1.
Miben áll pontosan a gyógyítás adománya?
A gyógyítás
adománya, csakúgy mint a többi karizma, a Szentlélek megnyilatkozása. Pál
apostol azt mondja: „Ki ki a közösség javára
kapja a Lélek ajándékait." Ezek után kilencet felsorol: A bölcsesség
adománya, a Indás adománya, a hit, a gyógyítás adománya, a csodatévő hatalom, a
prófétálás, a szellemek elbírálása, a többféle nyelv adománya, a nyelvek megfejtése (vö. 12,8-1).
Atyám, de
azt mondják, hogy ezek a rendkívüli karizmák csak az Egyház életének kezdeteire
voltak... és hogy most már nem szükségesek...
De hát ki mondta
ezt? Akkor a fenti felsorolásban a Pál apostol által említett hit is csak az
Egyház életének kezdeteire volt? A II. Vatikáni Zsinat úgy beszél ezekről a
rendkívüli adományokról, mint amelyek ma az Egyház részét képezik (vö. Lumen
Gentium 4 és 12). Egyébként Ratzinger bíboros a Beszélgetés a hitről könyvében
így ír: „A racionalista szkepticizmus által kiszárított világ szívében a
Szentlélek új megtapasztalása született meg, mely mint megújulási mozgalom
kiáradt az egész világra. Amit az Újszövetség mond a karizmákról minta Lélek
eljövetelének látható jeleiről, az már nem csupán meg nem ismétlődő régi
história: ennek a történetnek ma élő időszerűsége van." (132-133.o.)
2.
A mai katolikus egyházban a karizmáknak miért nincs még polgárjoguk, miközben
számos evangéliumi egyházban többnyíre elfogadottak?
Különböző
szempontokat kell kiemelnem:
a. Nekem úgy
tűnik, hogy Egyházunk sokat katekizál és keveset evangelizál. Annak
meghirdetését, hogy Jézus él, jelek kísérik, de más-más arányban, attól
függően, hogy hitigazságokat vagy hitelméleteket tanítunk Azon a napon, amelyen
jézust nyíltan mint Megmentőt és Urat fogjak hirdetni, csodákat fogunk látni az
égben és jeleket a földön.
Számomra a
problémát nem a karizmák hiánya jelenti. Ez csak a következménye. A probléma
gyökere ott van, hogy már nem hirdetjük a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak
megváltói halálát és dicsőséges feltámadását.
b. Másrészről
beleestünk a pelagianizmus kísértésébe: azaz Isten művének megvalósításában
csak emberi eszközöket használunk és csak természetes eszközökre számítunk.
Amikor elemezzük a valóságot, elfelejtjük, hogy annak hatalmával számoljunk,
Aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. Az egyház feladata egy olyan
küldetést foglal magába, amely meghalad minden emberi erőt. Hogyan is lehetne
megvalósítani azt a Szentlélek ereje nélkül? Sem a tudomány, sem a technika nem
helyettesítheti a Szentlélek működését. Ne felejtsük, hogy „ha az Úr nem építi a
házat, az építők hiába fáradnak" (vö. Zsolt 127,1).
c. A karizmák
elutasítása adódhat abból is, hogy néha túlkapásokkal találkozunk. Én is ellene
vagyok a torzulásoknak, de a konkoly jelenléte soha nem jogosít fel a búza
kitépésére.
d. Egy olyan már
régen eltemetett valami bukkan újra a szemünk elé, amivel nem tudunk mit
kezdeni, nem tudjuk hogyan használni. De hamarosan természetes lesz. Remélem,
nemsokára az lesz a természetellenes, hogy volt nap, amikor nem történt
gyógyulás és az emberek csodálkozni fognak azon, hogy abban az időben Isten
hatalma nem tudott megnyilvánulni.
e. Végül pedig
szeretném megjegyezni, hogy már sok püspök nyitott ezekre a karizmatikus
természetű megnyílvánulásokra, Csak három esetet említek meg:
Monsignore Rafael
Bello, Acapulco érseke az egyházmegyéjében a megújulás tizenöt éve kapcsán egy
nagyon szép pásztorlevelet írt „Új evangelizáció" címmel. Ez annyiban
különbözik a többi püspöki írástól, hogy amíg azokban értékelik a megújulást és
beszélnek róla, addig az érsek levelében azokat a gyümölcsöket akarta velünk
megosztani, amelyeket személyesen kapott. Az 54. bekezdés így szól:
„Nagyszámú, a
Szentlélek hatása alatt cselekvő igehirdető van. Örülök, hogy köztük említhetem
az ilyen minőségében világhírű Tardif atyát, aki gyakran evangelizált
Mexikóban. Barátunk ő, aki 1984-ben Acapulcóban a papi karizmatikus
lelkigyakorlatot vezette. Prédikációjának, személyes illetve körleveleinek,
csakúgy mint beszélgetéseinek a vezérgondolata az, hogy mennyire könnyű és
hatékony a Szentlélek erejének segítségével folyó evangelizáció! Minden
országban hallották „Isten csodás tetteiről beszélni és ámultak-bámultak valamennyien”.
(ApCsel 2,11-12).
Csodálatos
karizmája, a gyógyítás, hallgatók ezreit és ezreit vonzza, ő pedig ezt
kihasználva fáradhatatlanul evangelizál. Úgy gondolja, mint Pál: „Jaj nekem, ha
nem hirdetem az evangéliumot!'” (1Kor 9,16)
Melegen ajánlom
»Jézus él!« könyvének csoportos tanulmányozását. Emiliano atya meggyőz minket
arról, hogy a megújulás azért evangelizáló erő, mert tagjait elvezeti a
Szentlélek ereje, adományai és karizmái előtti nyitottságra. Renard bíboros
bevallotta Tardif atyának, hogy
a megújulás
hozzásegítette a papokat és a püspököket annak felismerésére, hogy a
hitetlenség és a racionalizmus akadályai a termékeny apostolságnak. A bíboros
hozzátette:
„Síneket
fektetünk a Szentlélek elé, hogy eszerint igazodjon, de Ő jóval túlszárnyalja
ezeket. A Szentlélek nem követi a pasztorációs programjainkat. Nyilvánvaló,
hogy szükségünk van pasztorációs programra, de az egésznek keresztül-kasul
átjárhatónak kell lennie, hogy a Szentlélek használhassa vagy akár át is
alakíthassa. Az Egyház szakadatlan pünkösd és nem pedig szakadatlan
racionalizmus.
Ratzinger bíboros
a korábban már említett könyvében kijelenti: »Az, ami reményre ad jogot az
egyház egész területén - és pontosan a krízis középpontjában, a nyugati világ
egyházában is- olyan új mozgalmak ki virágzása, amiket senki nem tervezett el,
senki sem szólongatott, hanem egyszerűen csak a hit benső életerejéből
fakadnak. Ami bennük, ha mindjárt zajtalanul is, bontakozik, az az egyház
pünkösdjenek a hajnalát juttatja az ember eszébe. Például
a karizmatikus
mozgalom, a Neokatekumenátus, a Cursillo, a Focolare, a Communione e
Liberazione stb. (38. o.)
Végezetül pedig
annyit, hogy a legutóbbi pápák nagyon szép dolgokat mondtak a megújulásról. A
legszebben talán VI. Pál tette, amikor úgy fogalmazta meg a megújulást,
mint »az Egyház és a világ
számára fennálló esélyt« (1975. május 19.)
3. Ön a
karizmákkal való túlkapásokról beszél. Mik ezek?
A legfőbb
probléma akkor keletkezik, amikor kiragadjuk a karizmákat az eredeti
szövegkörnyezetükből. Márk evangélistánál láthatjuk: azt a felszólítást, hogy
tegyék kezüket a betegekre és azok meggyógyulnak, megelőzi az igehirdetésről
szóló vers „Menjetek
el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtményein” (Mk 16,15-18). Azaz csodás jelek
kísérik az evangélium hirdetését. Nem önmagukban léteznek, hanem akkor nyilvánulnak
meg, amikor a Jézus Krisztusban való üdvösséget hirdetjük.
Máté a maga
részéről így foglalja össze a küldetésre való megbízást: „…kereszteljétek meg őket az
Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”(Mt 28,18-19). Azaz a
gyógyulást a szentségi életnek kell követnie.
Tehát egy három
szemű láncról van szó: Ige - gyógyítás - szentségek. Ha ez nem így van, akkor
mindez meggyengül.
Szolgálatom
kezdetén Kanadában meglátogatott egy pap és megkért, hogy vegyek részt az
általa szervezett kongresszuson. Naivan igent mondtam. Azonban az egész
kongresszus alatt irányította az imádságot, az énekeket, az összes tanítást
mondta. Uralta a szentmisét, elmondta a prédikációt, még a hirdetéseket is ő
tette közzé. Csak a nap végén kért meg arra, hogy imádkozzam a betegekért. Ott
tanultam meg, hogy ne imádkozzam a betegekért, ha nem hirdethetem előtte Jézus
kereszten való győzelmét és feltámadásának diadalát.
4.
Hogyan jött rá, hogy rendelkezik a gyógyítás adományával?
Az után, miután
számos imacsoporiban imádkoztam a betegekért, 1973 november 18-án egy ízületi
gyulladástól és ízületi bántalmaktól szenvedő férfi megkért, hogy imádkozzam
érte. Az imádság végén botját elhagyva járni kezdett. Teljesen meggyógyult.
Később megfigyeltem, hogy Jézus hogyan gyógyítja meg egyre többször a
betegeket. Számomra így kezdődött egy meglepetésekkel teli élet: soha nem
gondoltam volna, hová vezethet el Ő engem. Másrészről azt hiszem, hogy az én
szolgálatom az evangelizálás. Amikor Jézust hirdetjük, amikor a kérügmát
hirdetjük, akkor történnek ezek a jelek.
5.
Egy karizma megtanulható? Vannak technikái?
Azt nem mondanám,
hogy megtanulható, de azt igen, hogy erősödhet. És minél inkább a betegek
szolgálatába állítjuk, annál jobban fejlődik. Ez egy olyan ingyenes ajándék,
amit ha nem használunk, nem fejlődik. De ha a betegek szolgálatába állítjuk,
megerősödik, és egyre többször megnyilvánul. Ma sokkal több gyógyulást látok,
mint öt évvel ezelőtt láttam ugyanazon körülmények között. A karizma használata
megnöveli hitünket. Minél több gyógyulási látunk, annál biztosabbak vagyunk
abban, hogy mások is meggyógyulnak.
7.
Nem veszélyes egy olyan adomány, mint ez?
Mindenekelőtt ez
egy adomány: azaz Istennek ingyenes ajándéka. A gyógyítás kizárólag Isten -
minden emberi eszközt meghaladó - műve.
Másrészt az
adomány a közösség javára adatott és nem annak, akinek megvan. Igencsak
veszélyes lenne Isten dicsőségét egyedül a magam számára megkaparintani. Ügy
még ítélet alá is kerülhet a gyógyítás adományával rendelkező: „Sokan mondják majd nekem
azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk
ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? Én akkor kijelentem nekik:
Sohasem ismertelek titeket. Takarodjatok tőlem, ti gonosztevők!"
(Mt 7,22-23)
A közösség
szolgálatába állítva ez egy értékes adomány. Ha elfogadjuk, hogy csak eszközök
vagyunk, akkor épülünk. Mindazonáltal szerintem a legnagyobb haszna az, hogy
növeli a közösség hitét, hogy felébreszti az alvókat, és hogy újraéleszti az
evangelizáció szolgálatát, megmutatva a közlünk élő jézust.
8.
Atyám, ha Pál apostol azt mondja, hogy legfontosabb a szeretet, akkor miért
tulajdonít ekkora jelentőséget a karizmáknak?
Nem én
tulajdonítok neki, hanem Jézus (vö. 4,23). Pál apostol azt mondja, hogy az
igazi apostolt a jelek jellemzik (vö. 2Kor 12,12). Inkább azt szeretném
megkérdezni: Miért kisebbítik egyesek azt, aki Jézus számára nagy jelentőséggel
bír?
Sajnos
szembeállítják azokat, amik kiegészítik egymást. Az elvont szeretet nem
létezik. Egy karizma gyakorlása, bármilyen legyen is az, közösségi szolgálat,
következésképp ez maga a szeretet.
9. Tardif
atyáról majdnem mindig mint különálló csillagról beszélnek.
Egyedül dolgozik?
Azontúl, hogy a
Szent nevezett szerzetesrend tagja vagyök, egy olyan 87 tagú közösséghez is
tartozom, amelynek Az élő Krisztus szolgálói" a neve.
Bármilyen szolgálat, különösen ez, nagyon veszélyes, ha magányos lovagként
végezzük.
Testvéreim a
közösségben szeretnek és kijavítanak. Sokat tanulok tőlük. Nem csodálnak agyon.
Egyszerűen a testvérük vagyok, akit segítenek életszentségre jutni.
Lelkigyakorlatokon
nagyon szeretek másokkal együtt prédikálni, akik más-más nézőponttal járulnak
hozzá az evangelizációhoz. Vagy házaspárokkal, akik a családot érintő témákat
tudják úgy is tágyalni, ahogy én soha nem tehetném. Jelenleg egy laikus
közösséggel dolgozom. Közösségünk 1981 -82-ben alakult; sok jóakaratú ember
segítségével kaptunk egy házat Santo Domingo-ban, amely evangelizációs központ
lett. A házat 1984 március 19-én áldották meg, és március 25-én megkezdődött a
legszentebb Oltáriszentség imádatának szolgálata. Innen jött az az ötlet, hogy
a „Gyümölcsoltó Boldogasszony Háza" nevet adjuk neki.
Minden nap reggel
nyolc órától este nyolc óráig kitesszük az Oltáriszentséget. A közösségnek
többféle szolgálata van, de az elsődleges a szentségimadás. Minden délután egy
pap áll azok rendelkezésérc, akik lelki vezetés céljából szeretnének beszélgetni.
Ezenkívül megünnepeljük az Eucharisztiát. A ház mindenekelőtt egy
evangelizátor-képző központ az Eucharisztiában jelenlévő Jézus szemlélésével.
A Gyümölcsoltó
Boldogasszony Háza karizmatikus lelkigyakorlatok által a városban vagy a
városon kívül evangelizál. Ez televízió- illetve rádióműsorokon keresztül
történik. Mindegyikünk a saját házában lakik, de hetente összejövünk imádkozni,
egymással megosztani és megszervezni apostoli munkánkat.
Évente két
lelkigyakorlatunk van arra, hogy lelki életünknek új erőt és lendületet adjunk.
Közösségünk tagjai laikusok, fogadalmat nem tesznek, de van bizonyos alapvető
elköteleződésük.
10.
Evangelizáló közösségükben On az egyetlen, akinek megvan a gyógyítás adománya?
Többünknek megvan
a testi gyógyítás, másoknak a belső gyógyítás adománya. 87 emberbői tizenegynek
megvan az ismeret, többeknek pedig a prófétálás, illetve a szabadítás
karizmája. Elmesélek Önnek valamit, ami a ház egyik hitoktatójával történt.
Egy nap érkezeti
valaki, mankóval is alig tudott járni és Tardif atyát kereste, hogy imádkozzon
a gyógyulásáért. A hitoktató, aki fogadta, tájékoztatta, hogy nincs itt. A
beteg nagyon sajnálta a dolgot, de a testvér így szólt hozzá: „Nézd,
aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom. Menj a kápolnába, ott ki van
téve az Oltáriszentség. Ő fog téged meggyógyítani!" A beteg odament.
Körülbelül tizenöt percnyi imádság után kijött a kápolnából, lábain biztosan
állt és teljesen egyedül járt.
11. Sokan
vannak, akik azt gondolják Emiliano atyáról, hogy szent. Mit gondol erről?
Mindig jót
mulatok ezen. Néha, amikor egyedül vagyok és este aludni megyek, azt gondolom:
„Ha tudnák, hogy milyen vagyok, nyugton maradnának." Továbbra is vidéki
plébános vagyok egy elveszett Karib-tengeri szigetecskén.
Nem gondolom,
hogy több vagyok annál a virágvasárnapi kis szamárnál, aki Jézust hordozta. Jól
tudom, hogy amikor köszönetekkel halmoznak el és ruhájukat terítik előttem a
földre az emberek, akkor Jézust üdvözlik egy „Isten Őt, akit hordozok.
És miután
elvittem Őt nekik, visszavezetnek az istállómba. A visszatéréskor semmiféle
virágos kabát, semmi elismerés nincs; belépek lelkem szentélyébe és azt
mondóin: „Uram, milyen hatalmas vagy!"
A szamárnak ez a
hazavezetése tart meg enqem az alázatban. A magány és a Jézussal való együttlét
nem engedi, hogy hamis elképzeléseket tápláljak magamról. Amikor letérdelek és
zsoltárokban dicsérem Isten csodáit, arra gondolok, hogy ha az emberek jobban
ismernék Jézust, kevésbé törődnének velem.
A közösségem
nagyon jól tudja, hogy nem vagyok szent, de szeretnék az lenni. Ez minden
megkeresztelt hivatása. De a szentet mindig olyannak képzeljük, akinek
fényképét az oltárra tehetjük. vagy aki csodákat tesz. Számomra szentnek lenni
sokkal többel jelent: azt jelenti, olyannak lenni, mint jézus. Ki nem szeretne
hát szent lenni?
Sői,
megkeresztelésem óta - amikor belegyökereződtem Jézus Krisztus halálába és
feltámadásába- magamban hordom az életszentség csíráját a Szentlélek adománya
által, melyet Ő ingyen adott nekem anélkül, hogy bármit is megérdemeltem volna
belőle.
A gyógyítás
karizmája nem jele az életszentségnek, ez egy ingyenes adomány. Ha türelemmel
és szeretetben a betegek szolgálatába állítom, segíthet megszentelődésemben
azért, mert ez egyszerűen egy szeretetgyakorlat. S néha bizony nyomasztó is.
Egy nap valaki
azt mondta nekem: „Emiliano, nem félsz attól, hogy a sok csoda miatt az emberek
még az életedben szentté fognak avatni?" Azt feleltem: „Jobb szeretem, ha
inkább szentnek tartanak, mint banditának".
12.
Atyám, amikor tömegeknek prédikál, vannak-e tömeghisztériás megnyilvánulások?
Vannak olyan
megnyilvánulások, amelyeket nem neveznék hisztériásnak, hanem inkább Istenünk
üdvözítőjelenlétében való természetes lelkesedésnek. A zsoltárok például tele
vannak ilyen kifejezésekkel.
Máskülönben az
írástudók és a farizeusok túlzónak tartották a Dávid Fiát üdvözlő
„Hozsanna!" kiáltásokat. Felteszem magamnak a kérdést, miért kiabálnak és
lelkesednek az emberek a stadionban kedvenc csapatuk győzelmén, és miért ne
fejezhetnék ki érzelmeiket az előtt, Aki legyőzte a halált? Miért sírnánk a
meghatódottságtól egy művész előtt, és miért nem az örömtől az urak Ura előtt?
Noha nem kétlem,
hogy néhányan túloznak érzelmeik kifejezésében, azt hiszem, hogy mások viszont
éppen híján vannak a klfejezésszabadságnak.
Néha
mégiscsak van erős felindulás és izgalom...
Jobb szeretek egv
fellelkesülttel szembekerülni, mint egy halottal. A fellelkesültet ki lehet
javítani vagy meg lehet nevelni, de mit lehet kezdeni egy halottal?
13. Miért
van az, hogy egyesek meggyógyulnak, mások pedig nem? Egyesek, akiknek láthatóan
nagy a hitük, úgy tűnik, megérdemlik, hogy meggyógyuljanak, nem gyógyulnak meg;
viszont meggyógyulnak olyanok, akikről nem is gondoltuk volna?
Itt két dolgot
kell megkülönböztetnünk. Az egyik az, hogy miért gyógyulnak meg az emberek, a
másik pedig az, hogy miért nem. Az elsőt illetően elmesélek Önnek valamit, ami
nagyon régen történt meg velünk.
Egv
összejövetelen éppen azt tárgyaltuk, miért gyógyít minket az Úr? Az egvik ember
bibliai érveket sorakoztatott fel, a másik Isten ígéreteire támaszkodott, és
így tovább. Volt ott bárgyú arckifejezésű fiatalember, aki szerette volna
elmondani a véleményét, de senki nem adott neki lehetőséget erre. A végén,
amikor már mindannyian befejeztük a témáról való mélyreható eszmecserénkel, a
fiatalember komoly hangon így szólt: „Azt hiszem, hogy Isten azért gyógyít meg
minket, mert betegek vagyunk." Számtalanszor megforgatva a kérdési a
fejemben, ugyanerre a következtetésre jutottam: Isten egy jó Atya, aki
együttérez gyermekei fájdalmával.
Ami azt illeti,
hogy mások miért nem gyógyulnak meg, arról a legkisebb elképzelésem sincs. De
amikor az égbe érkezem, ez lesz az első dolog, amit meg fogok kérdezni Istentől.
Az biztos, hogy még olyan pogányok is meggyógyulnak, akiknek pedig nincs
hitük... láttam ilyeneket Afrikában és Indiában.
Zairében,
Mbandakában egy evangelizáció sorozat során, az egyik délutánon a
sportcsarnokban körülbelül húszezer ember gyűlt össze a gyógyító misére. Egy
pogány kisgyerek puszta kíváncsiságból jön be. hogy lássa, mi történik. Éppen
az áldoztatás folyt. Ezután került sor a gyógyító imára. Ez a tizenkét éves fiú
születése óta heves szívverésben szenvedett. Hirtelen érezte, hogy nagy
forróság árad szét benne, mintha elektromos áram szaladt volna végig a
testében.
Jézus testét a sírboltban feltámasztó élő Isten Lelke töltölte be és gyógyította meg. A mise után a gyerek teljesen meggyógyult betegségéből: az orvos igazolta, hogy ami történt, az nem pusztán a képzeletének gyümölcse, hanem valóban a meggyógyulásáról van szó. Az evangelizáció sorozat befejezésekor ez a tizenkét éves gyermek meglepő bátorsággal tanúbizonyságot tett és az Úrnak hálát adva eképpen fejezte be: „Nem vagyok keresztény, de most az akarok lenni."
Jézus testét a sírboltban feltámasztó élő Isten Lelke töltölte be és gyógyította meg. A mise után a gyerek teljesen meggyógyult betegségéből: az orvos igazolta, hogy ami történt, az nem pusztán a képzeletének gyümölcse, hanem valóban a meggyógyulásáról van szó. Az evangelizáció sorozat befejezésekor ez a tizenkét éves gyermek meglepő bátorsággal tanúbizonyságot tett és az Úrnak hálát adva eképpen fejezte be: „Nem vagyok keresztény, de most az akarok lenni."
Isten
szeretetének titkával állunk szemben. H az igaz is, hogy az Úr nem gyógyít meg
mindenkit, akkor is mindannyiunknak ajándékozni akarja a végső gyógyulást: az
örök életet, hol nem lesz többé sem betegség, sem gyász, sem sírás. Ingyen
kapjuk a gyógyulást, de kik vagyunk mi, hogy azi kérdezzük Istentől: miért
gyógyítod meg az egyiket és miért nem a másikat? Nem azért gyógyulunk meg, mert
megérdemeljük - ez tisztán Isten ajándéka.
Josefina Guzman
de Zapotiltic (Jal, Uj-Mexikó) megmutatja nekünk, hogy az Úr azért gyógyít,
mert betegek vagyunk és nem pedig azért, mert jócselekedeteinkkel kiérdemeljük.
Ez tisztán szeretetbeli tett:
„Néhány éve egy
olyan betegségben szenvedtem, amely miatt egész nap gyengének éreztem magam.
Nem kaptam levegőt és nem tudtam ellátni a házi teendőket. Férjem haragudott és
azt mondta, nagyon puhány vagyok. Elkeseredett voltam és szomorú.
Orvoshoz mentem,
aki alacsony vérnyomást állapított meg. Azt ajánlotta, hogy minden reggel igyak
egy pohárka konyakot. Mivel nem volt miből konyakot vennem, egy kis sört ittam.
Az bizonyos, hogy jobban éreztem magam.
Másnap kicsit
többet ittam és még jobban éreztem magam. Kevéssel ezután ittam egyet reggel és
délután is. Aztán hozzávettem még egyet az alváshoz.
Anélkül, hogy
észrevettem volna, belesüllyedtem az alkoholizmusba. Nem akartam alkoholista
lenni, mégsem
tudtam abbahagyni az ivást. Egyrészt nagyon gyenge voltam, másrészt szenvedélyem miatt közeledtem a sírhoz. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mit cselekszik a a testen. Lelki betegség miatt testi betegségbe estem.
tudtam abbahagyni az ivást. Egyrészt nagyon gyenge voltam, másrészt szenvedélyem miatt közeledtem a sírhoz. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mit cselekszik a a testen. Lelki betegség miatt testi betegségbe estem.
Elmentem a
»Névtelen Alkoholistákéhoz. (Alcooliques Anonymes. Ez olyan férfiak és
társasága, akik megosztják tapasztalataikat, erejüket és reményüket abból a
célból, hogy segítsenek megoldani közös problémáikat, és mások alkoholizmusból
való felépülését is támogassák.) Ott azt mondták nekem, hogy a legnagyobb bajt
az első pohár okozta. Lehetetlen helyzetben találtam magam: ha nem ittam, nem
tudtam dolgozni; de ha nem dolgoztam, akkor a férjem vert.
Biztos voltam benne,
hogy csak csoda menthet meg ebből a mély gödörből. De a csodák más időkre
vonatkoznak és a jó embereket illetik, nem pedig az olyan iszákosokat, mint
amilyen én is vagyok.
Ekkor kezdtem el
a megújuláshoz tartozók imaösszejöveteleire járni, amelyeken hallottam, hogy az
Úr még mindig tesz csodákat. Hallottam ott az Úr Igéjét, amely szerint a bűn az
oka minden bajnak és minden betegségnek. Ekkor azt gondoltam, hogy egy jó
gyónás hiányzik nekem, és az 1983-as jubileumi Szent Évet kihasználva ehhez a
szentséghez járultam. Egészségem azonban egyre csak romlott.
Ekkor elmentem
Ismael Espejo orvoshoz, aki 1984 május 24-én Papanicolaou ráktesztnek vetett
alá.
Az eredmények
méhrákot mutattak. Annyira előrehaladott volt, hogy lemondtak rólam. Az
orvostudomány semmit sem tudott tenni értem, de számomra az Úr volt az első.
Egy napon aztán
azt mondták nekünk, hogy Emiliano Tardif atya Guadalajarába jött, és a város
egyetemének előadótermében szentmisét tart a belesekén. A betegekért való
imádság alatt egv kéz gyengéd érintését éreztem a bal vállamon. Ugyanannak az
évnek novemberében volt egy újabb találkozó a Jalisco stadionban. Több mint
haivanezren dícsértük Istent csodás műveiért.
Az áldozás után
Emiliano atya megkezdte a betegekért való imát és nagy bizonyossággal jelentette
ki, hogy Jézus sok beteget meg fog gyógyítani, de nem mindet. így szóltam
magamban: »Te azokhoz tartozol, akik nem fognak meggyógyulni, mert iszákos vagy
és nem érdemled meg.« Ezután a Szent kezeibe helyeztem magam azért, hogy
bemutasson engem isteni Fiának.
Emiliano atya az
"ismeret szavával" azt mondta, hogy öt személv meggyógyult rákból,
köztük egy méhrákos asszonv is. Komolyan vettem az Úr szavát. Fölkeltem ülőhelyemről
és teljes erőmből kiáltottam: »Én vagyok az!« Az emberek felém fordultak,
egyesek gyanakodva, mások nagy örömmel, de én biztos voltam benne, hogy az Úr
épp most gyógyított meg. 1985 január 4-én újra megvizsgáltak. Az eredmény
csodálatos volt. A rák nem volt többé! Az orvos nem talált magyarázatot, mivel
nemsokkal azelőtt az egész medencére kiterjedt, ötödik fokozatú rákot
állapított meg, és most teljesen gyógyult voltam. Elismételtem neki Tardif atya
szavait: "Jézus ura a lehetetlennek.« Mindennek megerősítésére 1986 július
10-én még egyszer megvizsgáltak.
Alkoholra sem
volt többé szükségem. Vége a kis söröcskéknek. Visszakaptam ifjúkorom erejét.
Az Úr az én erődöm! Ő az én pajzsom! Az Úr meggyógyította a lelkemet és
meggyógyította a testemet! Odaajándékozom az orvosi vizsgálati papírjaimat
annak, aki akarja! Nekem már nincs szükségem rájuk! Inkább készülök
arra az utolsó vizsgára, amikor Jézus meg fogja kérdezni tőlem, hogy mit tettél
az olyan legszegényebbekkel, mint amilyen te voltál."
14. Mit
érez Ön belül, amikor egy vak látni kezd vagy egy béna ember felkel a
hordágyról?
