A Szentlélek az életszentség előmozdítója

„Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13)

Miért kérünk? Azért, mert vágyakozunk valamire, amit nem birtokolunk. Isten és az Ő Szentlelke nincsen a birtokunkban, a Szentlelket ezért kérnünk kell, és ingyenes ajándékként meg is kapjuk.Hívjuk ezért a Szentlelket, hogy Ő tegyen szentté bennünket! Minél inkább engedjük, hogy elteljünk a Szentlélekkel, annál jobban szentté tudunk válni.

Téves az felfogás, miszerint az életszentséget az ember a saját erőfeszítése által tudja elérni; csak kitartóan és szorgalmasan neki kell látnia egyre tökéletesebbé tennie magát. Biztosan nem igaz, hogy egy általunk eldöntött életprogram megvalósításával válhatunk szentté. Bár nélkülözhetetlen részünkről a kitartó küzdelem, de a feladat meghaladja emberi erőnket. „Nélkülem semmit sem tehettek.”  Ezért a Szentlélek segítsége nélkül lehetetlen ezt elérnünk. A csúcsra jutáshoz én csak egy kis rész tudok hozzátenni.

Ahogyan megtapasztaljuk a korlátainkat, egyre inkább rájövünk arra, hogy Isten kezébe kell átadnunk a kormányt. Egyedül Isten ismeri minden ember útját. Ezért a megszentelődés legnagyobb akadálya lehet, ha ragaszkodunk a saját tökéletességünkről alkotott képhez. Amit Isten akar megvalósítani velünk kapcsolatban, az mindig más, mint amit mi el tudunk képzelni. Mindig zavarba ejtő, de végtelenül szebb, mert egyedül Isten képes teljesen egyedülálló remekművet teremteni.

Emiatt, ha valaki szentté akar válni, akkor nem elegendő, hogy csupán követi a mindenki számára érvényes általános irányelveket. Tudnom kell, hogy mit vár tőlem az Egyház vagy a Mozgalom, de ezen túlmenően meg kell, hogy halljam Isten nekem szóló, személyes vezetését. A szentté válás nem egy eszményképhez való hasonulásban valósul meg, hanem az Isten sugallataihoz való belső hűségben.

Ha egy eszményképhez akarunk minden erőfeszítésünkkel igazodni, akkor annyi parancsolatot kell betartanunk, annyi erényt kell gyakorolnunk, hogy lehetetlen minden fronton helytállnunk. Fontos tehát tudni, hogy életünk egy adott pontján melyik erénynek adjuk az elsőbbséget. Nem a mi elképzelésünk, hanem valóban Isten akarata szerint, mert az sokkal hatékonyabb lesz. És ez nem mindig az, amire mi gondolunk! Gyakran teszünk hatalmas erőfeszítéseket, hogy egy bizonyos dologban növekedjünk, miközben Isten mást kér tőlünk. Előfordul, hogy bőszen törekszünk kijavítani egy jellemhibánkat, holott Isten éppen azt szeretné, hogy szelíden és alázattal fogadjuk el önmagunkat.

A kegyelem sugallatai ezért nagyon értékesek, mert segítenek helyesen eligazodni. Nélkülük egyes területeken feladnánk a küzdelmet, más területeken pedig túl sokat követelnénk magunktól, ami ugyanolyan súlyos hiba. Ezért, mivel nem elegendő csupán szabályokat és ideákat követni, nagy szerepe van a személyes istenkapcsolatomnak, hogy meghalljam, mire hív az imádságban Isten. A szabályok és keretek adta biztonságon túl Istenre kell építenem a legfőbb biztonságomat!

Mit tehetünk azért, hogy az Úr minél jobban részesítsen minket sugallataiban? Vágyakozni kell rá és kérni: „Azt mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Lk 11,9) Emellett pedig erősen határozzuk el, hogy semmit sem tagadunk meg Istentől, éljünk gyermeki engedelmességben. Önmagam helyett Istent állítsam a középpontba!

Hogy ezt elérhessem, a kis dolgokban való hűséggel kell kezdenem (pl. állapotbeli kötelességek). Ez az, ami kellő gyakorlással megerősít abban, hogy életem minél több eseményében képes legyek az Istenhez való hűség mellett dönteni és ebben kitartani. „Aki a kicsiben nem hű, a nagyban sem az.” Valahányszor hűségesek vagyunk a Szentlélek indításaihoz, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának, mégha a legjelentéktelenebbnek tűnő dologról is van szó, ez a hűség a kegyelem és erő növekedését eredményezi az életünkben. Végül a kegyelemnek ez a növekedése bennünk képessé fog tenni minket mindannak a jónak a megvalósítására is, amihez korábban még nem volt erőnk. „Jól van te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád.” (Mt 25,23)

Igyekezetünk az engedelmességre ne váljon azonban aggodalmaskodássá! Természetes, hogy ez nem sikerülhet mindig, ezért sose a félelem motiváljon, hanem mindig a szeretet, az Istenbe vetett bizalom! Isten szemében az őszinte szándék a legfontosabb. Engedjük, hogy a Szentlélek fogja a kezünket ezen az úton, de ne aggályosan keressük Őt. Nem kell minden pillanatban görcsösen figyelnünk a Szentlélekre! Sokszor nem közvetlenül, hanem az embereken és az eseményeken keresztül szól hozzánk.

Az Istennek való engedelmesség kiváló iskolája, ha megtanulunk az embertársainknak engedni. Nem gondolhatjuk, hogy képesek vagyunk engedelmeskedni Istennek, miközben képtelenek vagyunkodaadni magunkat embertársainknak, és ehelyett a saját elképzeléseinket és vágyainkat követjük. Hiszen mindkét esetben ugyanazt az akadályt kell leküzdenünk: az önmagunkhoz, a saját akaratunkhoz való ragaszkodást. Ha csak akkor tudok alkalmazkodni az emberekhez, ha kedvem van, akkor hogyan lennék képes alkalmazkodni Isten akaratához? Az emberek iránti alázat a Szentlélek iránti alázatunk feltétele is.

Az engedelmesség fontos formája az „események iránti engedelmesség” is. Ha képesek vagyunk rá, hogy békességgel és szeretettel beleegyezzünk mindabba, amit az élet elénk hoz, akkor Isten el fog halmozni szeretetével a szívünkben megszólaló Szentlélek által. Az élet nehéz helyzeteit ne csupán elszenvedjem, hanem szabad akaratommal fogadjam el, és engedjem, hogy Isten mindent a javamra fordítson!

Ha mindezeket a gondolatokat alaposan megfontoljuk és életünkben gyakoroljuk, akkor fokozatosan kialakul és megszokottá válik bennünk egy Istenre figyelő beállítottság. Ennek jellemzői: az Isten utáni vágy, a belső béke, az imádság és a bensőnkben való történésekre való figyelem. Ez az Istenre hangolódott lelkületünk teszi lehetővé, hogy ha szívünkben feltámad a Szentléleknek egy sugallata, akkor azt ne fojtsuk el, és ne vesszen bele mindenféle más késztetések és indulatok alapzajába, hanem emelkedjék fel a tudatunk szintjéig, és ismerjük fel benne az isteni indíttatást.

„Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14,9) Mi mennyire vagyunk képesek a Szentlélek sugallatain keresztül felismerni Jézust, aki elvezet bennünket az Atyához?

Fejéregyházi Tamás LC

Elhangzott 2014. február 18-án, a Regnum Christi – Lelkiesték keretében

Az előadás forrásanyagául szolgáló mű: P. Jacques Philippe: A Szentlélek iskolájában (Nyolc Boldogság Közösség, Homokkomárom)

Forrás: Regnum Christi