A Szentlélek bennünk

A világ megszentelése.
A három isteni személynek különféle munkálatokat tulajdonítunk: az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek pedig megszentelte a világot. Ezt az igazságot már zsenge korunkban lelkünkbe véste az Egyház. És most, amikor az életszentségről elmélkedünk, jólesik visszagondolni arra, hogy a megszentelés, az életszentség kialakítása különös módon a Szentlélek Isten műve.
Az Úr Jézus, amikor elbúcsúzott apostolaitól, megígérte, hogy elküldi majd a Vigasztaló Lelket, aki eszükbe juttat mindent, amit tanított nekik. A Szentlélek Úristen az apostolokra pünkösd ünnepén szállt alá és azóta szünet nélkül működik, tevékenykedik az Egyházban és megszenteli a lelkeket.

„Ha valaki szeret engem …”
Az Úr Jézus azt tanította: „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja és Atyám is szeretni fogja őt és hozzája megyünk és lakóhelyét szerzünk nála”. (Jn 14,23) Figyeljük csak ezt a szót: „ha valaki szeret engem”. A mennyei Atya szeret, az Úr Jézus szeret, a szeretet kapcsolja össze a lelkünket a mennyei Atyával és az Úr Jézussal. A szeretet az az egységesítő erő, amely bennünket Istenhez fűz és amely Istent hozzánk fűzi, és ez a szeretet a Szentlélek Úristen s az ő működése, az ő szétáradása a lélekben az, hogy Isten bennünk lakik.
Hogy megértsük a Szentlélek Úristen bennünk lakozását, elmélkedjünk arról, milyen a Szentlélek élete a Szentháromság belső világában.
Már átelmélkedtük azt, hogy a mennyei Atya amikor önmagát szemléli és látja, amikor önmagát megérti, akkor szüli a Fiút, a Logost. Amikor a második isteni Személy, a Fiú is rátekint Atyjára, akkor megindul tőle valami szent, valami tűzhöz hasonló vonzalom, amelyet szeretetnek nevezünk. Az Atya nemcsak látja és megérti önmagát, nemcsak szüli a Fiút öröktől fogva és a Fiú nemcsak megismeri és látja az Atyát és benne önmagát, hanem szereti is. Az Atya szeretete a Fiúhoz és a Fiú szeretete az Atyához ez a személyes Szentlélek Úristen, akinek a lényege a szeretet. Az Atya sajátosságát az ő végtelen jóságában láttuk; a Fiúét az igazság teljében, mert ő a Logos; a Szentlélek sajátossága az, hogy ő a teremtetlen örök Szeretet. A teljes Szentháromság belső élete tehát ez a belső megértés és szeretet. A Szentlélek egyaránt származik az Atyától és a Fiútól, mert a Fiú is szereti az Atyát és ez a kölcsönös és állandó szeretet, ez a Szentlélek lényege, ez a Szentlélek élete a teljes Szentháromság kebelében.

Származik az Atyától és Fiútól.
Gondoljunk most arra, hogy ez a kölcsönös Szeretet, ami az Atyától a Fiúhoz, s a Fiútól az Atyához állandóan kicserélődik, ez az isteni örök szeretet állandóan bennünk lakozik. Azért lakozik bennünk, mert az Atya szeretete és a Fiú szeretete nemcsak abban a zárt körben egymás között lobog, hanem mert az Atya is, a Fiú is „lakóhelyet vesz” nálunk. Ez a szeretet minket is éppenúgy érint, mint ahogy betölti az Atyát és a Fiút egészen. A Szentlélek Úristen, a teremtetlen örök szeretet „procedit”: származik, mert öröktől fogva kiindul az Atyától és a Fiútól, öröktől fogva szereti az Atya a Fiút és a Fiú az Atyát.

De szeret bennünket is.
E Szeretetnek köszönhetjük, hogy a létet kaptuk, hogy Isten nem hagyott magunkra, hanem midőn elszakadtunk tőle és bűnbe estünk, akkor úgy határozott, hogy megvált minket. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.” (Jn 3,16) Megint a Szeretet volt az, amely megindította az Atyát, hogy adja a Fiút és megint a Szeretet volt az, amely Krisztust arra ösztönözte, hogy önmagát adja érettünk: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

A Szentlélek bennünk él.
Ez az örök Szeretet, a Szentlélek Úristen, aki megszentel bennünket és eszközli azt, hogy a mennyei Atya is, a Fiú is lelkünkben lakozzék. E Szeretet okozza azt, hogy az isteni élet nem maradt zárt a teljes Szentháromság körében, hanem bennünket is belekapcsol az Isten életébe. Ez a Szeretet minket is odakapcsol Istenhez és képesít arra, hogy részt vegyünk a Szentháromság életében. A Szentlélek kegyelme nélkül nem lakoznék Isten bennünk, a mennyei Atya nem árasztaná el jóságával szívünket. Nélküle Krisztus tagjai sem lehetnénk. A Szentlélek kegyelme eszközli azt is, hogy ez a teremtetlen, örök Szeretet nem marad meddő bennünk, hanem kiárad reánk és átalakítja szívünket, lelkünket a maga képére és hasonlatosságára. A Szentlélek tehát ugyanazzal a szeretettel, amellyel a mennyei Atya és a Fiú iránt viseltetik, látogat meg bennünket is és lakozik nálunk. Ő is, mint az Atya és a Fiú állandó lakóhelyet vesz szívünkben-lelkünkben. Ezt az állandó lakóhelyet nevezi Szent Pál apostol a Szentlélek templomának.

Csupa ajándék.
A Szentlélek csupa ajándék, csupa kegyelemosztás. Az első kegyelem, amelyet akkor ad nekünk, amidőn megszentel bennünket: az ő lényege, a Szeretet. Azért mondja Szent Pál, hogy „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott”. (Róm 5,5) Amikor lelkünkbe költözik, azonnal kiárasztja szeretetét, a charitast. A charitasnak nagy szerepe van az élet megszentelésében! Róla tanítja az apostol, hogy ott csordul túl, ahol nagyon megsokasodik a bűn: „amikor elhatalmasodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem”. (Róm 5,20) Minél jobban megrontja a bűn az embert, annál inkább indíttatva érzi magát a Szentlélek, hogy ezt a lelket különös módon megmentse, megszentelje!

Charitas és életszentség.
De ennek a szeretetnek, a charitasnak tulajdonképpeni lényege a szentség lényegét is érinti. A charitas olyan hajlamot hoz létre a lélekben, amely bennünket Istenhez hajlít. A szeretet olyan készség, hajlam, amelynek lényege, hogy ellenállhatatlan erővel Istenhez fűz. Márpedig éppen ez a szentség lényege: Istennel egybekapcsolódva, egyesülve élni. Mindaz, ami eltávolít Istentől, bűn és ellentéte a szentségnek, mert belesüllyeszt valami sötét, undok, kimondhatatlan szennyes állapotba. Az Istentől való elszakadás nem más, mint a Szentlélek elvesztése.

A szentség alapja.
Abban a pillanatban, amikor a lélek bűnbeesik, kiköltözik belőle a Szentlélek. A szentség lényege tehát az, hogy a lélek visszatér Istenhez: „ad Deum” és ennek a szentségnek foka annál nagyobb, minél tökéletesebben törekszik ad Deum, minél jobban kapcsolódik Istenhez és olvad bele Isten életébe. Minél teljesebb, minél tökéletesebb ez az Istenhez való törekvés, Istenbe való bekapcsolódásunk, annál jobban emelkedik lelkünkben a szentség foka. Aki még csak a főparancsokat teljesíti és csupán arra vigyáz, hogy Istentől éppen csak el ne szakadjon, abban megvan a szentség alapja, de addig, amíg a kisebb hibákat ki nem küszöböli, sok akadály áll a charitas útjában, amelynek egészen át kell járnia lelkét és meg kell tisztítania őt minden salaktól. Az életszentséget a közönséges életben csakis az erkölcsi cselekedetekben szokták tekinteni és az bizonyos, hogy nincs szentség cselekedeteink tisztasága nélkül.

A Szentlélek sürget.
De az életszentség tulajdonképpen a Szentlélek műve, aki a szeretettel tisztítja a lelket nemcsak a nagy bűnöktől, hanem a hibáktól, sőt tökéletlenségektől is, mert folyton sürget, hogy többet tegyünk, mindig többet, – sürget, hogy mindig jobban hagyjunk el mindent, ami tisztátalan és eltávolítana Istentől. Szentség a legegyenesebb út Istenhez és a Szentlélek ezen az úton vezeti az embert. Aki megalkuszik a bűnnel és folyton csak azt nézi, meddig mehet el, hogy még ne kövessen el halálos bűnt, az ellenáll a Szentlélek sugallatainak és jóra való sürgetésének!

