Josip Lončar a hamis istenképről és a gyógyítás ajándékáról
Az egyik ember azzal biztatta ismerősét, csatlakozzon hozzá, s együtt térjenek be a templomba. „Nem megyek olyan helyre, ahol csak képmutatók vannak" – érkezett nyomban a válasz. „Van még egy képmutató számára hely a padokban" – jegyezte meg az invitáló. Ezt a történetet Josip Lončar, a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Szolgálatának (ICCRS) hivatalos képviselője elevenítette fel Kaposváron. Az ötvenéves horvát evangelizátor – aki A hit karizmája, a Nagymama rózsafüzére, az Erő a magasból című kötetei által is ismert – a Szent Imre-templomban tartott nagyböjti lelkigyakorlatot a szabadkai Mester Imre tolmácsolásával. Varga László plébános arra a hétvégére hívta meg a Kristofori Evangelizációs Intézet vezetőjét, amikor az Érints meg! gyógyító imadélutánt rendezik, hiszen mindannyian gyógyulni vágyunk. Testileg és lelkileg is.
Tanításaiban a megtérésről, az evangélium melletti elköteleződésről, a Szentlélek ajándékairól, a böjt és a bűnbánat szerepéről, az evangelizáció világot mozgató erejéről beszélt. Szemléletesen, szuggesztíven és mérhetetlen lendülettel. Hogyan imádkozzunk a megtérésért?– fogalmazta meg az egyik fő kérdést –, amikor sokunkban hamis istenkép él. Először nekünk kell megtérnünk – és új emberré válni egész életre szóló elköteleződést, folyamatos életprogramot jelent –, hogy másokat is sikerüljön megtérítenünk. Mindezt azonban erőszak nélkül tegyük – javasolta –, azokat itassuk, akik szomjasak. A dilemma persze ott van bennünk, hogyan térítsek én másokat, amikor ugyanolyan beteg, esetlen, szegény ember vagyok, mint mások, s ugyanazokat a bűnöket követem el én is. A megtérés lényege a tanítványság. Jézus tizenkét embert gyűjtött maga köré, s azt hagyta örökül: hirdessétek az evangéliumot, és tegyetek minden népet tanítványommá.
Josip Lončar azt javasolta, próbáljunk meg válaszolni a Ki is voltam? kérdésre, hiszen igazából nem vagyunk tisztában azzal, hogy miként szeretnénk fejlődni. Ha viszont elindultunk a megtérés útján, nem az a fontos, milyen gyorsan futunk. A helyes irány megtalálása a legfőbb cél, ha azt nem leljük, könnyen eltévedünk. Jézus kitűnő ajánlatot tett nekünk; teljes életet kínált, jóllehet kevesen hisznek ebben, pedig ha naponta nem mondunk le önmagunkról, akkor nem lehetünk a tanítványai.
A hívek sok olyan kifejezést találnak az evangéliumban, amely nem kedves a fülnek, ezért olvasnak kevés lelki irodalmat, s ha a misét követő tíz percen belül megkérdezik tőlük, miről szólt az olvasmány, kilencvenöt százalékuk nem tudja. Azért, mert képtelenek szembesülni Jézus szavaival, nem akarják hallani, nem akarják meghallani tanításait. Ezért ragadt ránk: „a jó keresztény jó képmutató".
Lončar szerint Istennel együtt képesek vagyunk a változásra, ugyanis az Úrnak megvan a terve az életünkkel. Még akkor is, ha sokan Istentől elvetettnek érzik magukat. Ennek az érzésnek a tudatosítása az ördög egyik legnagyobb hazugsága. Mivel meg vagyunk keresztelve, az Isten iránti szeretetet kaptuk ajándékba a Szentlélek által. A kereszténység lényege az, hogy jobb emberré váljunk, ez pedig csak lemondások árán megy. A döntés a mi kezünkben van. Dönteni amellett, hogy jobb emberré váljunk. A parancsokat nemcsak megtartani kell, hanem élni is, s akkor biztos, hogy jobbá leszünk.
Az előadó elmesélte: egyszer egy teológus előadását hallgatta a Vatikánban, s világossá lett számára: bármelyik hallgató ledoktorálhat teológiából úgy, hogy soha nem vágyódott arra, hogy megkeresztelkedjen. Lehet egy rakás ismeretünk a teológiáról, ettől még nem leszünk keresztények. A megtérés tehát nem kikerülhető; a világosságból indul, amikor egyértelmű lesz, mit kíván tőlünk az Úr, miként vethetjük le régi énünket, miként feszíthetjük keresztre szenvedélyeinket...
Jézus csodatételeiről, gyógyításairól is szó esett, s mint ahogy erre Josip Lončar utalt: Jézus örült, hogy jót tehetett az emberekkel, Isten ereje ösztönözte a gyógyításra. Ez volt a legfontosabb szolgálata.
– Napjainkban is sokan szeretnének gyógyítani – jegyezte meg az előadó. – Amikor megkérdeztem, ki szeretne ilyen szolgálatra szegődni, a lelkigyakorlat mind a kétszáz résztvevője feltette a kezét. Aztán amikor azt is megkérdeztem, mikor látogattatok meg utoljára a kórházban egy beteget, egyetlen kéz sem lendült a magasba, senki nem emlékezett. Az emberek szeretnék megszerezni a hatalmat a gonosz erők felett. Viszont a hatalom gyakorlása bárki vagy bármi felett összeegyeztethetetlen a szolgálattal. A szabadítás lényege nem az, hogy a gonosz lelkek szabaduljanak, hanem az, hogy az emberek szabaduljanak az ellenséges erőktől. Ha csak a szolgálatot szereti valaki, akkor nem jut messzire, ha az embereket szereti, akkor nagyon messzire el tud jutni.
Lončar a gyógyítás, a prófétálás adományával felruházott karizmatikusokról azt mondta: sokan azt gondolják, hogy a karizmatikusok a Bibliával riogatják a híveket, holott erről szó sincs. A Szentlélek emberei vagyunk, és a Lélek nemcsak a miénk, mindenki másé, aki vágyja őt. A hatvan nyilvántartott és hatvan elismerésre váró lelkiségi mozgalom egyike a karizmatikus lelkiség. A karizma pedig ki nem érdemelhető ajándék, ám ha már megkaptuk Istentől, akkor használnunk kell, csakúgy, mint a prófétálás ajándékát.
S hogy miért hisznek oly kevesen abban, hogy a karizmatikusok által Isten képes meggyógyítani bennünket? A legtöbb hívő azért teszi ezt, nehogy megtudja a plébános, hol járt. Josip Lončar szerint a világ katolikus plébánosainak többségénél ebből bizony ma problémája lehet a hívőnek. Vasárnap gyógyító-szabadító imán vesznek részt? Ráadásul szentmise alatt folyik mindez? Mintha csak Jézus korában lennénk, akkor a szombat miatt marasztalták el az embereket...
Az is tény: a hívek között szép számmal akadnak, akik egy-egy komoly betegség idején az orvost követően előbb a jóshoz, a természetgyógyászhoz jelentkeznek be, ahol fizetni kell; a számla tehát kiegyenlítődik. Ha viszont a gyógyító Istenhez fordulnak, aki képes csodát tenni, örök életükben adósai maradnak.
Az előadó azt is nyomatékosította: a hit adomány, de egész életünkben fejlesztenünk kell, s nem elég, ha az értelmünk felfogja, mi a teendő, a szívhez is el kell jutnia a felismerésnek. A szolgálat így lehet a leghatékonyabb, s a legnagyobb, a legteljesebb élvezetet az adja, ha Isten használ bennünket.
A bűnbánattal és a böjttel kapcsolatban egyebek mellett azt emelte ki: a szándék a fontos, az elhatározás, hiszen van, aki nem tudja, miről mondjon le nagyböjtben. Egyszer Josipot is felhívták azzal, tudassa már tanácstalan ismerősével, miről kellene lemondania. „Semmiről, talán az önzésről" – érkezett tőle a lakonikus válasz. Másnak azt tanácsolta, naponta hívjon fel egy régen elfeledett rokont, barátot, ismerőst, beszélgessen vele, ajánlja fel segítségét; tegyen olyasmit, amit nem szokott, amire kényszerítenie kell magát. Ez kedves lesz Istennek. Az áldozathozatalnak köszönhetően – valamint az elhatározásnak, hogy olyan emberek legyünk, amilyennek Isten szeretne látni bennünket – az Úr hatalmas dolgokat művel életünkben.
A dicsőítéssel bevezetett tanításokat szentségimádás követte, s közbenjáró imára is volt lehetőség. Számos tanúságtétel elhangzott Isten gyógyító szeretetéről. Josip Lon - čar pedig feltette a kérdést: gondolkodtunk-e már azon, mit szeretnénk látni sírfeliratunkon a nevünk alatt? Ő azt a szót: ember.
Josip Lončar 1964-ben született a horvátországi Répáson. Több mint húsz éve járja püspöki engedéllyel a világot, hogy Jézus örömhírét vigye hallgatói közé. Évente átlagosan százezer kilométert utazik, havonta legalább tíz evangelizációs alkalom meghívottja, de volt egy időszak, amikor havonta tizennyolc-húsz alkalommal is találkozhattak vele a hívek. Négy gyermek édesapja. A keresztény értékek képviselete érdekében megjelenő Book főszerkesztője és a Rhema kiadója, több könyv szerzője. Legutóbbi, Az ima iskolája című kötetének most készül a magyar fordítása. Azt vallja: Krisztus az egyetlen hiteles választási lehetőség az ember számára.
Forrás: Új Ember - 2014
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése