A katolikus karizmatikus megújulás 2.

„Mindent vizsgáljatok meg”

A katolikus kariz­matikus megújulás többszörösen kifejezett szándéka, hogy „az Egyház szívében” akar lenni, nem pedig a peremén. Igaz, perem­jelenségként indult, de igazságtalan és tájékozatlan dolog volna ma is annak, sőt veszedelemnek tekinteni. A Szentszék püspök-tanácsadókat jelölt ki a Megújulás mellé (Suenens volt az első), az ICCRS pedig koordinatív szerepét gyakorolva igyekszik szo­rosra fűzni Róma és a világszerte működő Megújulás közöt­ti szálakat. Hogy a karizmatikus megújulás nincs veszélyek nélkül, azzal a Szentatya is, a Megújulás fe­lelős vezetői is teljesen tisztában vannak. Az ember esendő, amíg a földön él. Szüksége van bölcs megkülönböztetésre, józan fe­gyelmezésre. De ez mit sem változtat azon, hogy a katolikus ka­rizmatikus megújulás lényegét az Egyház vezetői elfogadták a Szentlélek hiteles művének. Az Egyház szívébe fogadta a tüzet, amely a Duquesne egyetemen lángolt föl 1967-ben.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne volna szükség józan megkülönböztetésre a Megújulás jelenségeivel szemben. Szekularizált társadalomban általában alacsony szintű az Egyház hitének ismerete, nálunk pe­dig a hitoktatás elnyomása a kommunista diktatúra évtizedeiben egyenesen katasztrofális tudatlanságot teremtett. Akik élő hitre ébredtek a karizmatikus megújulás ha­tására, azok nagyon sokszor a legkritikátlanabb módon átvettek olyan nézeteket, amelyek nem felelnek meg az Egyház tanításá­nak. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején alig le­hetett olyan magyar katolikus karizmatikus közösséget találni, ahol ne fordultak volna elő tanbeli tévedések. (Említettem S. cso­portját, amikor személyes tapasztalatomról számoltam be. Jellem­ző volt, nem kivételes eset.) Egy darabig azt hittem, hogy a protestáns hatás beszűrődése a katolikus „karizmatikusok” gon­dolkodásába speciális magyar jelenség, de amikor alkalmam nyílt külföldi papokkal erről beszélni, „megnyugtattak”, hogy náluk is ismerős a probléma. Az intenzív Szentlélek-megtapasztalás an­nyira hitelesen hat, hogy vele együtt könnyen hitelesnek fogadja el az ember mindazt a doktrínát vagy gyakorlatot, amely ezt a ta­pasztalatot körülveszi vagy kíséri. Ezért vették át sokszor katoli­kusok is annak a csoportnak a nézeteit, amely a Szentlélek-ke­resztség gyakorlatába bevezette őket, anélkül, hogy tisztában let­tek volna azok nem-katolikus jellegével. Mikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetét elbeszéltem, volt alkalmam megmutatni, hogy az indulás e tekintetben tiszta volt. A pitts­burghi Duquesne Weekend résztvevői mindnyájan katolikusok voltak, köztük jól képzett teológusok; pap is volt jelen. Az őket támogató neopentekosztalista csoport semmi összeférhetetlensé­get nem látott a katolikus Egyház és a Szentlélek munkája kö­zött. Amikor a Notre Dame egyetem hallgatóit „térítési” kísérlet érte, ellenálltak. Nem mulasztották el tájékoztatni a püspököt sem. Magyarországon a kommunista uralom éveiben hasonló nyíltság nem volt lehetséges. Most már azonban ütött az igazság órája. Püspökeinknek meg kell ismerniük a karizmatikus megúju­lás tevékenységét, nekünk pedig engedelmes szívvel kell fogad­nunk figyelmeztetéseiket. Még mindig sokkal becsületesebb nyíltan csatlakozni egy szabadegyházhoz, mint látszatra katolikus­nak maradva nem-katolikus nézeteket terjeszteni, belülről bomlasztani.

Azokat azonban, akikre a lelkek megkülönböztetésének joga és terhe hárul, nagy tisztelettel arra kérem, hogy árnyaltan gon­dolkodjanak. Egyfelől: különbséget kell tenni tudatlanság és eret­nekség között. Az eretnekséget jellemzi a makacs szembefordulás a tanító Egyház tekintélyével. Tapasztalatom szerint a nyolcvanas évek végére ez a magatartás nagy általánosságban eltűnt a ma­gyar katolikus karizmatikus megújulásból; megtalálta külön sza­badegyházas kereteit. Tudatlanság van bőven, de azt tanítással kell leküzdeni, nem elutasítással. Másfelől: különbséget kell tenni az egyes karizmatikus közösségek között. A karizmatikus meg­újulás nem homogén jelenség, és elvileg sem lehetséges homogén­né tenni. Ez abból következik, hogy a Szentlélek-keresztség alaptapasztalatán kívül más nem köti össze a különféle karizma­tikus csoportokat. Elméleti orientációjuk is, gyakorlatuk is a leg­messzebbmenő változatosságot mutathatja föl. Igazságtalan tehát az az ítélet, amelyik egy vagy több csoport hibáit a teljes kariz­matikus megújulásra általánosítja. Türelmesen arra kell töreked­ni, hogy a katolikus karizmatikus megújulás résztvevői helyes doktrinális eligazítást kapjanak a Biblia katolikus értelmezésével,a szentségekkel, a hierarchia szerepével, a lelki élet alapelveivel kapcsolatban. Egyébként erre nemcsak ők szorulnak rá, hanem az egész magyar katolikus társadalom, amelyben a tévhitek egész tömege terjedt el – például a szexuális és házassági erkölcs te­rén. Ezek leküzdésében éppen a katolikus karizmatikus megúju­lás lehet egyik komoly támasza a hierarchiának.

Miközben joggal fájlaljuk azt, hogy a karizmatikus tapasztalás sokakat a szabadegyházakba vezet, nem szabad azt gondolnunk, hogy ez a tendencia a karizmatikus megújulás lényegéből fakad. Inkább arról van szó, hogy az emberi felületesség a kisebb ellen­állás irányában mozog. Ahol a Szentlélek vezetésének mély megélésével találkozunk, ott világosan kivehető egy éppen ellen­kező irányulás: a Szentlélek megtapasztalása olyan keresést ösz­tönöz, amely végül a katolikus Egyházban pihen meg. Jól ismert tény, hogy a hazánkban is virágzó Nyolc Boldogság Katolikus Kö­zösség két protestáns házaspár kezdeményezéséből született. Efraim testvér, az alapító, az 1975-ös római karizmatikus kong­resszus alkalmából fogadta el a pápaság intézményét egy látomás folytán, miután a Szentlélek már régóta a katolikus hit irányában vezette. [EFRAIM Testvér: Kései esők. Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Péliföld-Szentkereszt, 1992. 37. o.] Hasonló utat járt be a hazánkban is többször megfor­dult Kim Kollins, aki evangélikus szülők leányaként gyermekko­rában baptista közösségbe járt, eltávolodott Istentől, majd felekezetközi karizmatikus gyülekezetben tért meg. Amikor Eu­rópába jött, szívében egyre hallotta Isten hívását: „Gyere haza!” Keresése a katolikus Egyház közösségébe való teljes befogadás­sal végződött, amit Jean Chabbert püspök végzett Arsban 1984. augusztus 2-án. Amikor katolizálása után Kim újból Amerikában járt, korábbi lelkipásztora, aki őt még mint protestánst evangéli­záló szolgálatra küldte, megértéssel és szeretettel vette tudomásul lépését. [KOLLINS, Kim: Es ist nur der Anfang. Vier-Türme Ver­lag, Münsterschwarzach, 1990. 172. o.] Hadd hajtsam meg e helyen az elismerés zászlaját tisz­teletes Marvin Crow, a garlandi (Texas, USA) International Christian Center lelkipásztora előtt! Az is figyelemreméltó, hogy Kim (elvált asszonyként) még protestáns korában elfogadta, hogy Jézusért magányos életet él (pedig a katolikus tanítást az újabb házasság lehetetlenségéről akkor még nem tette magáévá). Ha­sonló utat járt be egy másik női evangelizátor: Marilynn Kramar, aki az Assemblies of God pünkösdi közösségbhől lépett át a kato­likus Egyházba . [New Covenant 1985/2. 8-11. o.] Idevág John Michael Talbot esete is, aki me­todista család sarjaként rock-zenész lett, majd megtérve funda­mentalista szabadkeresztény, végül pedig Assisi Szent Ferenc alakjában találta meg eszményképét: katolizált, és ma ferences testvérként mint „Isten trubadúrja” muzsikál. [Uo.] Egy protestáns házaspár, Dan és Cherry O'Neill, akik különböző szabad­egyházakhoz tartoztak, a karizmatikus tapasztalat után a Szentlé­lek vezetése révén szintén a katolikus Egyházban találták meg lelki otthonukat. Dan O'Neill nemzetközi segélyszervezetet ala­pított, Cherry énekesnő és dalszerző. [New Covenant 1986/7. 24-27 o.] A karizmatikus megúju­lás egyik jól észrevehető hatása, hogy a katolikus Egyházat újra hitelessé teszi azoknak a protestáns hívőknek a szemében, akik ko­rábban a katolicizmust az evangélium meghamisításának, a bál­ványimádás egy formájának tekintették. Nem triumfálni akarok a fölsorolt néhány példával, de mélyen hiszem, hogy a Lélek a ka­tolicitás irányában dolgozik, mind az egyének, mind a közösségek életében. Az ökumenikus mozgalom komoly segítséget kapott a karizmatikus megújulásban, a felmerülő problémák ellenére is. Nem szabad azonban máról holnapra látványos eredményeket várnunk. Meg kell tartanunk az ökumenikus direktórium előírá­sait, sokat kell imádkoznunk, és engednünk, hogy a Szentlélek formálja a szíveket – a mienket is. Történelmi tavasznak va­gyunk tanúi, a gyümölcsöket a jövő fogja leszüretelni.

Visszatérve belső ügyeinkhez: vannak, akik nem doktrinális elhajlásokkal, hanem gyakorlati széthúzás keltésével, elkülönülés­sel vádolják a karizmatikus megújulást. A probléma valós, időn­ként igen súlyos is a lehet, hiszen a karizmatikus és a hagyományos imamód nagyon elüt egymástól, a kétféle gyakorlat könnyen barikádok emeléséhez vezet. Mégis úgy vélem, hogy – amennyiben nem emberi féltékenység és versengés a megoszlás oka, ami persze gyarlóságunk folytán nagyonis lehetséges – a probléma nem kezelhetetlen. Kezelését a jelenlegi szentszéki at­titűd sugallja, amely a karizmatikus megújulást az Egyházban mű­ködő lelkiségi mozgalmak egyikének tekinti. Minden ilyen mozgalomnak tudomásul kell vennie, hogy nem az egyetlen lehet­séges utat képviseli, hanem csak egyet a sok lehetséges lelkiség jogos pluralizmusában. EI kell fogadnia, hogy mind a hagyományos katolikus lelkiélet, mind pe­dig az egyháziasság kritériumainak eleget tevő többi lelkiségi mozgalom járható útja az életszentségnek és az üdvösségnek. EI kell fogadnia továbbá azt is, hogy a katolikus hitélet alapja a he­lyi közösség, a plébánia volt és marad. Egyetlen mozgalom vagy közösség sem ignorálhatja az egyházközség igényeit és a plébá­nos jogait. Ugyanakkor azonban mind a plébánosnak, mind a tra­dicionális ösvényeken járó hívőknek tudomásul kell venniük, hogy a lelkiségi mozgalmak elismerése és okos támogatása nincs az ő tetszésükre bízva, hanem az Egyház hivatalos álláspontja ér­telmében kötelességük. „Arra kell buzdítani a papságot – mondja II. János Pál pápának a magyar Püspöki Karhoz intézett beszé­de – , hogy ... adjanak teret a plébániákon azoknak a közössé­geknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az Egyházban. Kellő 'megkülönböztetéssel' – amely a ti sajátos pásztori feladatotok – , mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szent­lélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.” [II. János Pál magyarországi látogatása. MKPK Sajtóirodája, Bp. 1991. 2.kiadás. 70. o.] Ahol a plébá­nos nem biztosít egyházi helyiséget a karizmatikus imacsoport­nak, nincs joga panaszkodni, hogy a csoport „elzárkózik”. Az elzárkózás egyébként is érdekes vád: ha egy „karizmatikus” prog­ram nyilvános, a kritika így hangzik: „Ránk akarjátok kény­szeríteni!”, ha pedig zártkörű, a bírálat ezt a formát ölti: „Elzárkóztok!” A Megújulásba tartozóknak egyiket sem szabad tenniük: nem szabad másokra erőszakolniuk útjukat, sem pedig teljesen zárt programokra szorítkozniuk. A plébánosoknak pedig el kell fogadniuk II. János Pál pápa tanítását, amely szerint a hí­veknek az a joga, hogy hitéleti társulásokat alkossanak, nem a hierarchia engedményéből származik, hanem magában a kereszt­ségben gyökerezik. [Christifideles laici 29.] Nem tekinthetik tehát rendellenességnek, hogy plébániájukon olyan közösségek is működnek, amelyeket nem ők irányítanak, ha felügyelik is tevékenységüket. Amennyi­ben pedig a plébános is résztvevője a karizmatikus megújulásnak, feltétlenül szabadságot kell engednie plébániáján a hitélet tradi­cionális irányzatainak és a többi lelkiségi mozgalomnak is, ha azok helyet kérnek ott. A plébánia területi, nem lelkiségi egység. Számolnia kell a lelkiségek pluralizmusával.

Ha a karizmatikus megújulás hívei és ellenzői között nincs meg a testvéri szeretet és a másik véleményének tiszteletben tar­tása, ebben mindkét fél hibás lehet. Aki valóban mélyen éli az Egyház tradicionális hitéletét, általában el tudja fogadni a kariz­matikus megújulás őneki szokatlan megnyilvánulásait is, még ha a maga számára nem is igényli azokat. A baj a formák és szokások hitbeli tartalomtól kiüresedett kul­tuszával van, amelynek mentalitása olyan világosan tettenérhető például a húsvéti vigília időpontja körüli nézeteltérésekben, ahol a „hagyomány” hívei a megszokás pártjára állnak a kötelező egyház­fegyelemmel és az ősibb hagyománnyal szemben. A szokás rabjai engesztelhetetlenek a karizmatikus megújulás iránt, mert szokatlan. Másrészt a karizmatikus megújulás résztvevői képtele­nek a toleranciára akkor, ha karizmatikus elitgőg van bennük. A gőg általános emberi kísértés, és a sátán föl tudja használni, hogy a Szentlélek kegyelmeit hatástalanítsa. Mihelyt a karizmatikus megújulásban résztvevő személy – intenzív lelki élményétől so­dortatva – azt gondolja, hogy csak ő találkozott hitelesen Isten­nel, és mindazok, akik ezt a fajta találkozást nem ismerik, őt kell hogy utánozzák, a sátánnak nyert ügye van. Fájdalommal állapí­tom meg, hogy ez a lelkület nem ismeretlen a karizmatikus meg­újulás köreiben. Mondok egy példát. Egy magyar írónőtől hallottam, hogy pápai kihallgatás után egy „karizmatikus” pap fölajánlotta, hogy megáldja. „Most áldott meg a pápa” – csodál­kozott ő. „Az más! A pápa nem kapta meg a Szentlelket, de én megkaptam.” Ehhez hasonló esetek kelthetik azt a benyomást jószándé­kú hívőkben, papokban, püspökökben, hogy a karizmatikus megújulás „szektásság”, „elitizmus”, „elkülönülés”. Világosan kell tehát fogalmaznom. A karizmatikus megújulás résztvevőjének tu­domásul kell vennie három dolgot:

1.) nemcsak az tért meg, aki úgy tért meg, ahogyan ő;

2.) nemcsak az keresztelkedett meg a Szentlélekben, aki úgy keresztelkedett meg a Szentlélekben, aho­gyan ő;

3.) nemcsak az karizmatikus, aki úgy karizmatikus, aho­gyan ő.

A karizmatikus megújuláson kívül is működik a Szentlélek az Egyházban. Senkinek sincs joga kétségbevonni azoknak a Szentlélek-megtapasztalásoknak a hitelességét, ame­lyek nem egyeznek meg az övével, mindaddig, amíg ezeket a ta­pasztalatokat az Egyház hite magába tudja fogadni.

Föltehető az a kérdés is (föl is teszik): normális jelenség-e egyáltalán a karizmatikus megújulás, vagy inkább pszichopatoló­giai tünet? Nos, bizonyos viselkedésformák kétségtelenül patologi­kusak. Ezeket azonban nem nehéz fölismerni. Kirívóak, bántóak, diszharmónikusak, ízléstelenek. Ilyenek a zagyva vagy önmutoga­tó prófétálások, ilyen a nyelvkarizma disszonáns használata. Eze­ket nem szabad szó nélkül hagyni. Az imaösszejövetel, bármilyen kötetlen is az imádság formája, mindig irányítást, vezetést igényel. A zavaró személyeket szeretettel meg kell kérni, hogy mérsékeljék feltűnő viselkedésüket. Amennyiben erre nem haj­landók, udvariasan el kell távolítani őket az összejövetelről. „Is­ten... nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene” (1Kor 14,33). „Minden illő módon és rendben menjen végbe” (1Kor 14,40). A próféciákat egyébként is mindig megkülönböztetésnek kell alávetni. Dembowski püspök úrtól, az ICCRS tagjá­tól tudom, hogy a hamis próféciák a Megújulás egyik legnagyobb gondját jelentik világszerte. További probléma, hogy mindig akadnak olyan személyek, akik érzelmi kielégítetlenségükben a karizmatikus megújulást használják arra, hogy belső sérüléseik gyógyulásáért imát kérve, gyóntatójuk vagy csoportjuk idejét pa­zarlóan vegyék igénybe. Való igaz, hogy Isten gyógyulást ad az imádságon keresztül, ha az hittel és a Lélek erejével történik: ki­engesztelődések történnek, érzelmi problémák oldódnak, kény­szerességek szűnnek meg. E gyógyulás menete azonban nem az, hogy valaki egyre többet és többet foglalkozik és foglalkoztat sa­ját pszichés világával, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy megta­nul kóros önmagába-süppedés nélkül élni. Ellene mondva a hibás magatartásoknak, mindennapi keresztjeinket egyre nagyobb készséggel magunkra véve, növekvő örömmel járhatjuk a bizalom és a lelki gyógyulás útját. Azok, akik mindig többet és többet kö­vetelnek mások idejéből, nem is akarnak valójában kigyógyulni problémáikból, hiszen e problémák biztosítják számukra a lelkia­tya vagy a csoport törődését. Ebbe a csapdába nem szabad bele­menni, mert az eredmény csak az elhatalmasodó pszichés zűrzavar, „becsavarodás” lehet. A karizmatikus megújulás egyik lehetséges tévútjának látom, hogy túl sok önmagunkkal való fog­lalkozásra indíthat, ha nem tanulunk meg magunkról megfeled­kezve, önzetlenül szolgálni a közösségben. Az introspekció egészséges a napi lelkiismeretvizsgálat alatt, és a (gyakori, de rö­vid) gyónásokra való készülés során. Egyébként azonban Jézust kell szemlélnünk, minden örömünkkel-fájdalmunkkal őhozzá kell fordulnunk.

Mi, magyarok, depressziós fajta vagyunk: rosszul kommuniká­lunk, hamar csüggedünk. Ezért és a káromkodás ördögi szokása miatt olyan magas az öngyilkossági statisztikánk. Befelé forduló hajlamunk, merevségünk megnyilvánul abban is, hogy a karizma­tikus imaösszejövetelek oldott stílusa, amely olyan természetesen jön a latin-amerikaiaknak, feketéknek, de még a fehér észak­amerikaiaknak is, nálunk inkább taszítja az átlagos védekező me­chanizmusokkal fölszerelt embert. Idézek egy alig ismert verset, amely találóan fejezi ki nemzeti karakterünket: Péterhidi Gyula Hazám c. rövid költeményét. [PÉTERHIDI Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. KA­LÁSZ, Bp.1943. 22. o.]

A nyelv, amelyen beszélni édes,

A táj, mely ismerős, de sose unt, 

S lelkünk, örökké magányra éhes, 

Különös, komoly, hideg homlokunk, 

S dalunk, múltunktól szomorú, véres, 

Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk: 

Hazám.

Igen, ilyenek vagyunk. De azért nézzük meg ezt az „örökké magányra éhes” magyart, amikor többezred magával bezsúfolva egy stadionba, helyéről felugorva tombol, mert csapata az utolsó percben belőtte a győztes gólt! Az emberi természet mindenhol azonos, ha vannak is temperamentum-különbségek. A magyar ember számára is normális, hogy tud együtt-örülni, együtt-ünnepel­ni, befelé fordulás helyett egy közös középpontra figyelni, magáról megfeledkezve beleszédülni egy nagy közös örömbe. Ebben senki nem lát semmi patologikusat, ha a stadionban történik! De ne­künk, hívő keresztényeknek, nagyobb örömünk van egy győztes gólnál: Jézus föltámadása. Ez a döntő „gól”, ez a végleges győ­zelem a sötétség fejedelme fölött, ez a megnyílása a mennynek – ez ne váltson ki belőlünk önfeledt ünneplést? Isten boldog­ságának kiáradását a földre csak visszafogottan, mereven „nor­mális” szemlélni? Itt a válasz azoknak, akik a karizmatikus megújulást egészében patologikusnak vélik. „A bolondok, akik fölemelt kézzel imádkoznak!” „Képesek táncolni a templom­ban!” De hát miért csak az ördögnek volna szabad táncolnunk? A diszkók és bulik volnának az öröm hiteles helyei? Ha „külö­nös, komoly, hideg homlokunkat” a mennyei öröm kenete éri, ha „lobbanó szívünket” az isteni szeretet emésztő tüze járja át, nem az-e a normális, ha nyelvünk, kezünk, egész testünk a Föltáma­dott csodálatos jelenlétét hirdeti, olyan örömben, amelyet csak Isten gyermekei ismernek? Nekünk, depressziós nép fiainak, ki­csit tanulnunk és gyakorolnunk kell ezeket a bátor kifejezési for­mákat, nem olyan spontánul kapjuk őket, mint – mondjuk – brazil testvéreink. De nem engedhetjük át ezeket az idegbetegek­nek, mintha a normális emberhez méltatlanok volnának! Patolo­gikus jelenségek keveredhetnek a karizmatikus megújulásba. Ki kell szűrnünk, féken kell tartanunk ezeket. A megújulás azonban a maga egészében egészséges jelenség. Az örömtelen keresz­ténység a kóros.

Beszéljünk az emberi esendőségről is. A Szentlélek kereszt­sége beavatási tapasztalat. Nem biztosít a bűn ellen, legföljebb kezdősebességet ad, hogy kerüljük a rosszat. Ha a karizmatikus megújulás résztvevői emberi gyarlóságokat árulnak el, ha hűtlen­ségbe, botrányba keverednek, ez nem a Megújulás érvénye ellen szól, hanem az állandó megújulás szükségessége mellett. Nem az a kérdés, hogy „megújultunk-e”, hanem az, hogy készek va­gyunk-e mindennap jobban átadni magunkat az Úrnak. Másképp az Ellenség csapdájába esünk. S éppen azok kapnak legkönnyeb­ben sebet, akik a harcban az első vonalban küzdenek... Bűnösök vagyunk, nem jobbak senki másnál. A klasszikus aszketika sem­mit sem veszít érvényéből a karizmatikus megújulásban. A buk­dácsolásokon nem botránkozni kell, hanem Isten irgalmát kérni és kínálni a botladozóknak.

A karizmatikus megújulás eleven tapasztalattal rendelkezik arról is, hogy a sátán és a démonok – ahogy az Egyház mindig is vallotta – nemcsak az emberi szív rossz tendenciáinak megsze­mélyesítései, hanem személyes hatalmak, perverz szellemi erők. félelmetes ellenségek. Ez a tapasztalat érték, a lelki realitás fölfe­dezése, a hit megerősítése. Ellen kell állni azonban az ördöghisz­tériának, és a Gonosz elleni harcban is ügyelni kell az Egyház előírásaira. Az exorcizmus szertartása csak püspöki engedéllyel végezhető. Ugyanakkor minden hívőnek joga van arra, hogy Jé­zus nevében hittel és hatalommal imádkozza: „Szabadíts meg a gonosztól!” Jézus és Mária nevétől fut a démoni sereg.

A karizmatikus megújulás problematikus oldalaival éppolyan őszintén kívántam foglalkozni, mint amilyen őszintén Isten aján­dékának tartom azt a katolikus Egyház számára. A gyakorlati kérdésekre nincsenek fekete-fehér válaszok. Distinkciókra van szükség. Mindent árnyaltan kell szemlélnünk. Pál apostol már megadta a felelős megkülönböztetés alapelveit: „A Lelket ki ne oltsátok. A prófétai beszédet meg ne vessétek. Mindent vizsgál­jatok meg; ami jó, azt tartsátok meg. Mindenfajta rossztól óva­kodjatok” (1Tessz 5,19-22).

Szép feladat. Nehéz, összetett feladat. Nincs kitérés előle. Is­ten nem hagy el bennünket! A megkülönböztetés is a Lélek ajándéka.

Jelek és csodák

Bár az emberi gyarlóság és a sátán aknamunkája folytán szüntelen erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a karizmatikus meg­újulást megőrizzük a tévutaktól, maga a Megújulás a szuverén módon cselekvő Isten műve. Ezt legjobban a rendkívüli karizmák jelentkezése teszi kézzelfoghatóvá. Vakmerően törekednünk ezekre nem szabad, de éppúgy nem szabad „kioltanunk” sem a Lelket, amikor Isten megfoghatatlan szeretete jelek és csodák formájában avatkozik be Egyházának életébe.

Bár a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének 1967. február 18-át, a Duquesne Weekend időpontját tekintjük, a neo­pentekosztalizmus lassú beszűrődése a katolikus Egyházba már a megelőző években elkezdődött, egy amerikai szerző becslése sze­rint körülbelül 1962-től. [FORD, J. Massingberd: The Pentecostal Experience. Pau­list Press, Paramus-New York, 1970. 21. o.] Érdekes és a protestáns Agnes San­fordéhoz hasonló a katolikus Barbara Shlemon útja, aki először az Úr gyógyító hatalmát tapasztalta meg. „Mint hivatásos ápoló­nő, a délutáni műszakba voltam beosztva egy kis ... kórház sebé­szeti osztályán. A délelőtti váltástól kapott tájékoztatás szerint az egyik páciens kómában volt, és várni lehetett, hogy az éjszaka folyamán meghal. Ezt különösen szomorúvá tette az, hogy a be­teg fiatal anya volt, három kicsi gyerekkel, és hatalmas küzdel­met vívott az életben maradásért kórházi kezelése folyamán. Amikor beléptem szobájába, hogy intravénás infúzióit ellenőriz­zem, a látvány levertté tett. Az asszony súlya harminc kilóra csökkent, az is elsősorban folyadék volt a hasában, ami kilence­dik hónapos terhességre emlékeztetett. Karja és lába fogpiszkáló vékonyságú volt, haja teljesen kihullott, bőre sötétsárga volt. Semmilyen stimulánsra nem reagált, gyöngén és akadozva léleg­zett. Férjére pillantottam a szoba másik felében, és azt kívántam, bárcsak találnék szavakat, amelyek valami vigaszt nyújthatnak ne­ki. Feleségének halála egészen közelinek látszott. Visszatérve a nővérszobába, megvallottam érzéseimet és tehetetlenségemet Harriet Saxtonnak, a velem együtt beosztott nővérnek. Egyetér­tett azzal, hogy a helyzet súlyos, de nem tartotta azt reményte­lennek. Tudtam, hogy Harriet buzgó episzkopalista, aki mélyen hisz abban, hogy Isten valóban meghallgatja az imádságot. Mindazonáltal úgy éreztem, elrugaszkodik a valóságtól, amikor azt gondolja, hogy Isten be tud vagy akar avatkozni ebben az eset­ben. Szkepticizmusom nem riasztotta vissza. Azt javasolta a férj­nek, hogy forduljon plébánosához és kérje felesége megkenését a szent kenettel. Sok éven át úgy tekintettek az olajjal való meg­kenésnek erre a szentségére, mint a halálra való előkészületre, az utolsó kenetre. Harriet elmagyarázta, hogy az éppen folyó vatikáni zsinat vissza akar térni e szentség eredeti hangsúlyá­hoz, a betegek kenetének fogalmához... A férj hosszasan mérle­gelte döntését, végül belátta, hogy nem tehet mást. A pap, aki fölvette a telefont, néhány percen belül ott volt a kórházban, Idős ember volt, a helyi katolikus egyházközség plébánosa. Nyu­godtan elvégezte a szertartás latin szövegét, közben meg-megáll­va és megkenve a szent olajjal a beteg asszony testét. Magával hozta a Szent Eucharisztiát is egy kis ostya formájában, de az asszony túl mély kómában volt ahhoz, hogy magához vehesse. A pap gyöngéden a nő ajkaihoz érintette a Szentostyát, aztán távo­zott a kórházból. Az egész cselekmény mindössze néhány percig tartott, a beteg állapotában nem következett be látható változás, és éjjel abban a tudatban fejeztem be a szolgálatot, hogy hamis reményt ébresztettünk egy reménytelen esetben. A következő délután újból bejöttem szolgálatra. Ahogy elmentem a haldokló asszony szobája mellett, benéztem, és földbe gyökerezett a lá­bam. Az ágy szélén ült és levest evett. Nem tudtam hinni a sze­memnek! A reggeles nővér, aki arra járt, tárgyilagos hangon közölte: 'Múlt éjszaka javulni kezdett.' Beavatásom Jézus Krisz­tus gyógyító erejébe megkezdődött...” [SHLEMON, Barbara Leahy: Healing Prayer. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1976. 13-16. o.] Ez 1964-ben történt. Barbara megtanult eredményesen imádkozni a betegek gyógyulá­sáért, bekapcsolódott egy neopentekosztalista imacsoportba – amely kifejezetten kívánta, hogy a katolikus Egyházban marad­jon! –, majd a pittsburghi események után a katolikus karizma­tikus megújulás egyik vezető személyisége lett. Föladta állását, hogy teljesen a gyógyító imának szentelhesse életét. Egyike azoknak a gyógyító karizmatikusoknak, akik nagy létszámú gyó­gyító szolgálatokon az ismeret szavát (logosz gnószeósz, 1Kor 12,8) kapják: Istentől beléjük öntött tudást arról, hogy milyen gyógyulások történnek a tömegben. Nem minden beteg gyógyul meg ilyenkor, és nem minden gyógyulás rendkívüli. Kétségtelenül előfordulnak azonban rendkívüli gyógyulások is.

Briege McKenna ír származású klarissza nővér első fogadalma után súlyos reumás fájdalmat kezdett érezni a lábában. 1967-ben Floridába küldték, hátha az ottani klíma enyhíti baját. De 1969-­ben az orvosok azt közölték vele, hogy rövidesen megbénul, to­lószékhez lesz kötve. Ugyanebben az évben kapcsolatba került a karizmatikus megújulással. Előbb nézőként járt az összejövete­lekre, de később kezdte érezni, hogy olyasvalamit talált, amire szüksége van. Nem a fizikai gyógyulásra gondolt. „Az volt a vá­gyam, hogy valóban szent legyek” – mondta később. – „Ha már fiatalon odaszenteltem az életemet mint szerzetes, végig akartam járni a teljes utat.” [New Covenant 1985/6. 8-9. o.] Ott volt a tömegben egy karizma­tikus lelkigyakorlaton, és éppen kérni akarta, hogy imádkozzék vele valaki a Szentlélek erejéért, amikor váratlan dolog történt. Egy hang azt mondta benne: „Engem keress!” Lehunyta szemét és imádkozott. Egy kezet érzett a kezén; kinyitotta szemét, de nem látott senkit. Testét azonban elkezdte átjárni egy erő. A bé­nító ízületi gyulladástól görcsösen összehúzódott lába kezdett ki­egyenesedni. Amiről az orvosok azt mondták, hogy lehetetlen, most megtörtént: lába hirtelen teljesen egészséges lett. Fölugrott és kiabálni kezdett: „Jézus, te itt vagy!” Váratlanul meggyógyult, és lelkébe is új erő költözött. Imaösszejöveteleket kezdett vezet­ni, de a testi gyógyulással nem foglalkozott. A „faith healer”, a hit-gyógyító figurája komikus és ellenszenves volt a szemében. Hat hónap múlva pünkösd vigíliájának éjszakáján egy belső kész­tetés a kápolnába vezette. Hirtelen sűrű csönd nehezedett a le­vegőre. Egy hang nevén szólította, de nem látott senkit. Erőt érzett, égető erőt átáradni a testén. A hang újra szólt: „Megkap­tad tőlem a gyógyítás adományát. Menj és használd.” Aztán a légkör megint a megszokott lett. Briege nővér úgy döntött, hogy képzelődés volt az egész. Bűnbánatot tartott, amiért ilyen gondo­latokkal foglalkozik. Nem szólt az egészről senkinek. Nem akart hinni benne. De újból és újból ezek a szavak visszhangzottak reggelenként a tudatában: „Megkaptad tőlem a gyógyítás adomá­nyát.” A távoli Los Angelesben járva, egy vadidegen episzkopa­lista lelkésztől kapott figyelmeztetést: „Még sose beszéltem katolikus apácával. De üzenetem van az Ön számára. Megkapta a gyógyítás adományát. Tudja, hogy megkapta. Isten két hete szólt Önhöz a kápolnájukban, és Ön senkinek se beszélt róla. Mikor fogja már használni?” De Briege nővért még ez se győzte meg. Makacs ír természet volt benne! „Honnan tudhatná ezt egy protestáns?” - okoskodott. Csakhogy teljesen váratlanul új és új ismeretlenektől kapott figyelmeztetést: „Isten adott magának egy adományt. Mikor használja végre?” A nővér annyira irtózott a „faith healer” szerepétől, hogy még mindig ellenállt. De egyszer üzenetet kapott a helyi plébánostól: egy beteg, aki hallotta Brie­ge nővért az imádság erejéről beszélni, segítségét kéri. Megláto­gatná? Briege nem mondhatott nemet. Kitűnt, hogy a beteg asszony – súlyos sorscsapások és fizikai betegség súlya alatt lel­kileg megroppanva – már az öngyilkosságra készült, amikor éj­szaka Briege nővért látta, aki a Jézusban való hitre biztatta... A nővér semmit sem tudott erről. Imádkozott a beteggel, mert nem tehetett mást. És a beteg testileg-lelkileg meggyógyult. Briege McKenna nővér megadta magát a kápolnai Hangnak. Elöljárói engedélyével megkezdte gyógyító szolgálatát, amely nagyszabású­ra nőtt. „Rendszerint az Eucharisztiával kapcsolatban szolgálok – mondja – , hogy Jézus Krisztust állíthassam központba az Ol­táriszentségben, őrá irányíthassam a figyelmet... Csodákat láttam történni mise közben... A vakok szemem láttára nyerték vissza látásukat. Láttam egy kilencéves kisfiút, aki süketnémának szüle­tett, tökéletesen meggyógyulni, amikor anyja szentmisére és szentáldozásra hozta őt ... Egy tizennyolcéves prostituált, egy lány, aki hétéves korától az utcán nőtt föl, valakivel eljött egy misére, ahol szóltam egy pár szót. Heroinon élt, megvakulóban volt, éle­te merő zűrzavar. Nem akart a templomba jönni, azt gondolta, mindnyájan képmutatók vagyunk. Nem figyelt egyetlen szóra sem, amit mondtam, vagy amit a pap mondott. De hirtelen sírni kezdett – első alkalommal tizenhárom éves kora óta – , és nem bírta abbahagyni. Amikor kiment az ajtón, így szólt: 'Ó Istenem, szeretném, ha hinni tudnék'. Ebben a pillanatban visszakapta a látását. A herointól is megszabadult, és egy percig se voltak el­vonási tünetei. Mikor később találkoztam vele, azt mondta: 'Tu­dom, mi történt. Abban a pillanatban, amikor Krisztus eljött, amikor a kenyér és a bor Jézussá változott át, én is átváltoz­tam.” [Uo. 10-11. o.]

Jelek és csodák! 1977-ben egy tizenegy éves kisfiú, Jerry Taylor egy elhagyott gyárépület mellett játszva megérintett egy élő elektromos vezetéket. Halottnak látszott. Egy bostoni kór­házban több mint egy hónapot töltött súlyos kómában. Mestersé­gesen tartották életben, az agytevékenység leállt. Az orvosok többször javasolták Jerry szüleinek, hogy egyezzenek bele a Jerryt életben tartó apparátus eltávolításába, mert nincs esély, hogy a fiút az életbe visszahozzák. A szülők azonban még táplál­tak egy utolsó reményt. Elhívták kisfiuk betegágyához Edward McDonough redemptorista atyát, aki rendszeresen tartott gyógyí­tó szolgálatokat a Mindig Segítő Miasszonyunk bostoni templo­mában. A pap bement a gyerekhez, két kezét ráhelyezte, és imádkozott. Húsz percen belül Jerry fölnyitotta a szemét, és visszanyerte eszméletét. Attól kezdve napról napra javult. Két nap múlva elhagyhatta az intenzív osztályt. Egy hónap múlva mozgásterápiára fogták. Három hónap múlva hazamehetett a kórházból. Később újból iskolába járhatott. „Egy valóban figye­lemreméltó dolog Jerry gyógyulásával kapcsolatban – mondta később McDonough atya – az a hatás, amit saját plébániáján tett. Az egyházközségben mindenki tudott Jerry esetéről: olyan volt, mintha Lázár támadt volna föl a halálból. Lelki ébredést váltott ki a dolog.” [New Covenant 1981/6. 16-17. o.] McDonough atya két nagy iratszekrényben tárolja az orvosilag dokumentált gyógyulások adatait.

1978-ban tartották Bombayben az indiai katolikus karizmati­kus megújulás harmadik országos találkozóját. November 2-án gyógyító szolgálatra került sor. Ezen résztvett egy fiatal indiai ta­nítónő, Paulina D'Souza, aki ugyanazon év április 19-én vasúti katasztrófa áldozata volt. Egy vonat belerohant abba a kocsiba, amelyben Paulina utazott. Hatalmas ütést kapott, beszorult a roncsok és a sikoltozó emberek közé, iszonyú fájdalom hasított a lábába. Úgy érezte, megfullad. A mentőosztag csak három órával a baleset után érkezett a helyszínre. Közben Paulina hol elájult, hol pedig elviselhetetlen fájdalomra, fuldoklásra és szomjúságra, az áldozatok hörgésére ébredt. Ő lett az egyetlen túlélő a kocsi­ban, ahol ötven nő utazott. Mentéskor a lángvágó átvágta a térdidegeket Paulina jobb lábában. Életben maradása is kétséges volt, de abban biztosak voltak az orvosok, hogy a lábát soha töb­bet nem tudja használni. Háta is megsérült, állandó fájdalmakat szenvedett. Fűzőt és acélpántos ortopéd cipőt viselve hónapok múltával mégis képes lett állni, valahogy járni is. Fájdalmai mel­lett állandóan gyötörte a szörnyű baleset visszatérő emléke: időn­ként minden elsötétedett előtte és újból az összeroncsolt vasúti kocsiban érezte magát, fuldokolva és vízért kiabálva, körülötte az agonizáló útitársakkal... Paulina hitt Isten segítő szeretetében, és a gyógyító szolgálatra a hit jeléül egy pár papucsot vitt magával! A lépcsőn nem tudott fölmenni, vinni kellett. Mise után négy-öt ember imádkozott érte, köztük egy püspök. „Miután két vagy három percig imádkoztak – meséli Paulina – , eldőltem, anél­kül, hogy eszméletemet veszítettem volna.” (Ezt nevezik a Lé­lekben nyugvás jelenségének.) „Éreztem valakit a lábam mellett, aki megérintett engem. Fölnéztem és két személyt láttam ott: Jé­zust és Máriát! Hirtelen hatalmas fényességet láttam. Majdnem megvakultam, és ezután nem bírtam kinyitni a szememet. Vala­mivel később mégis sikerült fölnyitnom a szememet. Minden a szokásosnak látszott. De valami hiányzott. A lábamból hiányzott a fájdalom! S a levegőért és vízért kapkodás érzését nem tapasz­taltam, amikor elestem. Kezdtem a lábamra állni. Valaki felém nyúlt, hogy segítsen. 'Rendben van' - mondtam. - 'Föl bírok állni. Jól érzem magam.' Jól is voltam! Leültem egy székre, és el­ső dolgom volt a papucsomat kérni és fölhúzni. Aztán fölálltam. Mindenki tátotta a száját! Jártam, ugráltam, pár métert futottam is. Kiáltoztam: 'Jól vagyok! Jól vagyok! Jézus meggyógyított en­gem!' [New Covenant 1979/10. 9-10. o.] Egyidejűleg meggyógyult Paulina háta is.

Nem foglalkozom külön a Szent Szív misszionárius Emiliano Tardif atya gyógyító szolgálatával, melyről két népszerű könyv is megjelent magyar nyelven. [TARDIF, E. - FLORES, J.H.P.: Jézus él! Marana Tha 2000, Bp., évszám nélkül; TARDIF, E. – FLORES, J.H.P.: Jézus a Messiás. Marana Tha 2000, Bp. 1991.] Rendkívüli jelenségek mindig is fölléptek az Egyházban: szentek életében, Mária-kegyhelyeken a hívő katolikus hálatelt szívvel, hite megerősítéseként fogadta eze­ket. A karizmatikus megújulásban egyrészt gyakoribbak lettek (az ismertetett néhány példa igazán csak ízelítőt jelent), másrészt új­szerűen ható kontextusba kerültek. Nem egyes személyek vagy speciális szent helyek privilégiumaiként lépnek föl, hanem az élő hittel átjárt közösség kontextusában. Ez gyakran meglepő a hívő katolikus számára, amint azt Agnes Sanford leírja egy katolikus sebesült esetében, aki nem volt hajlandó gyógyulásért imádkozni, mert „csak a szentek tudnak csodákat tenni”. „Mitől szent vala­ki?” - kérdezte Agnes. „Senki nem lehet szent, amíg meg nem halt” - jelentette ki a fiatalember. „Úgy tűnt, ez a lehetőségek határain túlra helyezi a dolgot” – rezignál Agnes Sanford. [SANFORD, Agnes: Sealed Orders. Logos International, Plainfeld, New Jersey, 1972. 181-182. o.] (Később azért több sikere volt a katolikusokkal.) Teológiailag kétségtelen, hogy a karizmák, akár a rendkívüliek is, önmaguk­ban nem jelei az életszentségnek; Mt 7,22-23-ból tudjuk, hogy „gonosztevők” is tehetnek csodákat. Mégis figyelmet érdemel a rendkívüli karizmák jelentkezésének újszerű összefüggése. II. Já­nos Pál pápa tanítja, hogy a keresztény szellem akkor hódíthat teret a társadalomban, „ha megújul az egyházi közösségek ke­resztény lényege”. [Christifideles laici 34.] A hívő közösség lényege szerint a föltá­madt Jézus jelenlétének helye, a Szentlélek működésének terepe, az új teremtés vajúdása és műhelye. Ez az igazság válik most kézzelfoghatóvá szemünk láttára olyan közösségekben, ahol a keresztény lényeg – meghalni önmagunknak és a föltámadt Úrnak élni – szintén kézzelfogható. Isten megőrzi szuverén sza­badságát a jelek és csodák osztogatásában, de azért szabad fölfi­gyelnünk arra, milyen körülmények között ajándékozza leggyakrabban azokat. Ez a szempont tereli figyelmünket azokra a rendkívüli eseményekre, amelyek a mexikói nagyvárosban, Jua­rezben történtek.

Rick Thomas jezsuita atyát 1964-ben bízta meg rendje az Our Lady's Youth Center (Miasszonyunk Ifjúsági Központ) igaz­gatásával El Pasóban (Texas, USA). El Paso határváros: a Rio Grande folyó túlsó oldalán már a milliós mexikói város, Juarez terül el. Az életszínvonal meghökkentő különbséget mutat a fo­lyó két partján, a szegény mexikóiak gyakran szöknek át a hatá­ron, hogy munkalehetőséget találjanak. Rick Thomasnak bőséges lehetősége nyílt, hogy a szegények között dolgozzék, nyomoruk enyhítésére törekedjék. 1969-ben egy barátja, akivel együtt vé­gezte a noviciátust, New Orleansból jelezte, hogy Isten „valamit kezdett” náluk. Ez a valami a katolikus karizmatikus megújulás volt, ami először csak nagyon mérsékelt érdeklődést váltott ki Rick atyából. Mégis elment egy imaösszejövetelre, ahonnan sike­rült annyira elkésnie, hogy a befejezés után érkezett. Barátja imádkozott, hogy töltse el Ricket a Szentlélek, de látszólag nem történt semmi. Rick Thomas hazament, lefeküdt, és nagyon gyor­san elaludt. „Az éjszaka közepén fölébredtem, és mély imába merülten találtam magamat, pedig ezt az élményt már rég elve­szítettem. Az imádság visszatért, nagyon egyszerűen, mint a noví­ciusi buzgóság idejében.” [LAURENTIN, René: Miracles in El Paso? Servant Books, Ann Arbor, 1982. 55-56. o.] Rick érdeklődni kezdett, az OLYC-ban (Our Lady's Youth Center) imaösszejöveteleket indí­tottak. Ott hallott először nyelvimát. Mikor tudni akarta, mi az, a fiatal lány csodálkozott: „Ezt nem tanítják a szemináriumban?” Lassan karizmatikus közösség alakult ki El Pasóban. A helybeli püspök bölcsen várt, hova fejlődik a dolog. Rick atya és munka­társai azonban a határon túl, a juarezi szegények között is mű­ködtek, s itt a karizmatikus megújulás ellenállásra talált. A juarezi püspök jónak látta egy darabig betiltani az imaösszejöve­teleket, de két hónap múlva, az általa is nagyrabecsült Guillermi­na Villalva szociológus csodás gyógyulásának hatására újból engedélyezte azokat. Gullermina a korábbi marxista szellem he­lyett most már keresztény hittel ment a legszegényebbek közé, akik Juarez szeméttelepén a hulladék gyűjtögetéséből éltek, és embertelen körülmények között laktak, az alkohol, a drogok és az erőszak pusztító hatalmának kiszolgáltatva. Egy hónappal a juarezi imaösszejövetelek újraindulása után, 1972 karácsonyán az OLYC munkatársai ebédet adtak a juarezi szemétgyűjtőknek. 120 főt vártak, 200 főre elegendő adag ételről gondoskodtak, és 300-an jöttek. Az étel mégis elegendő volt, még bőségesen maradt is. Semmi kétség: Isten avatkozott be. Azóta újra és újra ismét­lődik az ételszaporodás csodája Juarezben.

Az El Pasóban működő United Way szervezet, amelytől az OLYC anyagilag függött, rossz néven vette az ifjúsági központ munkatársainak fokozódó hithirdető aktivitását. 1973-ban az OLYC szakított a United Way-el, munkatársai fizetés nélkül maradtak. [New Covenant 1985/3. 17. o.] Hihetetlen kaland kezdődött: a szegényekért élő kö­zösség, amelynek egyetlen támasza az Úr, továbbra is táplálta az éhezőket, és mindent megtett fölemelkedésükért. Megalakult a Lord's Ranch, az Úr birtoka, amelyen önkéntesek dolgoznak, többnyire lelkes fiatalok, átmeneti jelleggel. 1975-ben Martha Medrano pénzügyi szakember föladta állását, hogy a szegényeket tápláló Lord's Food Bank (az Úr élelem-bankja) alelnöke legyen; a bank elnöke az Úr maga. Ennek a banknak nincsenek épüle­tei: a szegények munkát „tesznek be”, és cserébe élelmet „vesz­nek ki”. Utat építenek, vályogtéglákat égetnek, házakat emelnek. A banknak a folyó mindkét oldalán van „fiókja”. „Legérdeke­sebb az Úr Élelembankjában, amikor maga a bankelnök veszi kézbe az ügyeket!” - írja Rick Thomas atya. - „Nemrég egy hetvenéves asszony jött a bankhoz, sántítva, botjára görnyedten. A gyógyulásért végzett ima után eldobta a botot, és táncolni kez­dett a Lélekben. Ma ő az első, aki a táncot vezeti az Úr di­cséretére!” [New Covenant 1978/2. 19. o.] Egy elhagyott földön, amelyet Rick Thomas hasznosít, a mérnökök és öntözési szakemberek szerint nem le­hetett vizet találni. Prófétai szó nyomán mégis kutakat fúrtak, és ma a farmnak két mesterséges halastava van. Amikor Rick atya fölajánlotta egy szomszédjának, aki hajlandó lett volna fizetni a vízért, hogy díjtalanul használhatja azt, a kutak szivattyúzás nél­kül kezdték adni a vizet! [International Newsletter 1980.4. 3. o.] A juarezi szeméttelep szegényeinek élete gyökeresen megváltozott. A gyerekek iskolába járnak, a szemétgyűjtők értékesítési szövetkezetbe tömörülnek, Juarez közéletében visszaszorul a korrupció. A hívő közösség látogatja a börtönt, a javító- és az elmegyógyintézetet, Isten szeretetét és ir­galmát árasztva az elveszettekre, reménytelenekre. A börtönök­ben megváltozott a bánásmód. A közösség föllép a meg nem született élet védelmében is. 1992-ben elmélyülésről olvasunk: „Az utóbbi hónapokban az imádság szelleme nagyon elmélyült, és a személyes megtisztulás igénye megerősödött. A szolgálatba lépő új személyzet feladata, hogy megtanítsa az embereket az Úr komoly szolgálatára.” [Good News jubileumi különszám, 1992. 62. o.]

Az Egyesült Államok 1978-as országos katolikus karizmatikus konferenciáján (Notre Dame, Indiana) egy juarezi fiatalember húszezer résztvevő előtt tett tanúságot megtéréséről. „Életem abból állt, hogy dolgoztam és a pénzen lerészegedtem. Kártyáz­tam is. Nem tudtam eltartani a családomat a keresetemből. Egyik nap, amikor részegen mentem haza, meg akartam verni a felesé­gemet, mint mindig. Hároméves kislányom azt mondta: 'Anyu, imádkozzunk apuért, hogy ne legyen többet részeg.' A kicsi rám ­tette a kezét, a feleségem szintén. Nyelveken kezdtek imádkozni. Meglepődtem. 'Mi bajuk van ezeknek?' Még nem ismertem az Urat. Gyermekem és feleségem már ismerte az Urat. Az ima so­rán az Úr karjaiba zuhantam, úgy, ahogy voltam, részegen.” (Is­mét a Lélekben-nyugvás jelensége: a verekedős férj elterült a földön.) „Azonnal éreztem az Úr erejét. Másnap a feleségem ebédet csinált, de én nem kértem. 'Miért nem kérsz?' - kérdez­te. Azt mondtam: 'Most megyek, és az Élelembankban fogok dolgozni.' Azon az éjszakán az Úr megváltoztatta az életemet, és most már tizenegy hónapja az Úrért dolgozom.” [New Covenant 1978/11. 12-13. o.] Ez a drámai megtérés nem egyedülálló eset.

Hadd idézzek egy egyedülálló esetet is. Rick Thomas az em­lített konferencián bemutatott egy testes mexikói nőt. „Hadd mondjam el nektek, mi történt ezen a héten Adellával. Szerdán jött át Juarezből az Ifjúsági Központba. Délután mindnyájan le­pihentünk a földön. Jót aludtam éppen, amikor Evangeline nő­vér, képzett ápolónő, fölébresztett és azt mondta: 'Ez a hölgy nem mutat életjeleket!' Fölkeltettem a többi testvért, és kértem őket, énekeljék kedvenc dalukat: 'La Sangre de Cristo Tiene Po­der' (Krisztus Vérének ereje van). Ők énekeltek, s közben Evangeline nővér egy tanuló ápolónővel megpróbálta szájból-­szájba lélegeztetve életre kelteni Adellát, de nem tudtak légzést elérni. Azt gondoltam, jobb, ha föladom a betegek kenetét. Kö­rülnéztem, ki tudja elhozni nekem az olajat, végül találtam is va­lakit, és így szóltam hozzá: 'Menj az irodámba, húzd ki ezt és ezt a fiókot, és ott vannak az olajok.' Ez a hölgy elment az irodába, és visszatért két üveg szenteltvízzel! Így hát elmentem magam és elhoztam az olajat, s amikor visszatértem, föladtam a betegek ke­netét. Ezalatt nem mutatkoztak életjelek. Adella életjelenségek nélkül volt ébredésünk után mintegy tíz percen át. Végül rájöt­tem, mit kell tennem. Jézus Krisztus nevében kezünkbe vettük a hatalmat a szituáció fölött, megparancsoltuk Adellának, hogy kel­jen föl – s ő fölkelt, és öt perc múlva táncolni kezdett.” Adella ennyit tett hozzá: „Hálát adok az Úrnak, mert sok csodát tett ér­tem. Mindent megadott nekem, amit csak kértem. Megígérem neki, hogy követni fogom őt, amíg csak el nem hív az ítéletre. Viva Cristo Rey! (Éljen Krisztus Király!)” [Uo. 13. o.]

Hogy mondja az Úr? „A betegeket gyógyítsátok meg, a ha­lottakat támasszátok fel...” (Mt 10,8). „Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek... Kérjetek és kaptok, hogy örömö­tök teljes legyen” (Jn 16,23-24).

Viva Cristo Rey!

Van egy kazettám a katolikus karizmatikus megújulás 1987-­es római vezető-konferenciájáról. Linda Koontz nővér beszél rajta, aki egy ideig munkatársa volt Rick Thomas atyának El Pasóban. Tűrhetően olvasok angolul, de az élőszót nehezen értem. Ezt a kazettát azonban annyiszor meghallgattam, hogy egész jól kiveszem a részleteket is. Már az első hallgatáskor, amikor csak a mondanivaló fő tendenciáját értettem, egészen különös benyomást gyakorolt rám. Linda nővér határozottan és egyszerűen adja elő Juarez csodáit; közülük soknak szemtanúja volt. Néhány mondatba tömöríti a megrázó megtéréseket, amelyeket gyakran fizikai gyógyulás kísér. Ezek a rendkívüli esemé­nyek egy szociális programból nőttek ki, s ez a program azóta se szünetel: a juarezi szegények kiemelkednek nyomorukból. De több történik, mint szociális segítő munka. A szegényeknek hirdetik az evangéliumot! (Vö. Lk 7,22). A jelek és csodák fellépésének igazi összefüggése az evangelizációs folyamat. Ez nem valami ráadás az Egyház életében, nem valami szabadon választható speciális feladatkör, hanem az Egyház szívverése, alapfunkciója. Mária, aki hitben anyánk, az Igét foganta és adta a világnak, s az Egyház ezt folytatja: hittel befogadja és másokkal közli az Örök Igét, a teremtetlen Igazságot, a személyes Jó Hírt, Urunkat, Jézus Krisztust. A II. Vatikáni Zsinat a missziós dekrétumban megállapítja, hogy az Egyház természeténél fogva missziós jellegű, [Ad Gentes 2.] a világiak apostolkodásáról szóló dekrétumban pedig nagyon világosan tanítja, hogy a Jézusról való tanúskodás küldetése nem korlátozódik a klérusra és a szerzetesekre, hanem a világi hívőnek is kikerülhetetlen kötelessége. [Apostolicam actuositatem 1., 2., 3., 4., 5., 7.] VI. Pál pápa szerint – aki nagyon tudatosan vette föl a nemzetek apostolának nevét, s aki­nek személyét és életművét egyre inkább csodálom – „az evangelizálás... az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az Egyház tükröződik vissza. Az Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja.” [Evangelii nuntiandi 14.] II. János Pál pápa prófétai erővel hirdette meg, hogy ütött az új evangelizálás órája. [Christifideles laici 33., 34.] Hazánk Püspöki Karához 1991-ben intézett beszédében ezt mondja: „Megtörténhet, tisztelendő Testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom széle­sebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: 'Missziós területté váltunk!' Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni! [II. János Pál magyarországi látogatása. MKPK Sajtóirodája, Bp. 1991. 2.kiadás. 73. o.] Történelmi helyzetünk és az Egyház evangelizáló alapműködésének tudatosítása adja azt a horizontot, amelyben a rendkívüli karizmák váratlan bőségben való jelentkezése teológiai szabatossággal elhelyezhető. A karizmatikus megújulás Isten cselekvése, aki missziós parancsával együtt ígéretet tett, hogy a hívőket jelek fogják kísérni (Mk 16,15-18). „Tanításom és igehirdetésem nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” (1Kor 2,4); „Apostoli küldetésem bizonyítékai voltak nálatok a nagy türelem, a jelek, csodák és erőmegnyilvánulások” (2Kor 12,12). A karizmák sohasem öncélúak. Szolgálatra adatnak. Az I. Vatikáni Zsinat hittételként tanítja, hogy a csodák valóban bizonyítják a keresztény vallás isteni eredetét. [DS 3034] Ez a rendkívüli karizmák célja: az evangélizáció hitelképessé tétele egy hitehagyott, racionalista korban. Isten azért adja őket, mert az Egyháznak szüksége van rájuk, hogy küldetésének megfelelhessen.

Az említett kazettán Linda Koontz nővér drámai erővel hangsúlyozza ezt az összefüggést, arra buzdítva hallgatóságát (ezer delegátust a világ minden tájáról!), hogy tegyék félre egyéb problémáikat és ügyeiket, nyíljanak meg a Szentlélek ösztönzése és ereje előtt, és szenteljék magukat bátran a tanúságtételnek, az evangelizációnak. Tegyenek hitben egy lépést, és Isten hét lépést fog tenni! Úgy érzem, Linda nővér előadásában a Szentlélek sajátos dinamizmusa működik. Mikor megismerkedtem ezzel a be­széddel, úgy hatott rám, mintha a szemem láttára nyílt volna ki egy virág. Eszembe jut a misztériumjáték szövege, amit Sillye Jenővel írtunk: „Nyílj ki virág, pünkösd piros virága!” Valamit nagyon mélyen megmozdít bennem ez a kazetta. Újra és újra végighallgattam.

Előadása végén a nővér imába viszi át hallgatóságát. Arra bátorítja a küldötteket, hogy egymás kezét megfogva vele együtt forduljanak az Úrhoz, szabadságot adva neki, hogy végrehajtsa életükben azt a változást, amelyre az evangelizációs küldetés vállalásához szükségük van. Új szívet kér a konferencia résztvevői számára, fogékonyat a szegények ínségére, nyitottat Isten tervei előtt. Kéri, hogy a Lélek adományai, amelyek a keresztség és a bérmálás révén már mindnyájukban ott szunnyadnak, Isten akarata szerint kirobbanó erővel ébredjenek életre mindannyiukban, s Isten szere­tetének és irgalmának mérhetetlen ereje tegye képessé őket, hogy megújítsák a föld színét. A csalódottak nevében kimondja a megbocsátás szavát, és imádkozik lelki szabadságért, hogy az Úr tiszta eszközei legyenek. Kimondja, hogy mindnyájan újból az Úrnak szentelik szájukat, és kéri Jézustól a tüzet, az ihletett szó ajándékát, a tanúságtétel karizmáját, a bölcsesség és szeretet szavait a Megváltó hirdetésére. Pünkösd megújulásáért imádkozik a konferencia-teremben, és hallani, amint a delegátusok vele imádkoznak. Izzani kezd a levegő.

„Kúra ma siamdara ba... Kúra ma siamdara ma...

Linda nővér nyelveken imádkozik. A terem fölzúg. Dallam árad, mint dagálykor a tenger. Az ezer delegátus nyelveken énekel.

„Kúra ma siamdara ba... Kúra ma siamdara ma...”

Isten Lelke lebeg a tömeg tengermoraja fölött!

„Úr Jézus – imádkozza Linda – , hatalmas erőddel vedd el rólunk a félelem szellemét, hogy fölkeljünk és szent bátorsággal hirdessük: közel van a te országod, itt van a te országod! Szabadíts meg ma minket a félelem minden terhétől! Köszönjük, Jézus, hogy szabaddá teszel bennünket – most!”

„Kúra ma siamdara ba...”

„Bocsáss meg, Jézus, hogy kételkedtünk erődben! Hirdetni akarunk téged!”

Árad a nyelvének. Hol vagyunk, a jeruzsálemi Cenákulumban? A terem lángol. Az Örök Város lángol. Az Egyház szíve lángokban áll. A mindenség szíve lángol! Isten szeretetének emésztő tüze lángol!

„Kúra ma siamdara ma...”

„Te vagy az, aki szabaddá teszed a foglyokat! Köszönjük, Urunk! Köszönjük, Jézus!”

„Kúra ma siamdara ba...”

„Köszönjük, Urunk, hogy ez új nap számunkra! Új nap Egyházad számára! Új nap az életünkben, Urunk! Köszönjük, hogy irgalmas voltál hozzánk! Hogy újra kiárasztottad Szentlelkedet! Köszönjük, hogy új látást kaptunk a mieink számára, közösségünk számára, városunk számára, országunk számára! Köszönjük, Jézus!”

A küldöttek – Linda nővér vezetésével – ismétlik Jézus szavait: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy, felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje!” (Lk 4,18-19). Ezer ember fogadja el, hogy föl van kenve az Egyetlen Fölkentben, föl van kenve az evangélium hirdetésére! Ki-ki a saját nyelvén... Pünkösd van a teremben!

„Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Úr Jézus Krisztus!”

Mindent fölkavaró pünkösdi vihar. A dicsőség Lelke kiárad. Fény a sötétben élőknek, az imádás Lelke a hitetleneknek, a káromkodóknak... Ó, hazám!

„Alleluja! Köszönjük, Urunk! Dicsőség és áldás neked!”

A teremben most tapsvihar zúg. Ünneplik az Urat!

„Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Jézus! Köszönjük, Úr Jézus!”

A lelkesedés percei. A Lélek túláradása a szívekben.

„Viva Cristo Rey!” (Éljen Krisztus Király!)

Ezt a kiáltást a mexikóiak között tanulhatta Linda nővér. Ezzel a kiáltással álltak a mexikói vértanúk a kivégzőosztag elé. A sortüzek elhallgattak Mexikóban, de a kiáltás máig cseng. A mártírok vére mag!

„Viva Cristo Rey! Viva Cristo Rey!”

Zeng a kiáltás a mexikói szegények ajkán. Zeng a kiáltás a római konferenciateremben. Zeng a kiáltás az univerzum határáig.

„Éljen Krisztus Király!”

Ez a kiáltás az élet értelme, a szentek boldogsága. Úgy szeretnék élni, hogy tetteim ezt kiáltsák. Úgy szeretnék meghalni, hogy halálom is ezt kiáltsa. Ez a kiáltás a Jó Hír. Ezzé a kiáltássá akarok válni. Mindenkinek tovább akarom kiáltani.

Éljen Krisztus Király! Benned is, testvér!

Forrás: Hagiosz