A Lélek, aki a szenvedést üdvöthozó szeretetté alakítja

A Lelket, aki Isten mélységeit vizsgálja, Jézus az utolsó vacsora termében elhangzott beszédében Közbenjárónak (Paraklétosz) nevezte. Mert kezdettől fogva arra hivatott, hogy „győzze meg a világot a bűnről.” (görögül: parakalein, „segítségül hívni”, „maga mellé hívni”) Végérvényes felhívást kapott Krisztus keresztje által. „A bűnről meggyőzni” annyit jelent, mint megmutatni, mi benne a gonosz, azaz feltárni a „gonoszság misztériumát”. Nem lehet a bűn gonoszságát egész fájdalmas valóságában feltárni „Isten mélységeinek vizsgálata” nélkül. Kezdet óta megnyilvánult a világban a bűn sötét misztériuma, amely az emberi szabadságnak a Teremtőhöz való viszonyából adódik. S úgy jelenik meg, mint a teremtett ember tudatos szembefordulása Isten akaratával: Isten üdvözítő akaratával; sőt, úgy jelenik meg, mint az igazságnak ellentmondó, mint a „már elítélt” hazugság követője, azé a hazugságé, amely a teremtő és üdvözítő isteni szeretetet állandóan vádolja és kárhoztatja. Az ember követte a „hazugság atyját”, és az élet Atyja, valamint az igazság Lelke ellen fordult.

„Meggyőzni a bűnről” azt is jelenti: feltárni a szenvedést. Feltárni azt a felfoghatatlan és kimondhatatlan fájdalmat, melyet a Szentírás a maga antropomorf szemléletével a bűn miatt „Isten mélységeiben”, sőt bizonyos mértékben a felfoghatatlan Szentháromság szívében vél látni. Az Egyház a kinyilatkoztatás alapján hiszi és vallja, hogy a bűn Isten megbántása. Mi felel meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek kifürkészhetetlen bensejében ennek a „megbántásnak”, a Lélek eme visszautasításának, aki maga a szeretet és ajándék? Istennek mint az abszolút legtökéletesebb létezőnek a fogalma teljesen kizár Istenből minden fájdalmat, amely akár hiányból, akár sebesülésből származna; de az atyai szeretet „Isten mélységeiben” az ember bűnére oly erősen reagált, hogy a Szentírás a maga nyelvén ezt mondja: „...megbántam, hogy teremtettem őket”. „Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön... megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön... és mondotta... megbántam, hogy teremtettem őket.”  De sokkal többször szól nekünk a Szentírás egy olyan Atyáról, aki részvéttel van az ember iránt; szinte osztozik fájdalmában. Végül ez a felfoghatatlan és kimondhatatlan atyai fájdalom eredményezte a megváltó szeretet csodálatos rendjét Jézus Krisztusban, hogy az Isten irántunk való végtelen irgalmának titka révén az ember történetében a szeretet erősebbnek bizonyuljon a bűnnél. Hogy erősebbnek bizonyuljon „az ajándék”!

A Szentlélek az, aki Jézus szavai szerint „meggyőz a bűnről”, az Atya és a Fiú Szeretete, és mint ilyen a Szentháromság ajándéka, egyben örök forrása minden teremtménynek szánt isteni adománynak. Őbenne ismerjük meg azt a személyes és transzcendens módon tevékeny irgalmasságot, melyet az egyházatyák és a teológusok hagyománya az Ó- és Újszövetség alapján magának Istennek tulajdonít. Az emberben az irgalmasság a felebarát nyomorúságán érzett fájdalomban és részvétben nyilvánul meg. Istenben pedig a szeretet-Lélek az ember bűne fölötti fájdalmat és részvétet új, üdvözítő szeretet-adománnyá formálja. Az Atyával és a Fiúval egységben Őbelőle árad az üdvözítő terv, mely az emberi történelmet a megváltás ajándékával halmozza el. Ha a szeretet visszautasítása miatt a bűn amely valamilyen módon minden teremtményre ránehezedik az embernek fájdalmat okoz, a Szentlélek belép az emberi és kozmikus fájdalomba szeretetének azzal az új ajándékával, amely meg fogja váltani a világot. Jézusban, a Megváltóban, emberi természetében igazolást nyer Isten „fájdalma”, amikor szájából visszhangzik az örök szeretet isteni irgalma: „Misereor –  „szánom őket”. Így tehát a Szentlélektől ered, hogy „bűnről való meggyőzés” „a mulandóságnak alávetett” teremtmény –  különösen az emberi lelkiismeret mélye –  előtt kibontja, hogyan győzi le Isten Bárányának áldozata a bűnt, aki haláláig engedelmes szolgának bizonyult, és ezzel az ember engedetlenségét jóvátéve megváltotta a világot. Az igazság Lelke, a Vigasztaló ezen az úton „győz meg a bűnről”.

Jézus áldozatának értékét a Zsidó levél szerzője igen jelentős szavakkal fogalmazza meg. Emlékeztet az Ószövetség áldozatára: „...a bakok és bikák vérére... mely külsőleg tisztává tesz”, azután hozzáfűzi: „...mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk?”Bár más lehetséges magyarázatokat is ismerünk, annak tudatában, hogy a Szentlélek jelen van Jézus egész életében, e szöveg alapján arra kapunk indítást, hogy meglássuk ennek a Léleknek a jelenlétét a megtestesült Ige áldozatában is.

Először vegyük szemügyre a szöveg kezdő szavait, melyek erről az áldozatról szólnak, majd külön „a lelkiismeret megtisztítását”, melyet eredményez. Ez valóban áldozat, melyet „az örök Lélek” ajánl fel, aki abból „nyer” erőt, hogy üdvösségesen „meggyőzzön a bűnről”. Ez ugyanaz a Lélek, akit Jézus Krisztus –  az utolsó vacsora termében tett ígérete szerint –  feltámadása napján, amikor megmutatta nekik sebeit, elhozott az apostoloknak, és akit „a bűnök megbocsátására” nekik adományozott: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.”

Tudjuk, hogy –  miként Simon Péter Kornéliusz házában hirdette –  „Isten felkente a názáreti Jézust Szentlélekkel és erővel”; János evangéliumából megismertük elmenetelének húsvéti misztériumát. A Zsidó levél szavai most megvilágítják, hogyan „adta magát Krisztus Istennek szeplőtelen áldozatul”, és hogyan tette ezt az „örök Lélek által”. A Szentlélek jelen van az Emberfia áldozatában, és ugyanúgy közreműködik, mint fogantatásakor, amikor a világba lépett, rejtett életében és nyilvános működésében. A Zsidó levél szerint Jézus a Getszemáni kerten és a Golgota hegyén át „elmenő” Jézus emberi természetében teljesen megnyílt a Vigasztaló Lélek tevékenysége előtt, aki a szenvedést üdvözítő örök szeretetté emelte. Ezért a „hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy Ő volt a Fiú, az engedelmességet szenvedésben tanulta meg.” A levél így mutatja be, hogy az emberiség, mint Ádám utóda hogyan lett alávetve a bűnnek, Jézus Krisztusban hogyan lett tökéletesen alávetve Istennek és hogyan kapcsolódott egységbe azzal az Istennel, aki teljes irgalommal fordult az emberhez. Így az ember új létet kapott, amely Krisztus szenvedése és keresztje által visszatért ahhoz a szeretethez, melyet Ádám bűnével elárult. Újra megtalálta önmagát az eredeti kegyelem-ajándék isteni forrásánál: a Léleknél, aki „Isten mélységeit vizsgálja” és aki maga a Szeretet és az Ajándék.

Isten Fia, Krisztus Jézus mint ember szenvedésének forró imájában átadta magát a Szentléleknek, aki emberségét teljesen áthatotta, hogy tegye halálát tökéletes áldozattá, a szeretet áldozatává a keresztfán. Teljesen önkéntesen tette ezt a felajánlást. Mint egyetlen főpap „önmagát adta tiszta áldozatul Istennek”. Emberi természete szerint méltó volt ilyen áldozattá válni, mert egyedül ő volt makulátlan. De „az örök Lélek által” adta magát: ez azt jelenti, hogy a Szentlélek az Emberfiának ebben a tökéletes önátadásában együttműködött vele, hogy a szenvedést megváltó szeretetté változtathassa.

Az Ószövetségben gyakran olvashatjuk, hogy az „égből jött tűz” emésztette meg az emberek felajánlott áldozatát. Hasonlattal élve, a Szentlelket nevezhetjük „égből jövő tűznek,” ki a kereszt misztériumának mélyén működik. Az Atyától jőve a Fiú áldozatát az Atyának nyújtja, és magába a szentháromságos közösségbe foglalja. Ha a bűn szülte a fájdalmat, akkor az Isten fájdalma a megfeszített Krisztusban a Szentlélek által most megkapta teljes emberi kifejezését. Itt állunk a szeretet csodálatos és egyedülálló misztériuma előtt: Krisztusban szenved az Isten, akit az általa teremtett ember elutasított: „Nem hittek bennem!”; de ugyanakkor éppen ebből a fájdalomból –  és közvetve éppen abból a bűnből, hogy „nem hittek” –  nyert új mértéket a Szentlélek ajándéka, mely az ember és a világ számára készült kezdettől fogva. A kereszt misztériumának mélyén a szeretet munkálkodik, amely az embert megújítja, hogy részese lehessen annak az életnek, amely Istenben van.

A Szentlélek, mint szeretet és ajándék, valamiképpen leszáll annak az áldozatnak a mélyébe, melyet a keresztfán mutattak be. Ha újból elővesszük a szentírási hagyományt, elmondhatjuk: az emészti a szeretet tüzével ezt az áldozatot, aki a Fiút az Atyával összekapcsolja a Szentháromság egységébe, és mert a keresztáldozat cselekménye Krisztus sajátja, ebben az áldozatban „megkapja” a Szentlelket. De úgy kapja meg, hogy később ő maga –  és egyedül ő maga az Atyával –  az apostoloknak, az Egyháznak és az emberi nemnek „adni” tudja. Ő egyedül „küldi” a Lelket az Atyától. Ő egyedül jelent meg az utolsó vacsora termében egybegyűlt apostoloknak, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer”, amint Keresztelő János előre hirdette: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni”. Jézus ezekkel a szavakkal, amelyeket az apostolokhoz intézett, kinyilatkoztatta a Szentlelket, aki azonnal jelenlévővé lett, mint szeretet, aki a húsvéti misztérium mélyén fejti ki hatását, mint a kereszt üdvözítő erejének forrása, mint az új és örök élet ajándéka.

Ezt a Szentlélekre vonatkozó igazságot fejezi ki naponta a Római Liturgia, amikor a szentáldozás előtt a pap ezeket a jelentős szavakat mondja: „Uram Jézus Krisztus, élő Isten Fia, te az Atya akaratából a Szentlélek közreműködésével halálod által életre keltetted a világot”. És a harmadik kánonban a pap ugyanarra az üdvrendre hivatkozva kéri Istentől: „Ő tegyen minket előtted örök áldozattá.”

Forrás:DOMINUM ET VIVIFICANTEM - II. János Pál pápa enciklikája a Szentlélekről az Egyház és a világ életében, 1986. május 18.