Az Egyházban K.u. 100-150 körültől nagyjából 1900-ig az Egyházban a karizmák alig beszél a karizmákról. Ha nagy katolikus lexikonokat fellapozzuk, akkor ezt a szócikket egyáltalán nem találjuk...
Ennek az egyik oka a latin bibliafordításnak a nehézsége, ugyanis nagyon nehéz volt a carisma görög szónak latin megfelelőt találni, helyette olyan szavakkal fordították, mint ajándék (donum) vagy pedig kegyelem (gratia). De arról, hogy Szent Pál egy különleges dologról beszél, aminek egy különleges nevet ad, erről nagyon sokáig a keresztény köztudat nem beszélt, nyilván a magas teológia tudott róla, Aquinói Szent Tamás művében szerepel. Osztályozza, és külön veszi a megszentelő kegyelmet, amely minden ember életét kell, hogy átjárja és az ingyenesen adott kegyelmet, a különleges kegyelmi ajándékokat.
Nagyon érdekes Aranyszájú Szent János magyarázata Szent Pálnak a karizmákról adott tanításáról: „Nem tudjuk, hogy Szent Pál apostol miről beszél itt, az egész rész homályos és a mi időnkben ilyen nem történik.” Az Egyház tehát elveszítette ennek a tudatát.
A 20. században ez a helyzet gyökeresen megváltozott, megjelent a karizmáknak a valósága és egyúttal az erről való gondolkodás, beszéd is.
Tudomásunk szerint az első karizmatikus jelenség az Egyesül Államokban következett be 1901. január elején Kansas állam Topeka nevű városában, ahol metodista keresztények voltak együtt kb. harmincan, ahol vezetőjük arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténységnek két alapvető fázisa van. Az elsőben a magunk erejéből próbálunk az Isten útján járni, a második fázisban a Szentlélek kezd beköltözni az emberbe és az Ő ereje által halad. Mintha a csónakban felhúznánk a vitorlát és a Szentlélek vezetne.
És azt gondolta, hogy a kettő között a határvonalat a legvilágosabban a nyelvek adománya jelzi, ugyanis az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, amikor a Szentlélek eljött Pünkösdkor akkor a tanítványok nyelveken beszéltek, aztán később Kornéliusz házában, majd Efezusban is így történt. És éppen ezért ez a közösség elkezdett egészen konkrétan a nyelvek adományáért imádkozni, nem tudták, hogy pontosan mi fog történi, de nagyon intenzíven kérték. Több napon át voltak együtt, egy idő után egy fiatal lány, Agnes Ozman úgy érezte meg fogja ezt az adományt kapni. Középre állt kérte, hogy érte külön imádkozzanak és rövid időn belül, tudomásunk szerint első az újkorban, aki megszólalt nyelveken.
Kezdetben nem karizmatikusoknak nevezték magukat ezek a csoportok, amelyek lassanként létrejönnek, az egész közösség minden tagja megkapta ezt az adományt és aztán nagyon hamar futótűzként terjed. Pünkösdi csoportoknak nevezték magukat, nem pünkösdista egyház volt ez, hanem különleges pünkösdi csoportok mindenféle egyházon belül. Lutheránusok között is voltak ilyenek. Nagyon nagy lendületet adott a mozgalomnak egy néger prédikátor William Seymour 1960-ban, aki hatalmas erővel terjesztette, így átkerült a mozgalom Skandináviába, Európába, Németországba.
Németországban nagyon nagy ellenállásba ütközött, ugyanis sok olyan összejövetel volt 1909-ben a Német Evangélikus Egyház hivatalosan elhatárolódott ettől a mozgalomtól, ez a berlini nyilatkozat. Ebben kijelentik, hogy a gonoszlélek férkőzött az Egyházba, ugyanis a nyelvekadományához hasonló dolgok a spiritizmusban is előfordul, ezért nagyon féltek, hogy valami rossz dolog történik. Azt mondták egy pünkösd volt, másodikat nem várunk, csak Jézus második eljövetelét. Az evangélikus egyház nagyon erősen elhatárolódott ettől a mozgalomtól, mind a mai napig a protestáns egyházakban tartózkodást tapasztalunk, azért is, mert náluk nincs meg az Egyháznak a szilárd egysége. És bármilyen új mozgalom támad, akkor nagyon könnyen egyházszakadás lesz belőle. 1978-ban az Egyesült Államokba a Lutheránus Egyház újra nagyon határozottan elítélte a karizmatikus mozgalmakat.
A Katolikus Egyházban 1967-ben jelenik meg a karizmatikus mozgalom. Az első ilyen csoportokat a pittsburg-i Egyetem két professzora hozza létre diákokkal, akik elsőként kapják meg a nyelvek adományát. Tehát létrejön ez a mozgalom, de felmerül a kérdés, hogy ez pont ugyanaz-e, mint ami 2000 évvel ezelőtt Szent Pál közösségeiben volt. És az is kérdés, hogy mit tanított Szent Pál a karizmákkal kapcsolatban és mit üzen nekünk mai keresztyéneknek mindez.
Nagyon érdekes, hogy a II. Vatikáni Zsinat a szerzetesrendekkel is kapcsolatba hozza a karizma fogalmát, beszél az alapító karizmájáról, valamint minden szerzetesrend megtestesíti a Szentléleknek valamilyen különleges adományát az Egyház számára.
A zsinaton nagyon sok vita volt a karizmákról, voltak, akik azt állították, hogy csak a nagyon különleges adományokat lehet karizmának nevezni, például a gyógyítást. Mások szerint, köztük Suenens bíborossal az élen azt gondolták, hogy a hétköznapi életben is a Szentlélek dolgozik, ott is vannak karizmák. Nagy vita volt erről, végülis a zsinat nem dönti el ezt a kérdést, a LG 12.-ban azt mondja, hogy a Szentlélek sokféle adományt ad, vannak köztük különlegesek és egyszerűek is.
Egy másik érdekes vita, ami protestáns körökből származik és betört a Katolikus Egyházba, Hans Küng munkássága nyomán sokan azt mondták, hogy az ősegyház karizmatikus módon épült fel, nem voltak benne hivatalok, egyházügyi kódexek, mindenki a Szentlélektől kapott adományai alapján működött, hiszen Pál sem kért külön kinevezést az apostoloktól, hogy mehessen prédikálni, az természetes volt, hogy a Szentlélektől kapta a küldetést. Az Egyház felépítése karizmatikus volt, az egységet maga a Szentlélek teremtette meg. Szent Pálnak a karizma fogalma kicsit a hierarchiának a kritikája. Azt akarja hangsúlyozni, hogy a Szent Lélek építi fel Krisztus testét, a Szentlélek az, ami lelket ad ennek a testnek.
Egy pár szót magáról a karizma kifejezésről. A Ke. Görög irodalomban, a profán írásokban ez a szó nem szerepel. A vallásos zsidó írásokban, amelyek görögül íródtak egyszer- kétszer fordul elő, mint például Alexandriai Philonnál, aki Egyiptomban él és alkot. Ritka, szinte ismeretlen szó. Pál, amikor a leveleiben ír erről, akkor, akik olvassák meglepődnek, hogy mi is ez, tehát nem ismerik ezt a szót és nem magától értetődő, hogy pontosan mit is jelent. Ennek ellenére az alapjelentését egy görögő tudó nagyon jól értette, mert egy ismert igéből és egy képzőből áll össze. A szó gyökének jelentése: kegyesen, nagylelkűen, bőkezűen adni valamit, a kapcsolódó képző egy cselekvés végeredményét jelzi, így a karizma szó alapjelentése tehát ajándék, adomány, amelyet kegyesen, ingyenesen adnak.
Szent Pál leveleiben ez a szó összesen 16szor fordul elő és 1 Péter levélben még egyszer. Ez máris egy kicsi cáfolat, amit Hans Küng állít, hogy Pál az egész egyháztanát a karizmákra építi. A tények nem ezt mutatják, aránylag egy ritkán előforduló szó, míg a leggyakrabban előforduló szavait 500szor, hasonló mennyiségben az evangélium megigazulás, kegyelem szavakat. A karizma szó nem is mindig szakkifejezés, használja a börtönből való szabadulását is ezzel a fogalommal vagy például magát a megváltást, sőt egy alkalommal az örökéletet. Kevés olyan szövegünk van, amikor a Lélek különleges adományairól beszél, tulajdonképpen az 1 Kor levél illetve a Római levél 12. fejezet, a pasztorális levelekben egy-két szöveg, ahol arról a kegyelemről ír, amit Szent Pál az utódainak, az apostol utódoknak ad át a kézföltétel által. Ezt mondja például „ne hanyagold el a karizmát, amely benned van, amely neked adatott prófécia és presbiterek által”. Timóteus egy karizmát kapott, amikor apostol utód lett, a 2 Ti m-ben azt olvassuk: „Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van!” Láthatjuk az, hogy Szent Pál egységben látja az apostoli küldetést és az Egyházi hierarchiát, mindkettő Isten különleges kegyelmi ajándéka az Egyházban. Mind Kasemann és Hans King írásai az Egyház karizmatikus felépítéséről egy elnagyolt alkotás, ha valaki biblikus szemmel nézi, látja, hogy egy ideológia mentén erőlteti a bibliai helyeket.
A legfontosabb hely, ahol Pál a karizmákról beszél 1 Kor 12- 14 ben. Ebben sokféle kérdésre válaszol, amelyeket Kloé hozzátartozói juttattak el neki, különböző viták, amelyek Korintusban voltak. A szüzességgel kapcsolatban felel a 7. fejezetben, a bálványoknak áldozott húsokról kapcsolatban a 8.-ban és a 12-től pedig karizmák kérdésére válaszol. Mi is volt itt a kérdés és a probléma? Szent Pál idézi, hogy amikor összejöttök, akkor zűrzavar támadt köztetek, mert mindenki azt mondja, hogy nekem van karizmám, nekem van próféciám, nekem van zsoltárom, nekem van nyelvadományom, nekem van magyarázatom. Hatszor ismétli egymás után ezt a szót, hogy nekem van, kiérezzük belőle, hogy egyfajta szentversengés volt a korinthusi közösségben, hogy kinek volt nagyobb adománya és ebből egy zűrzavar támadt. Később az is világossá válik, hogy akinek nem volt ilyen különleges adománya az mintha kisebbnek érezte volna magát a közösségben. Ezért mondja Pál apostol, hogy nem mondhatja a fej a kéznek, hogy nincs rád szükségem, sem a szem a lábnak, hogy nincs rád szükségem, a testben minden tag fontos a kisebbnek tűnő is. Tehát egyfajta anarchia és versengés alakult ki a közösségben, amelyre Szent Pál apostol nem egy mondatban válaszol, hanem három hosszú fejezetben magyaráz, rendkívüli hosszan próbálja megértetni, hogy mik is a karizmák, mi a helyük az Egyházban és hogyan kell helyesen használni.
A 12. fejezetben kitágítja a horizontot és elmondja, hogy nagyon sok adomány van, nemcsak a nyelvek adománya és a prófétálás. Ez a kettő volt, amit korintusban különösen is fontosnak gondoltak, Szent Pál még többet felsorol, majd a fejezet végén még a hivatalokat is megemlíti, kitágítva így a horizontot. A 13. fejezetben elmélyíti ezt a témát és azt mondja, hogy a legnagyobb adomány a szeretet, ehhez képest minden más adomány relatív, másodlagos. A legfontosabb, hogy szeretetben élj, ahhoz képest, hogy milyen adományunk van az sokkal kevésbé fontos. Csak a harmadik rész, a 14. fejezetben a konkrét útmutatásoknak az elmondása. Úgy tűnik, hogy a Korintusiak a karizmákat nem így nevezték, hogy karizmák, hanem ’szellemi dolgok’, pneumatikus dolgok, mégpedig valószínűleg azért, mert a rendkívüliséget tartották benne fontosnak. Az ókorban az isteni működést azáltal érezte a vallásos ember, hogy az emberit az isteni teljesen kikapcsolja. A Szentlelket is elsősorban így érzékelték, mint egy mindent elsöprő erőt, a Szentléleknek az alapképe a bibliában a szél, a vihar, ami az ember lelkét is betölti, az ember gondolkodását, akarását szinte kikapcsolja. Főleg a görög vallásokban a legistenibb vallásos élmények azok, amelyekben az ember az öntudatát elveszíti, ezek a pneumatikus dolgok. Ezért tartották a legfontosabbnak a nyelveken szólást, amikor az ember az öntudatát kicsit elveszíti, nem értelmes szavakat mond. Szent Pál talán éppen ezért választ egy másik szót, a karizma szót mert a hangsúly szerinte nem az, hogy valami csodálatos vagy hatalmas erő, hanem sokkal inkább ajándék. A Szentlélektől van, vele köt össze, szeretetből adott ajándék. Pálnak ez a terminológia váltása valószínűleg szándékos. Mivel kezdi Pál apostol a karizmákról szóló tárgyalását, azt hiszem a 12. fejezet elején egy zseniális mondat: „Senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az Úr, csak a Szentlélek által.” Mit akart ezzel Szent Pál mondani? Hogy a legegyszerűbb keresztény, akinek semmiféle különleges adománya sincs, nem tud nyelveken szólni, nincsenek próféciái, megvilágosodásai, nincs csodatevő hite, csak vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ebben a hitben él, ezért a hitért talán üldözést vállal, ő benne is a Szentlélek él, ugyanaz a Szentlélek tölti be őt is. A Szentlélek nem a karizmatikus emberek privilégiuma.
Egy következő nagyon fontos állítása Szent Pálnak, hogy „a Lélek megnyilvánulásait, mindenki arra kapja, hogy használjon.” A karizmákat a Lélek megnyilvánulásainak nevezi, amikor láthatóan, foghatóan megjelenik. Máshol Szent Pál apostol beszél a Lélek gyümölcseiről, a Galata levél 5-ös fejezetben, ami belső. A lélek gyümölcsiről soha sem mondja, hogy Isten az egyiknek ad szeretet, a másiknak hitet, hanem ezek mintanyiunkban benne van. A lélek legalapvetőbb gyümölcsi, míg a karizmák csak külső megnyilvánulások, amelyek nem a leg lényegéhez tartoznak a keresztény életnek.
Azt mondja, hogy azért kapta, hogy használjon. Sokszor a fordítok, itt egy kicsikét megrontják Szent Pálnak, mert nem értik pontosan és így fordítják: „másoknak használjon.” Mintha a karizmák lényege az, hogy mások javára használjuk, ne a magunkéra. Szent Pál úgy gondolom, hogy nem ezt akarja mondani, a nyelvek adományáról például kifejezetten állítja, hogy amikor ezt valaki nyelveken imádkozik, akkor a saját lelkét építi, a másik talán meg sem érti. Elsősorban ez egy olyan adomány, amely inkább nekem használ és nem annyira másoknak. Vagyis ennek a mondatnak a főértelme, „arra kapja, hogy használjon” nem annyira, hogy másoknak, hanem egyszerűen Szent Pál azt akarja mondani, hogy a karizmák hasznosak, jók, amik az Egyházat és önmagunkat építi. Pál apostol a karizmákat nagyra tartja, és például megemlíti, hogy maga is tud nyelveken imádkozni, jobban, mint közületek sokan. Tehát ezt ő nagyon fontosnak és jónak tartja, éppen ezért itt le is szögezi, hogy jó, hasznos.
Felsorolja Szent Pál a különböző karizmákat. Az első kettő igen hasonlít egymásra; a bölcsesség szava illetőleg a tudás szava. Nagyon érdekes, hogy nincs ezek előtt névelő, amellyel nem azt mondja, hogy van egy állandó képessége, hanem a Lélek egyeseknek ad, bölcs szavakat, vagy megadja a tudás szavait. Sokkal inkább arra gondol, hogy néha megadatik a Lélek által valakinek, hogy ilyen szavakat kimondjon, amelyek nem pusztán emberi tudáson, bölcsességen alapulnak. Vagyis nem egy állandó emberi képességről van itt szó, elég gyakran kicsit így használjuk, hogy valakinek karizmája van pl. a fiatalokhoz. Szent Pál nem egy állandó képességre gondol, hanem a Lélek esetenként adott adományára. Hogy pontosan mit jelentet ez a két adomány abban az időben, pontosan nem tudjuk biztosan. Manapság a karizmatikus mozgalmak olyasmit értenek rajtuk, hogy valaki a Lélek megvilágosítása által meg tudja mondani olyasmit, amit a Lélek másokban végez, például gyógyulást. Ezt a tudás szava által mondja ki, aki ilyen adománnyal van megáldva.
A harmadik adomány a hit, nem általában a hitről van itt szó, hanem a csodatevő hitről, ahogy a szeretet himnuszban is, amely nem sokkal ezután olvashatjuk „akkora a hitem, hogy hegyeket mozgassak meg”
A negyedik a gyógyítás karizmája, nem azt mondja Pál, hogy gyógyító képességet kap valaki, ez is névelő nélkül áll; gyógyulás adományai. Néha megadatik egyik másik kereszténynek, hogy a Szentlélek általa gyógyít, nem egy állandó képességet akar itt Szent Pál kijelenteni.
A következő az erő, a dünamisz elsősorban a csodálatos, a gyógyító erőt jelentette abban az időben. A következő a prófécia nem jövendölést, hanem Szentlélektől ihletett beszédet. Nagyon sokáig a zsidó nép úgy tartotta, hogy a Lélek kialudt, az utolsó próféta, Malakiás halálával és a Lélek nem szól többet. Próféták már nincsenek és senki sem tudja, hogy mi fog következni. Sokszor azt mondják a rabbik, hogy most már Isten hangjának csak a visszhangját lehet már hallani, az Isten igazi szava már nem szól. És a messiási időkre várták, hogy a Lélek visszatér, és sokakat újra eltölt. A messiás elhozza a Lelket Izraelbe. Joel próféta ezt jövendöli meg: „azokban a napokban újra kiárad a Lélek, fiaitok és leányaitok prófétálni fognak.” Az őskeresztény egyház azt mondja, hogy ez már megtörtént. Krisztus által a Szentlélek visszatért és vannak közöttünk olyanok, akik a Lélek által szólnak.
A prófétálás a Lélek által adott tanítást, buzdítást jelenti, ahogy a 14. fejezetben többször halljuk: „aki prófétál, az emberek épülésére beszél.” Bátorítást és vigasztalást ad, a szívek titkait felfedi, tehát a Szentlélektől ihletett beszédet jelenti.
A hetedik adomány a lelkek megkülönböztetése. Minden bizonnyal Pál a próféták lelkeire gondol, a prófétákban szóló lelkekre, ugyanis a 14. fejezetben, ahol a konkrét utasításait adja, ott is azt mondja, ha a próféták szóltak, utána a közösség vizsgálja meg, vagyis meg kell vizsgálni a lelket, hogy tényleg a Szentlélektől van-e. A szó, amelyet Pál használ a két helyen ugyanaz. Egy másik helyen az Újszövetségben ugyancsak ezt olvassuk 1 János levelének 4 fejezetének 1. versében: Vizsgáljátok meg a lelkeket, mert sok hamis próféta támadt. Vagyis a lelkek megkülönböztetése eredetileg ezt jelent. Nagyon érdekes, hogy Szent Pál a prófétákban szóló lélekről többes számban beszél, pl. a próféták lelkei alá vannak vetve a prófétáknak. Tehát aki prófétál, ne azonosítsa teljesen a benne megszólaló ihletet a Szentlélekkel, nem teljesen azonos a kettő.
A nyolcadik adomány a nyelvek fajtái, vagyis a nyelveken való imádkozás minden bizonnyal nem arra gondolt itt Szent Pál, amit Pünkösdi leírásban olvasunk, hogy érthető nyelveken beszél valaki és azt mindenki érti. A pünkösdi leírás bonyolult és hosszú magyarázatot igényel, nyilván utal a bábeli történetre, ahol az egy nyelvű emberiség soknyelvű lett, ennek visszafordulását: sok népből egy nép leszünk. És utal az ősi zsidó legendára, Pünkösd ünnepén a zsidók azt ünnepelik, hogy a Sínai hegyre lángokban az Isten leszállt és beszélt hozzájuk. És ők így mondták, hogy a lángnyelvekből szólt az Isten sőt a későbbi rabbik azt mondják 70 lángnyelv szállt le és 70 nyelven mondta el a 10 parancsolatot, minden népnek elmondta, de a többi népek nem fogadták el, csak Izrael népe fogadta el. A keresztény pünkösdben ez teljesedik be, ami ott félben maradt, most minden nyelvben elkezdik hirdetni az Isten szavát és Isten új népe most már minden nemzetből való. A nyelvek adománya nem erre akar utalni, erről Szent Pál világosan beszél „amikor valaki nyelveken imádkozik, akkor azt senki sem érti.” Olyas valamiről lehet szó, mint amit a manapság karizmatikus mozgalomban tapasztalunk eksztatikus ihletett imádságot, mint egy kisgyermek dadogásához hasonló imádság. Olyan embernek az imájáról, aki tudja, hogy nem okos dolgokat kell az Úristennek elmondani, az imádság alapvetően a szívnek az egyesülése, nem a szavak a legfontosabbak. Konkrét lírisztikai jelentése nincsen, hanem magának az Istennel való egyesülésnek a kifejeződése, átélése.
A kilences adomány pedig a nyelvek értelmezése, miután nyelveken beszéltek, Pál fontosnak tartja, hogy ezzel kapcsolatban valami magyarázat elhangozzék főként a kívülállók számára, akik ezt nem nagyon értik. Nem arról szól, hogy lefordítják, amit nyelveken mondanak, hanem úgy általában elmagyarázzák mi is ez az imádság.
Nagyon érdekes ebben a listában, hogy az a két adomány, amelyet fontosnak tartottak Korintusban a prófécia és a nyelvek a legvégére kerül. És mind a kettő mellé Szent Pál odatesz egy ellenőrző karizmát; a prófécia mellé a lelkek megkülönböztetését, a nyelvek mellé a nyelvek értelmezését.
A következő rész Krisztus testéről beszélés Szent Pál azt hangsúlyozza minden tag fontos a testben, valószínűleg vannak ebben finom utalások, hogy nem mondhatja a fej a kéznek vagy nem mondhatja a szem a lábnak; a fejes keresztények, akik nagyon okosnak gondolják magukat és a látnokok nem mondhatják az egyszerű keresztényeknek, hogy te nem vagy fontos. A testben minden tag fontos, Szent Pál azt mondja igen gyakran az egyszerűbbnek tűnő tagok sokkal fontosabbak és nagyobb tiszteletet, odafigyelést érdemelnek. Éppen így van a testben is, néha a leggyöngébbnek látszó fontosabb, mint az aki középpontban áll és magát fontosabbnak gondolja. Az hogy egy keresztény közösségben ki hoz igazából krisztusi szellemet az nem az, akit mi elsőnek gondolnánk. Néha egy – egy templomban egy ismeretlen idős néni, aki egyszerűen eljár és őszinte mély hittel imádkozik, ők ilyen kicsi örökmécsesek, akik hordozzák az Úristen jelenlétét. Jean Vanier mondta, hogy egy fogyatékosok nélküli közösség az egy nagyon fogyatékos közösség.
Dr. Székely János
Forrás: Zarándok
Ennek az egyik oka a latin bibliafordításnak a nehézsége, ugyanis nagyon nehéz volt a carisma görög szónak latin megfelelőt találni, helyette olyan szavakkal fordították, mint ajándék (donum) vagy pedig kegyelem (gratia). De arról, hogy Szent Pál egy különleges dologról beszél, aminek egy különleges nevet ad, erről nagyon sokáig a keresztény köztudat nem beszélt, nyilván a magas teológia tudott róla, Aquinói Szent Tamás művében szerepel. Osztályozza, és külön veszi a megszentelő kegyelmet, amely minden ember életét kell, hogy átjárja és az ingyenesen adott kegyelmet, a különleges kegyelmi ajándékokat.
Nagyon érdekes Aranyszájú Szent János magyarázata Szent Pálnak a karizmákról adott tanításáról: „Nem tudjuk, hogy Szent Pál apostol miről beszél itt, az egész rész homályos és a mi időnkben ilyen nem történik.” Az Egyház tehát elveszítette ennek a tudatát.
A 20. században ez a helyzet gyökeresen megváltozott, megjelent a karizmáknak a valósága és egyúttal az erről való gondolkodás, beszéd is.
Tudomásunk szerint az első karizmatikus jelenség az Egyesül Államokban következett be 1901. január elején Kansas állam Topeka nevű városában, ahol metodista keresztények voltak együtt kb. harmincan, ahol vezetőjük arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténységnek két alapvető fázisa van. Az elsőben a magunk erejéből próbálunk az Isten útján járni, a második fázisban a Szentlélek kezd beköltözni az emberbe és az Ő ereje által halad. Mintha a csónakban felhúznánk a vitorlát és a Szentlélek vezetne.
És azt gondolta, hogy a kettő között a határvonalat a legvilágosabban a nyelvek adománya jelzi, ugyanis az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, amikor a Szentlélek eljött Pünkösdkor akkor a tanítványok nyelveken beszéltek, aztán később Kornéliusz házában, majd Efezusban is így történt. És éppen ezért ez a közösség elkezdett egészen konkrétan a nyelvek adományáért imádkozni, nem tudták, hogy pontosan mi fog történi, de nagyon intenzíven kérték. Több napon át voltak együtt, egy idő után egy fiatal lány, Agnes Ozman úgy érezte meg fogja ezt az adományt kapni. Középre állt kérte, hogy érte külön imádkozzanak és rövid időn belül, tudomásunk szerint első az újkorban, aki megszólalt nyelveken.
Kezdetben nem karizmatikusoknak nevezték magukat ezek a csoportok, amelyek lassanként létrejönnek, az egész közösség minden tagja megkapta ezt az adományt és aztán nagyon hamar futótűzként terjed. Pünkösdi csoportoknak nevezték magukat, nem pünkösdista egyház volt ez, hanem különleges pünkösdi csoportok mindenféle egyházon belül. Lutheránusok között is voltak ilyenek. Nagyon nagy lendületet adott a mozgalomnak egy néger prédikátor William Seymour 1960-ban, aki hatalmas erővel terjesztette, így átkerült a mozgalom Skandináviába, Európába, Németországba.
Németországban nagyon nagy ellenállásba ütközött, ugyanis sok olyan összejövetel volt 1909-ben a Német Evangélikus Egyház hivatalosan elhatárolódott ettől a mozgalomtól, ez a berlini nyilatkozat. Ebben kijelentik, hogy a gonoszlélek férkőzött az Egyházba, ugyanis a nyelvekadományához hasonló dolgok a spiritizmusban is előfordul, ezért nagyon féltek, hogy valami rossz dolog történik. Azt mondták egy pünkösd volt, másodikat nem várunk, csak Jézus második eljövetelét. Az evangélikus egyház nagyon erősen elhatárolódott ettől a mozgalomtól, mind a mai napig a protestáns egyházakban tartózkodást tapasztalunk, azért is, mert náluk nincs meg az Egyháznak a szilárd egysége. És bármilyen új mozgalom támad, akkor nagyon könnyen egyházszakadás lesz belőle. 1978-ban az Egyesült Államokba a Lutheránus Egyház újra nagyon határozottan elítélte a karizmatikus mozgalmakat.
A Katolikus Egyházban 1967-ben jelenik meg a karizmatikus mozgalom. Az első ilyen csoportokat a pittsburg-i Egyetem két professzora hozza létre diákokkal, akik elsőként kapják meg a nyelvek adományát. Tehát létrejön ez a mozgalom, de felmerül a kérdés, hogy ez pont ugyanaz-e, mint ami 2000 évvel ezelőtt Szent Pál közösségeiben volt. És az is kérdés, hogy mit tanított Szent Pál a karizmákkal kapcsolatban és mit üzen nekünk mai keresztyéneknek mindez.
Nagyon érdekes, hogy a II. Vatikáni Zsinat a szerzetesrendekkel is kapcsolatba hozza a karizma fogalmát, beszél az alapító karizmájáról, valamint minden szerzetesrend megtestesíti a Szentléleknek valamilyen különleges adományát az Egyház számára.
A zsinaton nagyon sok vita volt a karizmákról, voltak, akik azt állították, hogy csak a nagyon különleges adományokat lehet karizmának nevezni, például a gyógyítást. Mások szerint, köztük Suenens bíborossal az élen azt gondolták, hogy a hétköznapi életben is a Szentlélek dolgozik, ott is vannak karizmák. Nagy vita volt erről, végülis a zsinat nem dönti el ezt a kérdést, a LG 12.-ban azt mondja, hogy a Szentlélek sokféle adományt ad, vannak köztük különlegesek és egyszerűek is.
Egy másik érdekes vita, ami protestáns körökből származik és betört a Katolikus Egyházba, Hans Küng munkássága nyomán sokan azt mondták, hogy az ősegyház karizmatikus módon épült fel, nem voltak benne hivatalok, egyházügyi kódexek, mindenki a Szentlélektől kapott adományai alapján működött, hiszen Pál sem kért külön kinevezést az apostoloktól, hogy mehessen prédikálni, az természetes volt, hogy a Szentlélektől kapta a küldetést. Az Egyház felépítése karizmatikus volt, az egységet maga a Szentlélek teremtette meg. Szent Pálnak a karizma fogalma kicsit a hierarchiának a kritikája. Azt akarja hangsúlyozni, hogy a Szent Lélek építi fel Krisztus testét, a Szentlélek az, ami lelket ad ennek a testnek.
Egy pár szót magáról a karizma kifejezésről. A Ke. Görög irodalomban, a profán írásokban ez a szó nem szerepel. A vallásos zsidó írásokban, amelyek görögül íródtak egyszer- kétszer fordul elő, mint például Alexandriai Philonnál, aki Egyiptomban él és alkot. Ritka, szinte ismeretlen szó. Pál, amikor a leveleiben ír erről, akkor, akik olvassák meglepődnek, hogy mi is ez, tehát nem ismerik ezt a szót és nem magától értetődő, hogy pontosan mit is jelent. Ennek ellenére az alapjelentését egy görögő tudó nagyon jól értette, mert egy ismert igéből és egy képzőből áll össze. A szó gyökének jelentése: kegyesen, nagylelkűen, bőkezűen adni valamit, a kapcsolódó képző egy cselekvés végeredményét jelzi, így a karizma szó alapjelentése tehát ajándék, adomány, amelyet kegyesen, ingyenesen adnak.
Szent Pál leveleiben ez a szó összesen 16szor fordul elő és 1 Péter levélben még egyszer. Ez máris egy kicsi cáfolat, amit Hans Küng állít, hogy Pál az egész egyháztanát a karizmákra építi. A tények nem ezt mutatják, aránylag egy ritkán előforduló szó, míg a leggyakrabban előforduló szavait 500szor, hasonló mennyiségben az evangélium megigazulás, kegyelem szavakat. A karizma szó nem is mindig szakkifejezés, használja a börtönből való szabadulását is ezzel a fogalommal vagy például magát a megváltást, sőt egy alkalommal az örökéletet. Kevés olyan szövegünk van, amikor a Lélek különleges adományairól beszél, tulajdonképpen az 1 Kor levél illetve a Római levél 12. fejezet, a pasztorális levelekben egy-két szöveg, ahol arról a kegyelemről ír, amit Szent Pál az utódainak, az apostol utódoknak ad át a kézföltétel által. Ezt mondja például „ne hanyagold el a karizmát, amely benned van, amely neked adatott prófécia és presbiterek által”. Timóteus egy karizmát kapott, amikor apostol utód lett, a 2 Ti m-ben azt olvassuk: „Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van!” Láthatjuk az, hogy Szent Pál egységben látja az apostoli küldetést és az Egyházi hierarchiát, mindkettő Isten különleges kegyelmi ajándéka az Egyházban. Mind Kasemann és Hans King írásai az Egyház karizmatikus felépítéséről egy elnagyolt alkotás, ha valaki biblikus szemmel nézi, látja, hogy egy ideológia mentén erőlteti a bibliai helyeket.
A legfontosabb hely, ahol Pál a karizmákról beszél 1 Kor 12- 14 ben. Ebben sokféle kérdésre válaszol, amelyeket Kloé hozzátartozói juttattak el neki, különböző viták, amelyek Korintusban voltak. A szüzességgel kapcsolatban felel a 7. fejezetben, a bálványoknak áldozott húsokról kapcsolatban a 8.-ban és a 12-től pedig karizmák kérdésére válaszol. Mi is volt itt a kérdés és a probléma? Szent Pál idézi, hogy amikor összejöttök, akkor zűrzavar támadt köztetek, mert mindenki azt mondja, hogy nekem van karizmám, nekem van próféciám, nekem van zsoltárom, nekem van nyelvadományom, nekem van magyarázatom. Hatszor ismétli egymás után ezt a szót, hogy nekem van, kiérezzük belőle, hogy egyfajta szentversengés volt a korinthusi közösségben, hogy kinek volt nagyobb adománya és ebből egy zűrzavar támadt. Később az is világossá válik, hogy akinek nem volt ilyen különleges adománya az mintha kisebbnek érezte volna magát a közösségben. Ezért mondja Pál apostol, hogy nem mondhatja a fej a kéznek, hogy nincs rád szükségem, sem a szem a lábnak, hogy nincs rád szükségem, a testben minden tag fontos a kisebbnek tűnő is. Tehát egyfajta anarchia és versengés alakult ki a közösségben, amelyre Szent Pál apostol nem egy mondatban válaszol, hanem három hosszú fejezetben magyaráz, rendkívüli hosszan próbálja megértetni, hogy mik is a karizmák, mi a helyük az Egyházban és hogyan kell helyesen használni.
A 12. fejezetben kitágítja a horizontot és elmondja, hogy nagyon sok adomány van, nemcsak a nyelvek adománya és a prófétálás. Ez a kettő volt, amit korintusban különösen is fontosnak gondoltak, Szent Pál még többet felsorol, majd a fejezet végén még a hivatalokat is megemlíti, kitágítva így a horizontot. A 13. fejezetben elmélyíti ezt a témát és azt mondja, hogy a legnagyobb adomány a szeretet, ehhez képest minden más adomány relatív, másodlagos. A legfontosabb, hogy szeretetben élj, ahhoz képest, hogy milyen adományunk van az sokkal kevésbé fontos. Csak a harmadik rész, a 14. fejezetben a konkrét útmutatásoknak az elmondása. Úgy tűnik, hogy a Korintusiak a karizmákat nem így nevezték, hogy karizmák, hanem ’szellemi dolgok’, pneumatikus dolgok, mégpedig valószínűleg azért, mert a rendkívüliséget tartották benne fontosnak. Az ókorban az isteni működést azáltal érezte a vallásos ember, hogy az emberit az isteni teljesen kikapcsolja. A Szentlelket is elsősorban így érzékelték, mint egy mindent elsöprő erőt, a Szentléleknek az alapképe a bibliában a szél, a vihar, ami az ember lelkét is betölti, az ember gondolkodását, akarását szinte kikapcsolja. Főleg a görög vallásokban a legistenibb vallásos élmények azok, amelyekben az ember az öntudatát elveszíti, ezek a pneumatikus dolgok. Ezért tartották a legfontosabbnak a nyelveken szólást, amikor az ember az öntudatát kicsit elveszíti, nem értelmes szavakat mond. Szent Pál talán éppen ezért választ egy másik szót, a karizma szót mert a hangsúly szerinte nem az, hogy valami csodálatos vagy hatalmas erő, hanem sokkal inkább ajándék. A Szentlélektől van, vele köt össze, szeretetből adott ajándék. Pálnak ez a terminológia váltása valószínűleg szándékos. Mivel kezdi Pál apostol a karizmákról szóló tárgyalását, azt hiszem a 12. fejezet elején egy zseniális mondat: „Senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az Úr, csak a Szentlélek által.” Mit akart ezzel Szent Pál mondani? Hogy a legegyszerűbb keresztény, akinek semmiféle különleges adománya sincs, nem tud nyelveken szólni, nincsenek próféciái, megvilágosodásai, nincs csodatevő hite, csak vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ebben a hitben él, ezért a hitért talán üldözést vállal, ő benne is a Szentlélek él, ugyanaz a Szentlélek tölti be őt is. A Szentlélek nem a karizmatikus emberek privilégiuma.
Egy következő nagyon fontos állítása Szent Pálnak, hogy „a Lélek megnyilvánulásait, mindenki arra kapja, hogy használjon.” A karizmákat a Lélek megnyilvánulásainak nevezi, amikor láthatóan, foghatóan megjelenik. Máshol Szent Pál apostol beszél a Lélek gyümölcseiről, a Galata levél 5-ös fejezetben, ami belső. A lélek gyümölcsiről soha sem mondja, hogy Isten az egyiknek ad szeretet, a másiknak hitet, hanem ezek mintanyiunkban benne van. A lélek legalapvetőbb gyümölcsi, míg a karizmák csak külső megnyilvánulások, amelyek nem a leg lényegéhez tartoznak a keresztény életnek.
Azt mondja, hogy azért kapta, hogy használjon. Sokszor a fordítok, itt egy kicsikét megrontják Szent Pálnak, mert nem értik pontosan és így fordítják: „másoknak használjon.” Mintha a karizmák lényege az, hogy mások javára használjuk, ne a magunkéra. Szent Pál úgy gondolom, hogy nem ezt akarja mondani, a nyelvek adományáról például kifejezetten állítja, hogy amikor ezt valaki nyelveken imádkozik, akkor a saját lelkét építi, a másik talán meg sem érti. Elsősorban ez egy olyan adomány, amely inkább nekem használ és nem annyira másoknak. Vagyis ennek a mondatnak a főértelme, „arra kapja, hogy használjon” nem annyira, hogy másoknak, hanem egyszerűen Szent Pál azt akarja mondani, hogy a karizmák hasznosak, jók, amik az Egyházat és önmagunkat építi. Pál apostol a karizmákat nagyra tartja, és például megemlíti, hogy maga is tud nyelveken imádkozni, jobban, mint közületek sokan. Tehát ezt ő nagyon fontosnak és jónak tartja, éppen ezért itt le is szögezi, hogy jó, hasznos.
Felsorolja Szent Pál a különböző karizmákat. Az első kettő igen hasonlít egymásra; a bölcsesség szava illetőleg a tudás szava. Nagyon érdekes, hogy nincs ezek előtt névelő, amellyel nem azt mondja, hogy van egy állandó képessége, hanem a Lélek egyeseknek ad, bölcs szavakat, vagy megadja a tudás szavait. Sokkal inkább arra gondol, hogy néha megadatik a Lélek által valakinek, hogy ilyen szavakat kimondjon, amelyek nem pusztán emberi tudáson, bölcsességen alapulnak. Vagyis nem egy állandó emberi képességről van itt szó, elég gyakran kicsit így használjuk, hogy valakinek karizmája van pl. a fiatalokhoz. Szent Pál nem egy állandó képességre gondol, hanem a Lélek esetenként adott adományára. Hogy pontosan mit jelentet ez a két adomány abban az időben, pontosan nem tudjuk biztosan. Manapság a karizmatikus mozgalmak olyasmit értenek rajtuk, hogy valaki a Lélek megvilágosítása által meg tudja mondani olyasmit, amit a Lélek másokban végez, például gyógyulást. Ezt a tudás szava által mondja ki, aki ilyen adománnyal van megáldva.
A harmadik adomány a hit, nem általában a hitről van itt szó, hanem a csodatevő hitről, ahogy a szeretet himnuszban is, amely nem sokkal ezután olvashatjuk „akkora a hitem, hogy hegyeket mozgassak meg”
A negyedik a gyógyítás karizmája, nem azt mondja Pál, hogy gyógyító képességet kap valaki, ez is névelő nélkül áll; gyógyulás adományai. Néha megadatik egyik másik kereszténynek, hogy a Szentlélek általa gyógyít, nem egy állandó képességet akar itt Szent Pál kijelenteni.
A következő az erő, a dünamisz elsősorban a csodálatos, a gyógyító erőt jelentette abban az időben. A következő a prófécia nem jövendölést, hanem Szentlélektől ihletett beszédet. Nagyon sokáig a zsidó nép úgy tartotta, hogy a Lélek kialudt, az utolsó próféta, Malakiás halálával és a Lélek nem szól többet. Próféták már nincsenek és senki sem tudja, hogy mi fog következni. Sokszor azt mondják a rabbik, hogy most már Isten hangjának csak a visszhangját lehet már hallani, az Isten igazi szava már nem szól. És a messiási időkre várták, hogy a Lélek visszatér, és sokakat újra eltölt. A messiás elhozza a Lelket Izraelbe. Joel próféta ezt jövendöli meg: „azokban a napokban újra kiárad a Lélek, fiaitok és leányaitok prófétálni fognak.” Az őskeresztény egyház azt mondja, hogy ez már megtörtént. Krisztus által a Szentlélek visszatért és vannak közöttünk olyanok, akik a Lélek által szólnak.
A prófétálás a Lélek által adott tanítást, buzdítást jelenti, ahogy a 14. fejezetben többször halljuk: „aki prófétál, az emberek épülésére beszél.” Bátorítást és vigasztalást ad, a szívek titkait felfedi, tehát a Szentlélektől ihletett beszédet jelenti.
A hetedik adomány a lelkek megkülönböztetése. Minden bizonnyal Pál a próféták lelkeire gondol, a prófétákban szóló lelkekre, ugyanis a 14. fejezetben, ahol a konkrét utasításait adja, ott is azt mondja, ha a próféták szóltak, utána a közösség vizsgálja meg, vagyis meg kell vizsgálni a lelket, hogy tényleg a Szentlélektől van-e. A szó, amelyet Pál használ a két helyen ugyanaz. Egy másik helyen az Újszövetségben ugyancsak ezt olvassuk 1 János levelének 4 fejezetének 1. versében: Vizsgáljátok meg a lelkeket, mert sok hamis próféta támadt. Vagyis a lelkek megkülönböztetése eredetileg ezt jelent. Nagyon érdekes, hogy Szent Pál a prófétákban szóló lélekről többes számban beszél, pl. a próféták lelkei alá vannak vetve a prófétáknak. Tehát aki prófétál, ne azonosítsa teljesen a benne megszólaló ihletet a Szentlélekkel, nem teljesen azonos a kettő.
A nyolcadik adomány a nyelvek fajtái, vagyis a nyelveken való imádkozás minden bizonnyal nem arra gondolt itt Szent Pál, amit Pünkösdi leírásban olvasunk, hogy érthető nyelveken beszél valaki és azt mindenki érti. A pünkösdi leírás bonyolult és hosszú magyarázatot igényel, nyilván utal a bábeli történetre, ahol az egy nyelvű emberiség soknyelvű lett, ennek visszafordulását: sok népből egy nép leszünk. És utal az ősi zsidó legendára, Pünkösd ünnepén a zsidók azt ünnepelik, hogy a Sínai hegyre lángokban az Isten leszállt és beszélt hozzájuk. És ők így mondták, hogy a lángnyelvekből szólt az Isten sőt a későbbi rabbik azt mondják 70 lángnyelv szállt le és 70 nyelven mondta el a 10 parancsolatot, minden népnek elmondta, de a többi népek nem fogadták el, csak Izrael népe fogadta el. A keresztény pünkösdben ez teljesedik be, ami ott félben maradt, most minden nyelvben elkezdik hirdetni az Isten szavát és Isten új népe most már minden nemzetből való. A nyelvek adománya nem erre akar utalni, erről Szent Pál világosan beszél „amikor valaki nyelveken imádkozik, akkor azt senki sem érti.” Olyas valamiről lehet szó, mint amit a manapság karizmatikus mozgalomban tapasztalunk eksztatikus ihletett imádságot, mint egy kisgyermek dadogásához hasonló imádság. Olyan embernek az imájáról, aki tudja, hogy nem okos dolgokat kell az Úristennek elmondani, az imádság alapvetően a szívnek az egyesülése, nem a szavak a legfontosabbak. Konkrét lírisztikai jelentése nincsen, hanem magának az Istennel való egyesülésnek a kifejeződése, átélése.
A kilences adomány pedig a nyelvek értelmezése, miután nyelveken beszéltek, Pál fontosnak tartja, hogy ezzel kapcsolatban valami magyarázat elhangozzék főként a kívülállók számára, akik ezt nem nagyon értik. Nem arról szól, hogy lefordítják, amit nyelveken mondanak, hanem úgy általában elmagyarázzák mi is ez az imádság.
Nagyon érdekes ebben a listában, hogy az a két adomány, amelyet fontosnak tartottak Korintusban a prófécia és a nyelvek a legvégére kerül. És mind a kettő mellé Szent Pál odatesz egy ellenőrző karizmát; a prófécia mellé a lelkek megkülönböztetését, a nyelvek mellé a nyelvek értelmezését.
A következő rész Krisztus testéről beszélés Szent Pál azt hangsúlyozza minden tag fontos a testben, valószínűleg vannak ebben finom utalások, hogy nem mondhatja a fej a kéznek vagy nem mondhatja a szem a lábnak; a fejes keresztények, akik nagyon okosnak gondolják magukat és a látnokok nem mondhatják az egyszerű keresztényeknek, hogy te nem vagy fontos. A testben minden tag fontos, Szent Pál azt mondja igen gyakran az egyszerűbbnek tűnő tagok sokkal fontosabbak és nagyobb tiszteletet, odafigyelést érdemelnek. Éppen így van a testben is, néha a leggyöngébbnek látszó fontosabb, mint az aki középpontban áll és magát fontosabbnak gondolja. Az hogy egy keresztény közösségben ki hoz igazából krisztusi szellemet az nem az, akit mi elsőnek gondolnánk. Néha egy – egy templomban egy ismeretlen idős néni, aki egyszerűen eljár és őszinte mély hittel imádkozik, ők ilyen kicsi örökmécsesek, akik hordozzák az Úristen jelenlétét. Jean Vanier mondta, hogy egy fogyatékosok nélküli közösség az egy nagyon fogyatékos közösség.
Dr. Székely János
Forrás: Zarándok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése