Az Egyház forrong és a jövő útját keresi

Ebből a dilemmából kiutat kínál a karizmatikus megújulás tapasztalata, amely a tanításbeli ortodoxia és a pasztorális progresszió egységét mutatja fel a Szentlélek új befogadásának erejében!

 „Esély az Egyház és az egész világ számára”

─ így nevezete a katolikus karizmatikus megújulást Boldog VI. Pál pápa annak 1975-ben, Rómában tartott harmadik nemzetközi kongresszusán. A karizmatikus megújulás 1967-től kezdve viharos gyorsasággal terjedt el a világegyházban, ma is a legnagyobb létszámú és legerőteljesebb katolikus megújulási áramlat. Nevét a Szentlélek ajándékának és kegyelmi adományainak – khariszma – megtapasztalásáról kapta. Becslések szerint az elmúlt közel ötven évben kétszázmillió hívő életére volt meghatározó hatással. Mivel tagjai és közösségei intenzíven evangelizálnak, ez a szám naponta gyarapszik friss megtérőkkel is.  Magyarországon több mint száz, egymáshoz lazán kapcsolódó közösség tartozik ide, amelyek a Kárpát-medence magyarlakta területein mindenütt megtalálható karizmatikus közösségekhez is kapcsolódnak. A megújulás jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni a mai Egyházban. Ez akkor is így van, ha az egyházi nyilvánosságában nagyon gyengén jelenik meg, míg összehasonlíthatatlanul kisebb létszámú, de jól menedzselt közösségek és mozgalmak sokkal nagyobb ismertséggel és érdekérvényesítő erővel bírnak. Bár a karizmatikus megújulást a „mozgalmak”, „lelkiségek”, illetve az „új közösségek” közé szokás sorolni, vezetői ódzkodnak ezektől a kategóriáktól, mégpedig azért, mert annak hivatását mindezeknél egyetemesebbnek érzik. A Szentlélek pünkösdi kiáradásának személyes és közösségi megtapasztalása – mint a karizmatikusok alapvető tapasztalata – egy mindent átfogó vízióhoz vezet az egyén, a család, az Egyház és a társadalom egészének lelki megújulását célozva. A mindennapokban ez a tapasztalat és vízió egy spirituálisan és erkölcsileg igényes, erőteljesen bibliai alapozású, közösségi és tanúságtevő keresztény életforma kialakítására irányul. Egy olyan egyházias életforma kialakítására, amelynek középpontjában az élő Istennel való kapcsolat áll.

Üdvösségtörténeti távlatok

Jómagam, aki 1990. óta felnőtt életem nagyobb részét a katolikus karizmatikus megújulás közegében éltem le, mostanában sokat gondolkodom VI. Pál fent idézett mondatán, amely a megújulást már ott, a kezdet kezdetén üdvösségtörténeti összefüggésbe helyezte. Pontosan úgy, ahogy a karizmatikus megújulás vezetői mindig is reflektáltak az általuk átélt eseményekre. A világszerte megtapasztalt Lélek-áradás válasz volt számukra arra az imádságra, amelyet XIII. Leó pápa mondott el a XX. század első napján a Szentléleknek ajánlva az új évszázadot, illetve amellyel Boldog XXIII. János megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot, egy „új Pünkösd” eljöveteléért könyörögve. Világos volt számukra, hogy amit a Szentlélek a II. Vatikáni Zsinaton megmutatott a tanítás szintjén, azt a Zsinat lezárása után két évvel útjára induló karizmatikus megújulás számos elemében megtapasztalta és átélte a gyakorlatban. A legkülönfélébb mozgalmak, egyházi kezdeményezések és új közösségek résztvevői persze szintén beszámolnak erről a jelenségről, tanúságot téve a Szentlélek sokrétű munkájáról.

A karizmatikus megújulás számára a Zsinat jelentősége mindig az Egyház közösségi és missziós természetének újrafelfedezésében állt. A megújulás abszolút a „bázison” született, jellemzően világi hívők kis imacsoportjaiban (sokszor ökumenikus környezetben). A zsinati tanítás Szent Pálra hivatkozva megállapítja, hogy a Szentlélek sajátos kegyelmeket oszt szét „a hívők minden fokozata között”, amelyekkel „alkalmassá és készségessé teszi őket különféle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében” (LG 12). Az Egyház minden megkeresztelt tagjának egyenlő a méltósága (vö. LG 32), hiszen mindannyian Isten gyermekei, sőt Jézus Krisztus tanítványai és apostolai, osztozva az ő papi, prófétai és királyi küldetésében. A karizmatikus közösségekben megújult hívők számára maga Szentlélek tette egészen bensőségessé ezt az identitást. A Lélek megtapasztalásának örömében pedig az evangélium természetes továbbadóivá váltak: tömeges „bevetésük” a Gondviselés hatalmas fegyverténye volt a ’60-as ’70-es évek rohamosan elvallástalanodó társadalmaiban, amikor az Egyháznak egyébként a Zsinat utáni belső krízis megrázkódtatásait is el kellett viselnie. A Szentlélek ajándékaival megáldott hívők nagy lelkesedéssel vetették magukat a legkülönfélébb szolgálatokba – imacsoportok szervezésébe és vezetésébe, lelkigondozói tevékenységbe, zenei szolgálatokba ─ amelyek az evangelizáció befogadó, közösségi hátterét is biztosították.

Természetes, hogy amikor a karizmatikus megújulás közösségei gombamód kezdetek szaporodni világszerte, sok helyen feszültség keletkezett a helyi plébániák és az új, zömében laikusok által vezetett karizmatikus imacsoportok között. Míg a péteri szolgálat hordozói egyértelműen üdvözölték a megújulás születését és kibontakozását – amely jelentős részben Szent II. János Pál pápa hosszú pontifikátusának idejére esett – sok pap gyanakodva figyelte a fejleményeket. Nem tudták elképzelni, hogy ez az alulról induló mozgás, amely jelentős részben laikus vezetők irányítása alatt áll, megfelelően egyházias lehet. Való igaz, hogy mindig voltak a karizmatikus megújulás tagjai és vezetői között olyanok, akik – főleg megfelelő emberi érettség híján – nehezen működtek együtt a hierarchiával. A jellemző azonban nem ez, hanem éppen az ellenkezője! Az elmúlt csaknem fél évszázadban világossá vált, hogy az a karizmatikus megújulás, amely a Lélek ihletésére a legspontánabb módon jött létre, kimondottan egyházhű és egyházias jelenség.

Keskeny úton – a Lélek örömében

A megújulás köreiben ismét bebizonyosodott, hogy az egyéni megtérésre és imádságra vezető Szentlélek egyben az Igazság Lelke, a kinyilatkoztatás Lelke is, aki krisztusi közösséget teremt, és mindenkit az Egyház nagy közösségébe hív. A katolikus karizmatikus megújulásban résztvevők számára megnyílt az Egyház titka: a papokat, püspököket, különösen Péter utódát különleges tisztelet övezi a köreikben. A megújulás gyakorlatát szemlélve megdőlni látszik az a tézis, hogy a világiak aktivitása vagy „öntudatra ébredése” automatikusan hierarchia-ellenességhez vezet. A világi jelleg mellett a megújulásban kezdettől fogva meghatározó volt a benne részt vevő papok tevékenysége, akiknek szolgálatát mindig nagy örömmel fogadták közösségeikben.

A karizmatikusok újra felfedezték a szentségek életadó erejét, amely a feltámadott Jézus Krisztus életében részesíti őket. A szentmisében nagy örömmel fogadják Jézus megjelenését, gyakran gyónnak, és lehetőleg minden alkalommal áldoznak. A Szentírás, és annak szíve, az evangélium megelevenedett a számukra.  Jézus Krisztusba vetett hitüket úgy élik meg, mint „életet a halálból” – annál is inkább, mivel sok közöttük a felnőttkori megtérő. Övék lett az imádság és a dicsőítés ajándéka, a régi formák megújítása mellett egészen új kifejezésmódokkal. Különösen nagy becsben tartják az Egyház tanítását, amelynek bibliai alapjait, s az alapvető evangéliummal való összefüggéseit világosan érzékelik. Régebben talán joggal érhette az a vád a karizmatikusokat, hogy túlzottan érzelmi beállítottságúak, és járatlanok a teológiában.

Mára ez a helyzet sokat változott. Nagy számban végeztek közülük teológiát, nem kevesen szolgálnak közülük hitoktatóként, lelkipásztori kisegítőként, állandó diakónusként. A megújulás komoly és világszerte ismert teológusokat is felmutathat, mint Raniero Cantalamessa, Ralph Martin, és Heribert Mühlen.  A globális Nyugaton megcsappant papi utánpótlás nagy részét is ők adják. A szemináriumokban tanuló fiatalok jelentős része olyan nagycsaládokból származik, ahol a szülők a karizmatikus megújuláshoz tartoznak.

Igen: divat közöttük a nagycsalád is. A karizmatikusok nem sürgetik az Egyházat, hogy engedje meg a mesterséges fogamzásgátlás bevezetését. Az új életet, a gyermeket nem veszélyforrásnak, hanem Isten áldásának tekintik. Sok ponton érintkeznek az életvédő- és családmozgalmakkal. Miközben számos karakteres női vezető tevékenykedik a köreikben, nem szorgalmazzák a nők pappá szentelését. Jellemző, hogy akinek érvényes egyházi házassága van, de házastársa elhagyta, vagy külön él tőle, nem létesít új párkapcsolatot. Inkább egyedül marad, és gyermekei nevelésének, vagy a különféle szolgálatoknak szenteli önmagát. Inkább, minthogy házasságon kívüli testi kapcsolatot létesítve elveszítse legdrágább kincsét: az Úr Jézus Krisztussal való kegyelmi kapcsolatát, amely az Eucharisztia vételében nyilvánul meg.

Fiatalokból álló közösségeikre jellemző, hogy az Egyház sokat kritizált, de ma is érvényben lévő tanítását megtartva nem élnek szexuális életet házasság előtt. Ezt a fiatalok is a megtérés alapvető kritériumának tartják, a hiteles keresztény élet egyik csalhatatlan fokmérőjének. A karizmatikus megújulás tagjai tudják, hogy Jézus Krisztus a keskeny útra, küzdelmes életre hívta meg őket, s egyáltalán nem arra, hogy sodródjanak a kor uralkodó kultúrájával. Ugyanakkor azt is tudják, s amint mondtam, alapvető tapasztalatuk, hogy Isten mérhetetlen kegyelemmel árasztja el őket a Szentlélekben, ami bőségesen elegendő erőt ad az élet valamennyi kihívásával szemben. Az így felfogott kereszténység az Istenben megélt örömteli emberi élet lehetőségéről szól.

Miféle esély?

A karizmatikus megújulás „esély az Egyház és az egész világ számára”. Éveken keresztül úgy gondoltam, hogy ez a megállapítás elsősorban a megújulás missziós erejére vonatkozik. Ma azonban úgy érzem, hogy sokkal többről van szó: a megújulás az egész Egyház számára látható prófétai jel.  Manapság az Egyház forrong és a jövő útját keresi. A legkülönbözőbb áramlatok próbálják érvényesíteni befolyásukat. Olyan egyházi környezetben élünk, ahol a katolikus tanítás alapvető elemei kérdőjeleződnek meg (nem egyszer a „nagyobb szeretet”, a „nagyobb irgalom” nevében). Bár a probléma régebbi keletű, a Zsinat óta újabb és újabb hullámokban tér vissza a kérdés: vajon hogyan válaszolhat az Egyház a kor kihívásaira úgy, hogy közben hűséges maradjon eredeti küldetéséhez és tanításához.

Az újítók szerint a megújulás nem valósítható meg anélkül, hogy túl ne lépnénk néhány „elavult” tanításon, főként morális teológia, a szexuális erkölcs, illetve a szentségek kiszolgáltatásának gyakorlatát illetően. Szerintük a II. Vatikáni Zsinat alapvető változást hozott a katolikus teológia addigi merev és kirekesztő szemléletével szemben, amit most „zsinati szellemben” kell érvényre juttatni. Ezt az értelmezést nevezte XVI. Benedek pápa kritikusan a „szakítás és törés” hermeneutikájának. 

A konzervatív oldal mindezt egyszerűen árulásnak és a világ előtti behódolásnak tekinti. Vannak, akik magát a II. Vatikáni Zsinat tanítását is kritika alá veszik, mintha az Egyház azóta egyfajta illegitim állapotban élne. Bizonyos Egyházon belüli tradicionalista körök múltba fordulása odáig terjed, hogy a hiteles tanítás megőrzésének követelményét összekötik a zsinat előtti liturgikus és pasztorális gyakorlat visszaállításának igényével. Mindez egy olyan kulturális szakadékot hozna létre az Egyház és a mai világ között, amely szintén túlélését veszélyeztetné, s visszalökné egy olyan klerikalizmus állapotába, amelyet éppen a helyesen értelmezett zsinati szellem érvényre juttatásával lehetett meghaladni.

Ebből a dilemmából kiutat kínál a karizmatikus megújulás tapasztalata, amely a tanításbeli ortodoxia és a pasztorális progresszió egységét mutatja fel a Szentlélek új befogadásának erejében! A megoldást tehát a megtérésre és újjászületésre hívó evangélium hirdetése, a hitletétemény teljességének megőrzése jelenti, átfogó spirituális és pasztorális megújulás keretében. Mindennek hátterében a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezése áll – XVI. Benedek pápa kifejezésével – a hagyománnyal való „szakítás és törés” hermeneutikájával szemben a „megújulás és reform” hermeneutikája. Ez azt jelenti, hogy a Zsinat tanítását a katolikus hagyomány egészébe ágyazva értelmezzük, feltárva az ősforrással, az evangéliummal való kapcsolatát, úgy, ahogy ennek legjobb példájaként mindez a Katolikus Egyház Katekizmusában tükröződik.

Ragaszkodnunk kell tehát az evangélium őseredeti, bibliai üzenetéhez, amelynek új életre szülő ereje éppen csorbítatlan isteni igazságában áll. És közben nem kell lemondanunk a Zsinat Lélek által inspirált újdonságairól sem: megújult közösségi létmódunkról, a világ felé való figyelmes, szolgálatkész és szeretetteljes odafordulásunk frissességéről, a feltétel nélküli isteni szeretet bemutatásáról, a befogadás attitűdjéről, az inkulturáció és a megújult kommunikáció követelményeiről… Ahogyan mindez a karizmatikus közösségekben szerte a világon napról napra megvalósul!

Méghozzá úgy, hogy az elfogadás és a befogadás gyakorlása közben nem feledkeznek meg az evangélium hirdetéséről és a megtérésre hívásról sem. Mert az irgalom és az igazság Isten országában nem egymást kizáró, hanem összetartozó fogalmak. Vajon miféle irgalom működhetne ott, ahol az Igazság Lelke nem tárja fel az ember irgalomra szoruló állapotát, s vajon miféle megbocsátásról beszélhetnénk ott, ahol nincsenek megbocsátásra szoruló bűnösök? Ráadásul Jézus szavai szerint (amelynek igazáról a karizmatikusok tömegei világszerte tanúskodnak) éppen a Fiúban feltáruló „igazság tesz szabaddá” bennünket (vö. Jn 8,32.36)!

Tragikus hiba lenne tehát, ha azt gondolnánk: a világot úgy kellene magunkhoz édesgetni, hogy egy „leszállított árú” evangéliumot kezdünk hirdetni. Mint a kereskedők, akik azt hiszik, hogy portékájukra így nagyobb lesz a kereslet. Ez nyílt beismerése lenne annak, hogy az Egyház eddig egy utópiát hirdetetett, hiszen mindaz a magas rendű evangéliumi erkölcsiség, amit kétezer év óta képvisel, végső soron megvalósíthatatlan, és szükségtelen az örök élet elérésének szempontjából. Ezzel nem csupán a valódi evangélium felszabadító és üdvözítő erejétől fosztanánk meg a kívülállókat, de az a legelkötelezettebb réteg kerülne kellemetlen helyzetbe, amely átment a megtérés katarzisán, és tudja, hogy a Jézus Krisztus által felajánlott új élet – amelyre az Egyház hív meg bennünket – valóságos, élhető, boldogító, és üdvösségre vezet.

Egyház és megújulás

A megújulás nyilván nem áll fölötte annak az Egyháznak, amelyben küldetését végzi. Őszinte tiszteletre és engedelmességre törekszik pásztorai felé, s nagyra értékeli a katolikus Egyház kegyelmi teljességét, amelynek része, és amelyből táplálkozik. Ugyanakkor mindez nem menti fel a felelősség alól, hogy bátran megjelenítse azt az alternatívát, amelyet a Szentlélek benne jelszerűen felmutat. Természetesen ennek az alternatívának az elemei a Lélek mindent átfogó munkáján keresztül jelen vannak az egyházi élet különböző dimenzióiban, messze a megújulás „mozgalmi” keretein túl is. Az elmúlt évtizedek számos tanítóhivatali megnyilatkozása, különösen a Redemptoris Missio enciklika tanítása hihetetlen mozgósító és eligazító erővel bírt a karizmatikusok számára. Az új evangelizáció programját közösségeik olyannyira magukénak érezték, hogy megvalósításába az elmúlt évtizedekben minden erejüket beleadták. Az egyházmegyék evangelizációs erőfeszítései, a plébániákon is erősödő imádságos és missziós törekvések, számos új közösség és mozgalom tevékenysége mind a hiteles megújulás irányába mutat. Egy eljövendő missziós korszak sikere éppen abban állhat, hogy egymásra találnak-e az Egyházban a hierarchia, és a Lélektől ihletett megújulási áramlatok képviselői.

Kunszabó Zoltán diakónus

Forrás: Mandiner