Az egyszerű közbenjáró ima lépései

A keresztényeket többek között arról lehet felismerni, hogy imádkozó emberek. Az ima hozzá tartozik az életünkhöz, ez párbeszédünk Istennel.

Imaéletünk része a másokért mondott ima is. Minden imádkozó ember imádkozik másokért is, legalább magában, vagy a közös nyilvános alkalmakon – például szentmise keretében -, ugyanakkor sokaknak nehézséget okoz, ha egyénileg és nyilvánosan kellene imádkozni másokért. Úgy érzik, ők erre nem kaptak „hivatást”, félnek, hogy talán valami butaságot mondanak - és így aztán lebeszélik magukat a közbenjáró imáról. Pedig az egyszerű közbenjáró ima gyakorlása még nem „imaszolgálat”, nem „külön elhívás”, hanem keresztény életünk természetes része – ami persze tovább fejlődhet rendszeres szolgálattá is. Nem kell tehát azért aggódnunk, hogy elég szépen beszélünk-e, nem kell teológiai kifejezéseket használnunk, nem kell magyarázkodnunk – Isten látja, tudja és érti a mi szándékunkat külön „használati utasítás” nélkül is. (Jézus az evangéliumban csak azt kéri, hogy ne legyünk bőbeszédűek, mint a farizeusok….)

Az általunk javasolt imamód nem igényel különösebb felkészülést. Elég a nyitott szív és a Krisztus szavaiba vetett bizalom: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18, 19-20) Így tehát a szív odaadottsága kell, amivel Krisztus felé és imatársam felé fordulok, nem bírálva, kritizálva a kérését – hacsak nem olyanért kér imát, ami nyilvánvaló bűn -, hanem szívemben azonosulok vele és kérésével és így fordulok Isten felé.

Ennek az egyszerű közbenjáró imának három lépése van, amit javasolunk követni.

1. Hálaadás Istennek azért a testvérünkért, akiért imádkozunk. Hálát adunk érte, mert Isten is szereti őt. Hálát adunk azért, amit a szemünkkel látunk vagy érzünk, vagy amit tudunk róla: a kedvességéért, szépségéért, jóságáért, határozottságáért vagy érzékeny szívéért… Ezzel őt is segítjük, hogy megnyugodjon, ellazuljon és Isten békéje átjárja.

2. Isten elé terjesszük kérésünket. Kérjük a gyógyulását, anyagi, lelki segítséget, életrendezést – mindent kérhetünk, ami összhangban van az ő kérésével. A kérés után megköszönjük Istennek, hogy meghallgatja imánkat.

3. Áldással fejezzük be az imát. Kérjük Isten áldását testvérünk egész életére, munkájára, családjára, kapcsolataira, anyagi és lelki helyzetére, stb. A végén áment mondunk, vagy valami egyszerű imával fejezzük be.

Nagyon fontos: a közbenjáró ima nem a tanácsadás, nem a tanítás vagy egyéb mondanivaló elmondásának az ideje! Nem terhelhetjük meg az imát ezzel, ráadásul kellemetlen helyzetbe hozva az imát kérőt, hiszen még csak nem is reagálhat a szavainkra. Ha van valami saját véleményünk, akkor azt az ima után – szigorúan mint saját véleményt! – természetesen elmondhatjuk, ügyelve arra, hogy az ne legyen bántó, sértő, leuraló.

Hasonlóképp: ha ima közben esetleg kapunk egy képet, szót, gondolatot, érzést, amiről úgy véljük, hogy Istentől van és annak szól, akiért imádkozunk, akkor a leghelyesebb, hogy ha annak elmondásáig felfüggesztjük a imát és röviden elmondjuk amit kaptunk. Ügyeljünk arra, hogy itt is szelíd módon beszéljünk, meghagyva az imát kérő belső szabadságát a reagálásra. Tehát azt mondhatjuk, hogy „úgy érzem, azt mutatja az Úr…”, vagy „egy olyan képet láttam…” – de semmiképpen sem mondhatjuk felszólító módban, mintha mi ott sem lennénk: „Azt mondja az Úr!…”. Ez könnyen leuraló magatartáshoz vezethet, amit kerülnünk kell már csak azért is, mert az Istentől jövő sugallatok könnyen keveredhetnek a mi gondolatainkkal, érzésinkkel, nekünk is meg kel tanulnunk azokat megkülönböztetni egymástól. (Bizony, azzal nagy károkat okozhatunk, ha saját véleményünket mint isteni parancsot közvetítjük.)

Ahogy egyre többet imádkozunk másokért, a Szentlélek egyre mélyebben bevezethet minket az imaszolgálatba. Megvilágosításokat kaphatunk, megjelenhetnek az ajándékok és karizmák – ne féljünk ezektől! Isten ezeket azért adja, hogy szolgáljunk velük és a szolgálatban növekednek. (Tehát nem először jönnek az ajándékok és aztán majd imádkozunk, hanem először imádkozunk és ennek során megjelennek az ajándékok.) Nem szabad a karizmáktól félni, hanem hálás szívvel kell fogadni azokat. Fontos azonban, hogy mi nem karácsonyfák akarunk lenni, akik fel vannak díszítve csillogó dolgokkal, de alatta szúrnak, hanem nekünk is tisztulni, növekedni kell, Krisztussal együtt járva a megszentelődés útján.)

Az emberek ki vannak éhezve a szeretetre! Isten szeretete és a mi szeretetünk megmutatásának az egyik leghatásosabb módja az, hogy imádkozunk értük! Otthon is, „egyedül a rejtekben”, de közösségben is, illetve felajánlva minden szükséget szenvedőnek. Ha ezt megtesszük, akkor megtapasztalhatjuk, hogy az emberek többsége ezt örömmel fogadja és hálás érte.

Kalandra fel!

Sípos (S) Gyula

Forrás: Szeretet földje