Rainero Cantalamessa kapucinus
atya, volt teológiaprofesszor, a pápa prédikátora. Ez azt jelenti, hogy ő az,
aki a pápának és munkatársainak lelki előadásokat tart az adventi és a
nagyböjti időben. Világszerte ismert úgy is, mint a karizmatikus megújulás szóvivője.
A nürnbergi "Jézus 2000" konferencián nagy figyelmet keltő beszédet
tartott.
Egészen konkrét módon szeretném
kifejteni a témát: „Krisztus Testének gyógyulását”: méghozzá azzal, hogy
elmondom, hogyan tértem meg én magam az egységre. A test gyógyulását tehát az
egyik tagjának gyógyulásán szeretném bemutatni. Koromnál fogva a keresztények
közötti kapcsolatok mindkét fázisát belülről éltem át: a zsinat előtti fázist,
amelyet az ellenségesség határozott meg, és a zsinat utánit, amelyre az egység
keresése jellemző. Épp ezért a mögöttem maradt út megengedi, hogy kicsiben
felmérjem azt és hogy közösen adjunk ezért hálát az Úrnak.
Utam az egységhez
Teológiai tanulmányaimat 1954-től
1959-ig végeztem, Loretoban. Sok jegyzetem megvan még azokról a kurzusokról és
időnként előfordul, hogy újra bele-bele lapozok ezekbe. A leckék sémája szinte
mindig azonos volt: tézis, ellenfél, bizonyítás – természetesen mindig a
katolikus pozíció számára jelentve győzelmet! Az „ellenfelek” némely esetben az
ortodoxok voltak, többnyire azonban a protestánsok. (azt hiszem, más felekezeteknél is hasonlóan
jártak el és ebben az esetben az „ellenfelek” vagy eretnekek mi katolikusok
voltunk).
Ezt az alapállást én nemcsak
helyeseltem, hanem ifjúi hevességemben néha kötelességemnek éreztem, hogy magam
is csatlakozzam a kórushoz, mint a gyerek, aki szintén elkezdi szidni azt,
akiről az apjától ezt hallja.
A teológiai doktorátus
megszerzéséért 1959 és 1962 között a svájci Freiburgban végzett akadémiai
tanulmányaim ezen a hozzáállásomon nem változtattak lényegesen. Ezek a zsinat
évei voltak, de a szövegek és tankönyvek, amelyekből tanultunk, még ugyanazok
voltak, mint azelőtt.
A zsinat
A zsinat mindenképp az áttörést
jelentette, amikor előkészítette az utat a katolikus egyháznak az egység
kérdésében való új hozzáállása felé. Áttértünk arra, hogy az „ellenfeleket”
először „elszakadt testvéreknek” majd egyszerűen „testvéreknek” nevezzük. A
zsinat megteremtette a változás tanbeli alapjait, számomra azonban nem ez volt
a döntő tényező.
A döntő tényező
A döntő tényező a karizmatikus
megújulással való találkozás és a lélekkeresztség volt, amelyben 1977-ben
részesültem, az Egyesült Államokban. Nem akarom itt az összes körülményt
elmesélni, csak egy helyzetet szeretnék megemlíteni, amely nagy hatással volt
rám. A karizmatikus ökumenikus konferencián történt Kansas City-ben: negyvenezer
ember, körülbelül a fele katolikus, a másik fele sok másféle keresztény
szervezetből jött. Egyik este a stadionban odament egy testvér a mikrofonhoz és
számomra akkor még ismeretlen módon kezdett el beszélni: „Sírjatok és
panaszkodjatok, mert az én Fiamnak teste szét van szaggatva!” Egymás után
láttam a körülöttem álló embereket zokogva és imádkozva térdre borulni. A
stadion fölött volt egy nagy kivilágított felirat: „Jesus is Lord” – Jézus az
Úr. Számomra ez eleven próféciának tűnt. És azt mondtam magamban: ha valaha a
keresztények egyetlen testben egyesülnek, akkor az így fog történni: hogy
mindannyian leborulunk és bánkódva sírunk Krisztus hatalmas uralma alatt.
A lélekkeresztség nem teológiai
megfontolások alapján változtatta meg a más keresztény egyházakkal szembeni
hozzáállásomat, hanem egészen spontán módon, anélkül, hogy észrevettem volna. A
Lélek adományával együtt jött az egység kegyelme.
Lélekáradás – az egyház
kezdeteinél
Később világossá vált számomra,
hogy az, ami ezen a téren a karizmatikus megújulásban történt, ugyanaz volt,
mint ami az egyház kezdeteikor végbement: hogyan tudta a feltámadott Úr a
zsidó-keresztény ősegyházat arra indítani, hogy megnyíljon a pogányok felé és
befogadja őket testvérként az egyetlen egyházba? Egyszerűen azáltal, hogy
kiárasztotta rájuk a Szentlelket, méghozzá ugyanazon megjelenési formákkal és
külső jelekkel, amilyenekkel a Lélek Pünkösdkor leszállt rájuk. Péter nem
tehetett mást, mint levonta a következtetést: „Ha az Isten nekik, miután hittek
az Úrban, Jézus Krisztusban, megadta ugyanazokat az adományokat, mint nekünk:
ki vagyok én, hogy Istent akadályozhatnám?” (ApCsel 11, 17 – a német után
fordítva. A Szent Jeromos Társaság kiadása szerint: „Ha tehát Isten ugyanazt a
kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki
vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?”)
Lélekáradás – a mi századunkban
Ugyanez történt ebben az
évszázadban is. A Feltámadott kiárasztotta Szentlelkét különböző felekezetű
keresztényekre – gyakran pontosan ugyanazon külső jelekkel, hogy minden kétség
ki legyen zárva! Számunkra nem marad más hátra, mint levonni ugyanazt a
következtetést, amit Péter is. Kik vagyunk mi, hogy azt mondhatnánk, hogy azok,
akik Krisztus Lelkét megkapták, nem tartoznak Krisztus Testéhez? Valóban,
egyetlen egyháznak sincsen monopóliuma a Szentlélekre!
Más egyházak béli testvéreinkhez
való új viszonyom tudtul adására alkalmat adott a Katolikus Karizmatikus
Megújulás vezetőinek konferenciája, amelyet 1984-ben, Rómában tartottak. Megkértek,
hogy tartsak egy előadást az „Egyház – az egység szentsége” címmel.
Emlékszem, hogy többek között a
következő gondolatmenetet fejtettem ki: „A kérdés, amelyet ma sokan kezdenek
feltenni maguknak, a következő: érezhetek-e katolikusként szorosabb kötődést
azokhoz, akik ugyan megkeresztelkedtek az én egyházamban, Krisztussal szemben
azonban teljesen közönyösek és csak nevükben keresztények - mint azok
seregével, akik bár más egyházakhoz tartoznak, ugyanazon alapigazságokban
hisznek, mint én, Jézus Krisztust életük odaadásáig szeretik és ugyanazon
Szentlélek erejéből élnek?
Nem sokáig lehet elkerülni, hogy
ezzel a problémával foglalkozzunk és választ adjunk rá: az intézményes
közösségnek adni elsőbbséget a szellemivel szemben, ott, ahol a két dolog
szerencsétlen módon még nem esik egybe, hogy feje tetejére állítani a hagyományos
elvet és a jelek közösségét (a communio sacramentorum a hagyományos
kifejezésmódban) fölébe helyezni a realitás közösségének (a societas sanctorum-nak)
aki a Szentlélek.
Vatikáni párbeszéd a pünkösdi
egyházakkal 1
Ezen a konferencián vendégként
résztvett egy férfi, akit nem ismertem és sajnos később sem volt szerencsém
megismerni, a neve David du Plessis. Ő volt az, aki ezen előadásom nyomán
javasolta a vatikáni, egységgel foglalkozó titkárságnak, hogy vegyenek be engem
a pünkösdi egyházakkal folytatandó párbeszéd katolikus delegációjának tagjai
közé. És így történt, hogy egy pünkösdi testvérem közbenjárására a katolikus
delegációban találtam magam!
Ez a párbeszéd valódi áldás volt
az életemben. Mialatt több mint tíz éven át évente egy hétig egy közös asztalnál
ültünk, megosztva egymással az imát és a szót (az Igét), azalatt emberi
kapcsolatok alakultak, immár nem a könyvek és iratok távolságából, hanem eleven
kontaktusban.
Jézust hirdetni a kiengesztelődés
Lelkében
Ezenközben bevontak abba a
projektbe, amelynek neve: „Az evangelizáció évtizede a Krisztus Születése utáni
harmadik évezred kezdetének előkészítésére”. Ennek a projektnek a magját egy
kérdésben fejezték ki: „Eddig a különböző felekezetek keresztényei egymással
kölcsönös konkurenciaharcban hirdették az evangéliumot, veszélyeztetve ezzel az
igehirdetés hatékonyságát. Miért ne ragadnánk meg ezt a korszakos alkalmat
arra, hogy Jézus Krisztust végre mint az egyetlen Urat és Megváltót hirdessük,
a kiengesztelődés szellemében és testvéri egyetértésben, akkor is, ha eközben
tekintettel vagyunk az adott egyházak hagyományaira és a saját hierarchia
irányelveire?”. Ezen az alapon először egy európai találkozóra került sor
Bernben, 1990-ben, azután egy nemzetközi találkozóra 1991-ben Brighton-ban és
ezt követően más kontinentális találkozókra, mint pl. az orlandoi (USA)
1995-ben. Mindegyik a következő három pontra irányult: megújulás, egység,
evangelizáció.
Az én ökumenikus megnyílásom
azonban nem korlátozódott csak a pünkösdi egyházakra. Miután az Úr arra
indított, hogy adjam fel a tanszéket az egyetemen és teljesen az igehirdetésnek
szenteljem magam, felfedeztem Luther eszmekincsének erejét, és az ő művei azon
könyvek közé tartoznak, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok. Az ő neve
nemegyszer elhangzott a számból a pápa jelenlétében a Szent Péter Bazilikában
és korántsem azért, hogy cáfoljam őt.
Kiengesztelődés Izraellel
Ezzel egyidejűleg az Úr
véghezvitt bennem egy gyógyulást, amely, azt hiszem, kéz a kézben együtt jár a
köztünk, keresztények közötti kapcsolatok javulásával: és ez az Izrael népéhez
való viszonyunk. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amivel elkezdődött a
megtérésem ebben a kérdésben. Hazafelé utaztam a repülőn első szentföldi
zarándokutamról. A Bibliát olvastam és szemembe tűnt az efezusi levél egy
mondata: „Soha, senki nem gyűlöli a saját testét” (Ef. 5, 29) Megértettem, hogy
ez vonatkozik Jézusnak az Ő népéhez fűződő kapcsolatára is. És a zsidó néppel
szembeni előítéleteim, amelyeket a tanulmányaim évei alatt észrevétlenül magamba
szívtam, egy csapásra megbántásként jelentek meg számomra, mint amikkel magát
Jézust bántottam meg. Megértettem, hogy meg kell térnem Izraelhez, „Isten
Izraeléhez”, ahogy azt az apostol nevezi.
Ez az új beállítódás
konkretizálódott abban a prédikációban, amelyet az elmúlt év Nagypéntekjén
tartottam a Szent Péter Bazilikában és amelynek címe: „Lerombolta az elválasztó
falat”. Egy olyan szöveg, amelyet nagy örömömre sok különböző nyelvre
lefordítottak és terjesztettek és amely izraeli újságokban is megjelent.
A Szentlélek – a nagy orvosság
Néhány kis „terápiás” utalással
fejezem be, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk.
Az új Pünkösd és a karizmák
megtapasztalása a gyógyulás egyik kegyelme Krisztus Testének egésze számára,
amelyért felelősséget kell éreznünk. A nagy „orvosság”, amely Krisztus Testét
kigyógyítja sebeiből, a Szentlélek. „Mivel a Szentlélek egy és oszthatatlan –
ahogy az egyházatyák egyike írta – jelenléte és működése által az egymás között
megosztott embereket önmagában elvezeti az egységre és eggyé teszi
mindnyájukat”2.
Ismerek egy spirituálét, amely
nagyon tetszik nekem. Így szól: „Van egy balzsam Gileádban, amely a megsebzett
lelkeket gyógyítja” (There is a balm in Gilead/ to heal the wounded souls”)
Gilead vagy Galaad egy helység, amelyet az Ószövetség említ és amely
illatszereiről és kenőcseiről volt híres (vö. Jer 8, 22).
Ha ezt a dalt hallom, megjelenik
előttem egy vándorkereskedő képe, aki járja az utcákat és kikiáltja a
portékáinak a nevét és előnyeit. A balzsam, amelynek az a gileádi csak képe
volt, a Szentlélek. Ha megengeditek, most egy pillanatra én leszek ez az utcai
árus és azt kiáltom: „Létezik egy balzsam az egyház számára, amely a levert
szellemet, a sebzett lelkeket, Krisztus szétszaggatott testét gyógyítja. Jöjjetek,
vegyetek pénz nélkül, bort és tejet! Vegyétek ezt az olajat! Vegyétek ezt a
balzsamot púpozott adagokban!”. Hiszen a mi világunknak púpozott adag
Szentlélekre van szüksége!
Ez a balzsam konkrétan a
kölcsönös megbocsátáson keresztül hat és hálásak lehetünk II. János Pál
pápának, hogy olyan bátor példákat adott nekünk ezekre a bocsánatkérésekre,
amelyekkel az egyházak egymáshoz fordulhatnak.
Út az egységhez és a
kiengesztelődéshez
Előadásom második részét annak
kifejtésére szánom, hogyan látom ma az egységhez és a kiengesztelődéshez
vezető utat és mivel tudnak nézetem szerint a karizmatikus mozgalmak ehhez
hozzájárulni.
Megszabadulni a régi viszály
maradványaitól
Első feladatunk szerintem abban
áll, hogy megszabaduljunk az elmúlt polémiák maradványaitól. Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy
az ökumenikus párbeszédet bizonyos régi ellentétes álláspontok terhelik meg,
amelyek létjogosultságukat nagyobbrészt elveszítették, amelyek azonban a
sztereotípiák és „jelszavak” szintjén továbbélnek. Mondok egy példát: Az
ellentét a hit és a cselekedetek között. Alig érinti az ember ezt a témát,
máris kiváltja a katolikusok és a protestánsok között az álláspontjuk szinte
kényszeres bizonygatását, majdnem úgy, mintha a dolog még teljesen vitatott
lenne. A Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség alapvetően egységre
jutottak a hit által való megigazulás tanáról, de sokhelyütt úgy beszélnek
erről, mintha még mindig ez lenne a nagy és megkülönböztető tényező a két
egyház között.
Ha alaposan megvizsgáljuk,
észrevesszük, hogy mennyivel közelebb állunk egymáshoz valójában, mint a
megfogalmazásaink szintjén. A hit - tettek ellentéte ma alapjában véve
látszatprobléma, amelyet főként a történelmi polémia tart fenn. A jó
cselekedetek hit nélkül nem „jók” és a hit a jó cselekedetek nélkül nem valódi
hit. Elegendő, ha a „jó cselekedetek” alatt nem csak búcsúkat, zarándoklatokat
és jámbor ájtatossági gyakorlatokat értünk – ahogy ez Luther idejében sajnos
volt –, hanem sokkal inkább a parancsok megtartását, különösen is a szeretet
parancsának teljesítését. Jézus azt mondja, hogy az utolsó ítéleten egyesek ki
lesznek zárva az Isten Országából, mert nem ruházták fel a mezítelent és nem
adtak enni az éhezőnek – csupa olyan, amit az Újszövetség „jó cselekedeteknek”
nevez. Tehát nem a jó cselekedetei által menekül meg az ember, de nem menekül
meg a jó cselekedetek nélkül sem. De ezt nem csak a katolikusok hiszik; ezt
hiszi és hirdeti minden keresztény.
Ezeket az ellentétes
álláspontokat legyőzni nem jelenti azt, hogy lemondunk a saját identitásunkról.
Bizonyos alkalmakkal én magam, katolikusként intéztem felhívást a lutheránus
testvéreimhez, hogy az egyházban maradjon eleven a hit általi megigazulás
hirdetése; mert mindannyiunknak szüntelenül szükségünk van ennek kritikus
intésére.
A hit ökumenizmusának fejlesztése
A leglényegesebb hozzájárulás,
amit a pünkösdi, evangéliumi és karizmatikus mozgalom az egység ügyéért tenni
tud, nézetem szerint mégis valami más: méghozzá az, hogy kifejlessze a hit
ökumenizmusát. A következőre gondolok: két módja van az ökumenizmusnak: a hit
ökumenizmusa és a hitetlenség ökumenizmusa. Az egyik egyesíti mindazokat, akik
hiszik, hogy Jézus az Isten Fia és hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek; a másik
azokat egyesíti, akik csak arra szorítkoznak, hogy ezeket a dolgokat
„interpretálják”, jobban ápolják a hermeneutikát (írásmagyarázatot), mint a
hitet. Ebben az esetben legfeljebb annyi érhető el, hogy azért hiszi mindenki ugyanazt,
mert senki nem hisz semmiben. (ha a
„hitet” teljes terjedelmében értjük, szubjektíven és objektíven).
Akkor járulunk hozzá a magunk
részével a hit ökumenizmusához, ha közösen megvalljuk, hogy Jézus az Úr.
Némelyek manapság azt gondolják, hogy lehetséges, sőt szükséges lenne lemondani
Krisztus egyedüliségéről, hogy elősegítsük a párbeszédet a különböző vallások
között. Nos, Jézust „Úrnak” vallani éppen azt jelenti, hogy hirdetjük az ő
egyedüliségét, egyedülállóságát. Szent Pál írja: „Mert ha vannak is úgynevezett
istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk
mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és
egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.”
(1 Kor 8, 5-6)
Az apostol ezeket a szavakat egy
olyan pillanatban írta, amikor a – kicsiny és épp csak megszületett -
keresztény hit egy olyan világot látott maga körül, amelyet hatalmas és
tekintélyes kultuszok és vallások uraltak. A bátorság, amely ma ahhoz kell,
hogy higgyük, hogy Jézus az „egyetlen Úr”, semmiség ahhoz a bátorsághoz képest,
amelyre akkoriban szükség volt ehhez. Azonban a „Szellem (Lélek) hatalma” csak
annak adatik meg, aki Krisztust ebben az erőteljes értelemben „Úr”-nak vallja.
Mindenesetre ez az én tapasztalatom. Csak miután teológusként elhatároztam,
hogy mindent, valóban mindent, intellektuális téren is, Jézus Krisztusra, mint
„egyetlen Úrra” teszek fel, csak akkor kezdtem felismerni, mi a „Szellem
ereje”. Ez valami, amit úgymond kézzel megfoghattam. És hiszem, hogy az
mindenkinél így van.
Nem kell hosszú idő ahhoz, hogy
észrevegye az ember, hogy ez az „erős” hit Jézus Krisztusban nem kárára válik a
más vallásokkal való párbeszédnek, hanem éppenséggel elősegíti azt. Valóban
„vallásos” párbeszéddé teszi, amelyben a hit a legfontosabb és Istent nem
rendeljük alá tisztán emberi érdekeknek, akármilyen emelkedett érdekek legyenek
is azok.
A fundamentalizmus elkerülése
A hívő ökumenizmushoz való
hozzájárulásunkat azonban komolyan veszélyeztetheti, ha nem sikerül elkerülnünk
a fundamentalizmust. Itt is szükséges a megkülönböztetés. Két fajtája van a
fundamentalizmusnak, egy rossz és egy jó. A fundamentalizmus jó, ha azt a hit
alapvető dolgaihoz való visszatérésként értjük (Back to the basics!). Úgy tűnik
számomra, hogy ez a gondolat az Alpha kurzusok alapja, legalábbis Nicky Gumbel
testvér könyveiből ítélve.
Az értéktelen fundamentalizmus
az, amelyet inkább letterizmusnak kellene neveznünk: az írást egészen betű
szerint, anyagiságában nézni, anélkül, hogy kicsit is utánagondolna a
kontextusnak, a irodalmi műfajoknak, azaz röviden: anélkül, hogy figyelembe
venne egy egészséges „hermeneutikát” (írásmagyarázatot). Ez számomra azt
jelenti, hogy ignorálja a szellemet és észrevétlenül visszaesik a betűkbe. Erre
az esetre is érvényes, hogy „a betű öl” (2 Kor 3,6). Megöli az üzenet erejét.
Az az ember, akinek van bizonyos kultúrája és kritikai igénye, csak
elutasíthatja az olyan üzenetet, amely a hit védelmének zászlaja mögé bújva
nyíltan ellentmond az értelemnek és a józan észnek. Ilyenkor könnyen megesik,
hogy a hit semmitmondóvá válik, ha nem is az egyes ember számára, de legalábbis
a társadalom számára. Igaz, hogy Isten megzavarja a bölcseket a bolondsággal,
de nem ezzel a „bolondsággal”!
Ökumenikus szellemiség
Magam személyesen néhány éve
hívást érzek egy ökumenikus szellemiség kifejlesztésére, amely a teológiát és
az ökumenikus gyakorlatot támogatni hivatott. Ökumenikus szellemiség alatt az
Isten Igéjének olyan olvasatát értem,
amely nem egyedül és főként a hirdetésre irányul, hanem a Lélekben való
élet saját személyes növekedésére; más szóval a saját gyógyulásunkra. Annak a
hirdetésnek, amelyet nem támaszt alá az életünk példája, kevés az esélye az
emberek meggyőzésére. „A mai embernek nagyobb szüksége van tanúkra, mint
tanítókra”, ahogy VI. Pál találóan mondta.
Ezt az ökumenikus szellemiséget
annak kellene jellemeznie, hogy képes összekötni az aktuális karizmatikus
indíttatást (inspirációt) és a múlt hatalmas keresztény örökségét; képes a
hagyományt újra felfedezni annak fényében, amit a Lélek a mi századunkban
véghezvitt. De nem csak a saját tradíciót, hanem más egyházakét is. Nemrég
írtam egy könyvet, amely most Németországban „Jöjj, alkotó Lélek!” címen jelent
meg. Úgy szerkesztettem, mint egy „háromszólamú” éneket a Szentlélekről, és a
három szólam a katolikus, az ortodox és a protestáns.
A Szentlélek – a nagy gyógyszer
Lezárásként néhány kis „terápiás”
tanács, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk. Azt mondtam, hogy a
Szentlélek a nagy „gyógyszer” az egyház sebeire. A karizmák tapasztalata is
hozzájárulhat ahhoz, hogy úgy egységet teremtsen a különböző felekezetek
keresztényei között. Ha valaki hallja az apostoltól a sok csodálatos karizma
felsorolását – prófétaság, tanítás, csodák... (vö. 1 Kor. 12-14),
elszomorodhat, ha belegondol, hogy neki ezek közül egyik sincs. De figyelem!,
mondta Ágoston: „Ha szereted az egységet, ha szereted az egyházat, akkor
egyáltalán nem kevés, amid van, mert bármely adománya van is egy tagnak
Krisztus Testében, az a tiéd is! Vesd ki magadból az irigységet és minden, ami
az enyém, a tiéd is lesz, és ha én kivetem magamból az irigységet, akkor
minden, ami a tiéd, az enyém is lesz.” (Kommentár a János Evangéliumhoz, 32,8)
A Krisztus Teste iránti szeretet
megsokszorozza a karizmákat és az egyes ember adományait mindenki adományává
teszi; egy egyház adományát minden egyház adományává. „Boldog az a szolga”,
mondta Assisi Szent Ferenc, „aki úgy örül a jónak, amit Isten másokon keresztül
visz végbe, mintha őrajta keresztül tette volna”. És én hozzáteszem: boldog az
a keresztény, aki ma képes úgy örülni a jónak, amit Isten más egyházak hívein
keresztül cselekszik (ha hitelesen jóról van szó), mint annak a jónak, amit saját
egyháza által visz véghez.
Ami az örömüket illeti azon
adományok felett, amelyeket az Úr másoknak ad, szeretném megragadni itt a
kínálkozó alkalmat, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Istennek azért a
mérhetetlen ajándékért, amit gondolatokban, kultúrában és szentségben a német
népen keresztül adott az egyháznak. Most, amikor fáradságosan „közös
házzá” próbáljuk tenni Európát, nekünk
keresztények elöl kell járnunk a jó példával, amennyiben a hagyományos
rivalizálást és féltékenységet az adományok örömteli megosztásával váltjuk fel.
Nagyon súlyos lenne, ha csak a mezőgazdasági és ipari termékeinket tudnánk
egymással megosztani, de a szellemieket nem.
Személyes emlék
Végezetül még egy utolsó
személyes emlék. 1979-ben egy nap a Szent Péter térre igyekeztem Rómában. Éppen
megkaptam az engedélyt a rendi elöljárómtól a tanszék feladására, hogy egészen
az Ige hirdetésének szentelhessem magam, és most el akartam menni Szent Péter
sírjához, hogy imádkozzam a hit ajándékáért. A breviáriumban épp Aggeus
könyvének egy szakaszát olvastam, ahol a próféta azt mondja: „Nos, bátorság,
Zerubbábel! – mondja az Úr. – Bátorság, Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság, a
föld egész népe, - mondja a Seregek Ura; - dolgozzatok (mindannyian), hiszen én
veletek vagyok!” (Agg 2, 4)
Esett, és senki nem volt a Szent
Péter téren. Egyszerre késztetést éreztem, hogy felnézzek a pápa ablakára és
kiáltsam: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, ti kardinálisok, püspökök és
papok, és dolgozzatok, én veletek vagyok!” Néhány hónappal később kineveztek a
pápai udvar prédikátorává és abba a helyzetbe kerültem, hogy a pápa
jelenlétében beszélhetek (amit 1980 óta máig hetente megteszek a böjti és
adventi időben). Elmeséltem, mi történt velem az ablak alatt és újra elmondtam
a prófétai igét, nem idézetként, hanem mint prófétai szót abban a pillanatban.
Ma itt, nektek megint
megismétlem; megint nem idézetként, hanem az Isten eleven Igéjeként ma, a ti
számotokra: „Bátorság, ti püspökök, lelkészek és papok, bátorság, egész népe az
országnak, és fogjatok munkához! Mert veletek vagyok – így szól az Úr”.
Fordította: Herbert Dóra
Megjegyzések
1. Ennek a párbeszédnek a
szövegei nemrég könyv alakban is megjelentek.
2. Alexandriai Szt. Cirill, János
kommentár XI,11 (PG 74, 561)
Forrás: karizmatikus.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése