Krisztus Testének gyógyulása

Rainero Cantalamessa kapucinus atya, volt teológiaprofesszor, a pápa prédikátora. Ez azt jelenti, hogy ő az, aki a pápának és munkatársainak lelki előadásokat tart az adventi és a nagyböjti időben. Világszerte ismert úgy is, mint a karizmatikus megújulás szóvivője. A nürnbergi "Jézus 2000" konferencián nagy figyelmet keltő beszédet tartott.

Egészen konkrét módon szeretném kifejteni a témát: „Krisztus Testének gyógyulását”: méghozzá azzal, hogy elmondom, hogyan tértem meg én magam az egységre. A test gyógyulását tehát az egyik tagjának gyógyulásán szeretném bemutatni. Koromnál fogva a keresztények közötti kapcsolatok mindkét fázisát belülről éltem át: a zsinat előtti fázist, amelyet az ellenségesség határozott meg, és a zsinat utánit, amelyre az egység keresése jellemző. Épp ezért a mögöttem maradt út megengedi, hogy kicsiben felmérjem azt és hogy közösen adjunk ezért hálát az Úrnak.

Utam az egységhez

Teológiai tanulmányaimat 1954-től 1959-ig végeztem, Loretoban. Sok jegyzetem megvan még azokról a kurzusokról és időnként előfordul, hogy újra bele-bele lapozok ezekbe. A leckék sémája szinte mindig azonos volt: tézis, ellenfél, bizonyítás – természetesen mindig a katolikus pozíció számára jelentve győzelmet! Az „ellenfelek” némely esetben az ortodoxok voltak, többnyire azonban a protestánsok.  (azt hiszem, más felekezeteknél is hasonlóan jártak el és ebben az esetben az „ellenfelek” vagy eretnekek mi katolikusok voltunk).

Ezt az alapállást én nemcsak helyeseltem, hanem ifjúi hevességemben néha kötelességemnek éreztem, hogy magam is csatlakozzam a kórushoz, mint a gyerek, aki szintén elkezdi szidni azt, akiről az apjától ezt hallja.

A teológiai doktorátus megszerzéséért 1959 és 1962 között a svájci Freiburgban végzett akadémiai tanulmányaim ezen a hozzáállásomon nem változtattak lényegesen. Ezek a zsinat évei voltak, de a szövegek és tankönyvek, amelyekből tanultunk, még ugyanazok voltak, mint azelőtt.

A zsinat

A zsinat mindenképp az áttörést jelentette, amikor előkészítette az utat a katolikus egyháznak az egység kérdésében való új hozzáállása felé. Áttértünk arra, hogy az „ellenfeleket” először „elszakadt testvéreknek” majd egyszerűen „testvéreknek” nevezzük. A zsinat megteremtette a változás tanbeli alapjait, számomra azonban nem ez volt a döntő tényező.

A döntő tényező

A döntő tényező a karizmatikus megújulással való találkozás és a lélekkeresztség volt, amelyben 1977-ben részesültem, az Egyesült Államokban. Nem akarom itt az összes körülményt elmesélni, csak egy helyzetet szeretnék megemlíteni, amely nagy hatással volt rám. A karizmatikus ökumenikus konferencián történt Kansas City-ben: negyvenezer ember, körülbelül a fele katolikus, a másik fele sok másféle keresztény szervezetből jött. Egyik este a stadionban odament egy testvér a mikrofonhoz és számomra akkor még ismeretlen módon kezdett el beszélni: „Sírjatok és panaszkodjatok, mert az én Fiamnak teste szét van szaggatva!” Egymás után láttam a körülöttem álló embereket zokogva és imádkozva térdre borulni. A stadion fölött volt egy nagy kivilágított felirat: „Jesus is Lord” – Jézus az Úr. Számomra ez eleven próféciának tűnt. És azt mondtam magamban: ha valaha a keresztények egyetlen testben egyesülnek, akkor az így fog történni: hogy mindannyian leborulunk és bánkódva sírunk Krisztus hatalmas uralma alatt.

A lélekkeresztség nem teológiai megfontolások alapján változtatta meg a más keresztény egyházakkal szembeni hozzáállásomat, hanem egészen spontán módon, anélkül, hogy észrevettem volna. A Lélek adományával együtt jött az egység kegyelme.

Lélekáradás – az egyház kezdeteinél

Később világossá vált számomra, hogy az, ami ezen a téren a karizmatikus megújulásban történt, ugyanaz volt, mint ami az egyház kezdeteikor végbement: hogyan tudta a feltámadott Úr a zsidó-keresztény ősegyházat arra indítani, hogy megnyíljon a pogányok felé és befogadja őket testvérként az egyetlen egyházba? Egyszerűen azáltal, hogy kiárasztotta rájuk a Szentlelket, méghozzá ugyanazon megjelenési formákkal és külső jelekkel, amilyenekkel a Lélek Pünkösdkor leszállt rájuk. Péter nem tehetett mást, mint levonta a következtetést: „Ha az Isten nekik, miután hittek az Úrban, Jézus Krisztusban, megadta ugyanazokat az adományokat, mint nekünk: ki vagyok én, hogy Istent akadályozhatnám?” (ApCsel 11, 17 – a német után fordítva. A Szent Jeromos Társaság kiadása szerint: „Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?”)

Lélekáradás – a mi századunkban

Ugyanez történt ebben az évszázadban is. A Feltámadott kiárasztotta Szentlelkét különböző felekezetű keresztényekre – gyakran pontosan ugyanazon külső jelekkel, hogy minden kétség ki legyen zárva! Számunkra nem marad más hátra, mint levonni ugyanazt a következtetést, amit Péter is. Kik vagyunk mi, hogy azt mondhatnánk, hogy azok, akik Krisztus Lelkét megkapták, nem tartoznak Krisztus Testéhez? Valóban, egyetlen egyháznak sincsen monopóliuma a Szentlélekre!

Más egyházak béli testvéreinkhez való új viszonyom tudtul adására alkalmat adott a Katolikus Karizmatikus Megújulás vezetőinek konferenciája, amelyet 1984-ben, Rómában tartottak. Megkértek, hogy tartsak egy előadást az „Egyház – az egység szentsége” címmel.

Emlékszem, hogy többek között a következő gondolatmenetet fejtettem ki: „A kérdés, amelyet ma sokan kezdenek feltenni maguknak, a következő: érezhetek-e katolikusként szorosabb kötődést azokhoz, akik ugyan megkeresztelkedtek az én egyházamban, Krisztussal szemben azonban teljesen közönyösek és csak nevükben keresztények - mint azok seregével, akik bár más egyházakhoz tartoznak, ugyanazon alapigazságokban hisznek, mint én, Jézus Krisztust életük odaadásáig szeretik és ugyanazon Szentlélek erejéből élnek?

Nem sokáig lehet elkerülni, hogy ezzel a problémával foglalkozzunk és választ adjunk rá: az intézményes közösségnek adni elsőbbséget a szellemivel szemben, ott, ahol a két dolog szerencsétlen módon még nem esik egybe, hogy feje tetejére állítani a hagyományos elvet és a jelek közösségét (a communio sacramentorum a hagyományos kifejezésmódban) fölébe helyezni a realitás közösségének (a societas sanctorum-nak) aki a Szentlélek.

Vatikáni párbeszéd a pünkösdi egyházakkal

Ezen a konferencián vendégként résztvett egy férfi, akit nem ismertem és sajnos később sem volt szerencsém megismerni, a neve David du Plessis. Ő volt az, aki ezen előadásom nyomán javasolta a vatikáni, egységgel foglalkozó titkárságnak, hogy vegyenek be engem a pünkösdi egyházakkal folytatandó párbeszéd katolikus delegációjának tagjai közé. És így történt, hogy egy pünkösdi testvérem közbenjárására a katolikus delegációban találtam magam!

Ez a párbeszéd valódi áldás volt az életemben. Mialatt több mint tíz éven át évente egy hétig egy közös asztalnál ültünk, megosztva egymással az imát és a szót (az Igét), azalatt emberi kapcsolatok alakultak, immár nem a könyvek és iratok távolságából, hanem eleven kontaktusban.

Jézust hirdetni a kiengesztelődés Lelkében

Ezenközben bevontak abba a projektbe, amelynek neve: „Az evangelizáció évtizede a Krisztus Születése utáni harmadik évezred kezdetének előkészítésére”. Ennek a projektnek a magját egy kérdésben fejezték ki: „Eddig a különböző felekezetek keresztényei egymással kölcsönös konkurenciaharcban hirdették az evangéliumot, veszélyeztetve ezzel az igehirdetés hatékonyságát. Miért ne ragadnánk meg ezt a korszakos alkalmat arra, hogy Jézus Krisztust végre mint az egyetlen Urat és Megváltót hirdessük, a kiengesztelődés szellemében és testvéri egyetértésben, akkor is, ha eközben tekintettel vagyunk az adott egyházak hagyományaira és a saját hierarchia irányelveire?”. Ezen az alapon először egy európai találkozóra került sor Bernben, 1990-ben, azután egy nemzetközi találkozóra 1991-ben Brighton-ban és ezt követően más kontinentális találkozókra, mint pl. az orlandoi (USA) 1995-ben. Mindegyik a következő három pontra irányult: megújulás, egység, evangelizáció.

Az én ökumenikus megnyílásom azonban nem korlátozódott csak a pünkösdi egyházakra. Miután az Úr arra indított, hogy adjam fel a tanszéket az egyetemen és teljesen az igehirdetésnek szenteljem magam, felfedeztem Luther eszmekincsének erejét, és az ő művei azon könyvek közé tartoznak, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok. Az ő neve nemegyszer elhangzott a számból a pápa jelenlétében a Szent Péter Bazilikában és korántsem azért, hogy cáfoljam őt.

Kiengesztelődés Izraellel

Ezzel egyidejűleg az Úr véghezvitt bennem egy gyógyulást, amely, azt hiszem, kéz a kézben együtt jár a köztünk, keresztények közötti kapcsolatok javulásával: és ez az Izrael népéhez való viszonyunk. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amivel elkezdődött a megtérésem ebben a kérdésben. Hazafelé utaztam a repülőn első szentföldi zarándokutamról. A Bibliát olvastam és szemembe tűnt az efezusi levél egy mondata: „Soha, senki nem gyűlöli a saját testét” (Ef. 5, 29) Megértettem, hogy ez vonatkozik Jézusnak az Ő népéhez fűződő kapcsolatára is. És a zsidó néppel szembeni előítéleteim, amelyeket a tanulmányaim évei alatt észrevétlenül magamba szívtam, egy csapásra megbántásként jelentek meg számomra, mint amikkel magát Jézust bántottam meg. Megértettem, hogy meg kell térnem Izraelhez, „Isten Izraeléhez”, ahogy azt az apostol nevezi.

Ez az új beállítódás konkretizálódott abban a prédikációban, amelyet az elmúlt év Nagypéntekjén tartottam a Szent Péter Bazilikában és amelynek címe: „Lerombolta az elválasztó falat”. Egy olyan szöveg, amelyet nagy örömömre sok különböző nyelvre lefordítottak és terjesztettek és amely izraeli újságokban is megjelent.

A Szentlélek – a nagy orvosság

Néhány kis „terápiás” utalással fejezem be, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk.

Az új Pünkösd és a karizmák megtapasztalása a gyógyulás egyik kegyelme Krisztus Testének egésze számára, amelyért felelősséget kell éreznünk. A nagy „orvosság”, amely Krisztus Testét kigyógyítja sebeiből, a Szentlélek. „Mivel a Szentlélek egy és oszthatatlan – ahogy az egyházatyák egyike írta – jelenléte és működése által az egymás között megosztott embereket önmagában elvezeti az egységre és eggyé teszi mindnyájukat”2.

Ismerek egy spirituálét, amely nagyon tetszik nekem. Így szól: „Van egy balzsam Gileádban, amely a megsebzett lelkeket gyógyítja” (There is a balm in Gilead/ to heal the wounded souls”) Gilead vagy Galaad egy helység, amelyet az Ószövetség említ és amely illatszereiről és kenőcseiről volt híres (vö. Jer 8, 22).

Ha ezt a dalt hallom, megjelenik előttem egy vándorkereskedő képe, aki járja az utcákat és kikiáltja a portékáinak a nevét és előnyeit. A balzsam, amelynek az a gileádi csak képe volt, a Szentlélek. Ha megengeditek, most egy pillanatra én leszek ez az utcai árus és azt kiáltom: „Létezik egy balzsam az egyház számára, amely a levert szellemet, a sebzett lelkeket, Krisztus szétszaggatott testét gyógyítja. Jöjjetek, vegyetek pénz nélkül, bort és tejet! Vegyétek ezt az olajat! Vegyétek ezt a balzsamot púpozott adagokban!”. Hiszen a mi világunknak púpozott adag Szentlélekre van szüksége!

Ez a balzsam konkrétan a kölcsönös megbocsátáson keresztül hat és hálásak lehetünk II. János Pál pápának, hogy olyan bátor példákat adott nekünk ezekre a bocsánatkérésekre, amelyekkel az egyházak egymáshoz fordulhatnak.

Út az egységhez és a kiengesztelődéshez

Előadásom második részét annak kifejtésére szánom, hogyan látom ma az egységhez és a kiengesz­telő­déshez vezető utat és mivel tudnak nézetem szerint a karizmatikus mozgalmak ehhez hozzájárulni.

Megszabadulni a régi viszály maradványaitól

Első feladatunk szerintem abban áll, hogy megszabaduljunk az elmúlt polémiák maradványaitól.  Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az ökumenikus párbeszédet bizonyos régi ellentétes álláspontok terhelik meg, amelyek létjogosultságukat nagyobbrészt elveszítették, amelyek azonban a sztereotípiák és „jelszavak” szintjén továbbélnek. Mondok egy példát: Az ellentét a hit és a cselekedetek között. Alig érinti az ember ezt a témát, máris kiváltja a katolikusok és a protestánsok között az álláspontjuk szinte kényszeres bizonygatását, majdnem úgy, mintha a dolog még teljesen vitatott lenne. A Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség alapvetően egységre jutottak a hit által való megigazulás tanáról, de sokhelyütt úgy beszélnek erről, mintha még mindig ez lenne a nagy és megkülönböztető tényező a két egyház között.

Ha alaposan megvizsgáljuk, észrevesszük, hogy mennyivel közelebb állunk egymáshoz valójában, mint a megfogalmazásaink szintjén. A hit - tettek ellentéte ma alapjában véve látszatprobléma, amelyet főként a történelmi polémia tart fenn. A jó cselekedetek hit nélkül nem „jók” és a hit a jó cselekedetek nélkül nem valódi hit. Elegendő, ha a „jó cselekedetek” alatt nem csak búcsúkat, zarándoklatokat és jámbor ájtatossági gyakorlatokat értünk – ahogy ez Luther idejében sajnos volt –, hanem sokkal inkább a parancsok megtartását, különösen is a szeretet parancsának teljesítését. Jézus azt mondja, hogy az utolsó ítéleten egyesek ki lesznek zárva az Isten Országából, mert nem ruházták fel a mezítelent és nem adtak enni az éhezőnek – csupa olyan, amit az Újszövetség „jó cselekedeteknek” nevez. Tehát nem a jó cselekedetei által menekül meg az ember, de nem menekül meg a jó cselekedetek nélkül sem. De ezt nem csak a katolikusok hiszik; ezt hiszi és hirdeti minden keresztény.

Ezeket az ellentétes álláspontokat legyőzni nem jelenti azt, hogy lemondunk a saját identitásunkról. Bizonyos alkalmakkal én magam, katolikusként intéztem felhívást a lutheránus testvéreimhez, hogy az egyházban maradjon eleven a hit általi megigazulás hirdetése; mert mindannyiunknak szüntelenül szükségünk van ennek kritikus intésére.

A hit ökumenizmusának fejlesztése

A leglényegesebb hozzájárulás, amit a pünkösdi, evangéliumi és karizmatikus mozgalom az egység ügyéért tenni tud, nézetem szerint mégis valami más: méghozzá az, hogy kifejlessze a hit ökumenizmusát. A következőre gondolok: két módja van az ökumenizmusnak: a hit ökumenizmusa és a hitetlenség ökumenizmusa. Az egyik egyesíti mindazokat, akik hiszik, hogy Jézus az Isten Fia és hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek; a másik azokat egyesíti, akik csak arra szorítkoznak, hogy ezeket a dolgokat „interpretálják”, jobban ápolják a hermeneutikát (írásmagyarázatot), mint a hitet. Ebben az esetben legfeljebb annyi érhető el, hogy azért hiszi mindenki ugyanazt, mert senki nem hisz semmiben. (ha a  „hitet” teljes terjedelmében értjük, szubjektíven és objektíven).

Akkor járulunk hozzá a magunk részével a hit ökumenizmusához, ha közösen megvalljuk, hogy Jézus az Úr. Némelyek manapság azt gondolják, hogy lehetséges, sőt szükséges lenne lemondani Krisztus egyedüliségéről, hogy elősegítsük a párbeszédet a különböző vallások között. Nos, Jézust „Úrnak” vallani éppen azt jelenti, hogy hirdetjük az ő egyedüliségét, egyedülállóságát. Szent Pál írja: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.” (1 Kor 8, 5-6)

Az apostol ezeket a szavakat egy olyan pillanatban írta, amikor a – kicsiny és épp csak megszületett - keresztény hit egy olyan világot látott maga körül, amelyet hatalmas és tekintélyes kultuszok és vallások uraltak. A bátorság, amely ma ahhoz kell, hogy higgyük, hogy Jézus az „egyetlen Úr”, semmiség ahhoz a bátorsághoz képest, amelyre akkoriban szükség volt ehhez. Azonban a „Szellem (Lélek) hatalma” csak annak adatik meg, aki Krisztust ebben az erőteljes értelemben „Úr”-nak vallja. Mindenesetre ez az én tapasztalatom. Csak miután teológusként elhatároztam, hogy mindent, valóban mindent, intellektuális téren is, Jézus Krisztusra, mint „egyetlen Úrra” teszek fel, csak akkor kezdtem felismerni, mi a „Szellem ereje”. Ez valami, amit úgymond kézzel megfoghattam. És hiszem, hogy az mindenkinél így van.

Nem kell hosszú idő ahhoz, hogy észrevegye az ember, hogy ez az „erős” hit Jézus Krisztusban nem kárára válik a más vallásokkal való párbeszédnek, hanem éppenséggel elősegíti azt. Valóban „vallásos” párbeszéddé teszi, amelyben a hit a legfontosabb és Istent nem rendeljük alá tisztán emberi érdekeknek, akármilyen emelkedett érdekek legyenek is azok.

A fundamentalizmus elkerülése

A hívő ökumenizmushoz való hozzájárulásunkat azonban komolyan veszélyeztetheti, ha nem sikerül elkerülnünk a fundamentalizmust. Itt is szükséges a megkülönböztetés. Két fajtája van a fundamentalizmusnak, egy rossz és egy jó. A fundamentalizmus jó, ha azt a hit alapvető dolgaihoz való visszatérésként értjük (Back to the basics!). Úgy tűnik számomra, hogy ez a gondolat az Alpha kurzusok alapja, legalábbis Nicky Gumbel testvér könyveiből ítélve. 

Az értéktelen fundamentalizmus az, amelyet inkább letterizmusnak kellene neveznünk: az írást egészen betű szerint, anyagiságában nézni, anélkül, hogy kicsit is utánagondolna a kontextusnak, a irodalmi műfajoknak, azaz röviden: anélkül, hogy figyelembe venne egy egészséges „hermeneutikát” (írásmagyarázatot). Ez számomra azt jelenti, hogy ignorálja a szellemet és észrevétlenül visszaesik a betűkbe. Erre az esetre is érvényes, hogy „a betű öl” (2 Kor 3,6). Megöli az üzenet erejét. Az az ember, akinek van bizonyos kultúrája és kritikai igénye, csak elutasíthatja az olyan üzenetet, amely a hit védelmének zászlaja mögé bújva nyíltan ellentmond az értelemnek és a józan észnek. Ilyenkor könnyen megesik, hogy a hit semmitmondóvá válik, ha nem is az egyes ember számára, de legalábbis a társadalom számára. Igaz, hogy Isten megzavarja a bölcseket a bolondsággal, de nem ezzel a „bolondsággal”!

Ökumenikus szellemiség

Magam személyesen néhány éve hívást érzek egy ökumenikus szellemiség kifejlesztésére, amely a teológiát és az ökumenikus gyakorlatot támogatni hivatott. Ökumenikus szellemiség alatt az Isten Igéjének olyan olvasatát értem,  amely nem egyedül és főként a hirdetésre irányul, hanem a Lélekben való élet saját személyes növekedésére; más szóval a saját gyógyulásunkra. Annak a hirdetésnek, amelyet nem támaszt alá az életünk példája, kevés az esélye az emberek meggyőzésére. „A mai embernek nagyobb szüksége van tanúkra, mint tanítókra”, ahogy VI. Pál találóan mondta.

Ezt az ökumenikus szellemiséget annak kellene jellemeznie, hogy képes összekötni az aktuális karizmatikus indíttatást (inspirációt) és a múlt hatalmas keresztény örökségét; képes a hagyományt újra felfedezni annak fényében, amit a Lélek a mi századunkban véghezvitt. De nem csak a saját tradíciót, hanem más egyházakét is. Nemrég írtam egy könyvet, amely most Németországban „Jöjj, alkotó Lélek!” címen jelent meg. Úgy szerkesztettem, mint egy „háromszólamú” éneket a Szentlélekről, és a három szólam a katolikus, az ortodox és a protestáns.

A Szentlélek – a nagy gyógyszer

Lezárásként néhány kis „terápiás” tanács, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk. Azt mondtam, hogy a Szentlélek a nagy „gyógyszer” az egyház sebeire. A karizmák tapasztalata is hozzájárulhat ahhoz, hogy úgy egységet teremtsen a különböző felekezetek keresztényei között. Ha valaki hallja az apostoltól a sok csodálatos karizma felsorolását – prófétaság, tanítás, csodák... (vö. 1 Kor. 12-14), elszomorodhat, ha belegondol, hogy neki ezek közül egyik sincs. De figyelem!, mondta Ágoston: „Ha szereted az egységet, ha szereted az egyházat, akkor egyáltalán nem kevés, amid van, mert bármely adománya van is egy tagnak Krisztus Testében, az a tiéd is! Vesd ki magadból az irigységet és minden, ami az enyém, a tiéd is lesz, és ha én kivetem magamból az irigységet, akkor minden, ami a tiéd, az enyém is lesz.” (Kommentár a János Evangéliumhoz, 32,8)

A Krisztus Teste iránti szeretet megsokszorozza a karizmákat és az egyes ember adományait mindenki adományává teszi; egy egyház adományát minden egyház adományává. „Boldog az a szolga”, mondta Assisi Szent Ferenc, „aki úgy örül a jónak, amit Isten másokon keresztül visz végbe, mintha őrajta keresztül tette volna”. És én hozzáteszem: boldog az a keresztény, aki ma képes úgy örülni a jónak, amit Isten más egyházak hívein keresztül cselekszik (ha hitelesen jóról van szó), mint annak a jónak, amit saját egyháza által visz véghez.

Ami az örömüket illeti azon adományok felett, amelyeket az Úr másoknak ad, szeretném megragadni itt a kínálkozó alkalmat, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Istennek azért a mérhetetlen ajándékért, amit gondolatokban, kultúrában és szentségben a német népen keresztül adott az egyháznak. Most, amikor fáradságosan „közös házzá”  próbáljuk tenni Európát, nekünk keresztények elöl kell járnunk a jó példával, amennyiben a hagyományos rivalizálást és féltékenységet az adományok örömteli megosztásával váltjuk fel. Nagyon súlyos lenne, ha csak a mezőgazdasági és ipari termékeinket tudnánk egymással megosztani, de a szellemieket nem.

Személyes emlék

Végezetül még egy utolsó személyes emlék. 1979-ben egy nap a Szent Péter térre igyekeztem Rómában. Éppen megkaptam az engedélyt a rendi elöljárómtól a tanszék feladására, hogy egészen az Ige hirdetésének szentelhessem magam, és most el akartam menni Szent Péter sírjához, hogy imádkozzam a hit ajándékáért. A breviáriumban épp Aggeus könyvének egy szakaszát olvastam, ahol a próféta azt mondja: „Nos, bátorság, Zerubbábel! – mondja az Úr. – Bátorság, Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság, a föld egész népe, - mondja a Seregek Ura; - dolgozzatok (mindannyian), hiszen én veletek vagyok!” (Agg 2, 4)

Esett, és senki nem volt a Szent Péter téren. Egyszerre késztetést éreztem, hogy felnézzek a pápa ablakára és kiáltsam: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, ti kardinálisok, püspökök és papok, és dolgozzatok, én veletek vagyok!” Néhány hónappal később kineveztek a pápai udvar prédikátorává és abba a helyzetbe kerültem, hogy a pápa jelenlétében beszélhetek (amit 1980 óta máig hetente megteszek a böjti és adventi időben). Elmeséltem, mi történt velem az ablak alatt és újra elmondtam a prófétai igét, nem idézetként, hanem mint prófétai szót abban a pillanatban.

Ma itt, nektek megint megismétlem; megint nem idézetként, hanem az Isten eleven Igéjeként ma, a ti számotokra: „Bátorság, ti püspökök, lelkészek és papok, bátorság, egész népe az országnak, és fogjatok munkához! Mert veletek vagyok – így szól az Úr”.

Fordította: Herbert Dóra

Forrás: MKKM Hírlevél 2000/1-2. szám / karizmatikus.hu