltságaikról. Amikor ezek az értékek sérülnek, szükség van a prófétai hangra.

A béke „nem korlátozódik a háború hiányára, a szembenálló erők mindig kényes egyensúlyára. Napról napra épül az Isten által akart rendet követve, amely magában foglalja az emberek közötti egyre tökéletesebb igazságosságot.” Lényegében annak a békének, amely nem mindenki teljes értékű fejlődését segíti, nincs jövője, és mindig új konfliktusok és az erőszak különböző formáinak a magva lesz.

Minden nemzet tagjai úgy alakítják ki életük társadalmi vetületét, hogy közben felelős állampolgárokká lesznek egy nép ölén, nem pedig az uralkodó erők által sodort masszává válnak. Emlékeztetünk rá, hogy „hűséges állampolgárnak lenni erény, és a politikai életben való részvétel erkölcsi kötelesség”. De a néppé válás ennél több, olyan szüntelen folyamatot igényel, amelybe minden új nemzedék bevonódik. Lassú és kemény munka, amely megköveteli az integráció szándékát és a tanulást egészen addig, míg kibontakozik a sokoldalú harmóniában való találkozás kultúrája.

Hogy ez a néppé épülés békében, igazságosságban és testvériségben jusson előbbre, annak négy alapelve van, amely olyan kétpólusú feszültségekhez kapcsolódik, amelyek minden valós társadalom sajátjai. Az Egyház társadalmi tanításának nagy posztulátumaiból erednek, amelyek „a társadalmi jelenségek értékeléséhez és értelmezéséhez az első és alapvető tájékozódási pontot” alkotják. Ezek fényénél szeretném most felmutatni ezt a négy alapelvet, amelyek főként a társas együttélést és egy nép építését irányítják, amelyben a különbségek egy közös terv alapján olvadnak harmóniába. Teszem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy alkalmazásuk helyes utat jelenthet a béke felé minden népen és az egész világon belül.

1. Az idő a tér fölött áll

Kétpólusú feszültség van a teljesség és a korlát között. A teljesség arra hívja az akaratot, hogy mindent birtokoljon, a korlát az előttünk álló fal. Az „idő” tágabb értelemben véve a teljességre mint az előttünk megnyílt horizont kifejezésére vonatkozik, a pillanat pedig a korlát, amelyet egy körülírt térben élünk meg. Az emberek a pillanat konjunktúrája és az idő fénye, a tágabb horizont, a jövő – mint a minket vonzó végső cél felé megnyitó utópia – közötti feszültségben élnek. Ebből születik az első alapelv, amely szükséges ahhoz, hogy előrehaladjunk egy nép felépítésében: Az idő a tér fölött áll.

Ez az alapelv teszi lehetővé a hosszadalmas, közvetlen eredményekre törekvéstől mentes munkát. Segít türelemmel viselni a nehéz helyzeteket és akadályokat vagy a tervek módosítását, amelyeket a valóság dinamizmusa követel. Felhívás ez a teljesség és a korlát feszültségének elfogadására, úgy, hogy elsőbbséget ad az időnek. Az egyik bűn, amelyet néha a szociálpolitikai tevékenység során elkövetnek, az, hogy előnyben részesítik a hatalom tereit a folyamatok időivel szemben. Elsőbbséget adni a térnek oda vezet, hogy őrült módon próbálunk megoldani mindent a jelen pillanatban, próbáljuk birtokba venni a hatalom és az önállítás egész terét. Azt jelenti, hogy kikristályosítjuk a folyamatokat, és próbáljuk megállítani azokat. Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágosítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza. Azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, amelyek előbbre viszik azokat, míg végül fontos történelmi eseményekben hoznak gyümölcsöt, szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel.

Néha felteszem magamnak a kérdést, kik azok, akik a mai világban valóban azzal törődnek, hogy inkább népet építő folyamatokat hívjanak életre, mintsem hogy közvetlen eredményeket érjenek el, amelyek könnyű, gyors és mulandó politikai hasznot hoznak, de nem építik az emberi teljességet. A történelem talán azon kritérium alapján fogja megítélni őket, amelyet Romano Guardini fogalmazott meg: „Az egyetlen modell egy korszak sikeres megítéléséhez az, ha feltesszük a kérdést: mily mértékig fejlődik ki abban és éri el tulajdonképpeni létokát az emberi létezés teljessége, összhangban az adott kor sajátos karakterével és lehetőségeivel.”

Ez a kritérium nagyon megfelelő az evangelizáció számára is, amely megköveteli a horizont szem előtt tartását, a lehetséges folyamatok alkalmazását és a hosszú utat. Maga az Úr földi életében sokszor felhívta tanítványai figyelmét, hogy vannak dolgok, amiket még nem értenek meg, s még várniuk kell a Szentlélek eljövetelére (vö. Jn 16,12-13). A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd (vö. Mt 13,24-30) az evangelizáció jelentős mozzanatát írja le, ami annak megmutatásában áll, hogyan tudja elfoglalni az ellenség az ország terét és tud kárt okozni a konkollyal, de a búza jósága, amely az időben nyilvánul ki, legyőzi azt.

2. Az egység legyőzi a konfliktust

A konfliktust nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy eltitkolni. El kell fogadni. De ha a csapdájába esünk, elveszítjük a távlatot, beszűkülnek a horizontok és a valóság töredékes marad. Ha beleragadunk a konfliktuskonjunktúrába, elveszítjük a valóság mély egységének érzékét.

A konfliktussal találkozva egyesek egyszerűen csak szemrevételezik, majd továbbmennek, mintha semmi sem történne, és mossák kezeiket, hogy tovább folytathassák az életüket. Mások úgy bocsátkoznak bele a konfliktusba, hogy rabjai lesznek, elveszítik a távlatot, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket rávetítik az intézményekre, s ezzel lehetetlenné válik az egység. Ám van egy harmadik lehetőség is, a legmegfelelőbb a konfliktussal való szembenézésre. Ez pedig annak az elfogadása, hogy a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé formálni. „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9).

Így a különbözőségek ellenére lehetővé válik a közösségalkotás, de ezt csak olyan nemes személyek tudják megtenni, akikben megvan a bátorság arra, hogy túllépjenek a konfliktusos felszínen, és a többieket legmélyebb méltóságukban lássák. Ehhez van szükség a társadalmi barátság felépítésének elengedhetetlen alapelvére: az egység a konfliktus felett áll. Így a mélyebb értelemben és kihívásként értett szolidaritás történelmet építő stílussá válik, éltető környezetté, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet alkothatnak, amely új életet fakaszt. Nem azt jelenti, hogy szinkretizmusra vagy egymás elnyelésére, hanem hogy magasabb szinten való megoldásra irányulunk, amely megőrzi a szemben álló pólusok értékes feszültségét.

Ez az evangéliumi kritérium arra emlékeztet, hogy Krisztus mindent egyesített magában: az eget és földet, Istent és embert, időt és örökkévalóságot, személyt és társadalmat. Ennek az egységnek és önmagában való kiengesztelődésnek ismertetőjegye a béke. Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14). Az evangélium hirdetése mindig a béke köszöntésével kezdődik, és minden pillanatban a béke koronázza meg és köti egybe a tanítványok közötti kapcsolatokat. A béke azért lehetséges, mert az Úr legyőzte a világot és annak állandó konfliktusait, „minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,20). De ha bibliai szövegek mélyére hatolunk, fölfedezzük, hogy az első környezet, ahol meg kell szereznünk ezt a megbékélést a különbözőségekben, a saját bensőnk, a saját életünk, amelyet mindig fenyeget a dialektikus szétszóródás. Ezer darabra tört szívvel nehéz lesz igazi társadalmi békét teremteni.

A béke hirdetése nem egy kialkudott béke meghirdetése, hanem az a meggyőződés, hogy a Lélek egysége harmóniába olvaszt minden különbözőséget. Bármilyen konfliktust legyőz egy új, ígéretes szintézisben. A különbözőség szép, amikor elfogadja, hogy állandóan be kell lépnie a kiengesztelődés folyamatába egészen addig, hogy megpecsétel egy bizonyos kulturális megegyezést, amely „kiengesztelt különbözőséget” hoz létre, amint ezt helyesen tanították a kongói püspökök: „Népeink különbözősége gazdagság. (...) Csak az egységgel, a szívek megtérésével és a kiengesztelődéssel tudjuk előbbre vinni országainkat.”

3. A valóság fontosabb az eszménél

Kétpólusú feszültség van az eszme és a valóság között is. A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, annak elkerülésére, hogy végül az eszme el ne szakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni. Innen fakad a harmadik elv szükségessége: a valóság több az eszménél. Ez magában foglalja a valóság elrejtése különböző formáinak elkerülését: az angyaliasított tisztaság-elveket, a viszonylagos totalitarizmusát, a deklaráló nominalizmusokat, az inkább formális mint reális terveket, a történelemellenes fundamentalizmusokat, a jóság nélküli etikai rendszereket, a bölcsesség nélküli intellektualizmusokat.

Az eszme – a kimunkált fogalmi rendszerek – feladata a valóság megragadása, megértése és irányítása. A valóságtól elszakadt eszme szüli a hatástalan idealizmusokat és nominalizmusokat, amelyek legfeljebb osztályoznak vagy meghatároznak, de nem vonnak be. Ami bevon: az érvelés által megvilágított valóság. A formális nominalizmusból át kell térni a harmonikus objektivitásra. Máskülönben manipuláljuk a valóságot, mint ahogy a tornát helyettesítjük a kozmetikával. Vannak politikusok – és vallási vezetők is –, akik felteszik a kérdést, hogy a nép miért nem érti és miért nem követi őket, amikor a javaslataik olyan logikusak és világosak? Valószínűleg azért, mert a tiszta eszmék világában mozognak, és a politikát vagy a hitet retorikává silányították. Mások elfelejtették az egyszerűséget, és kívülről hoznak be valami olyan racionalitást, amely idegen az emberektől.

A valóság az eszme felett áll. Ez a kritérium a szó megtestesüléséhez és gyakorlattá váltásához kötődik: „Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van” (1Jn 4,2). A valóság, a már megtestesült, és a mindig megtestesülni akaró szó kritériuma lényeges az evangelizációhoz. Egyrészt arra vezet, hogy az Egyház történetét mint üdvtörténetet értékeljük; emlékeztet a szentjeinkre, akik inkulturálták az evangéliumot népeink életébe. Arra vezet, hogy összegyűjtsük az Egyház kétezer éves gazdag hagyományát, anélkül hogy olyan gondolkodásmódot dolgoznánk ki, amely elszakad ettől a kincstől, mintha mi akarnánk kitalálni az evangéliumot. Másrészt arra ösztönöz, hogy valósítsuk meg az igét, gyakoroljuk az igazságosság és a szeretet cselekedeteit, amelyekben ez az ige termést hoz. Nem gyakorolni, nem megvalósítani az igét azt jelenti, hogy homokra építünk, megmaradunk a tiszta eszménél, és elfajulunk a bizalmaskodásokban s gnoszticizmusokban, amelyek nem hoznak termést, hanem terméketlenné teszik dinamizmusát.

4. Az egész több mint a rész

A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön. E két szempont együttesen határozza meg, hogy ne essünk szélsőségekbe: az egyik, hogy az emberek elvont, globalizált univerzalizmusban élnek – hasonlóan egy vasúti kocsi utasaihoz, akik tátott szájjal és számító üdvrivalgással csodálják a többiek világának feltűnő csillogását. A másik véglet, hogy egyfajta néprajzi „múzeummá” válnak, a világtól elzárkózott remetékké, akik arra vannak ítélve, hogy örökké ugyanazokat a dolgokat ismételgessék, s képtelenek engedni, hogy megszólítsa őket a tőlük különböző, s értékelni sem tudják azt a szépséget, melyet Isten határaikon kívül áraszt szét.

Az egész több mint a rész, és több a részek egyszerű összegénél. Tehát ne kössenek le bennünket túlságosan a lehatárolt és részeleges kérdések. A látást mindig ki kell tágítani a nagyobb jó felismerésére, ami jót tesz mindegyikünknek. Ezt azonban nem menekülve és nem a gyökereket eltépve kell tenni. A gyökereket a saját, Istentől ajándékozott lakóhelyünk termőföldjébe és történelmébe kell mélyesztenünk. Kicsiben kell munkálkodnunk, azzal, ami közel van hozzánk, ám tágabb kitekintéssel. Ugyanígy egy személy, aki megőrzi személyes egyediségét és nem rejti el identitását, amikor szívesen épül be egy közösségbe, nem semmisül meg, hanem mindig újabb késztetést kap saját fejlődéséhez. Ez nem megsemmisítő globális szféra, sem terméketlenné tévő elszigetelt részlegesség.

A modell nem a gömb, amely nem több a részeknél, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amely visszatükrözi minden részlegességének az összetalálkozását, amelyek megőrzik benne eredetiségüket. Mind a lelkipásztori, mind a politikusi tevékenység próbálja ebben a poliéderben mindenkiből a legjobbat összegyűjteni. Belehelyeződnek ebbe a szegények a maguk kultúrájával, terveivel, erőikkel. Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. A népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.

Nekünk, keresztények számára ez az elv az evangélium totalitásáról vagy integritásáról is beszél, amelyet az Egyház átad nekünk, és küld, hogy hirdessük azt. Teljes gazdagsága magában foglalja a tudósokat és munkásokat, a vállalkozókat és művészeket, mindenkit. A „népi misztika” a maga módján a teljes evangéliumot magába fogadja, és megtestesíti azt az imádság, a testvériség, az igazságosság, a küzdelem és az ünneplés különböző formáiban. A jóhír annak az Atyának az öröme, aki nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyei közül. Így fakad fel az öröm a Jó Pásztorban, aki keresi az elveszett bárányt, és hazaviszi az akolba. Az evangélium az egész tésztát megkelesztő kovász és hegyre épített város, amely megvilágosít minden népet. Az evangélium belső sajátossága a totalitás: nem szűnik meg jóhír lenni, amíg csak nem került meghirdetésre mindenki számára; és amíg nem teszi termékennyé és nem gyógyítja meg a teljes embert, s amíg nem egyesít minden embert az ország asztalánál. Az egész több mint a rész.

Forrás: Evangelii Gaudium - Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az istennek szentelt személyeknek és a világi híveknek az evangélium hirdetéséről a mai világban, 2013. november 24.

Megújulás 2015. február

A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírlevelének 2015. évi februári száma ITT olvasható.