„Ne szomorítsátok a Szentlelket!”
Ezért mondja a Szentírás: „Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét!” (Ef 4,30) Pedig mily sokszor megszomorítjuk őt mi magunk is, mert igen könnyen vesszük a lelki életet, igen elnézőek vagyunk önmagunkkal szemben. Áltatjuk magunkat azzal, hogy nagy bűnöket úgy sem követünk el. De ugyanakkor ellenállunk a Szentléleknek, nem követjük a Szeretet sürgető szavát, amely ösztönöz, hogy még többet tegyünk, még jobban törekedjünk Istenhez. A Szeretet ösztönöz bennünket és sürget, de mi nem hallgatunk szavára, a Lélek nálunk süket fülekre talál és ezzel szomorúságot okozunk neki.

Komoly megszívlelésül!
Ez nagyon komoly és rendkívül megfontolandó pontja a rekollekciónak! Olyan kegyesen el tudunk nézni magunk felett, de olyan szigorúan, metsző élességgel vagyunk másokkal szemben. Figyeljük csak meg, milyen szigorúak ítéleteink mások felett és ugyanazokat a hibákat hogyan kendőzzük magunkban! Szembehelyezkedünk megszentelődésünk művében a Szentlélekkel, aki megszentelné a lelkünket és mindig több kegyelmet adna, ha nem állnánk neki ellen rendetlen önzésből, kevélységből! Aki másban szigorúan elítéli, de önmagában meg nem látja a hibát, ítéletet szerez magának, kemény ítéletet, ahogyan ő látta a más hibáját, úgy fog elítéltetni ő is!

Tüzes nyelvek.
A Szentlélek Úristen az apostolokra tüzes nyelvek alakjában szállott alá. A Léleknek nincs teste, ő tiszta szellem és mégis látható és érzékelhető alakban szállott alá, mert jelezni akarta azt a hatást, amelyet a lélekben kivált akkor, amikor birtokába veszi azt és megszenteli. Ez a tüzes láng, amely az apostolokra szállott, nagy világosságot jelent. Tényleg, a tűznek egyik sajátsága, hogy világít. A Szentlélek is világosságot hoz a lélekbe, nagyobb világosságot derít lelki életünkbe, hiszen megígérte nekünk az Úr Krisztus, hogy a világosító Szentlélek eszünkbe juttat mindent. Csodálatos dolog a Szentléleknek ez a megszentelő világossága.

Nem tanít új igazságot.
Nem új igazságot hirdet a Szentlélek, ó nem mást, csak amit Krisztus hirdetett, azt akarja megvilágítani. A kevély ember mindig csak az újdonságok után futkos, annak a füle szinte ki van hegyezve arra, hogy újat halljon és éppen ez az, ami elzárja a lelkét a Szentlélek előtt. A Szentlélek azoknak ad világosságot, akik elég alázatosak és nem hitetik el magukkal, hogy behatoltak az igazságok mélyébe, amelyeket eszünkkel föl nem foghatunk. Hol vagyunk mi még az igazság mélyétől? Az a néhány igazság, amit Krisztus tanított, olyan mélységeketrejt magában, hogy egy örökkévalóságon keresztül sem tudjuk teljesen kimeríteni azoknak értelmét. De a kevély ember azt hiszi, hogy azokat már mind tudja és nem fordul a Szentlélekhez, hogy világosítsa fel.

Mindig több fényt ad.
Hiszen jó magunk is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy például elmélkedési könyveinkről sem mondhatjuk soha: mivel végigelmélkedtük azokat, már polcra tehetjük. Ha a következő alkalommal elővesszük, a Szentlélek mindig újabb megvilágosítást, fényt és meglátást derít a már átelmélkedett igazságok megéléséhez. Nem mondhatjuk, hogy az az egyszerű beszéd, amelyet az igénytelen falusi plébános mond híveinek, nekem nem szól, mert könnyen megtörténhet, hogy a Szentlélek a legnagyobb igazságok megértését éppen annak az igénytelen falusi plébánosnak szavaihoz fűzte. Amikor az emberek a felvilágosodottság korában olyan nagyra voltak az emberi ész mindenható erejével, a Szentlélek akkor szégyenítette meg őket a legjobban, mert egy tudatlan falusi pap, Vianney Szent János ajkára adta a legmélyebb igazságokat, akinek észtehetsége az átlagosnak alatta állott. A felvilágosodottság hazájában, ahol az emberi gőg az Észt emelte oltárra, éppen ennek a tudatlan falusi papnak jutott a feladat, hogy visszafordítsa korát Istenéhez, mert a Szentlélek kísérte minden szavát s nem tudás, vagy bölcsesség, költői frázisok, hanem a Szentlélek ereje sugárzott belőle. Nekünk is olyan alázatosaknak kell lennünk, hogy mindig készségesen fogadhassuk a Szentlélek világosító kegyelmét!

Átmelegedik a lélek.
Tüzes nyelvek alakjában jelent meg a Szentlélek, amely nemcsak világít, hanem melegít is. Amikor komolyan törekszünk lelki tökéletességre, hányszor panaszkodunk, hogy milyen hideg a szívünk-lelkünk s tényleg, ahol nincs szeretet, ott csak hidegség van, ahol gyűlölség honol s befagyott a lélek, ott nincs Szentlélek. Ahol a Szentlélek megjelenik, ott a Lélek melege kezd áradni, még akkor is, amikor a kedély nem nagyon mozdul. A lélek melegedik, izzik benne a Szentlélek tüze. Így is nevezzük őt: „Dulcis hospes animae”; a lélek édes vendége, mert a Szentlélek a lélek legnagyobb édessége, legnagyobb élvezete és gyönyörűsége. A lelkiélet – - bár sok kemény önmegtagadással jár, mert a rosszrahajló természetet kemény kézzel kell megfékezni, – mégis csupa öröm és csupa boldogság. Csak nem ennek a földre hajló emberi természetnek, hanem a léleknek öröme és melegsége tüzesít át bennünket.

Megízlelni a lélek édességét.
Ezért szentté lenni, csakis akkor lehet, ha megízleltük a Szentlélek édességét, ha megkóstoltuk a lelki élet örömeit és az elragadta lelkünket. Hányszor halljuk mi is a világ szavát, hogy milyen ostobaság az ifjúság virágában lemondani az élet örömeiről, lemondani a világ javairól. Hányszor próbáltak elcsábítani minket is Krisztus követésétől! Nem tudják megérteni, hogy a Szentlélek olyan örömöket tud a lélekben fakasztani és szívünkben olyan tüzet gyújtani, amely a legnagyobb áldozatokat is szívesen meghozza és nem érzi azoknak súlyát! Ha mégis érezné, akkor nem engedte, hogy a Szentlélek egészen átjárja szívét-lelkét! A küszködő, amikor kezdi nehéznek érezni az áldozatot, tudja meg, hogy a Szentlelket nem engedte működni lelkében. Nem engedte, hogy áttüzesítse és eltöltse a maga boldogságával. Ha akadályokat gördítünk a Szentlélek elé, komoly bajokat okozunk lelkünkben!

Lobogó láng.
Azonban azok a tüzes nyelvek, amelyeknek alakjában a Szentlélek leszállt, nemcsak világítottak, nemcsak melegítettek, hanem lobogó lánggal égtek is. A lobogó tűznek olyan feszítő ereje van, hogy az emberi ész beleszoríthatja gépekbe és nagy munkát végeztethet vele. Ez csak hasonlat. A Szentlélek is ilyen lobogó, feszítő erő a lélekben! A Léleknek ez a tüzes lángja a buzgóság: „Charitas Christi urget nos. Krisztus szeretete sürget minket”. (2Kor 5,14)
Igen, folyton sürget, késztet, ösztönöz, nyugtalanít!

Lelki buzgóság forrása.
Ez az örök forrása annak a lángolásnak, amely nem apad el és nem fárad ki soha. A lelki életbe akkor fáradunk bele, ha nem engedjük át magunkat egészen a Szentlélek sürgető, lángoló tüzének, mert ő állandóan sürget és soha nem lankad. Ha azt akarjuk, hogy lelki életünkben buzgók maradjunk és soha meg ne fogyatkozzunk a lendületben, frissességben, akkor a Szentlélekkel kell szent szövetségre lépni, mert ő kiapadhatatlan forrása minden buzgóságnak, minden lángolásnak. Aki a Szentlélekkel igazán töltekezik, az sohasem hanyatlik az életszentségben, hanem minél buzgóbb, minél többet ad magából, annál többet kap a Szentlélektől, annál inkább tüzeli őt a Szentlélek. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a nagy forrásokkal és kutakkal, minél több vizet merítünk belőlük, annál erőteljesebben és tisztábban buggyán fel a forrás. A Szentlélekkel is úgy vagyunk, hogy minél többet merítünk a lobogásából és minél többet kérünk a lelkekért, annál többet kapunk, annál jobban lángol bennünk sürgető tüze!

A Szentlélek eszközei.
A Szentlélek tüze lelkeken át is terjed és új tüzeket gyullaszt. Mi is fogjuk érezni, hogy erő megy ki belőlünk, hatással leszünk mások lelki életére. Itt egy bűnös megtér, ott egy ingadozó megerősödik, a buzgó még buzgóbb lesz. A Szentlélek eszközül használ bennünket, mert a szentség sugárzó erejét lelkünkön átárasztja környezetünkre. Nemcsak minket szentel meg, hanem általunk másokat is. És valahányszor valakinek a megszenteléséhez valamit mi is hozzáadunk, akkor ez a mi lelkünkre is visszahat, még jobban fellobbantja bennünk a Szentlélek tüzét! Mindig jobban és jobban fogunk égni, lángolni.

A Lélek ihletett szolgája.
Úgy képzeljük el a Szentlélekkel élő lelki életet, ahogy Prohászka élte: minél jobban előrehaladott a korban, annál jobban lángolt és gyújtott, mert a Szentlélek volt vele s mindig új tüzet, új fényt gyújtott szavai nyomán. Figyeljük csak meg, hogyan éli ő a Szentlélek életét, hogyan engedi át főpapi szívét a Szentlélek kegyelmi hatásának. Prohászka püspök élete arra tanít, hogy ne féljünk a hosszú lelki élet megszokásától, sem a világ káros hatásától. A Szentlélek Úristen velünk van, bennünk van, és nem engedi, hogy lelohadjon a lelkesedés tüze, amelyet ő gyújtott!

Lelkeken át szentel meg.
Nem azért gyújtotta meg ezt a tüzet, hogy csak nekünk lángoljon, hanem hogy eszközei legyünk a megszentelés művében, mert a Szentlélek az Egyházat a szent életet élő lelkeken keresztül akarja megszentelni. A Szentlélek az ő megszentelő kegyelmét életünkhöz, szavunkhoz, munkánkhoz, szívünkhöz köti! Ezért kell nagyon szenteknek lennünk, ezért kell teljesen átengednünk önmagunkat a Szentléleknek és kérni, hogy úgy járja át lelkünket és úgy lobbantsa lángra szívünket, hogy soha le ne lohadjon a tüze! Akkor papi életünk befejezése nem lesz letörés, lelohadás, nem a gyertya lángjának elhamvadása, hanem olyan fellobbanás, amelynek lángja az egekbe ér.

Ismer, szeret, törődik velünk.
Ilyen mélység, ilyen gazdagság a Szentlélek élete bennünk. Hogy ismer minket a Szentlélek! Hogy szeret bennünket! Hogy törődik velünk! Hiszen az Egyház megszentelésének eszközeivé választott. Mi a Szentlélek munkatársai vagyunk, azért küldött az Úr Jézus, hogy az Anyaszentegyház megszentelő művében mi legyünk a Szentlélek eszközei, a Szentlélek keze, teste. Nemcsak Krisztus tagja, hanem a Szentlélek Úristennek temploma, a szerve, amely látható, földi, emberi, s akiken keresztül kegyelme szétárad az emberekre.

Ki ne aludjon lángja soha!
A teljes Szentháromság lakik bennünk: a mennyei Atya, aki az ő jóságát sugározza reánk és a lelki atyaság nagy missziójába küld. A Fiú, aki minket úgy áthasonít magába, hogy bekebeleztetünk Krisztusba, és a Szentlélek, aki megszentelő művének eszközeivé választott bennünket és azt akarja, hogy életünk olyan hatalmas fáklya legyen, amely a sötétségben világít, a lelki ridegségben melegít és a dermedtségben lángra lobbant. A Szentlélek tüzének lángja soha ki ne aludjon lelkünkben addig, amíg az örök Szeretet tüzébe bele nem olvad az örökkévalóságban.

Forrás: Erdey Ferenc - Az életszentség tudománya/PPEK