Ne feledjük a Szentlelket!

„Igyuk magunkba boldogan a Lélek józan mámorát”

A jezsuita Gerard Manley Hopkins, aki nemcsak a 19. század egyik legnagyobb angol költője, hanem annak talán legeredetibb teológiai gondolkodója is volt, Liverpoolban tartott egyik szentbeszédében a következőket mondotta:

„A Szentlélek: Paraklétosz, mert vigasztal, talpra állít, bátorít, meggyőz, int, űz, haladásra ösztökél. Ami a lónak a sarkantyú és unszolás, a szónoknak a taps, a katonának a trombitahang, az a lelkeknek a Szentlélek. Ő hív a magasba bennünket!”

E szavak mutatják, hogy mennyire aktuális a Szentlélek működése a 3. évezred küszöbét átlépni készülő emberiségnek, különösképpen pedig nekünk, magyaroknak. Kell nekünk a vigasztalás, mert oly rosszkedvűek és letörtek vagyunk. Kell a talpra állítás, mert lelkileg roskadozunk. Kell a bátorítás, mert csak panaszkodunk ahelyett, hogy tennénk valamit a helyzet megváltoztatására. Kell a meggyőzés, mert eluralkodott rajtunk a szkepticizmus és relativizmus. Kell az intés, mert úszunk az árral. Kell a hajtó erő, mert gyakran egy helyben topogunk. Kell a belső ösztöke, mert hajlamosak vagyunk a rezignációra. És főképp kell nekünk az a „másik” nagy erő, mely a magasba lendít, az a szent szél, mely veszteglő élethajónk vitorláiba kap, az a láng, melytől áttüzesedünk, lobogunk, világítunk és fölfelé törünk. Róla, a Szentlélekről szeretnénk szólni, bár titokzatos mivoltában minden szót meghalad.

A szó és a lehelet

A neves francia domonkos teológus, Yves Congar egyik kiváló könyvének címe: La parole et le souffle (A szó és a lehelet). Azt fejtegeti benne, hogy – amint azt mindennapi tapasztalatunkból is tudjuk – a szó és a lehelet összetartozik. Szájunkból leheletet kibocsátva beszélünk.

A Szentírásban gyakran esik szó Isten Szaváról és Isten Lelkéről. Feltűnő módon azonban hosszú idő kellett ahhoz, hogy ez a két isteni valóság szervesen összekapcsolódjon az emberek tudatában. Gyakran külön-külön szerepel az isteni szó (héberül: dabar, görögül: logosz) és az isteni lehelet (héberül: ruah, görögül: pneuma). Az ószövetség korában Isten hatalmas szavával szólította meg Mózest, a prófétákat, és általuk Izrael népét. Így jutott tudomásukra Isten akarata, törvénye, ígérete. De nemcsak az Isten szava hangzott el, hanem ugyanennek az Istennek a Lelke is működött: ott lebegett az ősvizek felett (Ter 1,2), rázúdult a kiválasztott prófétákra, és eksztázisba ejtette őket (Szám 17,25–29; 1Krón 18,12), emberfeletti erőt öntött a bírákba (Bír 14,6) és királyokba (1Sám 10,6; 16,13), tisztára mossa a bűnös lelkeket (Iz 4,4), erős, szent, készséges Lélekként lakozik az imádkozó emberben (Zsolt 51, 11–14), és hatalmas szélviharként életre kelti a száraz csontok tömkelegét (Ez 37,1–14). Amikor pedig az ószövetségi Szentírás a jövendőbeli új szövetségről beszél, Jeremiás úgy nyilatkozik, hogy Isten akkor majd törvényét (szavát) az emberek belsejébe helyezi és szívébe írja (31,33), Ezekiel pedig úgy, hogy Isten akkor majd saját Lelkét adja az emberekbe, és ezáltal éri el azt, hogy rendelkezései szerint éljenek (36,27).

Amikor pedig eljön ennek az újszövetségnek az ideje, az Ige testté lesz, és a Szentlélek kiárad minden hívőre, akkor végre szervesen összekapcsolódik a Szó és a Lélek: az isteni kinyilatkoztató Igét a Szentlélek által bensőleg megvilágosított ember fogadja be. Pál ezt így fejezi ki: „A megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság. . . Mi azonban az Istenből való Lelket kaptuk, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 1,23; 2,13.) Az Isten ajándéka: Jézus Krisztus, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). Ő Isten végső, tökéletes szava, a megtestesült Ige, aki egész jelenlétével, tetteivel, szavaival, csodáival, halálával és feltámadásával tökéletesen és véglegesen kinyilatkoztatta, hogy velünk van az Isten, aki kiment a bűn és a halál sötétségéből, és feltámaszt a szeretetre és az örök életre (vö. DV 4). Ezt a Jézusban történt végső kinyilatkoztatást pedig az képes felfogni, befogadni és Jézust Úrnak vallani, aki megkapta és befogadta a Szentlelket. Hiszen az isteni dolgokat csak az Isten Lelke ismeri, és csak Ő tudja megértetni az emberekkel (vö. 1Kor 2,11–12).

Visszhangzás

Helyesen mondja Karl Rahner, hogy az Isten szavának e szóhoz méltó szilárd befogadása csak úgy lehetséges, ha maga az Isten a hallgató bensejében is működik, és megnyitja annak szívét. Az ember: visszhangzó lény. Kívülről megszólítja Isten igéje, belülről ráhangolja erre az Isten Lelke. A kettő találkozásából születik a hit, a szeretet, a krisztusi élet. 

Szépen fejezte ki ezt egyik japán tanítványom, Horie Szilveszter, kb. 30 évvel ezelőtt írt teológiai szakdolgozatában:

„Az örvény az örvényt hívja.

Az ember az Istent hívja.

De ez az istenhívás nem más, mint az ember bensejében levő Szentlélek.

Az Isten Istenként önmagához szól, sóhajtozik, imádkozik.

Isten túlontúl nagy kegyelme az üresség örvényébe helyezi önmagát.

Isten az Istent hívja. Én pedig e hívás csengésén belül találom magamat.” 

John V. Taylor a Szentlélekről írt könyvében kifejti ennek a visszhangvalóságnak antropológiai alapjait. Az ember életében döntő esemény, amikor ráébred a „másik”-nak mivoltára. A csecsemő egy szép napon visszamosolyog rámosolygó anyjára: ezzel jelzi, hogy felismerte őt. Az anya már nem idegen tárgy: anya és gyermek ketten vannak, és mégis egyek.

A szerelem ébredésekor hasonló dolog történik. A fiú meglátja a lányt: azt a kislányt, akiből „csak egy van a világon”. Nem közömbös tárgy ő már, hanem megszólító, vágyat ébresztő személy. Ehhez is kell valami benső kapcsolódás: a szerelem szikrája átpattan az egyik emberről a másikra, a szimpátia összehangolja a két ember szívét.

Minden találkozásnál szükség van ilyen összekapcsoló közegre, hogy a külső hívás benső valósággá, élménnyé legyen, és megváltoztassa az ember életét. A nagy zeneszerzők mesterművei csak a megrendülten hallgató ember bensejében válnak zenévé. Az igazi nagy zene a „Lét hangja”. Ha nem lenne az emberek szíve erre eredetileg ráhangolva, nem fogná el a lekülönbözőbb népek fiait a lekülönbözőbb korokban is lelkesedés, nem költöznék szívükbe öröm, béke és megrendülés, amikor e zeneműveket hallgatják.

De még a legegyszerűbb élményeknél is van ilyen kapcsolatteremtő közeg. A kis százszorszépeket a birkák lelegelik, de az ember elcsodálkozik szépségükön. A hársfa illata a méheknek csak jelzés a méz- és nektárgyűjtésre, az embernek azonban meghatottság és hála ébresztője. A bodros felhők sok ember számára is csak meteorológiai tünemények, de Prohászka- vagy Hopkins-féle költői lelkek számára felemelő, megrendítő találkozás.

A másikat nemcsak nézni, hanem látni, nemcsak hallani, hanem meghallgatni kell. Az észlelésnél ezerszer több a találkozás. Ebből születik a befogadás, szeretet, odaadás, bizalom, öröm, új élet. 

Ezek a megfontolások talán segítenek, hogy megértsük a Szentlélek szerepét. Ő a kapocs, a közeg. A transzcendens Isten bennünket szeretettel megszólító szavai és tettei számára a Lélek tesz bennünket visszhangzóvá. E nélkül nem születhetik meg az a hit, „mellyel az ember egész saját magát szabadon rábízza az önmagát kinyilatkoztató Istenre” (DV 5), és nem születhetik meg a feltétlen szeretet, amely a Lélek nagy „gyümölcse”. Természetesen nélküle a szeretet kísérői sem jelennek meg életünkben: „az öröm, béke, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség.” (Gal 5,22.)

A Lélek benső törvénye

Aquinói Tamás teológiai Summájában fogalmazta meg felülmúlhatatlan tömörséggel ezeket a tényeket, amikor az „Új törvényről” a következőket mondja: Ehhez a törvényhez hozzátartoznak Jézus utasításai és az apostolok parancsai is, de az új, evangéliumi törvény legfontosabb eleme, melyben annak minden ereje rejlik, nem más, mint a szívünkben lakozó Szentlélek benső kegyelme. Enélkül még az evangélium is holt betű, sőt halált hozó betű lenne számunkra. Szeretet nélkül ugyanis nem lennénk képesek annak megtartására. Viszont: „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Mert nem kell parancs annak, aki isteni módra szeret.

Szent Viktor-i Richárd a következőképpen írja le ezt a történést: „Amikor a Szentlélek belép értelmes lelkünkbe, akkor annak érzéseit isteni tűzzel lobbantja lángra, és sajátosságának hasonmásává alakítja át, hogy Teremtőjét illő módon szeresse. Hiszen a Szentlélek nem más, mint isteni tűz. Minden szeretet ugyanis tűz, de lelki tűz. Ez a tűz, amelyről beszélünk, azt cselekszi a csúf, hideg, kemény szívvel, amit az anyagi tűz tesz a vassal. A Szentlélek tüzének behatolása révén ugyanis az emberi lélek fokozatosan minden feketeséget, hidegséget, keménységet levet magáról, és teljesen átalakul annak hasonmásává, aki lángra gyújtotta. Az isteni tűztől lángra gyújtva a lélek ugyanis teljesen ragyogóvá lesz, istenszeretettől lángol, és istenszeretetbe olvad.”

Szentlélek-feledés?

Ha ennyire lényeges a keresztény ember életében a Szentlélek, akkor rendkívül fontos, hogy a keresztény emberek tudatában ne kerüljön feledésbe az ő működése. Ez ugyanis a keresztény élet elkorcsosodásához vezetne. A veszély nem illuzórikus. A keleti keresztény egyházak ugyanis már régóta azt vetik szemére a nyugati, római katolikus egyháznak, hogy elhanyagolja a Szentlelket. Idézzük Ignácnak, Lattaquié ortodox metropolitájának 1968-ban elhangzott szavait:

„A Szentlélek nélkül

Isten messze van,

Krisztus: múltbeli személy,

az evangélium: halott betű,

az egyház: puszta intézmény,

a tekintély: uralkodás,

a hithirdetés: propaganda,

az istentisztelet: megemlékezés,

a keresztény élet: szolgai erkölcs.

De a Szentlélekben

a magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik,

a feltámadt Krisztus itt van velünk,

az evangélium: életadó erő,

az egyház: szentháromságos közösség,

a tekintély: felszabadító szolgálat,

a hithirdetés: új pünkösd,

a liturgia: megjelenítő emlékünnep és elővételezés,

az emberi tevékenység megistenül.”

Ignác metropolita nem állítja, hogy a nyugati egyház Szentlélek nélküli egyház lenne, de nála élesebb szavú kritikusok, például a már elhunyt neves ortodox teológus, Vladimir Lossky szerint a nyugati egyház bizony elfelejtette a Szentlelket, és e feledéséből származik az, hogy

az Isten népe fogalmat alárendeli a Krisztus teste fogalomnak,

a karizmákat az intézménynek,

a benső szabadságot a parancsoló tekintélynek,

a prófétizmust a juridizmusnak,

a misztikát a skolasztikának,

a laikusokat a klerikusoknak,

az általános papságot a hierarchikus papságnak,

a püspökök testületét a pápa főhatóságának.

Könnyű lenne kimutatni, hogy Lossky vádjai túlzottak, és hogy az ő egyházképe az ellenkező végletbe esik. De ma, az ökumenikus párbeszéd korában ez nem lenne megfelelő viselkedés. II. János Pál pápa unos-untig ismételgeti a „két tüdő”-hasonlatot: amint az egészséges ember tüdejének két felével lélegzik, úgy az egészséges kereszténynek, az igazi katolikusnak is két tüdővel kell lélegzenie: a keleti és a nyugati egyház apostoli hagyományának „tüdejével”. A II. vatikáni zsinat igyekezett megszívlelni a keleti egyház figyelmeztetését: dokumentumaiban 258-szor említi a Szentlelket. De ezek az említések még nem voltak elegendők, hogy a katolikus egyház évszázados mulasztását pótolják a hívek tudatában. Ezért a következőkben Ignác metropolita 8 pontja alapján ki szeretnénk fejteni a Szentlélek szerepét a világban, az egyházban és minden emberben. Előbb azonban idézzük a II. vatikáni zsinat három legfontosabb szövegét a Szentlélekről:

„Amikor a Fiú befejezte azt a művet, melyet az Atya megbízásából a földön végeznie kellett, Pünkösd napján elküldetett a Szentlélek, hogy állandóan megszentelje az Egyházat, és így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben szabad útjuk legyen az Atyához. Az élet Lelke ő, vagyis az örök életre szökellő vízforrás . . . általa eleveníti meg az Atya a bűn által meghalt embereket, amíg majd halandó testüket Krisztusban feltámasztja. A Szentlélek úgy lakik az Egyházban és a hívők szívében, mint templomában, imádkozik bennük, tanúságot tesz arról, hogy Isten gyermekei lettek. Az Egyházat a teljes igazságra elvezeti, mind a közösségben, mind a szolgálatban egyesíti, különböző hierarchikus és karizmatikus adományokkal ellátja és irányítja. Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja, és elvezeti a Vőlegénnyel való tökéletes egyesülésre. Mert a Lélek és a menyasszony így szólnak az Úr Jézushoz: Jöjj el!” (LG 4)

„A hívők összessége, akik a Szenttől kenetet kapnak, nem tévedhetnek meg a hitükben. Ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzékével fejezi ki, amikor a püspököktől kezdve a legutolsó laikus hívőkig kifejezi egyetemes egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. Az igazság Lelke által felszított és ébren tartott hitérzék révén ugyanis az Isten népe – a szent tanítóhivatal vezetése alatt és annak engedelmeskedve – már nem emberek szavát fogadja be, hanem valóban Isten szavát, a szenteknek egyszer s mindenkorra átadott hithez elveszíthetetlenül ragaszkodik, abba helyes ítélettel egyre mélyebben behatol, és azt egyre teljesebben érvényesíti életében.” (LG 12)

„A Szentlélek minden embernek lehetőséget ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy Krisztus pászkamisztériumában (vagyis halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében) részesedjék.” (GS 22)

E szövegek fényében vegyük sorra Ignác metropolita pontjait.

1) A magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik

Hans Urs von Balthasar fejtegeti, hogy bár a zsidó és a muzulmán vallás a kereszténységgel egyetértésben a világ létezését az Isten teremtő tettének tulajdonítja, az előbbi kettő nem képes ezt az állítást meggyőzően megalapozni. Ha ugyanis az ősvalóság a minden differenciáltság nélküli Egység lenne, akkor a többségnek, vagyis a sok létezőből álló világnak nem tudnánk pozitív létértelmet adni. Ebben az esetben inkább a keleti vallásoknak lenne igazuk, amelyek a többség létezését valami tudatlanság, tévedés vagy gonosz vágy sajnálatos következményének tartják, és az ősegységgel való teljes azonosulást tekintik üdvösségnek. A többségnek csak akkor lehet pozitív értéke, ha maga a lét nem differenciálatlan Egy, hanem többeknek szeretetkommuniója. „Az Isten egy, de nem magányos” – mondta már a poitiers-i püspök, Hilarius. Azért, mert az Isten háromság, vagyis mert az Ősvalóságban egyenlően őseredeti az egység és a többség, van értelme egy olyan világnak, melynek célját így lehetne megfogalmazni: „Legyetek sokan, hogy a szeretetben eggyé legyetek.” A szeretet által megvalósuló egység ugyanis megőrzi a szeretők többségét és különbözőségét.

Már az ókortól kezdve mondják a teológusok, hogy az Atyaisten a Fiú által a Szentlélekben teremti meg a világot. E tétel részletesebb magyarázatánál azonban véleményük eltérő. Gisbert Greshake 1997-ben megjelent jeles művében (Der dreieine Gott) igen eredeti magyarázatot ad. Azt hangoztatja, hogy a Fiú „más”, mint az Atya, a teremtés pedig ennek „másságnak” szabadon történő, véges kiterjesztése. Az Atya végtelen személye helyet ad a Fiú személyének. Így láthatjuk, hogy a végtelen nem nyomja el a másikat súlyával. A teremtés véges, és analóg módon ismétli meg azt, ami az Istenben már örökké történik. A teremtett világ tehát a Fiú más voltának véges tükröződése.

A Szentlélek viszont a Szentháromságban az Atya és a Fiú egysége. Ő a kapcsolat. És ezért Ő az, aki a teremtett világot belülről megnyitja a szentháromságos élettel való egyesülés felé.

Isten nem két különböző határozattal dönti el a világ teremtését és annak az isteni küldetések által történő megistenítését. Kezdettől fogva azért létezik a világ, hogy a Fiúnak az Atyához való viszonyában részesülve és a Szentlélek bennük lakása által az értelmes lények a Szentháromság kommuniós létében részesüljenek. Tehát mi emberek azért élünk a földön, hogy a nekünk megadott időben, a Szentlélek által ösztönzött szabad akaratunkkal közösségi emberekké legyünk, szeretetközösségeket alakítsunk, és közreműködjünk a világ kommunióvá alakításában.

Amint Eckhart mester mondotta, itt a földön az Isten csak az ember bensejét teremtette oly tágasra, hogy Ő maga személyesen beléje áradhat. Az Isten felé teremtett embert (Ágoston) az Isten ingyenes és szabad önátadása képesíti a megistenülésre, és így létcéljának elérésére. De az egész evolutív világmindenség is dinamikusan ehhez a folyamathoz tartozik, ezt készíti elő, és ebben részesül. Hogy miként, arra vonatkozólag a Szentírásban csak homályos utalásokat találunk (vö. Róm 8,19–22). De a Szentlélek benső, dinamikus jelenlétét és működését a költők jól megérzik. Gerard Manley Hopkins egyik versében mondja a következőket:

„A természet mindig kimeríthetetlen,

a dolgok legmélyén élvezetes frissesség él,

mert a meghajlott világot kotlósként melengeti

a Szentlélek forró keblével, 

és, ó! fényes szárnyaival.”

A „való”-nak „égi mását” nem valahol messze, fenn az égben kell keresni, hanem benne a valóság legmélyén. „A bensőmnél is bensőbb Isten” (Ágoston), vagyis a Szentlélek az, akit megsejtünk a tavasz rügyezésében, az esőcseppek hullásában, a virágok nyílásában, a sárgán hullámzó nyári búzatábla teljességében, a barackoktól roskadozó fák ízáradatában, a bor szívvidámító pezsgésében, a pacsirta énekesőjében, e sokszínű, tarka világban, melyet a szentháromságos Isten áraszt kimeríthetetlenül. Isten kiárasztja éltető Lelkét (vö. Zsolt 104,30), mert Ő „az élet barátja” (Bölcs 11,27).

2) A feltámadt Krisztus itt van velünk

„Az Isten Igéje, Urunk Jézus Krisztus, túláradó szeretettől indíttatva az lett, ami mi vagyunk, hogy bennünket azzá tegyen, ami Ő.” (Irenaeus) „Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás.) A Fiúisten megtestesülése nem korlátozódik az ember Jézus fogantatásának pillanatára. Jézus egész emberi fejlődése és növekedése nem más, mint az istenfiúi megtestesülés kibontakozása. Jézus nemcsak „ontikusan” Isten megtestesült Fia, hanem „ontologikusan” is az. Vagyis Jézus emberi tudata és annak egész fejlődéstörténete a megtestesülés folyamata, egészen a kereszthalálig és a feltámadásig. Jézus is, mikor gyermek volt, „úgy beszélt, mint gyermek, úgy érzett, mint gyermek, úgy gondolkozott, mint gyermek” (vö. 1Kor 13,11). „Növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52.) Jézusnak ezt az egészen emberi, lelki életét a benne lakó Szentlélek irányította. Őbenne is a Szentlélek volt az a kapocs, aki az Atyaistennel és annak szent akaratával kötötte őt össze. A szeretet Lelkét követve lesz Jézus éppen halálakor „tökéletessé”. „Illett ugyanis” az Istenhez, hogy „üdvösségünk szerzőjét szenvedés által vezesse el a tökéletességre” (Zsid 2,10). Az ellenségeiért imádkozva mindenkiért meghaló Jézus szeretete akkora, hogy annál már nagyobb nem létezhet (vö. Jn 15,13). Ezért támad fel Jézus, mert „a szeretet és annak alkotása örökké megmarad” (vö. GS 39). Alszeghy Zoltán fejtette ki La croce di Cristo című kiváló művében a Jézus által történő megváltást és üdvözítést azáltal, hogy az Atya parancsának engedelmeskedve az ember Jézus eljutott a tökéletes szeretet és élet állapotába, és így vonzza magához a Szentlélek által az embereket.

Jézust az Atyaisten támasztja fel Szentlelkének erejével a halottak közül (vö. Róm 8,11). A feltámadt Jézus részesedik a Lélek szabadságában. Már nem korlátozza Őt a tér és az idő. Ott van jelen feltámadt emberségével, ahol megígérte, hogy jelen lesz. Igaz, hogy Jézus múltbeli földi története döntő esemény a világ történetében, de ez olyasvalakinek a története, aki ma is él, és élni fog mindörökké. Ezért az evangéliumok nem csupán múlt események és szavak rögzítését tartalmazzák. Az evangéliumban feljegyzett szavaival a ma élő Jézus szólít meg bennünket. Ezért mondhatta Jézus, hogy „ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mk 13,31). Ha ezt tudva olvassuk az evangéliumokat, nem mi kérdőjelezzük meg kritikusan a tanításukat, hanem az evangéliumokon át az élő Jézus teszi fel nekünk kérdést: „Kinek mondtok ti engem?” (Mt 16,15)

Erre a kérdésre a helyes feleletet csak az tudja megadni, akit belsőleg visszhangzóvá tett a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek: „Senki sem mondhatja: Jézus az Úr, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12,3)

E hitvallással szegődik az ember Jézus nyomába, lesz testének tagja, osztozik a Fiú Lelkében, és képes Jézussal együtt az Atyaistent Abbának, Atyának szólítani (vö. Róm 8,15).

A nyugati egyház csodálatosan megőrizte Jézus fájdalmas kereszthalálának emlékét. Megszámlálhatatlan szentkép, feszület, keresztúti stáció, szent ének stb. tesz tanúbizonyságot erről. De sokkal kisebb intenzitással figyel a nyugati egyház a Feltámadt Úr Krisztusra. Kevés róla a képbeli ábrázolás, kevés a róla szóló szent ének. Az Eucharisztiáról azt valljuk, hogy Krisztus „e csodálatos szentségben szenvedésének emlékét hagyta ránk”, pedig a szentírás és a liturgia szerint azt kellene mondanunk, hogy az Eucharisztia Jézus „szenvedésének és feltámadásának emlékünnepe”.

A feltámadt Jézus leheleteként kapták meg az első tanítványok a Szent- lelket húsvét napjának estéjén (vö. Jn 20,22). A mai keresztényeknek is erre a leheletre van szükségük, hogy mintegy együtt lélegezzenek Jézussal, és a Lélekből lelkesen éljék tovább az Ő életét. Így vezet az Isten megemberesülése az emberek megistenüléséhez; így vajúdik a világ Isten országát szülve.

3) Az evangélium: életadó erő

Ebből már megérthetjük, hogy az evangélium miért nem holt betű, hanem életadó erő. „A betű öl, a Lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) Pálnak e híres mondását gyakran tévesen értelmezik. Nem azt akarja mondani Pál, hogy az ószövetségi Szentírás szavait képletesen kell értelmezni, nehogy ellenséggyűlöletbe, kegyetlenségekbe, Istenhez méltatlan felfogásokba essünk. Az ókori egyházatyák legtöbbször így értelmezték e páli mondást. Természetesen ennek a magyarázatnak is van értéke. Ahogy az egyházatyák mondták, a Szentírás minden szavát „az Istenhez méltóan” kell értelmezni, ahhoz az Istenhez méltóan, akit Jézus nyilatkoztatott ki nekünk jó és irgalmas Atyának. De Pál eredetileg másról beszél. Arról, hogy a mózesi törvény legszentebb előírásai is „ölnek”, ha az ember a Jézusba vetett hit révén nem kapja meg a Szentlelket, akinek gyümölcse a szeretet, és így minden törvény örömteli teljesítése. Már idéztük Aquinói Tamás magyarázatát az „új törvényről”, melynek legfontosabb eleme a Szentlélek kegyelme. A Jézussal és a Szentlélekkel egybeforrott ember fogja hálával és örömmel keresni, megtalálni és követni a jó Isten jó akaratát.

Ezért szűntek meg az új szövetségben mindazok a mózesi törvények, melyek nincsenek természetes kapcsolatban a szeretettel, és ezért foglalhatta össze Pál az egész krisztusi etikát e szavakkal: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki embertársát szereti, teljesítette a törvényt.” (Róm 13,8)

Ebből nyilvánvalóan következik az is, hogy az egyház ne szaporítsa azokat az „egyházi parancsokat”, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a szeretettel. Nem a sok „muszáj” fogja előrevinni a kereszténység ügyét, hanem a Szentlélek lelkesítő ereje. Helyesen mondja Pál, hogy az Isten országa nem étel- és italszabályok megtartásából áll. Ez az ország ugyanis nem más, mint „a Szentlélek által megvalósuló igazságosság (dikaioszüné = az Isten akarata szerinti élet), béke és öröm” (Róm 14,17).

4) Az Egyház: szentháromságos közösség

Igen jól fejti ki Greshake említett könyvében, hogy milyennek kellene lennie az Egyháznak, hogy a Szentháromság kommuniójának és a Szentlélek működésének megvalósulása legyen. A nyugati egyháztanban túlteng a krisztológiai megközelítés. Ez a megközelítés lényeges, de ugyanolyan lényeges a pneumatológiai megközelítés is. Az Egyháznak szüksége van a Jézustól származó apostoli szervezetre, de a Szentlélek által szabadon osztogatott karizmákra is. Szükséges Krisztus misztikus testének katolikus egyetemessége, de szükségesek a Szentlélek változatos, sokrétű működése révén kialakuló helyi egyházak és közösségek sajátosságai is. Szükséges a Krisztustól származó apostoli hagyomány megőrzése, de szükséges a különböző kultúrákba történő friss inkulturáció és a kreatív továbbfejlesztés is. Szükségesek Krisztus, az egyetlen közvetítő papságának hatásos jeleként működő papok, de szükségesek a Szentlélek által hitérzékkel megáldott és szeretettel lángra gyújtott laikusok is.

A nyugati egyház az egy Isten és az egy Krisztus nevében tevékenykedő egyének (pápa, püspök) szerepét mindig hangoztatta és hangoztatja, de ezt ki kell egészíteni a „zsinati” (szinodális) elvvel: a pápát körülveszi a püspökök testülete, a püspökök egymással alkotnak testületet (ill. testületeket), a püspököt körülveszi a presbitérium testülete, a plébánost körülveszi a hívek közössége. E párok második eleme mindig a Szentlélek működésének megtapasztalását hozza magával. A két elem harmonikus egyensúlya lenne az egyház ideális formája. Kell mind a két elem, de sohasem szabad elfelejteni, hogy minden parancsnak, törvénynek, előírásnak a célja a kommunió kialakítása.

Igen szépen fejezi ki ezt az új egyházi törvénykönyvet bevezető pápai rendelkezés (Sacrae disciplinae leges): „A törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushívők hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkezőleg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi közösségben, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának a fő szerepet biztosítja, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejlődésüket mind az egyházi közösség, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.”

5) A tekintély: felszabadító szolgálat

„Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek felügyelőül (episzkoposz) helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát.” (ApCsel 20,28) Így buzdítja Pál Milétoszban a búcsúztatására összegyűlt efezusi presbitereket. Az egyházi „auctoritas” (tekintély) célja Isten népének szolgálata. „A szent hatalommal felruházott tisztségviselők (ministri) testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéhez tartoznak, és ezért igazi keresztény méltósággal rendelkeznek, egyazon célra szabadon és rendezett módon törekedve elérjék az üdvösséget” – mondja a II. vatikáni zsinat (LG 18).

Van tehát az egyházi vezetőknek, a pápának, püspököknek és papoknak Krisztustól és a Szentlélektől származó hatalmuk, de ennek gyakorlási módja gyökeresen el kell hogy térjen a világi politikai hatalom gyakorlásának módjától. „Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni közöttetek, legyen szolgátok” (Mt 20,25–26) – mondja Jézus. Az Ő felfogása szerint tehát az egyháznak „kontraszttársadalomnak” kell lennie, melyben a hatalom nem hatalmaskodást, hanem Isten népe minden tagját Isten gyermekeinek a szabadságára felszabadító szolgálatot jelent. A Szentlélek szele erősen fújt a II. vatikáni zsinat alatt, hogy – Yves Congar kifejezése szerint – lefújja az egyházi vezetők székeiről az oda lerakódott „konstantinuszi port”. VI. Pál pápa lemondott a tiaráról, és azóta nincs pápai koronázási szertartás. A zsinat püspökeinek pedig egyszerű, dísztelen aranygyűrűt osztott szét, hogy azzal helyettesítsék drágaköves gyűrűiket.

De nemcsak külsőségekről van szó. A katolikus papság teológiájában is, Peter Hünermann és Gisbert Greshake nyomán, a Szentlélek szerepének a jelenleginél nagyobb hangsúlyozását tartjuk szükségesnek. Greshake szentháromságos megközelítésben így ír: a pap (1) az Egyháznak, az Atyaisten népének tagja, (2) Jézus Krisztus ígéretének, végleges kinyilatkoztatásának és megalapozó tetteinek hordozója és jele, aki Krisztus nevében működik, (3) a Szentlélek által beiktatott képviselője az egyházi közösségnek, aki e közösség nevében cselekszik. Greshake szerint tehát a szolgálati papságot krisztológiailag és pneumatológiailag kell megalapozni. Krisztus nevében és az ő szentségi jeleként működik a felszentelt pap, de ez a pap ugyanakkor a Szentlélek által teremtett orgánuma az egyházi közösségnek. A kizárólagosan krisztológiailag megalapozott meghatalmazását szeme előtt tartó papnál félő, hogy „zsarnokoskodni” fog „a választottak fölött” (1Pét 5,3). A pusztán pneumatológiailag megalapozott szerepét figyelembe vevő papnál félő, hogy karizmájának sajátosságát elhanyagolja, és így magával sodorja őt „az emberi tanítás minden szele” (Ef 4,14).

Sohasem szabad elfeledniük az egyházi vezetőknek, hogy a Szentlélek az Egyház Lelke, aki minden hívőnek osztogatja karizmáit. Ezért szükséges, hogy a pap alapvető egyetértésben legyen azzal az egyházi közösséggel, amelynek felelőse. Ha ez az egyetértés hiányzik, nem lesz hatásos az egyházi vezetők irányító működése, hiszen – hála Istennek – az egyházi vezetők napjainkban akaratukat a hívekre kényszeríteni tudó világi hatalommal nem rendelkeznek.

Ezért igen kívánatos, hogy – amint a nemrég nyugalomba vonult innsbrucki püspök, Stecher mondotta – az egyházi vezetés stílusa „integratív” és „kommunikatív” legyen. Vagyis a döntési folyamatba a vezetők a lehető legszélesebb körben integrálják mindazok nézeteit, akiket a döntés érint. A döntés meghozatala után pedig oly módon közöljék azt, hogy meggyőző legyen a döntés evangéliumi megalapozottsága.

A „keresztény társadalom” (christianitas) ma már a múlté. Az egyház szociológiailag önkéntes részvételen alapuló társaságként létezik. Ezt hathatósan összetartani csak a Szentlélek ereje képes.

6) A hithirdetés: új pünkösd

II. János Pál pápa írja Redemptoris missio kezdetű enciklikájában, hogy a világ missziózásának fő munkálója maga a Szentlélek. Ez a Szentlélek már működik minden ember lelke mélyén. Erre a működésre számíthat a hithirdető, amikor „Isten kegyelmének evangéliumáról tesz tanúságot” (ApCsel 20,24). Abban is bízhat, amit Nagy Szent Gergely pápa mondott: „Akkor száll az Úr az emberek szívébe, amikor előre futnak a hithirdető szavai.” Tehát már ott is van a Szentlélek, és újra is jön a Szentlélek. Csak az a fontos, hogy a hithirdetés módja Jézus módját kövesse, aki „nem akart erőszakkal uralkodó politikai Messiás lenni”, hanem Isten Szolgájának mutatta magát, „aki a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja ki” (DH 11). Ezért Krisztus tanítványai „nem erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével” igyekeznek az Úr Krisztus megvallására téríteni az embereket (DH 11).

A gyakran emlegetett „új evangelizáció” mérhetetlen feladatával szembesülve talán elfogja manapság Jézus tanítványait a kishitűség. Ilyenkor – Greshake nyomán – jó tudatosítani azt, hogy a mi feladatunk nem Isten országának megvalósítása (herstellen), hanem annak megjelenítése (darstellen). Az Isten országát, uralmát maga az Isten tudja csak megvalósítani, és meg is fogja valósítani; ebben biztosak lehetünk. Nekünk csak az a feladatunk, hogy képességeink szerint körünkben az Isten országának értékeit terjesszük, és az evangéliumot hallhatóvá és láthatóvá tegyük. A többit nyugodtan bízhatjuk a Szentlélekre. Az ilyen felfogás ment meg bennünket mind a hektikától, mind a rezignációtól. Így ízlelhetjük minden nehézség közepette is a Szentlélek békéjét és örömét (Gal 5,22).

7) A liturgia: megjelenítő emlékünnep és elővételezés

A liturgia végzésének ideje elkülönül a mindennapok profán idejének egyhangú folyásától. Ez az idő, a Szentlélek jóvoltából, egybekapcsol üdvösségünk alapvető pillanatával, Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó misztériumával. Az epiklézisben kérjük, hogy a Szentlélek működése révén legyen a kenyér és bor Jézus testévé és vérévé. Jelen van a feláldozott Húsvéti Bárány, aki a mennyben élve „áll mintegy megölve” (Jel 5,6), és most itt, a Szentlélek erejével, belevonzza a hívő közösségét az ő „pászkájába”, vagyis az Atyjához való, szeretetben történő visszatérésébe. A szentmise és szentáldozás gyümölcse: egyre szorosabb egyesülés Krisztussal és az Ő Szentlélek által éltetett szeretetével. Így válik minden szentmise az eszkatologikus beteljesedés elővételezésévé és előkészítésévé. „Az Úr ezen (eszkatologikus) remény foglalójának és úti eledelnek hagyta övéire a hitnek azt a szentségét, amelyben az emberek által megmunkált természet elemei (az Úr) dicsőséges testévé és vérévé változnak át, a testvéri közösség vacsorájaként és a mennyei lakoma elővételezéseként.” (GS 38)

A liturgia tehát: ünneplés. Felülemelkedés, kilépés a profán idő folyamából, létbeli és tudatos egyesülés a világot szentháromságos szeretetközösségébe emelő Istennel. Ebbe az időbe azonban az ünneplők beleviszik egész mindennapi valóságukat; hittel, szeretettel és reménnyel egybefűzik azt a Krisztus-eseménnyel. Az ünnep után pedig küldetést kapva térnek vissza mindennapi idejükbe, hogy Isten szeretetének eszközeiként élve alakítsák a társadalmat és a világot a jó Isten jó akarata szerint.

8) Az emberi tevékenység megistenül

Az előbbiekben mondottak után e pont már nem szorul hosszú kifejtésre. Az üdvösség abban áll, hogy a Szentháromság önmagát adja az embereknek és közösségeiknek, hogy azokat megistenítse. Ez a folyamat az emberek tudatos hite, szeretete és szolgálata által valósul meg. Az Isten tevékenysége nem nyomja el és nem teszi feleslegessé az emberek szabad tevékenységét. A Szentháromság olyan szeretetközösség, amely szabad embereket vonz életébe.

Ezért a keresztény tökéletesség keresése nem von el a világtól, és nem is csak kötelességből fordul a világi feladatok felé. A világban és annak történelmében találunk rá az azokban működő Istenre. Ha megtagadnánk a világszolgálatot, megtagadnánk a velünk és bennünk levő Istenbe vetett hitünket.

Igaz, a hivatások különböznek. De egy szerető ember sem lehet közömbös a társadalom és a világ alakulása iránt. Találóan fogalmaz a II. vatikáni zsinat: „A Szentlélek egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek a mennyei haza utáni vágyról, és ezt ébren tartsák az emberiség családjában; másokat arra szólít, hogy az emberek földi szolgálatára szenteljék magukat, és e szolgálatukkal készítsék elő a mennyei ország anyagát. Közben mindenkit felszabadít, hogy megtagadva az önszeretetet, és minden földi erőt az emberi életbe felvéve, lendüljön neki annak a jövőnek, amelyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző felajánlássá.” (GS 38)

Nemcsak a szerzetesek vannak tehát hivatva a tökéletességre, hanem különbségtétel nélkül Jézus minden tanítványa. „Hiszen Isten mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülről mozgatja őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből és teljes elméjükből, és hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette őket.” (LG 40)

„Szeretni tisztán: megistenülés” – mondja Reményik Sándor „Béke” című versében. Ezzel a megistenüléssel vesz részt az emberiség az isteni kommunióban.

Nem is kell már mondanunk, hogy a kereszténységnek a fentiekben vázolt megélési módja kiküszöböli mindazokat a hibákat, amelyeket Vladimir Lossky nehezményezett a katolicizmusban. „Kéttüdős” kereszténység megélése ez, és ezé a jövő.

Hozzátehetjük, hogy az ilyen felfogás tökéletesen megalapozza azokat a politikai kívánalmakat is, amelyeket a nemrég Magyarország vezetését átvevő kormánykoalíció vall magáénak. Egy olyan Magyarország megteremtéséről van szó, amelyben mindenkinek esélye nyílik a valódi szabadságra és jólétre, biztosítható az egyén, család és ország biztonsága, kibontakoztatható a polgárok és közösségeik kezdeményezése és alkotóereje, kiteljesedik a parlamenti demokrácia, és mérséklődnek a társadalmi egyenlőtlenségek.

Óriási feladat ez, melynek megvalósításához hatalmas erkölcsi energia szükséges. Ennek az energiának forrása a Szentlélek, a szeretet Lelke. Az önzés, önteltség, gőg, haszonlesés mindent visszájára fordít. A magyar társadalmat építő embernek kell a hit, lelkesedés, bizalom, kitartás. Kell az ima, melynek révén az isteni ősenergiával jutunk élő kapcsolatba, hiszen helyesen mondta már többször is II. János Pál pápa, hogy „minden szívből, őszintén imádkozó emberben – bármilyen vallású legyen is – a Szentlélek működik”.

Nemeshegyi Péter SJ

Forrás: Távlatok