Akkora öröm jár
át, mint a saját gyógyulásomnál. Most csak két olyan esetet fogok elmesélni,
amelyek Isten irgalmas szeretetét mutatják, aztán majd megmondja, hogy ezek
örömmel töltötték-e el vagy sem.
Québec
tartományban prédikáltam egy lelkigyakorlaton. Az első este a gyógyító imádság
alatt az Úrnak azt az igéjét kaptam, hogy meggyógyított egy bal fülére süket
embert. Megkérdeztem az embereket, hogy ki az illető, és egy nagyon meghatott
rendőr állt fel mondván: „Én vagyok. Semmit sem hallottam a bal oldalon és most
tökéletesen hallok."
A lelkigyakorlat
második estéjén megint volt gyógyító imádság. Az ismeret szavának adományán
keresztül az Úr
azt mondta, hogy valaki, akinek balesete volt és sokat szenvedett a hátgerince miatt, meggyógyult. Megkérdeztem az embereket, hogy ki érez nagy forróságot a hátában: „Kelj fel és meglátod, hogy fájdalmad eltűnt." És ugyanaz a rendőr kelt fel, aki előző este is. Könnyes szemmel mondta: „En vagyok, semmiféle fájdalmat nem érzek."
azt mondta, hogy valaki, akinek balesete volt és sokat szenvedett a hátgerince miatt, meggyógyult. Megkérdeztem az embereket, hogy ki érez nagy forróságot a hátában: „Kelj fel és meglátod, hogy fájdalmad eltűnt." És ugyanaz a rendőr kelt fel, aki előző este is. Könnyes szemmel mondta: „En vagyok, semmiféle fájdalmat nem érzek."
A harmadik este
azt kaptam az ismeret szavában: „Van itt valaki, aki lábujjainak a körme alatti
fájdalmától szenved; melegnek érzed a lábfejedet, nagyon melegnek, mert az Úr
most gyógyít téged."
Megkérdeztem az
embereket, hogy kiről van szó és a rendőr harmadszor is felállt, mondván: „Én
vagyok." Ez
volt a harmadik gyógyulása. Köszvényben szenvedett, de nem tudtam, hogy ezt a betegséget így hívják. Ezek után az emberek nem akarták, hogy a rendőr visszajöjjön a negyedik napon is, féltek, hogv a hét összes gyógyulása rá jut.
Azt mondtam nekik: „Nem, a gyógyulás esetében nem így van. Jéziis ereje mindenkit megérint. Mint ahogy a kánai menyegző során annyi vizei válioziatoti borrá, hogy egy másik mennyegzőre is elég lett volna, úgy Isten különösen is könyörüíettel volt testvérünk iránt azért, hogy szeretetébe ajánlhassuk magunkat. Isten bőségesen megáldja minden gyermekét."
volt a harmadik gyógyulása. Köszvényben szenvedett, de nem tudtam, hogy ezt a betegséget így hívják. Ezek után az emberek nem akarták, hogy a rendőr visszajöjjön a negyedik napon is, féltek, hogv a hét összes gyógyulása rá jut.
Azt mondtam nekik: „Nem, a gyógyulás esetében nem így van. Jéziis ereje mindenkit megérint. Mint ahogy a kánai menyegző során annyi vizei válioziatoti borrá, hogy egy másik mennyegzőre is elég lett volna, úgy Isten különösen is könyörüíettel volt testvérünk iránt azért, hogy szeretetébe ajánlhassuk magunkat. Isten bőségesen megáldja minden gyermekét."
Tizenöt nappal
később Montrealban prédikáltunk egy lelkigyakorlaton, ahol a rendőr
tanúbizonyságot tett hárnas gyógyulásáról: hallás, gerinc és köszvény, Ez az
ember, aki Istentől eléggé eltávolodott, akkora változáson ment keresztül, hogy
megújulási mozgalmának egyik legelkötelezettebb vezetője lett feleségével
együtt. Nemrég találkoztam vele a városában, Lasarreban tartott evangelizáció
során. A hármas gyógyulás az egész családot megérintette és nagy lelki
átalakulást hozott létre bennük. Az egész tanúságételből ez a legszebb.
Isten nem szűkmarkú.
Néha több dologtól is szenvedünk és csak egvnek a gyógyulását kérjük az Úrtól,
mintha valami olyan lenne, ami sokba kerül. Legyen bizalmunk és merjünk mindent
kérni; Isten mindenkor várakozásainkon felül ad.
Egy másik
rokonszenves tanúságtétel megmutatja nekünk Isten humorát. Argentínában,
Santiago del Esteróban 1984-ben történt egy harmincezer embertől telizsúfolt
sportcsarnokban, egy öt estén át tartó evangelizációs küldetésen:
A prédikáció után
az Eucharisztiát ünnepeltük. Egy családanya elhozta magával a két éve béna
ötéves kisfiát is. A gyermek nem tudott mozogni és az áldozás alatt anyukája az
ülésre ültette, otthagyta és elment áldozni. Annyian voltak, hogy beletelt egy
kis időbe, amíg visszaért a fiához. De a mise végén sírva jött a mikrofonhoz és
kérdezte, hogy ki vitte el a béna kisfiát, akit az ülésén hagyott. Valaki
észrevette, hogy a „kis elveszett" hátul van és a többi gyerekkel Játszik.
Az Úr meggyógyította az imádság során: a gyermek leszállt a székéről és elment
játszani a többi kicsivel.
21. A
gyógyulások nem feledtetik a fájdalom árát?
15.
Mit érez, ha nem gyógyulnak meg az emberek?
Ez részvéttel
tölt el, de nem érzem azt, hogy tőlük bármit is vennének. Újra és újra mondom,
hogy Jézus soha nem ígérte nekünk, hogy minden beteg meggyógyul, hanem azt
ígérte, hogy jeleket ad az evangelizációhoz. A gyógyulások az evangélium
hírdetését követő jelek, de nem szükséges, hogy mindenki meggyógyuljon ahhoz,
hogy higgyünk Isten igéjének.
Egy napon egy
újságíró ezt mondta: „Azt hiszem, hogy fel kellene függeszteni az összes ilyen
összejövetelt, mert sokan azzal a reménnyel jönnek, hogy meggyógyulnak, mégis
betegen térnek haza. Rosszabb csalódni, mint nem is remélni." Ekkor azt
feleltein neki: „A kórházakat is be kellene zárni, inert a belépők közül sokan
négy deszka között a temetőbe távoznak". Én másképp látom a dolgokat. Azt
hiszem, hogy az ilyen összejövetelre érkező betegek, mégha testileg nem is
gyógyulnak meg, kaphatnak kegyelmeket. A hit felébredése sokak számára fontos
gyógyulás.
Mégha a beteg nem
is gyógyul meg, az Ur megáldja. José M. IVoche, a paraguayi Assomption-beli El
Diario nevű lap tudósítója „Újra élni" címmel egy nagyon megkapó riportot
közölt:
„Mint hervadt
őszi virág, ügy élt a férfi. Szomorúan. Várva a halálra. Az évek múltak és a
halál, melyet úgy várt, mint a szenvedéseitől való megszabadítóját, csak nem
érkezett. Rabnak érezte magát, de nem volt semmi reménysugár, amely a
szabadulást meghozhatta volna. Nem menekülhetett. Nincs szomorúbb börtön, mint
a tolószék börtöne, mely tragikus tehetetlenséget hordoz magával. Tovább már
nem bírta. Negyven évesen a székéhez volt láncolva és családjának lett a
rabszolgája. Oda vitték, ahova nem akart menni; az utcára vitték, amikor
pihenni akart; lefektették, amikor sétálni akart. Senkinek nem volt rá ideje.
Gondolhatják, mint egy néger, úgy dolgozott húsz éven át, garasonként megkeresve a szükségeset, hogy megnyithasson egy számukra gondtalan életet biztosító kereskedést, de ezzel már nem foglalkozhatott. Minden nap -addig az öt évvel azelőtti vasárnan délutánig ugyanazzal a szorongással ébredt. Akaraterejét összeszedve mindent megtett, hogy tudjon kelni az ágyából, de lábai nem engedelmeskedtek többé. Az ágy végénél a feje fölé szerelt fogantyúkba kapaszkodott és így sikerült felülnie. Nézte a lábait: hatalmas, izmos, atléta lábak; de álomba merültek. Az autóbaleset borzalmas volt, de sikerült túlélnie.
Gondolhatják, mint egy néger, úgy dolgozott húsz éven át, garasonként megkeresve a szükségeset, hogy megnyithasson egy számukra gondtalan életet biztosító kereskedést, de ezzel már nem foglalkozhatott. Minden nap -addig az öt évvel azelőtti vasárnan délutánig ugyanazzal a szorongással ébredt. Akaraterejét összeszedve mindent megtett, hogy tudjon kelni az ágyából, de lábai nem engedelmeskedtek többé. Az ágy végénél a feje fölé szerelt fogantyúkba kapaszkodott és így sikerült felülnie. Nézte a lábait: hatalmas, izmos, atléta lábak; de álomba merültek. Az autóbaleset borzalmas volt, de sikerült túlélnie.
A másik, egy
tizenhét éves fiatalember meghall. »Miért nem én haltam meg helyette?- -
panaszkodott; szenvedett attól, hogy élőhalottként kell élnie. Elege volt.
Amikor legutoljára láttam, levertebb volt, mint valaha. Meg akart halni, de nem
volt hozzá elég bátorsága. nem is olyan régen történt valami. A legidősebb fia,
mint minden vasárnap, eltolta tolókocsiján a szentmisére. Egész véletlenül
találkoztam vele. Felkészültein hosszú panaszlitániájának meghallgatására,
azonban már egészen más ember volt. Mosolygott, ahogy évek óta nem tette. Fehér
inget vett fel, szomorú szürke zakóját pedig félretette. Ráadásul francia
parfümtől illatozott, ami nyilvánvaló jele volt annak, hogy feltámadt a
mindennapi életnek.
Miért vágsz ilyen
képet?- kérdezte hirtelen. Ki tudja, milyen arcot kellett volna vágnom? Biztos
nem a mindenkori szánakozó arcot vágtam, még csak nem is hasonlót. Inkább
megdöbbent, csodálkozó lehetett.
A szemem biztos
azt kérdezte, mi történt. Tovább mosolygott. Ez csoda! - gondoltam. »Igen,öregem,
ez csoda« - mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. És elmesélte az
egész történetet. Valójában halottnak hitte magát, mert a lelke halott volt.
Remény nélküli, rokkant állapotát nem vállaló ember, aki elfelejtette, hogy a
testnek más, a lábnál fontosabb szervei is vannak. »A csoda az egyik éjszaka
történt. Gyerekeim elvittek a sportcsarnokba, nagyobb irgalommal viseltettek
irányomban, mint valaha; azt gondolták, hogy amikor kijövök, úgy fogok focizni,
mint régen. Látod, mégsem így történt. Látszólag ugyanúgy nézek ki, mini régen.
De ettől az éjszakától kezdve minden megváltozón.
- Ettől az
éjszakától kezdve érezte, hogy hasznos, erős ember; bár járni nem tudott, mégis
élettel teli lett. Ettől az éjszakától kezdve újra élni kezdett. Ezen az éjszakán
megértene, hogy nincs egyedül, hogy lábának bénasága semmiség volt lelke
rákosságával szemben. Es ezen az éjszakán meggyógyult. Meggyógyult lelkének
betegségéből, pesszimizmusából, nincs már szüksége lábainak gyógyulására.
16.
Hogyan tud boldog lenni annak ellenére, hogy sok beteg keresi fel Önt; hogyan
tud együtt élni a fájdalommal és olyan lenni, mint egy az emberi nyomorúság keservét
magába szívó szivacs? Nem szenved ezeknek az embereknek a fájdalmától?
Megvisel ennek a
sok szenvedésnek a látványa, de nem hangol le. Az Úr részvéttel tölt el engem,
melv a beteg iránti szeretet egyik foka... Egyébként minden szenvedő előtt
Istenünk nagy szeretetének vagyok a tanúja. Ha igaz is, hogy nap mint nap
kapcsolatba kerülök az emberi szenvedéssel, az is bizonyos, hogy nap mint nap
kitapinthatom Isten irgalmas erejét. Ekkor Pál apostollal együtt ismétlem: „Ki
választ el minket Krisztus szeretetétől?" Sem betegség, sem halál nem
választ el.
17.
Hogyan „működik" az ismeret szava, amely által felismeri, amit Isten tenni
akar?
Semmit sem látok,
semmit sem érzek. Azonban belső bizonyosságom van arról, hogy valaki éppen
meggyógyul valamiből. A bizonyosság megerősítést nyer, amikor nyilvánvalóvá
válik, hogy a beteg valóban meggyógyult. Belső indíttatásról, a Lélek sugaímazásáról
van szó. Olyan ez, mint amikor Péter rálépett a tengerre, hogy a vízen járjon.
Az Úr így szólt
egy nap az egyik szemlélődő szerzetesnővérhez: „Mindannyiszor, ahányszor
kimondod az ismeret szavát, hitbeli cselekedetet kell tenned csakúgy. mim amikor
elismered, hogy jelen vagyok a Szent Ostyában."
Olyan ez. mint
mikor ködben lépünk az útra: kezdetben azt látjuk, ami előttünk van, de ahogy
haladunk előre, úgy egyre messzebb látunk. Például, biztos vagyok benne, hogy
valakinek meggyógyult a füle. Ahogy kimondom, úgy világos lesz számomra, hogy
ez egy asszony, aki meleget érez, még az életkorát is megtudom... ha nem lennék
biztos benne, hogy az Úrtól van, asszonynak soha nem merném megmondani az
életkorát...
íme itt egy
nagyon szép tanúságtétel, melyet Regina Catteeuw nővér adott nekünk 1988.
október 10-i levelében:
Tiszteiendő
Tardif atya!
Nagy örömmel és
hálával írok Önnek, hogy bejelentsek egy hírt: Lucas megszületett. Ő az első
gyermeke testvéremnek és feleségének, Maria Rosának, akik 1975 augusztus 22-én
házasodtak össze. November 14-én Gandban, Ön azt mondta az utolsó előtti
ismeret szavával: „Van itt házaspár, akik már 12 éve házasok és még nincs
gyermekük. Egy éven belül csecsemőt fognak tartani karjaikban." Augusztus
22-én, pontosan a tizenharmadik házassági évfordulójukon megszületett egy
fekete hajú, 3650 grammos gyermek. Testvérem karjaiba vette a picit és
meghatódottan kiáltott fel: „Oly hosszú ideig vártunk rád és álmodtunk rólad.
Minden évben eljött a tavasz és a tél, de te nem jöttél. Hogy miért nem
érkeztél korábban, ez titok, egyedül Isten és a te titkod." Az egész
család hite megnőtt. Szerető üdvözlet Maria Rosától, Lucastól és a kis
Lucastól.
Regina
Catteeuw nővér
A lelki adományok
gyakorlása a hitben való növekedés útja. Akárhányszor, amikor ismeret szavát
mondok, azzal a bizonyossággal lépek a vízre, hogy az Úr soha nem hibázik. Ez
egyben a szeretet útja is, mert a közösséget szolgálja. Minden karizmát
sszolgálatra kapunk; ezért ezek egyben a legnagyobb karizmának, a szeretetnek a
megnyilvánulásai. Az ismeret szava hitcselekedet annak a részéről is, aki
mondja, csakúgy, mint annak a részéről, aki hallja; és Isten, aki adja a hitet,
válaszol erre a hitre.
18.
Tesz Ön csodákat?
Egy nap egy
kolumbiai újságíró feltette nekem ugyanezt a kérdést, így feleltem neki: semmi
ilyesmit. Az egész nagyon egyszerű: imádkozom és Jézus gyógyít." Másnap az
egyik napilapban a következő cikket közölte: „Tardif atya imádkozik és Jézus
gyógyít." Amikor megláttam az újságol, felkiáltottam: „Végre egy újságíró,
aki megértett!"
A gyógyítás
adománya másokért van, nem pedig azért, aki kapja. Megesik, hogy megbetegszem:
ha a gyógyítás adománya magamért lenne, kezeimet a fejemre tenném, imádkoznék
és meggyógyulnék, de nem így történik.
Az Arizona-beli
Tucsonban kétezer emberszámára tartott hétvégi lelkigyakorlat során az Úr sok
beteget meggyógyított, köztük olyanokat is, akik komoly betegségben, pl.
ízületi gyulladásban és bénultságban szenvedtek. Vasárnap délután két órára
nagyon magas lázam lett. Megfáztam és nagyon nehéz volt megtartanom az utolsó
tanítást. A lelkigyakorlat végeztével másfél napig ágyban kellett maradnom.
Azt gondoltam:
„Ha a gyógyítás adománya a saját javamra lenne, akkor csak magamra tenném a
kezeimet s egycsapásra meggyógyulnék és felkelnék az ágyból." De az Úr
újból megmutatta, hogy nem én gyógyítok, hanem Ő.
19.
Elmesélne nekünk egy olyan gyógyulást, amely valami különlegesség folytán
felkeltette a figyelmét?
Többet is
elmesélek, amelyek Istenünk humorérzékét mutatják meg.
1984-ben
Momerrey városában prédikáltam. A szentmise során nagyon nehezen ment az áldoztatás,
mert az emberek közötti összes átjárót eltorlaszolta a tömeg. Néhány rendező
segítségével a helység hátsó része felé indultam. Amint haladtam keresztül a
tömegen, néhányan meg akartak érinteni, mások meg arra akartak kérni, hogy
imádkozzam értük. Ekkor azt gondoltam: „De ha maga jézus gyógyítja meg őket,
akkor nem értem, miért keresik Emiíiano atyát. Ebben a nagy tömegben megláttam
egy könnyes szemű asszonyt. Kicsi gyerek volt a karján. A gyermek gyengéden
nézett. Ekkor eszembe jutott a Betsaida fürdő béna betege (Jn 5), aki nem
tudott a csodás vízbe menni, mert nem volt embere, aki segített volna neki.
Ekkor
odamentem a gyerekhez és megpusziltam - mosolygott. Aztán folytattam az
áldoztatást. Nem szoktam puszit adni, amikor áldoztatok, de ekkor annyira
jólesett és meg is tettem... Másnap az asszony kijött a mikrofon elé és a tömeg
előtt a következőket mondta: „Tegnap, áldoztatáskor, Emiíiano atya mellettünk
haladt el. Gyorsan megfordult és megpuszilta kétéves kisfiámat, aki teljesen
süket volt. Hálát akarok adni, mert a fiam tegnap óta hall. Isten
meggyógyította. Dicsőség a Nevének!"
Ettől kezdve
bonyolultabb lett az életem. Mindenki azt akarta, hogy megpusziljam, de azt
mondtam nekik: „Nem, puszi csak gyerekeknek jár. Az asszonyoknak a férjüktől
kell csókot kapniuk."
Azonban a tanítás
hozott gyümölcsöket. Senkit sem gyógyítottam meg. A csók, noha a szeretetnek
jele, még egy fejfájást sem gyógyíthatott volna meg. Valójában az történt, hogy
Jézust hordoztam a kezemben, és maga Jézus gyógyította meg a süket gyermeket.
Csak Jézust
hordozó kicsi szamár vagyok; Ő folytatja a betegek gyógyítását. Rossz lenne, ha
a szamárra tekintenénk és nem arra, akit a hátán hordoz. Azon a napon, amelyen
tudatára ébredünk annak, hogy mindannyian Jézus Krisztust hordozzuk, akkor
szolgálatunk megváltozik: nem beszélünk majd annyit Jézusról, hanem hagyjuk teljes
erejében cselekedni.
Jézus annyira
különleges módon gyógyít, hogy nem mulaszthatom a Monté Mariában történlek
elmesélését. Itt minden vasárnap több, mint ötvenezer ember gyűlik össze arra a
szentmisére, amelyen Gilberto Gomez atya imádkozik a betegekért:
Az egyik
ilyen szentmise során leesett a pápai zászló rúdja. Egy hajlott hátú emberre
esett, aki az ütéstől a földre zuhant. Mindenki megrendült annak láttán, hogy
ez az oly nehéz és oly hatalmas éppen egy beteg emberre esett. Mindenki
meglepetésére a beteg magától felegyenesedett. A cső helyrehozta a hátát. Még
ma is rendesen jár.
Isten útjai tele
vannak kellemes meglepetésekkel. Isten néha egy csókon, néha pedig egy
"csőcsapáson" keresztül gyógyít minket.
Egy másik nagyon
furcsa gyógyulásról is szólok. Ez kezdetben problémát okozott nekem, de
utánajól megnevettetett. Peruban, Arequipában történt 1985-ben:
A
betegekért folyó imádság alatt, elsőként a következő ismeret szavát kaptam:
„Ebben a pillanatban az meggyógyít egy bénát." Aztán hangosabban hozzátettem:
„Jézus nevében, kelj fel!" A tolószéken ülők egyikének sem volt bátorsága
megtenni a hitbeli lépést... Azután pontosítottam: „Az most meggyógyít egy
bénát. A jel, amelyről magadra ismersz, hogy tudd, hogy az téged gyógyít meg:
enyhe melegséget érzel a lábadban és remegsz. Te, aki ezt a melegséget érzed,
állj a lábadra az Úr nevében!" Senki sem mozdult.
Feszült
csönd telepedett ránk. Lassan, de világosan megint elismételtem: „A béna ember,
akit az Úr meggyógyít, álljon fel!" Senki nem kelt fel. Úgy látszott, hogy
a szkeptikusok kételkedő tekintete előtt ezúttal semmi sem fog történni. Akkor
megszólaltam és ez egyeseknek olcsó bocsánatkérésnek tűnt: „Nos, kis idő múlva
tanúságtételedet adhatod majd" - és folytattam az ismeret szavainak
átadását. A többi ismeret szava mind beigazolódott, ez utóbbi azonban keserű
hagyott maga után. Egészen a végén azt mondtam: „Az Úr most megnyitja egy
süketnek a füleit."
Ebben a pillanatban egy tolószékben ülő süket ember felállt és kiabálni kezdett: „Atyám, hallok, hallok! Azelőtt semmit sem hallottam!" Akkor kijelentettem: „Remek: te vagy az a béna ember, akit az Úr meggyógyított, de mivel süket is voltál, nem hallottad, hogy az kigyógyított bénultságodból. Az Úr nevében, járj!" És ez az ember járni kezdett a tömeg tapsolása, nevetése és öröme közepette... A végén azt mondtam nekik: „Minden nap tanulunk valamit. Mától kezdve kérni fogom az Urat, hogy a süketek gyógyításával kezdje és kíméljen meg minket az olyan kínos helyzetektől, mint amilyen ez is volt..."
Ebben a pillanatban egy tolószékben ülő süket ember felállt és kiabálni kezdett: „Atyám, hallok, hallok! Azelőtt semmit sem hallottam!" Akkor kijelentettem: „Remek: te vagy az a béna ember, akit az Úr meggyógyított, de mivel süket is voltál, nem hallottad, hogy az kigyógyított bénultságodból. Az Úr nevében, járj!" És ez az ember járni kezdett a tömeg tapsolása, nevetése és öröme közepette... A végén azt mondtam nekik: „Minden nap tanulunk valamit. Mától kezdve kérni fogom az Urat, hogy a süketek gyógyításával kezdje és kíméljen meg minket az olyan kínos helyzetektől, mint amilyen ez is volt..."
20.
Atyám, Önre milyen hatással van az, hogy ilyen közel van Isten erejéhez? Nem
válnak hamar megszokottá az Ür mindennapi megnyilatkozásai?
Ugyanaz a veszély
áll fenn, mint annál is, aki naponta mutat be szentmisét. Ahogy fönnáll annak
kockázata, hogy az Eucharisztia ünneplése száraz rutinná válik, ugyanúgy ez a
szolgálat is válhat puszta szokássá. A hitnek naponta meg kell újulnia.
Szerencsére itt vannak a lelkesítő tanúságtételek. Ha nem láthatnánk annak
megerősítését, amit az Úr tesz, akkor azt. hiszem, már régóta feladtuk volna.
Olykor elbátortalanodunk, de a tanúságtételek megerősítenek minket a
továbbhaladásban. A gyógyultak örömét látva kapok újra meg újra bátorságot
ahhoz, hogy imádkozzam a betegekért.
Erre a valós
életből vett esettel felelek Önnek. Egy nap késett a repülőm, és így én is
késve érkeztem az egyik lelkigyakorlatra. A püspök némi türelmetlenséggel
fogadott, mert el kellett mennie, de meg is kellett várnia engem, mert néhány
útmutatást akart adni. Amint megérkeztem, alig üdvözölt és nagyon komolyan így
szólt hozzám: „Atyám, a szenvedés és a betegség is benne foglaltatik Isten
tervében. Ne felejtsük el a betegség okozta szenvedések értékét. Arra kérném,
hogy a szentmise során ne legyen gyógyító szolgálat." Aztán órájára
tekintve mondta: „Bocsásson meg, hogy nem maradok itt az előadásán, de a
fogorvosom már fél órája vár..."
Egyszerűen ezt
feleltein neki: „De püspök úr, az Ön fogfájása nem értékes szenvedés Isten
szeméhen? Miért gyógyíthatna meg minket orvos, Jézus pedig nem?"
Végül szeretném
megkérdezni: vajon a világban szükség van a fájdalomra? Ebben a máris túl sokat
szenvedeti világban szükségünk van-e több keresztre vagy más keresztre, mint
amely nekünk a Megváltás gyümölcseit adja? Ne felejtsük el a Jézusra vonatkozó
prófétai igét: „Magára vette gyöngeségeinket és elhordozta betegségeinket.
Sebei által gyógyultunk meg" Az egyik lourdes-i kongresszuson annyi
gyógyulás volt. hogy egy pap a következő szavakkaljött hozzám: „Nekem úgy
tűnik, hogy túl sok a gyógyulás."
Rámutattam a tanűságtevésre várakozók hosszú sorára és azt kérdeztem: „Melyikőjüket hagynád ki?"
Rámutattam a tanűságtevésre várakozók hosszú sorára és azt kérdeztem: „Melyikőjüket hagynád ki?"
22. Önök
látták már a csoda minden fajtáját?
Azt hiszem, hogy
ínég semmit se in láttunk. Az Ur nap mint nap egyre nagyobb meglepetést
tartogat számunkra.
A pünkösd
megkezdődött. Még ennél is nagyobb dolgokat fogunk látni. Olyan dicsőséges
korszak közeledik, amilyen egész idáig nem volt. A világnak szüksége van
Jézusra jobban, mint valaha, és Ő a Szentlélek teljes erejében jelentkezik
majd.
A római Szem
Péter bazilikában 1975 május 19-én Ralph Martin mondta azt a próféciái, amely
így szólt: „Olyan evangelizációs korszak következik, amilyet még soha nem
láttak Egyházamban."
joel próféta
megmondta, hogy csodák lesznek a földön és jelek az égben, és mi látjuk ezeket:
1987
márciusában, délmán öt óra felé Coatzacoalcosban prédikáltam, ami kor íiirt
elén felhő takarta el a Napot, mozgása pedig olyan benyomást keltett, mintha a
Nap táncolt volna. Tizenötezer ember látta. Isten hatalmas!
Krisztus
Király ünnepén, 1984-ben a mexikói Monté Mariában a felhők az égen egy hatalmas
keresztet formáltak, amelyet hamarosan mindkét oldalról két másik is követett.
Zairében
franciául prédikáltam. Egy asszony, aki csak a lingala nyelvjárást beszélte,
tökéletesen megértett.
Isten jeleken
keresztül akarja megmutatni nekünk, hogy él és hogy hatalma van megmenteni a
világot. És még nagyobb dolgokat is fogunk látni.
23. És ha
egyszer csak nem lenne több gyógyulás?
Ha semmiféle
gyógyulás nem lenne, akkor nagyon nyugtalan lennék és azon gondolkodnék, hogy
mi nincs rendben bennem, mert az Úr nem hagyhatja abba ígéreteinek
beteljesítését. Megígérte, hogy az igehirdetést jelek és csodák fogják kísérni.
24.
Kellett-e Önnek üldöztetést és visszautasítást is elszenvednie?
Igen. Volt úgy,
hogy kritizáltak - néha ironikusan -világiak, papok is. Máskor nevetségessé
tettek... de mindez része a szolgálatomnak. Vannak még püspökök, akik nem
engedélyezik a gyógyító szolgálatot. Azt mondják, hogy ez fanatizmus.
Pedig a
gyógyítás, mint az igehirdetést kísérőjel, az evangélium szívében található. A
kritikák nem sértenek személyesen. A fájdalmat az okozza, hogy látom a szíveket
bezáródni Jézus irgalmas szeretete előtt, amely jelek és csodák által
nyilvánítja ki magát.
Forrás: Emiliano
Tardif – Jose Prado Flores: Jézus a Messiás. Marana Tha Kiadó, 1989
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése