Miért mondta Jézus a tanítványainak, hogy ne ítélkezzenek?
„Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztal-ni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Luk-ács 6,37) Vajon a mindennapi életben is alkalmazhatók ezek a mondatok? Nemde szükséges az ítélkezés, ha nem akarunk tétlenek maradni a problémákkal szemben? De mégis, Jézus e felhívása mélyen bevéste magát a szívek-be. Jakab és Pál apostol, akik egyébként nagyon különbözőek, majdnem ugyanazokkal a kifejezésekkel visszhangozzák Jézus mondatait. Jakab ezt írja: „Te pedig ki vagy, hogy felebarátodat megítéled?” (Jakab levele 4,12) És Pál: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” (Rómaiaknak írt levél 14,4)
Sem Jézus, sem az apostolok nem akarták eltörölni a bíróságokat. Felhívásuk a mindennapi életre vonatkozik. Ha Krisztus tanítványai a szeretetet választják, akkor is követnek el súlyosabb vagy kevésbé súlyos következményekkel járó bűnöket. Az ítélkezés spontán reakció azzal kapcsolatban, aki – hanyagságból, gyengeségből vagy feledékenységből – hibákat vagy balsikereket okoz. Persze kiváló indokaink vannak felebarátunk megítélésére: az ő javát akarjuk, hogy okuljon és fejlődjön...
Jézus ismerte az emberi szívet, s így nem tévesztették meg a rejtett szándékok. Azt mondja: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lukács 6,41) Mások hibáit felhasználva megnyugodhatok saját tulajdonságaim miatt. Az okok, amiért megítélhetem felebarátom, hízelegnek önérzetemnek (lásd Lukács 18,9-14). De nem azért lesem-e felebarátom legkisebb vétkét is, hogy így mentesítsem magam saját hibáimmal való szembenézéstől? A benne talált sok ezer hiba nemde azt bizonyítja, hogy jobb vagyok nála? Ítéletem szigorúsága talán csak elrejti saját bizonytalanságom és félelmem a megítéltetéstől.
Jézus kétszer beszélt a „rossz” szemről (Máté 6,23 és 20,15). Így nevezi a féltékenységtől megzavart látást. A rossz szem egyszerre csodálja, irigyli és megítéli a felebarátot. Ha csodálom felebarátomat jó tulajdonságai miatt, de ugyanakkor féltékeny is vagyok rá, a szemem rossz lesz. Már nem olyannak látom a valóságot, amilyen, és még az is megtörténhet, hogy a másikat egy képzeletbeli rossz miatt ítélem el, amit sosem követett el.
Az uralkodási vágy is ítéletre késztethet. Ezért írja Pál a már idézett részben, hogy: „ Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” Aki felebarátját ítéli meg, úrnak kiáltja ki önmagát, és végülis Isten helyét bitorolja. Pedig arra vagyunk hivatottak, hogy „alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Filippieknek írt levél 2,3). Nem arról van szó, hogy rossz hírbe keverjük magunkat, ha-nem mások szolgálatára kell állnunk, ahelyett, hogy meg-ítélnénk őket.
Az ítélkezésről való lemondás közömbösséghez és passzivitáshoz vezet?
Ugyanabban a mondatban Pál apostol az ‘ítélkezni’ kifejezést két különböző értelemben használja: „Ezért ne ítéljük el többé egymást, hanem inkább arra határozzátok el magatokat, hogy ne okozzatok a testvérnek megütközést vagy megbotránkozást!” (Rómaiaknak írt levél 14,13) Az egymás megítélésének elhagyása nem passzivitáshoz vezet, hanem feltétele a továbblépésnek és helyes viselkedésnek.
Jézus nem arra hív, hogy csukjuk be a szemünket és hagyjuk a dolgokat elmenni magunk mellett. Mert miután arra int, hogy ne ítéljünk, így folytatja: „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lukács 6,39) Jézust azt szeretné, hogy a vakokat segítsék abban, hogy rátaláljanak az útra. De a rossz vezetőket visszautasítja. A szövegösszefüggés alapján e kissé nevetséges vezetők éppen azok, akik ítélkeznek és elítélnek. Az ítélkezésről való lemondás nélkül nem lehet tisztán látni, és másokat a jó útra vezetni.
Íme, vegyünk egy példát a két, VI. századi gázai szerzetes, Barsanuphe és János levelezéséből. Miután János felelősségre vont egy testvért hanyagsága okán, most attól szenved, hogy szomorúnak látja. Még bántja a dolog, amikor úgy érzi, most őt ítélik meg a testvérek. Hogy békét találjon, elhatározza, hogy többet nem szól senkinek, és csak azzal foglalkozik, amiért egyedül ő a felelős. De Barsanuphe megérteti vele, hogy Krisztus békéje nem a visszavonulásban van. Sokadszorra, Pál apostol szavait idézi: „Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (Timóteusnak írt második levél 4,2)
A mások békén hagyása elítélésük egy kifinomult formája is lehet. Ha a többieket méltatlannak tartom figyelmemre és erőfeszítésemre, az nemde annak jele, hogy csak magammal akarok foglalkozni? Gázai János elhatározza, hogy nem ítéli el testvéreit, de Barsanuphe megérti, hogy a szívében továbbra is el-ítéli őket. Ezt írja neki: „Ne ítélkezz és ne ítélj el senkit, de figyelmeztesd őket, mint igaz testvéreidet.” (21. levél) Épp az ítélkezésről lemondva válik képessé János, hogy igazán törődjön másokkal.
„Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr” (Korintusiaknak írt első levél 4,5): Pál a legnagyobb visszafogottságot ajánlja az ítélkezésben. Ugyanakkor kitartóan kéri, hogy foglalkozzunk másokkal: „...feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok a gyengéket, legyetek türelmesek mindenki iránt!” (Tesszalonikieknek írt első levél 5,14) Tapasztalatból tudta, hogy mi az ára az elítélés nélküli intésnek: „...három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.” (Apostolok cselekedetei 20,31) Csak a könyörületes szeretet képes ilyen szolgálatra.
Forrás: Taizéi Közösség
„Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztal-ni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Luk-ács 6,37) Vajon a mindennapi életben is alkalmazhatók ezek a mondatok? Nemde szükséges az ítélkezés, ha nem akarunk tétlenek maradni a problémákkal szemben? De mégis, Jézus e felhívása mélyen bevéste magát a szívek-be. Jakab és Pál apostol, akik egyébként nagyon különbözőek, majdnem ugyanazokkal a kifejezésekkel visszhangozzák Jézus mondatait. Jakab ezt írja: „Te pedig ki vagy, hogy felebarátodat megítéled?” (Jakab levele 4,12) És Pál: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” (Rómaiaknak írt levél 14,4)
Sem Jézus, sem az apostolok nem akarták eltörölni a bíróságokat. Felhívásuk a mindennapi életre vonatkozik. Ha Krisztus tanítványai a szeretetet választják, akkor is követnek el súlyosabb vagy kevésbé súlyos következményekkel járó bűnöket. Az ítélkezés spontán reakció azzal kapcsolatban, aki – hanyagságból, gyengeségből vagy feledékenységből – hibákat vagy balsikereket okoz. Persze kiváló indokaink vannak felebarátunk megítélésére: az ő javát akarjuk, hogy okuljon és fejlődjön...
Jézus ismerte az emberi szívet, s így nem tévesztették meg a rejtett szándékok. Azt mondja: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lukács 6,41) Mások hibáit felhasználva megnyugodhatok saját tulajdonságaim miatt. Az okok, amiért megítélhetem felebarátom, hízelegnek önérzetemnek (lásd Lukács 18,9-14). De nem azért lesem-e felebarátom legkisebb vétkét is, hogy így mentesítsem magam saját hibáimmal való szembenézéstől? A benne talált sok ezer hiba nemde azt bizonyítja, hogy jobb vagyok nála? Ítéletem szigorúsága talán csak elrejti saját bizonytalanságom és félelmem a megítéltetéstől.
Jézus kétszer beszélt a „rossz” szemről (Máté 6,23 és 20,15). Így nevezi a féltékenységtől megzavart látást. A rossz szem egyszerre csodálja, irigyli és megítéli a felebarátot. Ha csodálom felebarátomat jó tulajdonságai miatt, de ugyanakkor féltékeny is vagyok rá, a szemem rossz lesz. Már nem olyannak látom a valóságot, amilyen, és még az is megtörténhet, hogy a másikat egy képzeletbeli rossz miatt ítélem el, amit sosem követett el.
Az uralkodási vágy is ítéletre késztethet. Ezért írja Pál a már idézett részben, hogy: „ Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” Aki felebarátját ítéli meg, úrnak kiáltja ki önmagát, és végülis Isten helyét bitorolja. Pedig arra vagyunk hivatottak, hogy „alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Filippieknek írt levél 2,3). Nem arról van szó, hogy rossz hírbe keverjük magunkat, ha-nem mások szolgálatára kell állnunk, ahelyett, hogy meg-ítélnénk őket.
Az ítélkezésről való lemondás közömbösséghez és passzivitáshoz vezet?
Ugyanabban a mondatban Pál apostol az ‘ítélkezni’ kifejezést két különböző értelemben használja: „Ezért ne ítéljük el többé egymást, hanem inkább arra határozzátok el magatokat, hogy ne okozzatok a testvérnek megütközést vagy megbotránkozást!” (Rómaiaknak írt levél 14,13) Az egymás megítélésének elhagyása nem passzivitáshoz vezet, hanem feltétele a továbblépésnek és helyes viselkedésnek.
Jézus nem arra hív, hogy csukjuk be a szemünket és hagyjuk a dolgokat elmenni magunk mellett. Mert miután arra int, hogy ne ítéljünk, így folytatja: „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lukács 6,39) Jézust azt szeretné, hogy a vakokat segítsék abban, hogy rátaláljanak az útra. De a rossz vezetőket visszautasítja. A szövegösszefüggés alapján e kissé nevetséges vezetők éppen azok, akik ítélkeznek és elítélnek. Az ítélkezésről való lemondás nélkül nem lehet tisztán látni, és másokat a jó útra vezetni.
Íme, vegyünk egy példát a két, VI. századi gázai szerzetes, Barsanuphe és János levelezéséből. Miután János felelősségre vont egy testvért hanyagsága okán, most attól szenved, hogy szomorúnak látja. Még bántja a dolog, amikor úgy érzi, most őt ítélik meg a testvérek. Hogy békét találjon, elhatározza, hogy többet nem szól senkinek, és csak azzal foglalkozik, amiért egyedül ő a felelős. De Barsanuphe megérteti vele, hogy Krisztus békéje nem a visszavonulásban van. Sokadszorra, Pál apostol szavait idézi: „Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (Timóteusnak írt második levél 4,2)
A mások békén hagyása elítélésük egy kifinomult formája is lehet. Ha a többieket méltatlannak tartom figyelmemre és erőfeszítésemre, az nemde annak jele, hogy csak magammal akarok foglalkozni? Gázai János elhatározza, hogy nem ítéli el testvéreit, de Barsanuphe megérti, hogy a szívében továbbra is el-ítéli őket. Ezt írja neki: „Ne ítélkezz és ne ítélj el senkit, de figyelmeztesd őket, mint igaz testvéreidet.” (21. levél) Épp az ítélkezésről lemondva válik képessé János, hogy igazán törődjön másokkal.
„Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr” (Korintusiaknak írt első levél 4,5): Pál a legnagyobb visszafogottságot ajánlja az ítélkezésben. Ugyanakkor kitartóan kéri, hogy foglalkozzunk másokkal: „...feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok a gyengéket, legyetek türelmesek mindenki iránt!” (Tesszalonikieknek írt első levél 5,14) Tapasztalatból tudta, hogy mi az ára az elítélés nélküli intésnek: „...három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.” (Apostolok cselekedetei 20,31) Csak a könyörületes szeretet képes ilyen szolgálatra.
Forrás: Taizéi Közösség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése